Najnovšie - Svetová beletria strana 389 z 453

Jókainak egyik legnépszerűbb s egyben legvitatottabb regénye. Azok a remények, melyek a polgárosodásért küzdő magyarság legjobbjait fölvillanyozták, a regény megírásának idején szétfoszlani látszottak. A reménytelenségnek ebben az időszakában Jókai bizakodása időszerűtlennek tűnik. Jókai vigasztaló és bizakodásra serkentő tézisregényt írt, a magyar jellem és a magyar föld asszimiláló erejét akarja példázni, azt a tételt sugalmazza, hogy nemzeti erényeink az ellenséget is megszelídítik, sőt pártunkra állítják. Félreértették Jókainak az 1890-es években írott visszatekintő szavát, amikor Ankerschmidt alakja mögött a Magyarországon birtokot vásárló Haynau modelljét vélték felfedezni, az viszont igaz, hogy Garanvölgyi unokaöccsét, Aladárt a szabadságharc híres hőséről, Bereczky Jánosról mintázta.

?Eszembe jutott a gyászos búsongó no. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze-messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag avar pusztaságon, csalitos erdokön, idegen városokban, millió idegen emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál, hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, felrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog. És a kíséro emlékek nem hagytak tovamennem. Valami veszni kényszeríto vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott felkeresni a délibábos rónát és a rajta felhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlo falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messzirol megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott, végiglopózni a hallgatag utcákon, mint ki gyújtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos búsongó not,  amint éji lámpája mellett álmatlanul álmodozik, jó éjszakát mondani neki,? s azután fölkeresni a legelso börtönort, tegyen velem amit akar??

?A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták, s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól, bujkálva a fuzbozótok között, néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elol, tájékozva az utat, s jelt adva remekül utánzott vadlúdkiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt. A Göncöl-csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az ido, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gúla volt rakva nádkévékbol. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nostény farkas. Ez volt a jel, hogy célnál vannak. A nádastul egy hosszú sor törpefuzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje kétakkora, mint a fala, s mely félig belefekszik a Sióba. Ez ,az uzdi malom. Egy ablaka vérveres fénnyel világít a távolba, körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedo sugár jegenyefák zúgnak a koronként feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledo léptek zaját. Az ellenfélnek még csak eloorsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember. A támadó csapat akadálytalanul, nyílt kapun keresztül juthatott az udvarra.?

?Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kohíd van építve. A híd mellett kétfelol a patak oldalában emelkedik két roppant fuzfa, és ezen két fuzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnoni, s ivadékról-ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna? ?Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labanc világ legszebb divatjában vala, ma a kuruc, holnap a labanc osztott törvényeket Enyednek, mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon. A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett, hogy oket látogatják, inkább egymást keresnék fel, de ezek bölcs urak voltak, és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmiszereibol kipusztítják. Ok ezt vevék gyakorlatba. Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbor-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalyboröket viselo dragonyosokból s célbalövo muskétásokból állottak, addig szanaszét az országban ogyelgo kalandornép csavargott alá s fel, szemre-fore egymáshoz annyira hasonlatos, hogy máig is fennmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labanc?? (A nagyenyedi két fuzfa ,? részlet) A kötet elbeszélései: A nagyenyedi két fuzfa - Mégsem lesz belole tekintetes asszony - Hol leszünk két év múlva? - Sonkolyi Gergely - A két szász Székely asszony - A remete hagyománya - A Nepean-sziget - A láthatatlan csillag - A kalmár és családja - Kelet királynéja - Szolimán álma - Tsong-nu

?Nehezen gyógyult be az a seb, amit Ocskay a testvérétol kapott, s ,mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt. A dicsoségrol hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, ami azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét, mind a két fél úgy harcolt egymással, mint akinek nem a gyozelem a célja, de a ,bosszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfelének összekuszálása. Nehéz sóhajjal jövünk ki a történetíró múzeumából, s ,nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni. Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarcot vallattak vele. ? Biccse alatt (hol o maga Ilonka szeme láttára egykor oly hosleg harcolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor éppen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kuruc ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgyhogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kuruc részen, mint a labancoknál, s Rákóczi a visszatért ezrednek éppen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává. