Albert Wass

Két kisregény az ember kiszolgáltatottságáról. Egyfelől egy székely gyerek harca egyetlen örökségéért (Egyedül a világ ellen), másfelől egy sebesülten magára hagyott magyar származású amerikai katona küzdelme az életéért a koreai háborúban (Magukrahagyottak). Az előbbi népmesei fordulatokkal beszéli el az Istenszékén élő árva legényke igazságkeresését. Mártonka egy magányos öregember oltalmában nőtt fel, aki halála után nem hagyott rá mást örökül, mint a hitet az igazságosság győzelmében. A másik kisregényről a szerző szavaival: ők magukrahagyottan őrizték a Kárpátokon Magyarországot és a mögötte lévő Európát, olyan egyedül, amilyen egyedül csak lehet az ember, akit magára hagy a világ. Álltak fönt az erdőgerinceken, derékig hóban, fagyott lábakkal, fagyott kezekkel, arcukat marta a jeges északi szél, és tudták, hogy senki sincs a hátuk mögött, aki segíteni tudna. Csak védtelen völgyek, falvak és városok, kiszolgáltatott asszonyok, más semmi. S mindezek mögött távol valahol egy érzéketlen nyugati világ, a maga vendéglőivel, színházaival, vasárnapi kereszténységével, gótikus templomaival, fennhéjázó civilizációjával, közömbösségével és értéktelen jelszavaival, egy nagyképű és gőgös Nyugat, aki barbárnak nevezi azt, aki érte harcol, és akinek eszébe se jut, hogy kezét nyújtsa annak, aki elbukik ebben a harcban.

Wass Albert 1945 és 1950 között kényszerült számot vetni a szülőföldjét ért veszteséggel, a háború elvesztésével, Erdély ismételt Romániához csatolásával, és ekkor kezdődött élete végéig tartó emigrációja is; ebben az időszakban keletkezett novelláit mutatja be a kötet, emberi sorsokon keresztül látleletet nyújtva egy kritikus történelmi korszak kiépüléséről.A szerző, akit az Úristen szemtanúnak rendelt, az utolsó nagy országromlásnak az emberi életekre gyakorolt hatásáról kíván beszámolni, a legkülönbözőbb helyszínekről: a románná kényszerített egykori magyar polgárvárosból, a havasok alján megbúvó kis faluból, a menekültek németországi táborából, az Ausztráliába pöfögő kivándorlóhajóról vagy éppen a Mennyek Országából, ahonnan isteni parancsra a földet kormányozzák. Egy-egy novella egy-egy emberi sorsot idéz az igazság- és szabadságszeretet, a természetes humánum nevében: a Mezőberény minden lakosáért harcba szálló, megbecstelenített kicsi Annát (Kicsi Anna sírkeresztje); Vitéz András gazdát, aki bárki betérőt megvendégel és amikor az új hatalom ezért megöli, az igazsághoz való örök jussot testálja fiára (Vitézek igazsága); Kovács Kis István fuvarost, az elrománosítás újaradi vértanúját (Az újaradi vértanú); Európa ezer meg ezer hontalanját, a lengyel tanárt, a Homo sapiensnek sírkövet faragó bolgár művészt, a német repülőszázadost és a magyar mérnököt. De felsorakoztatja az Isten Országában a magyarokat ért igazságtalanság miatt szervezkedő szenteket és Árpád-házi királyokat, a lópataki Dobokai-birtok kísérteteit csakúgy, mint az amerikai pilótát, aki csak akkor érti meg a háború igazságtalanságát, amikor éppen azok mentik meg az életét, akiknek elpusztítására bevetették (Valaki tévedett). Ember az országút szélén: Emigrációjának kezdetén, még németországi tartózkodása alatt írta és jelentette meg Wass Albert ezt a regényét, amely nemcsak összefoglalja az elvesztett szülőföld, Erdély iránti fájó nosztalgiáját, de egyben a történelmi Magyarország széthullásának okait is megfogalmazza: úgy, ahogy közvetlenül a háború befejeződése után az író látta.

200 levél Erdélytől Floridáig, vagy Erdélyből és Floridából. És közte Magyarországról, Ausztriából, Németországból... hét évtized levelei egy kötetben! Kovács Attila Zoltán: Egy írói levelesláda felnyitásakor, közreadásakor a kiadói szempontok miértjére kell elsőként választ adni, s mindjárt itt leszögezni, hol húzódik, hol húzódhat az az etikai határ, amelyen túllépni nem ildomos. A Kiadó a kötettel nem az írói életrajz bulvárszagú csemegéire kívánja ráirányítani az olvasók figyelmét - ezzel máris szűkítem a fenti kategóriát -, hanem az író életének azon pillanataira, fázisaira világít rá, amelyek egymásutánisága rámutat tulajdonosának a köz, értsd: az erdélyi kultúra, a magyarság és Erdély ügye érdekében végzett tevékenységére; ugyanakkor nem hagytuk ki a családi levelek sorát sem, ahogy a pályatársakhoz írtakat sem; vagyis a kötet kulcsot ad Wass Albert (jobb) megértéséhez. Wass Albert élete és életműve ma már ismerős a magyar olvasók körében, ám a személye körüli méltatlan vádaskodáshalmaz, az ideológiák mentén kialakult kényszeredettség a triviális jelzők állandó ismétlésében oda vezetett, hogy a (liberális) Wass-recepcióból kirajzolódó Wass-kép napjainkban teljes mértékben ellentétes mindazzal, amit Wass valaha is képviselt - nem csak műveiben. Az emigrációba szakadt író fél évszázadon keresztül küzdött elrabolt Erdélye ügyéért, az újra leigázott magyarság ügyéért, s ebbéli tevékenysége kivívta a kelet-európai titkosszolgálatok kitüntetett figyelmét, aminek irodalompolitikai lecsapódása nem is lehetett kétséges: hungarista, fasiszta, és még sorolhatnám, illetve "ezek" irodalmi vetülete: nacionalista, irredenta, cizellálva: romantikus lektűríró, a Monarchia deja-vu szószólója és átörökítője.Az eredmény: agyonhallgatás, tiltás itthon és Erdélyben, vádaskodás, nyomozás, kivizsgálás, felmentés, gyilkossági kísérlet odaát. Egy krimiben is túl sok izgalmat hoz ennyi tény, holott a(z) (élet)történet jóval inkább "profán", de sajátosan kelet-európai és magyar sorstragédia: a két világháború közti időszak erdélyi irodalmának meghatározó szereplője a világégés után hontalanná lesz, Erdélybe nem mehet haza, hiszen az elkobzott vagyon mellett koncepciós perben elítéli az új román hatalom, így kénytelen menekülni. Egy írónak, kinek könyvei és irodalmi díjai már akkor tiszteletet ébresztettek a kételkedőkben... de ha nincs is az 1946-os hamis ítélet, tudjuk, mi várt az erdélyi arisztokráciára a szép új román világban. A leveleket időrendi sorrendben közöljük, a hiátusokat, szerkesztői kiegészítéseket szögletes zárójellel jelöltük, a kiegészítő információkat jegyzetben közöljük az adott levél után.

