Zsigmond Móricz strana 7 z 13

A harmincas évek novelláinak közegében emlékezetes alakok kerülnek elénk: a felkínálkozó gépírólány, a papné, akinek „a szépsége nem fér el abban is kis faluban”; a vénségére sorsa ellen lázadó öregember; büszke és házsártos asszonyok, gyáva és tehetetlen férfiak; a gyilkossá lett Kis János, akinek „a legrövidebb a neve és a leghosszabb a szegénysége”…

Egy regény, amelyik az első világháború kitörésének hírével maradt félbe, s épp arról mesél, miért is volt  folytathatatlan az előző századforduló békeéveinek világa – ez az 1914-ben írt Jószerencsét. S egy „nemes ponyva” húsz esztendővel később, amelyik ugyanezekbe a békeévekbe lovagoltat egy régvolt,  romantikus figurát, hogy az ő szemével lássuk: vagyonok, tervek és szerelmek mind hazugságra épülnek – ez  a ’36-ban írt Betyár.

A társadalmon kívüli ember szabadságát megíró Móricz a legnagyobb betyár, Rózsa Sándor alakjával búcsúzik a  pályájától, saját sorsának és övéinek gúzsbakötöttségétől. Sajátos önarckép, öregkori remek, immár minden  köteléken túl.

1848 Magyarországa – ahogyan sehol másutt, mint Rózsa Sándor krónikájában, nem láthatjuk! Miért éppen egy betyár sorsa foglalkoztatta Móricz Zsigmondot annyira, hogy három könyvet is szentelt volna neki? A Rózsa Sándor a lovát ugratja (1941) és a Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét (1942) után a harmadik kötet megírását Móricz halála hiúsította meg. Az író a közönségét szerette volna egyszerre több módon is megszólítani: egy historikus krimivel izgalmas olvasmányt adni, a betyár képében önnön lázongó, meg nem alkuvó énjét megmutatni s nem utolsó sorban a történelmet alulnézetből, a nincstelenek felől láttatni. E többszólam a mai olvasót is elbűvölheti.

Az kötet valójában nem Móricz Zsigmond autobiográfiája, hanem „csak” gyerekkorának története. Tíz esztendőé. A szerző szerint ez bőven elegendő. Ekként zárja gyönyörű könyvét: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig. Minek? Ennél többet nem mondhatok magamról.” Jelzi, hogy bizonyos vallomások megfogalmazása még várható tőle, színpadi mű formájában. Ha amazokkal elkészül, már csak heverni szeretne az őszi verőfényen. „Akkor rávéshetem a márványnévjegyre: Éltem.”

Ki ne halott volna Mehemedről, aki sosem látott tehenet? És az iciri-piciri kis macskát ismeritek-e, kinek elkóborolt két iciri-piciri kis ökre? Vagy a meseszép királylányt, akinek olyan csípős volt a nyelve, hogy a modorát minden herceg félte? És azt tudjátok-e, hogy ki a világ legkedvesebb rókája, akit a Kerekerdő minden állata a szívébe zárt? Móricz Zsigmnd klasszikus verses meséi mellett Szabó Zsolt mosolyra fakasztó történetei szórakoztatják a gyerekeket. A versikék nemcsak a kicsik szókincsét, de memóriájukat és ritmusérzéküket is fejlesztik.

Nyilas Misi, a debreceni nagy kollégium kis diákja mero tisztaság, becsület és tehetség. A mélységbol jön, érzékeny lélekkel, a szüloi ház emlékével. Azt hiszi, a felnottek jók és tiszták. Ez a nagy tévedése, mert hazugok és rosszak, világuknak még az alapja is hazug. A kis Nyilas Misi csalódása a felnott Móricz Zsigmondé, övé a regényt felhozo szomorúság és tanácstalanság, és övé Nyilas Misi jósága és emberséget hirdeto elszántsága is. (Czine Mihály)

Móricz Zsigmond verses állatmeséin megjelenésük óta sok generáció óvodása, kisiskolása nőtt fel. Olyan klasszikussá vált meséket tartalmaz e kötet, mint például a Kecskéék és a farkas, A török és a tehenek, A poruljárt farkas, a Medve, róka, meg az ember, Többet ésszel, mint erővel, a Kis malac meg a farkasok, az Iciri-piciri. Anyukák és apukák, nagymamák és nagypapák, óvó nénik, tanító nénik és tanító bácsik bizonnyal sok örömöt szereznek majd a gyermekeinek, unokáiknak, neveltjeiknek nagy írónk ízes szavú, élvezetes ritmusú, s a tanulságaikban örökérvényű meséivel.

