Albert Wass

Emigrációjának éveiben Wass Albert élete legvégéig rendszeresen közlő munkatársa volt az amerikai magyar sajtónak. A magyarság múltját, jelenét és lehetséges jövőjét, de a világ történéseinek Magyar vonatkozásait is taglaló, színvonalas publiciszti kai írásai éveken át sorozatban jelentek meg több amerikai magyar nyelvű lapban, de első sorban a Kanadai Magyarság hasábjain Magyar szemmel cím alatt. A három kötet az illető lapokban már megjelent és a hagyatékban megőrzött, kiadatlan kéziratok k özreadásával igyekszik teljessé tenni a helyenkénti angol szövegeket magyar fordításban is közölve azt a képet, amelyből kitűnik a szerző elkötelezettsége a nemzeti ügy iránt.

A kifestő Wass Albert: Szille igazságot tesz című mesekönyve alpján készült. A könyvben szereplő festmények nagy segítséget nyújtanak a kifestő rajzainak kiszínezésében.

Wass Albert 1945 és 1948 között már kényszerű menekültéletét élte Bajorerdőben, nagy-nagy szegénységben, feleségével és gyermekeivel. Mindezek ellenére ő tartotta a leket családjában és a többi menekült magyarban. Ezt a célt szolgálta második mesekönyve, az Erdők könyve, amelyet hitvány papíron, stenciles eljárással tudott csak megjelentetni. A könyvet valójában gyermekeinek írta, de mai gyermekeinknek éppoly kedves olvasmánya lehet, mint nekünk, felnőtteknek. A könyv 1947-es, müncheni kiadása előszavában írt az író: "Igen, elvesztettük otthonunkat, fiam. Elvesztettünk mindent, - ahogy azt manapság mondani szokták. Mégis, nézd: szép a világ. Susognak a fák, harmat csillog a fűszálak hegyén, pillangók vannak és virágok vannak. Tudd meg, hogy a sárgarigó egyetlen füttyével megszépíthet ezer csúnya rontást ezen a világon." Ennek a mesekönyvnek a záró meséjét tartja kezében a kedves olvasó. Az aranymadár a szülőföld hazahívó szavát dalolja. Miként a bujdosó fejedelem, Rákóczi Ferenc honvágyát a kakukkmadár, úgy Wass Albertét a sárgarigó jeleníti meg. Korunk egyik nagy gondja a fiatalok elvándorlás. A hazafiasságra, "honszerelemre" való nevelés teljes hiánya így bosszulja meg magát a szülők, nagyszülők nemzedékén. Pedig: "ez a föld a Tiéd, ha elmész, visszavár", kedves fiatal barátom. Ha túl soká jössz vissza, már csak a "járom az utcákat, senkit sem ismerek" népdalos igazság marad. "A hazát - ugyanis - nem a hegyek, a völgyek, a folyók és a mezők alkotják, hanem azok, kik benne laknak, a nemzet tagjai, az emberek." Legyünk azért mi Látó emberek, akik meglátjuk a bajt, és halló emberek, akik meghallják az Aranymadár hazahívó, szép szavát!

kifestő Wass Albert - Aranymadár című mesekönyv színes képei alapján készült. A könyvben szereplő festmények nagy segítséget nyújtanak a kifestő rajzainak kiszínezésében.

Vastag, jó minőségű, festhető papírra nyomtatott művészi kifestő, amely az ugyanilyen című mesekönyv festményei alapján készült. Igényes, alkotómunkára is alkalmas, türelemjavító. 6-10 éves gyermekeknek ajánljuk.