Napjainkban az elfogadott, nemzeti kisebbség egy olyan népcsoportra utal, amely egy másik nemzet által létrehozott országba vándorol, és amelynek tagjai ott nem tudnak asszimilálódni. Ezt az elvet követve, ha Németország elfoglalná Dániát vagy Dánia egy részét, netán Franciaország foglalná el Németországot vagy annak egy részét, akkor sem a dánokat, sem pedig a németeket nem tekintenék, nemzeti kisebbségnek a megszálló országon belül. Olyan nemzetnek, illetve egy nemzet részének tartanák őket, amelyet egy másik nemzet erőszakos eszközökkel foglalt el. Ugyanez lenne a helyzet, ha Mexikó lerohanná Kaliforniát, vagy Kuba megszállná Floridát. Ezen államokban élő amerikaiakra nem olyan, nemzeti kisebbségként tekintenének, mint akik Mexikóban vagy Kubában élnek, hanem mint olyan amerikaiakra, akiket erővel leigáztak, és területüket elkülönítették országuk másik felétől. Pontosan ugyanez igaz az erdélyi magyarokra is. Ők annak a többségi nemzetnek képezték a részét - és néprajzilag még mindig azt képezik -, akik a Kárpát-medencét ezeregyszáz évig benépesítették. Több mint ezer évig megalapozott államisággal rendelkeztek, és ezt a kelet-közép-európai teljes földrajzi egységet egy hosszan tartó és működő gazdasági, politikai és kulturális egységgé építették ki jóval azelőtt, hogy az oláh bevándorlók (a románok elődei) elkezdtek volna beszivárogni az ország keleti részébe. A Kárpát-medence néprajzi térképén a magyar többség, kisebb-nagyobb letelepedésekkel tarkítva, még mindig csaknem egy zavartalan egységet alkot. Az erdélyi magyarokat ezért, mint a Kárpát-medence eredeti lakóit, még mindig a többség részének kell tekinteni. Jelenkori kisebbségi státuszuk - a háború által kijelölt - Románia határain belül nem egy békés fejlődés eredménye, hanem egy olyan globális fegyveres konfliktusé, amelynek sajnálatos módon ők vesztesei voltak - írta Wass Albert 1977 márciusában. A kérdéskör jelentősége változatlan maradt: A világnak meg kell ismernie Erdély igaz történetét és azt a megszámlálhatatlan igazságtalanságot, ami az erdélyi magyarságot érte és éri Trianon óta.

Wass Albert utolsó nagyregénye 1982-ből, melyet angolul írt. A különleges amerikai történet a világ különböző tájáról Amerikába érkező bevándorlók kezdeti nehézségeiről, gazdasági és szellemi kibontakozásukról szól: hogyan jutnak egyes családok a semmiből egyről-kettőre pusztán kezük munkájával és józan eszükkel. Eliza Erdély nemeslelkű, dolgos asszonyaira emlékeztet, csakhogy az amerikai életkörülmények más és más próbák elé állítják őt és családját... A könyv Ohio állam 18. századbeli úttörőinek éppúgy állít emléket, amint azt az író maga is bevallja, ez a regény történelmi jellege ellenére, vagy talán éppen azért, a máról és a ma emberének szól. Ugyanakkor Bellaire város emlékkönyve, azé a településé, ahova Wass Albert és családja kerül először Amerika földjén. Jacob és Eliza az elsők, a vadnyugat első telepesei, az ő küzdelmüket, életüket mutatja be a könyv. Jacob tizennyolc éves, egyszerű szénbányász fiú, aki önálló útra lép. Ezt családja, különösen zsarnok anyja nem nézi jó szemmel, mindez további konfliktusokhoz is vezet. Olvasni sem tud, ám van két ügyes, dolgos keze és tervei, kitartása és hite, hogy többre vigye az életben. Eliza szintén egyszerű lány, anyja neveli, akivel egy fogadóban dolgozik. Jacob ötleteivel, erejével, jó munkabírásával egyre több mindent ér el, egyre nagyobb hatalom veszi körül őket önálló életükben. A regény letisztult nyelvezetével, természet- és emberszeretetével mutatja be az Ohió-parti kisváros kialakulását, az észak-déli háborún át, (minden részrehajlás nélkül) a 19. század Amerikájának folyamatos fejlődését. Mellékszereplők közt angolokat, skótokat, németeket találunk akik ezen a tájon keresik a boldogulásukat. A történetben kalandorok, prémvadászok is feltűnnek a menekülő néger rabszolgák mellett. A szereplők valamiféle tisztább, romlatlanabb élet reményében költöznek ebbe az új, maguk teremtette világba. A regény jó példája annak, hogyan csináltak egykor az emberek a semmiből valamit. Megművelve a földeket, bányát építve, puszta két kezük munkájával, kitartással előrébb jutva. A kétkezi munka diadala, elismerése a regény. Iskola, templom és közösség épült. Jacob Heatherington a vidék gazdagság egyik megteremtőjévé válik. Sokszínű paletta ez a regény. A különböző életek és sorsok ábrázolásával egy egy