Lám a kis Nyilas Misi, akiről Móricz Zsigmond regényt írt, ott él a debreceni kollégiumban, ezer más kisdiák és nagydiák között, és nem vette észre senki. Pedig az ő kis agyában ott kavargott az élet minden komplikációja, ő már ismerte az anyagi gond bibliai átkát, piciny, vézna testének minden idegszálát összevissza tépdesték a bajok, sérelmek, titokzatos fájdalmak, félelmek és gyönyörködések, szívecskéjében nagy, nemes fölbuzdulások, az otthon, a jó anya, a keménysorsú és keményöklű apa, a kistestvérek drága, bús emlékei - és az életén keresztülzúgott az élet egy dühös fergetege, amely már-már a halál szelét lehelte rá. Ez a gyerek, Móricz Zsigmond szívének édes gyermeke azon a világon kívül, amely minden terhével rászakad, és majd halálra sújtja, még egy másik világot is hord magában: a költő gyönyörű, valótlan és minden tényezőnél igazabb világát. (Schöpflin Aladár)

Szakhmáry Zoltán, a tehetséges fiatal földbirtokos több száz hold földön gazdálkodik a Kiskunságon. Nem éri be az elmaradott földművelői módszerekkel, modernizálni akar. Mindezt azonban úgy, hogy közben saját társadalmi osztályához is ragaszkodik, ő dzsentriként akar mintagazdaságot létrehozni. A lehetetlent kísérti, mint egyébként minden dolgában. Ezt tetézi magánéleti konfliktusa: szeretik a nők, és ő is odavan a szerelemért, de afféle "egyasszonyos ember", mondta róla maga Móricz. Olyan ember, akinek egyszerre csak egy nő fér meg a vágyaiban: bárhogy rajong is a feleségéért, ha mégis beleszeret valaki másba, akkor már csak érte, a szeretőjéért fog megveszekedni, élni és halni.

Kopjáss ?István egy nap arra ébred, hogy megválasztották Zsarátnok főügyészének. Kultúrtanácsnokként – más szóval utolsó senkiként – dolgozott addig a városházán, s most, hogy a jó szerencséje és a forgandó véletlen ilyen magas pozícióba juttatta, minden szebbnek tetszik körülötte: egyszeriben a felesége is vonzó szépasszonnyá válik, a városban mindenki előre köszön és gratulál neki, s kínban született frázisát – hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon – mélyenszántó bölcsességként ismételgeti boldog- boldogtalan. Kopjáss, ez a se okos, se buta, de a maga módján tisztességes és idealista gondolkodású ember nagy reményekkel vág neki új munkájának: a törvényesség őre lesz a városban, s kitartó munkával – ha a polgároknak mindig elmondják, mire költik a pénzüket – talán még azt is el lehet érni, hogy a magyar ember szívesen fizesse az adót, s önzetlen örömmel szemlélje a köz boldogulását. A hatalom édességét azonban hamarosan megkeserítik az innen-onnan előbukkanó rokonok, akik most mind Kopjáss pénzét s befolyását lesik, s még inkább az új főügyész előtt lassanként feltáruló igazság: a kéz-kezet-mos panamázások kibogozhatatlan szövedéke. Móricz először 1930-ban, majd átdolgozott formában 1932-ben megjelent regénye azóta klasszikus példázattá vált, amely örökérvényűen mutatja be a hatalom mámorát s az aljasító körülmények közé került egyszerű ember vergődését. Bár a Rokonok csak egy pillanatkép az 1920-as évek végének Magyarországáról, a kórképet ma is hátborzongatóan pontosnak érezhetjük. Kötetünkben a regény mellett a belőle készült színpadi művet is közöljük: a komor hangulatot Móricz itt derűs elemek sokaságával oldja fel, s a regényben sodró realizmussal ábrázolt gondolatot itt pörgő, komikus jelenetekkel, lenyűgöző dramaturgiai profizmussal közvetíti, bizonyítva, hogy a színpadi műfajnak is újító, nagy mestere volt.