Kétszeresen is irodalmi szenzáció a kötetben kiadatlan Wass Albert-írások publikálása: egyrészt a két világháború közötti időszak lenyomata, szám szerint mintegy félszáz darab, másrészről pedig a jelen kötet az életműsorozat új kiadásának nyitódarabja, hiszen a revideált, az első közlésekkel és gépiratokkal összevetett, valamint újrafordított kötetek kiadása hiánypótló (de el nem késett) vállalkozás a hányatott sorsú kiadások zavaros évtizedei után. Wass Albert számtalan lapban publikált a Nimródtól a kolozsvári Ellenzéken át az Erdélyi Gazdáig, korai versei a Vadász Újságban, az aradi Vasárnapban vagy éppenséggel a Debreceni Újságban jelentek meg a húszas évek derekától. Az írói sikerkorszak a harmincas évektől köszöntött be, ismert írásainak részleteit (Jönnek!, A titokzatos őzbak) például lapoknak is elküldte más és más címekkel. A jelen kötet ezekből is közöl fejezeteket, ahogy a Debrecenben írt levelekből, egészen a háborús időszak passióiig (Levél a Pusztulás Földjéről). A köztük lévő ív pedig a tündérország Erdély: a Mezőség, Kolozsvár, Marosvásárhely, a Kelemen-havasok, Istenszéke, Ratosnya vidéke: mintha csak A funtineli boszorkány helyszínein látogatnánk végig. Vagy a magyar múlt fejezetein, például így a Koppány haláláról szóló novellában: Nyugat felől hideg szél zuhant lefelé a lankán és éles-karmosan rohanta meg a sátort. Vijjogva ostorozta a fákat, a rónán horkanva bokrosodtak tőle a kipányvázott lovak, s remegő orrcimpákkal kémleltek nyugatnak. Sűrű vérében magába roskadva omlott alá a megnehezült nap, és kínjában pozdorjává tépett párákkal dobálta tele az eget. Farkasok vonyítottak azon az estén, szerte a somogyi mocsarak között, és az erdők rejtett tisztásain csapatba verődve csörtetett a megriadt nemesvad. Napok óta nehéz viharok szagát hordozták a szelek, napok óta véresen borult le az este, és rémült csillagok nyugtalan tűzcsóvái izzották tele az éjszakákat. Messze országokban lakozó bölcsek és jövendőmondók roppant furcsa csillagokat láttak jönni és szétomolni Pannónia fölött, és mindazok, kik ezt a pompás tűzijátékot nézték, egy nagyszerű nép pusztulásáról regéltek a tanítványaiknak.

Egy kötetben jelenik meg Wass Albert két első műve, ezúttal az eredeti első kiadások szövege szerint. A magyar regényirodalom évtizedekig rejtett értéke volt a Farkasverem, amely először 1934-ben jelent meg, és amelyért szerzője Baumgarten-díjat kapott. A különöshangulatú, különc figurákat fölvonultató műaz 1920-as évek végén, Erdélyben, a Mezőség kopár és álmosító tájain játszódik.A szerző legendás első kötete mindmáig a legnagyszerűbb körkép a több évszázados elszigeteltségben élő erdélyi Mezőség életéről és egyben a trianoni nemzetcsonkulás után felnövekvő ifjúság lélektani pontossággal megrajzolt "szomorú" és hiteles ábrázolása. "De mennyire író írta! Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből" - írta a Nyugat 1940-ben a frissen megjelent Csaba regényről, mely most először jelenik meg Magyarországon a szerző 1981-es előszavával, amit az amerikai kiadás elé írt Wass Albert. De olvassuk tovább a Nyugat sorait: "Milyen szomorú regény, már az első kortyban ezt érezzük, s ínyünkről végig nem múlik ez a szomorúság. Nem édes, ártatlan érzelmeskedés, s nem démonok viaskodása. Ez a hangtalan szomorúság ott settenkedik Wass Albert regénytájain, a mezőségi falvakbarna estéiben. Hóolvadásos koratavaszban tépett hegyoldalakra telepszik, néha öreg holló lomha szárnycsapásával felröppen a háztetőre, máskor a lámpagyújtogatót kíséri esti körútján és a kolozsvári ázott utcákon felgyűrt gallérok mögé bújik. FilekiFerkó gyerekszobájában az alkonyat szorongásoktól válik sűrűvé, a kisfiú egy érthetetlen mondattal viaskodik: mit jelent elveszteni a hazát? A felnőttektől hallja ezt a mondatot, 1918-ban vagyunk, Erdélyben, ekkor indul a regény. A mondat sok mindent jelent: azt, hogy el kell költözniök a kolozsvári családi házból, hogy kivágják apja kedves erdejét, megérti, hogy az új szavak szegénységet jelentenek, olyan küszködést, amely talán nem ér véget soha. Mire megért mindent, a gondok felnőtté érlelték. Az első szerelem is elpattant egy sírós búcsúdélutánon. A tizennyolcéves Ferkó már otthonos a magányban, lerongyolódott birtokával vesződik, társtalan férfi." A Csaba jelkép: az embernek soha nem szabad elcsüggednie, a romokon is építeni kell. Hőse Erdély, a leigázott erdélyi magyarság egy rétege, egy mozdulatlan, pusztuló világ, mely bűvös erővel köti magához embereit. Kitűnő alakokat mutat be, különcöket, megható, elkallódott sorsokat és sorssal harcbaszálló férfiakat. Természetérzéke, tájmegidéző képessége csodálatos. Egy nép tragikus, nagyszerű küzdelmének regénye ez a szélesen hömpölygő, robbanó erejű, nagyvonalú munka.

A két összetartozó regény egy kötetben jelenik meg a díszkiadás negyedik köteteként. Az 1940-ben írt Jönnek! azt a két hetet öleli fel, amely a második bécsi döntés eredményének - Észak-Erdély visszacsatolásának - nyilvánosságra kerülése és a magyar csapatok Szolnok-Doboka vármegyébe való bevonulása között telt el. Ez a tizennégy nap az ottani magyarság számára talán nehezebben, kínosabb lassúsággal vánszorgott, mint az azt megelőző huszonkét, kisebbségi sorban végigtengődött esztendő. A várakozás feszült napjai alkalmat adnak a falu, Vasasszentgothárd lakóinak - magyaroknak és románoknak -, hogy átgondolják a sanyarú múltat és a lehetséges, biztató jövőt; hogy számot vessenek az elkövetett bűnökkel és az elszenvedett sérelmekkel, ki-ki a maga korábbi és reménybeli helyzete, illetve erkölcsi fölfogása szerint. Vibráló érzések pontos lekottázása adja a feszes cselekményű, izgalmas epizódokkal tűzdelt helyzetjelentés drámai hangulatát, katartikus tanulságait. A rablóhordákra emlékeztető kivonuló románok fejvesztett kapkodását, fosztogatását, az utolsó napok megannyi személyes sorsdrámáját feledteti a nagy nap kifejezhetetlen, már-már artikulálatlan öröme, a lelkek ujjongása, az egyetlen boldog sikollyá váló fölszabadulás pillanata. Az 1949-ben, immár Nyugaton keletkezett Adjátok vissza a hegyeimet! egy korán árvaságra jutott fiú élettörténetébe sűríti az erdélyi magyarság megpróbáltatásait. A kisebbségi sors balladai tónusú regénye az örök megaláztatás, a kiszolgáltatottság, az áldozati sors és vállalásának hátborzongató jeremiádjává növekszik. Ennek az ágrólszakadt juhászbojtárnak és szénégetőnek egész életében négy olyan esztendő jutott, amikor egyáltalán embernek érezhette magát: a "magyar világ" 1940 és 1944 közötti ideje. S ami ezután szakadt Erdélyre, az maga volt a pokol, a "világ vége": háború, véres bosszúhadjáratok, genocídium, útonállás, gyilkosságok, az élet tönkresilányítása. Ebben a törvényen kívüli, nyers ököljogra épülő, tébolyodott világban ép erkölcsi érzékű, hazafias lelkületű, tudatos gondolkodású embernek helye nem lehetett, így lesz a hajdan jámbor fiúból a havason bujdosó haramia, aki az olvasó előtt mégis hőssé magasztosul. Hiszen ez a - szándékoltan névtelen - hős szinte puszta kézzel, a tíz körmével védte Erdélyt a beözönlő román és orosz hordáktól - mindhiába. Végül szerettei elvesztése után a hazájától is megfosztják, s mivel a becsületes életre és a jövőre semmi kilátása nem marad, nyugatra szökik, hogy beleordítsa a "szabad világ" fülébe Erdély irtózatos tragédiáját. Megrendítő, letaglózó, egyben lélekemelő olvasmány mindkét, fordulatokban bővelkedő, izgalmas cselekményvezetésű regény (Legeza Ilona).

A századfordulót és főleg Trianont követően a magyar epikának az a vonulata, amely számot vetett a magyar sorskérdésekkel, illetve vállalkozott a "hol tévesztettünk utat?" lelkiismeret-vizsgálatára, vissza-visszatért Erdély etnikai arculata megváltozásának problémájához. Ez a látszatra demográfiai-nemzetiségi kérdéskör etikai problémává sűrűsödött az írók tollán, hiszen rendre fölvetődött az erdélyi birtokos osztály felelőssége: miért tűrte, sőt mi okból segítette, hogy a jóval olcsóbb munkaerőt képező román parasztság foglalja el a magyar földművesek helyét, melynek következtében néhány évszázad alatt a bevándorolt román ajkú népesség Erdély nagy területein többségbe került. A magyar lakosság szórványosodása a legdrámaibb módon a Mezőségben ment végbe - ennek a problémakomplexumnak és tájnak a történelmi tablóját, hatalmas etikai-emberi freskóját alkotta meg Wass Albert. A kétkötetes regény két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgothárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája. Az első kötet (Krónikás írás) a Szent István halálát követő évtizedektől, a 11. század derekától hatalmas panorámaképben idézi föl a táj történelmét és nemzedékről nemzedékre változó népéletét, elsősorban a létküzdelmeket mutatva föl, főként azt, miképp szerzett hont kardjával a magyarság Erdélyországban. Ez a nagy ívű, az első világháborúig tartó történelmi tabló jószerivel csak bevezető, előtörténeti áttekintés a második kötethez (Szemtanúság), amelynek epikus anyaga nagyrészt már az író személyes élményein, történelmi és emberi tapasztalatain alapszik, ilyenformán a maga - a magyar és arisztokrata - tanúságtétele abban a morális "perben", amely az erdélyi magyar arisztokrácia felelősségét vizsgálja. És persze annak az eszmei mondandónak az igényes megjelenítése, hogy nem elegendő karddal megszerezni a hazát, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással - azaz kaszával - meg is kell tartani! A feszesebb szerkezetű, valóban regény kompozíciójú rész is teljességérzetet kelt, de immár nem a történelmi sors teljességéét, hanem az emberi sorsét, hiszen fölvonultatja a mezőségi társadalom minden képviselőjét, jellemző rétegét és alakját: az arisztokratát, a hivatalnokot, a román pópát, a zsidó kereskedőt, az egyszerű embereket, románokat és magyarokat. E kötet cselekményének középpontjában Erőss Miklós gróf áll, akinek sorsát gyermekkorától az 1950-es években a románok börtönében elszenvedett haláláig követi nyomon Wass Albert - személyes formába sűrítve a kisebbségtörténelmet. (Legeza Ilona)