Az amerikai emigráció "legmagyarabb" írójának, az Erdélyi Szépmíves Céh egykori neves alkotójának egyik legismertebb és több nyelvre lefordított regénye. A funtineli boszorkány reális elemekkel vegyített romantikus, meseszerű története - az író jelentősebb írásaihoz hasonlóan - a szűkebb szülőhazába, Erdélybe kalauzolja vissza az olvasóközönséget.A háromkötetes, terjedelmes regény hősnője a boszorkányosan szép havasi lány, Nuca. Az Istenszéke alatt, az Urszun él egy furcsa, kerek faházban apjával, a szótlan Tóderikkel. Nem ismer más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a jóságot sem Istentől vagy annak árnyékában tanulja meg, hanem a természettől. Élete nem könnyű, hiszen apját elviszik a csendőrök, így a tíz év körüli kislány magára és az emberek könyörületére utalva nő fel. Ragyogó szépségű fiatal nővé érik, aki mágnesként vonzza a férfiakat, akikről semmit sem tud. Boldogságra vágyik, de boldogtalan lesz, egy cigányasszony által megjósolt jövendő beteljesedése közepette: akit ágyába fogad, az meghal. Nuca először menekülne saját végzete elől. Szerelmes lesz a havasi király, Éltető uraság fiába. Kis kunyhót épít a Komárnyikon, ott várja szüntelenül a vadászidényt, ami elhozza hozzá szerelmesét és gyermeke apját. És a jóslat mintha hazudna, rövid időre megtalálja boldogságát, szeretete megtartja az úrfit egészen addig, amíg rá nem jön, hogy sem ő, sem pedig a gyermek nem köti hozzá a könnyelmű fiatalembert. A jóslat ekkor beteljesedik, az úrfit meggyilkolják. Éltető uraság pedig elrabolja a gyermeket - unokáját -, hogy örökösként nevelje fel. Ettől a perctől fogva Nuca tudatosan használja boszorkányos erejét: nemcsak látja az emberek szemében a múltat és a jövendőt, de megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. A havasokban bolyongva teljesíti be végzetét - saját kisfia kicsúfolja, ezért Nuca megátkozza és halálra szánja fel nem ismert gyermekét -, mindörökre megteremtve a hegyek tündér-boszorkányának mítoszát.

Az amerikai emigráció "legmagyarabb" írójának, az Erdélyi Szépmíves Céh egykori neves alkotójának egyik legismertebb és több nyelvre lefordított regénye. A funtineli boszorkány reális elemekkel vegyített romantikus, meseszerű története - az író jelentősebb írásaihoz hasonlóan - a szűkebb szülőhazába, Erdélybe kalauzolja vissza az olvasóközönséget. A háromkötetes, terjedelmes regény hősnője a boszorkányosan szép havasi lány, Nuca. Az Istenszéke alatt, az Urszun él egy furcsa, kerek faházban apjával, a szótlan Tóderikkel. Nem ismer más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a jóságot sem Istentől vagy annak árnyékában tanulja meg, hanem a természettől. Élete nem könnyű, hiszen apját elviszik a csendőrök, így a tíz év körüli kislány magára és az emberek könyörületére utalva nő fel. Ragyogó szépségű fiatal nővé érik, aki mágnesként vonzza a férfiakat, akikről semmit sem tud. Boldogságra vágyik, de boldogtalan lesz, egy cigányasszony által megjósolt jövendő beteljesedése közepette: akit ágyába fogad, az meghal. Nuca először menekülne saját végzete elől. Szerelmes lesz a havasi király, Éltető uraság fiába. Kis kunyhót épít a Komárnyikon, ott várja szüntelenül a vadászidényt, ami elhozza hozzá szerelmesét és gyermeke apját. És a jóslat mintha hazudna, rövid időre megtalálja boldogságát, szeretete megtartja az úrfit egészen addig, amíg rá nem jön, hogy sem ő, sem pedig a gyermek nem köti hozzá a könnyelmű fiatalembert. A jóslat ekkor beteljesedik, az úrfit meggyilkolják. Éltető uraság pedig elrabolja a gyermeket - unokáját -, hogy örökösként nevelje fel. Ettől a perctől fogva Nuca tudatosan használja boszorkányos erejét: nemcsak látja az emberek szemében a múltat és a jövendőt, de megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. A havasokban bolyongva teljesíti be végzetét - saját kisfia kicsúfolja, ezért Nuca megátkozza és halálra szánja fel nem ismert gyermekét -, mindörökre megteremtve a hegyek tündér-boszorkányának mítoszát.

A bolsevizmus ördögi arcát mutatja meg a két rendkívüli regény, amelyek az emigrációban íródtak. Az átoksorából született új eszme, embertől, Istentől idegen, mert természetellenes, bejárja, felbolygatja a világot, fertőz, mert csábít, hatalomra juttatja a lustákat, a gyávákat, akik a hatalom eszközeivel uralkodnak. A vége a romlás, amely elkerülhetetlen, összegez az első regény. Történelmi panorámakép mindkettő, Erdély 20. századi történelmi kataklizmái között játszódik a cselekmény. Az Átoksori kísértetek Amerikában született főhőse - nagyapjához megtérve - húsz évet tölt Erdélyben 1936-1956 között, az Antikrisztus és a pásztorok története pedig egy falu története, melyet megszállnak a szovjet katonák. A történelemkönyvből nem ismerhetjük meg a nyomort, a háború szörnyűségeit, a kilátástalanságot, az elszabadult és céltalan gyűlöletet. Ezt festi elénk Wass Albert igen szemléletesen. A háborúk és a hidegháború mindennapjait mutatják be e regények, tematikusan össze is kapcsolhatók, hiszen a mikrotörténetek tulajdonképpen a kelet-európai tragédiákat mutatják be, Erdély megszállásának és kifosztásának képe a Baltikumtól a Balkánig érvényes: amit nem a szovjet és kommunista rombolás hajtott végre, azt megtették az átoksoriak, helytől és régiótól függetlenül, a belső árulók és kollaboránsok hálózatával együtt. Ily módon a hihetetlen erejű kulcsregények a kommunizmus és a kereszténység harcának története is, mondhatni felkavaró példabeszédek.

A századfordulót és főleg Trianont követően a magyar epikának az a vonulata, amely számot vetett a magyar sorskérdésekkel, illetve vállalkozott a "hol tévesztettünk utat?" lelkiismeret-vizsgálatára, vissza-visszatért Erdély etnikai arculata megváltozásának problémájához. Ez a látszatra demográfiai-nemzetiségi kérdéskör etikai problémává sűrűsödött az írók tollán, hiszen rendre fölvetődött az erdélyi birtokos osztály felelőssége: miért tűrte, sőt mi okból segítette, hogy a jóval olcsóbb munkaerőt képező román parasztság foglalja el a magyar földművesek helyét, melynek következtében néhány évszázad alatt a bevándorolt román ajkú népesség Erdély nagy területein többségbe került. A magyar lakosság szórványosodása a legdrámaibb módon a Mezőségben ment végbe - ennek a problémakomplexumnak és tájnak a történelmi tablóját, hatalmas etikai-emberi freskóját alkotta meg Wass Albert. A kétkötetes regény két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgothárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája. Az első kötet (Krónikás írás) a Szent István halálát követő évtizedektől, a 11. század derekától hatalmas panorámaképben idézi föl a táj történelmét és nemzedékről nemzedékre változó népéletét, elsősorban a létküzdelmeket mutatva föl, főként azt, miképp szerzett hont kardjával a magyarság Erdélyországban. Ez a nagy ívű, az első világháborúig tartó történelmi tabló jószerivel csak bevezető, előtörténeti áttekintés a második kötethez (Szemtanúság), amelynek epikus anyaga nagyrészt már az író személyes élményein, történelmi és emberi tapasztalatain alapszik, ilyenformán a maga - a magyar és arisztokrata - tanúságtétele abban a morális "perben", amely az erdélyi magyar arisztokrácia felelősségét vizsgálja. És persze annak az eszmei mondandónak az igényes megjelenítése, hogy nem elegendő karddal megszerezni a hazát, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással - azaz kaszával - meg is kell tartani! A feszesebb szerkezetű, valóban regény kompozíciójú rész is teljességérzetet kelt, de immár nem a történelmi sors teljességéét, hanem az emberi sorsét, hiszen fölvonultatja a mezőségi társadalom minden képviselőjét, jellemző rétegét és alakját: az arisztokratát, a hivatalnokot, a román pópát, a zsidó kereskedőt, az egyszerű embereket, románokat és magyarokat. E kötet cselekményének középpontjában Erőss Miklós gróf áll, akinek sorsát gyermekkorától az 1950-es években a románok börtönében elszenvedett haláláig követi nyomon Wass Albert - személyes formába sűrítve a kisebbségtörténelmet. (Legeza Ilona)