Szakhmáry Zoltán, a tehetséges fiatal földbirtokos több száz hold földön gazdálkodik a Kiskunságon. Nem éri be az elmaradott földművelői módszerekkel, modernizálni akar. Mindezt azonban úgy, hogy közben saját társadalmi osztályához is ragaszkodik, ő dzsentriként akar mintagazdaságot létrehozni. A lehetetlent kísérti, mint egyébként minden dolgában. Ezt tetézi magánéleti konfliktusa: szeretik a nők, és ő is odavan a szerelemért, de afféle „egyasszonyos ember”, mondta róla maga Móricz. Olyan ember, akinek egyszerre csak egy nő fér meg a vágyaiban: bárhogy rajong is a feleségéért, ha mégis beleszeret valaki másba, akkor már csak érte, a szeretőjéért fog megveszekedni, élni és halni.

Elkezdődik ?a kihallgatás. Az igazságtalan, sokszor nevetséges vádak zuhataga között Misi már-már összeomlik. De amikor apját, az ácsot is felemlegetik rossz példaként, és a debreceni kollégiumi hagyományokra hivatkozva gonosztevőnek nevezik, kitör és kijelenti, hogy ő nem akar debreceni diák lenni tovább. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig Egy kiváló író kiváló regénye. Nem tesz jót neki, hogy háziolvasmány, pedig Nyilas Misi példája nem is olyan távoli, ma is belerendül a világ, ha egy tiszta és becsületes gyermeknek csalódást okoz a felnőttek világa. Ez a csalódás és megrendült bizalom azonban újjáépíti a gyermeki lelket, s még ha – a szövegből kiérezhetően – nem is oldódik föl soha igazán, mégis új távlatokat nyit épp elkezdődött életében: az emberiség tanítója, a jóság apostola szeretne lenni, az édesanyjától kapott tanítást akarja továbbadni. Nemes cél, mely legalábbis Móricz esetében megvalósult. Ugyanis kitűnő irodalomtörténészeink szerint a mű életrajzi ihletésű. A szerző a kommün összeomlásakor a nemzeti katasztrófák után érzett mély válságát fejezte ki; fájdalmában, csalódottságában menekülésképpen írta meg saját életérzését gyermeki szívbe ágyazva.

Móricz 1936 őszén a Ferenc József hídon találkozik egy fiatal lánnyal, aki öngyilkosságra készül. Magához veszi, majd örökbe fogadja – megmenti az életnek és a magyar irodalomnak. A volt lelenc és lágymányosi prolilány megrázó élettörténete szolgáltatja a nyersanyagot előbb a Csibe-novellákhoz, később, 1940-ben az Árvácska című regényhez. Ennek a könyvnek – amint Móricz vallotta – „ a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel”. A vérlázító tények azonban túlmutatnak önmagukon: a húszas-harmincas évek fordulójának alföldi tanyavilágában kallódó kis Állami Árvácska sorsában Móricz a tisztaság és jóság kiszolgáltatottságának példázatát írja meg. Nyomor-naturalizmusba vesző dokumentumregény helyett lírai pátoszú művet alkotott, amelyet „csak égre kiáltva lehet elsikoltatni, mint a világ lelkiismeretének bűnbánó zsoltárait”.

Móricz híres regényeit és a Hét krajcárt publikáljuk

Móricz Zsigmond a Pillangót, "legkedvesebb regényét" napok alatt vetette papírra a debreceni Sesta-kertben 1924-ben, s 1925-ben jelentette meg, azt írva műfaji megjelölésként a címe alá, hogy "idill". Ez a csodálatos ragyogású kis remek éppen azokban az időkben érlelődött meg benne, amikor magánéletének legnagyobb válságát élte meg, amely felesége, Janka öngyilkosságához vezetett. A bajokon győzedelmeskedő és mindenható szerelem történetét az egyszerű emberek darabos nyelvén beszéli el Móricz; a szegények shakespeare-i szenvedélyű szerelmét, a "villámló és fátyolosan lágy" érzelmeket a jellegzetes debreceni tájszólás olykor goromba fordulataival. De a bajokon győzedelmeskedni tudó szerelem idilljében az is tükröződik, hogy milyennek látta Móricz Zsigmond a debreceni embert: a kofákat, mezítlábas napszámosokat, kültelkieket, kistisztviselőket, "a maradandóság városának civiseit"; "a lenti" Debrecen emberi világát.