A századfordulót és főleg Trianont követően a magyar epikának az a vonulata, amely számot vetett a magyar sorskérdésekkel, illetve vállalkozott a "hol tévesztettünk utat?" lelkiismeret-vizsgálatára, vissza-visszatért Erdély etnikai arculata megváltozásának problémájához. Ez a látszatra demográfiai-nemzetiségi kérdéskör etikai problémává sűrűsödött az írók tollán, hiszen rendre fölvetődött az erdélyi birtokos osztály felelőssége: miért tűrte, sőt mi okból segítette, hogy a jóval olcsóbb munkaerőt képező román parasztság foglalja el a magyar földművesek helyét, melynek következtében néhány évszázad alatt a bevándorolt román ajkú népesség Erdély nagy területein többségbe került. A magyar lakosság szórványosodása a legdrámaibb módon a Mezőségben ment végbe - ennek a problémakomplexumnak és tájnak a történelmi tablóját, hatalmas etikai-emberi freskóját alkotta meg Wass Albert. A kétkötetes regény két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgothárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája. Az első kötet (Krónikás írás) a Szent István halálát követő évtizedektől, a 11. század derekától hatalmas panorámaképben idézi föl a táj történelmét és nemzedékről nemzedékre változó népéletét, elsősorban a létküzdelmeket mutatva föl, főként azt, miképp szerzett hont kardjával a magyarság Erdélyországban. Ez a nagy ívű, az első világháborúig tartó történelmi tabló jószerivel csak bevezető, előtörténeti áttekintés a második kötethez (Szemtanúság), amelynek epikus anyaga nagyrészt már az író személyes élményein, történelmi és emberi tapasztalatain alapszik, ilyenformán a maga - a magyar és arisztokrata - tanúságtétele abban a morális "perben", amely az erdélyi magyar arisztokrácia felelősségét vizsgálja. És persze annak az eszmei mondandónak az igényes megjelenítése, hogy nem elegendő karddal megszerezni a hazát, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással - azaz kaszával - meg is kell tartani! A feszesebb szerkezetű, valóban regény kompozíciójú rész is teljességérzetet kelt, de immár nem a történelmi sors teljességéét, hanem az emberi sorsét, hiszen fölvonultatja a mezőségi társadalom minden képviselőjét, jellemző rétegét és alakját: az arisztokratát, a hivatalnokot, a román pópát, a zsidó kereskedőt, az egyszerű embereket, románokat és magyarokat. E kötet cselekményének középpontjában Erőss Miklós gróf áll, akinek sorsát gyermekkorától az 1950-es években a románok börtönében elszenvedett haláláig követi nyomon Wass Albert - személyes formába sűrítve a kisebbségtörténelmet. (Legeza Ilona)

"Nagyapám, aki még a béke embere volt, így indított el egy pünkösdi napon, eredj s keresd meg az igaz utat a világban s az emberek között. Tréfás legény voltam még akkor s azidőig is olyan arculatú, hogy fölnéztem Nagyapámra s megkérdeztem: - S útravalóul mit vigyek? Nagyapám rám nézett, gondolkozott egy kicsit, aztán annyit mondott mindössze: - Jóindulatot az emberek iránt s megértést a világ dolgaival szemben." "Éjszakánként havasi pásztortüzek mellett, lassú beszédű székelyek szót ejtenek néha egymás között az öreg táltosról, aki ott él valahol a Villámkő barlangjában immár több mint nyolcszáz esztendeje s őrzi a régi nagy titkok tudását. Melyek elűzik a rontást, meggyógyítják a testet meg a lelket minden nyavalyától, távol tartanak veszedelmet, pusztulást s az igazságot győzelemre viszik. A régi nagy titkok tudása ott van ma is, mondják, a Villámkő barlangjában valahol, s csak arra vár, hogy megérjen az idő s visszatérjen Urához, Istenéhez a magyar." (Részlet a két regényből)