A századfordulót és főleg Trianont követően a magyar epikának az a vonulata, amely számot vetett a magyar sorskérdésekkel, illetve vállalkozott a "hol tévesztettünk utat?" lelkiismeret-vizsgálatára, vissza-visszatért Erdély etnikai arculata megváltozásának problémájához. Ez a látszatra demográfiai-nemzetiségi kérdéskör etikai problémává sűrűsödött az írók tollán, hiszen rendre fölvetődött az erdélyi birtokos osztály felelőssége: miért tűrte, sőt mi okból segítette, hogy a jóval olcsóbb munkaerőt képező román parasztság foglalja el a magyar földművesek helyét, melynek következtében néhány évszázad alatt a bevándorolt román ajkú népesség Erdély nagy területein többségbe került. A magyar lakosság szórványosodása a legdrámaibb módon a Mezőségben ment végbe - ennek a problémakomplexumnak és tájnak a történelmi tablóját, hatalmas etikai-emberi freskóját alkotta meg Wass Albert. A kétkötetes regény két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgothárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája. Az első kötet (Krónikás írás) a Szent István halálát követő évtizedektől, a 11. század derekától hatalmas panorámaképben idézi föl a táj történelmét és nemzedékről nemzedékre változó népéletét, elsősorban a létküzdelmeket mutatva föl, főként azt, miképp szerzett hont kardjával a magyarság Erdélyországban. Ez a nagy ívű, az első világháborúig tartó történelmi tabló jószerivel csak bevezető, előtörténeti áttekintés a második kötethez (Szemtanúság), amelynek epikus anyaga nagyrészt már az író személyes élményein, történelmi és emberi tapasztalatain alapszik, ilyenformán a maga - a magyar és arisztokrata - tanúságtétele abban a morális "perben", amely az erdélyi magyar arisztokrácia felelősségét vizsgálja. És persze annak az eszmei mondandónak az igényes megjelenítése, hogy nem elegendő karddal megszerezni a hazát, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással - azaz kaszával - meg is kell tartani! A feszesebb szerkezetű, valóban regény kompozíciójú rész is teljességérzetet kelt, de immár nem a történelmi sors teljességéét, hanem az emberi sorsét, hiszen fölvonultatja a mezőségi társadalom minden képviselőjét, jellemző rétegét és alakját: az arisztokratát, a hivatalnokot, a román pópát, a zsidó kereskedőt, az egyszerű embereket, románokat és magyarokat. E kötet cselekményének középpontjában Erőss Miklós gróf áll, akinek sorsát gyermekkorától az 1950-es években a románok börtönében elszenvedett haláláig követi nyomon Wass Albert - személyes formába sűrítve a kisebbségtörténelmet. (Legeza Ilona)

A két összetartozó regény egy kötetben jelenik meg a díszkiadás negyedik köteteként. Az 1940-ben írt Jönnek! azt a két hetet öleli fel, amely a második bécsi döntés eredményének - Észak-Erdély visszacsatolásának - nyilvánosságra kerülése és a magyar csapatok Szolnok-Doboka vármegyébe való bevonulása között telt el. Ez a tizennégy nap az ottani magyarság számára talán nehezebben, kínosabb lassúsággal vánszorgott, mint az azt megelőző huszonkét, kisebbségi sorban végigtengődött esztendő. A várakozás feszült napjai alkalmat adnak a falu, Vasasszentgothárd lakóinak - magyaroknak és románoknak -, hogy átgondolják a sanyarú múltat és a lehetséges, biztató jövőt; hogy számot vessenek az elkövetett bűnökkel és az elszenvedett sérelmekkel, ki-ki a maga korábbi és reménybeli helyzete, illetve erkölcsi fölfogása szerint. Vibráló érzések pontos lekottázása adja a feszes cselekményű, izgalmas epizódokkal tűzdelt helyzetjelentés drámai hangulatát, katartikus tanulságait. A rablóhordákra emlékeztető kivonuló románok fejvesztett kapkodását, fosztogatását, az utolsó napok megannyi személyes sorsdrámáját feledteti a nagy nap kifejezhetetlen, már-már artikulálatlan öröme, a lelkek ujjongása, az egyetlen boldog sikollyá váló fölszabadulás pillanata. Az 1949-ben, immár Nyugaton keletkezett Adjátok vissza a hegyeimet! egy korán árvaságra jutott fiú élettörténetébe sűríti az erdélyi magyarság megpróbáltatásait. A kisebbségi sors balladai tónusú regénye az örök megaláztatás, a kiszolgáltatottság, az áldozati sors és vállalásának hátborzongató jeremiádjává növekszik. Ennek az ágrólszakadt juhászbojtárnak és szénégetőnek egész életében négy olyan esztendő jutott, amikor egyáltalán embernek érezhette magát: a "magyar világ" 1940 és 1944 közötti ideje. S ami ezután szakadt Erdélyre, az maga volt a pokol, a "világ vége": háború, véres bosszúhadjáratok, genocídium, útonállás, gyilkosságok, az élet tönkresilányítása. Ebben a törvényen kívüli, nyers ököljogra épülő, tébolyodott világban ép erkölcsi érzékű, hazafias lelkületű, tudatos gondolkodású embernek helye nem lehetett, így lesz a hajdan jámbor fiúból a havason bujdosó haramia, aki az olvasó előtt mégis hőssé magasztosul. Hiszen ez a - szándékoltan névtelen - hős szinte puszta kézzel, a tíz körmével védte Erdélyt a beözönlő román és orosz hordáktól - mindhiába. Végül szerettei elvesztése után a hazájától is megfosztják, s mivel a becsületes életre és a jövőre semmi kilátása nem marad, nyugatra szökik, hogy beleordítsa a "szabad világ" fülébe Erdély irtózatos tragédiáját. Megrendítő, letaglózó, egyben lélekemelő olvasmány mindkét, fordulatokban bővelkedő, izgalmas cselekményvezetésű regény (Legeza Ilona).

Vastag, jó minőségű, festhető papírra nyomtatott művészi kifestő, amely az ugyanilyen című mesekönyv festményei alapján készült. Igényes, alkotómunkára is alkalmas, türelemjavító. 6-10 éves gyermekeknek ajánljuk.

A kifestő Wass Albert: Szille igazságot tesz című mesekönyve alpján készült. A könyvben szereplő festmények nagy segítséget nyújtanak a kifestő rajzainak kiszínezésében.

Ötödik mese, amelyben megtudhatod, hogy vadruca Máminak van egy Csámpás nevű haszontalan fia, aki éppen olyan haszontalan, mint valamennyi rucafiú, aki a világon van, de lehet, hogy egy kicsit még haszontalanabb. Ez a mese is ugyanazon a tavon történt, és Mámi is pontosan ugyanaz a kicsit kövér vadruca asszonyság, aki már az előbbi mesében is szerepelt, ha még emlékszel rá. Hogy még kikről lesz szó, azt nem mondom el. Figyelj jól ide, s megtudod hamarosan.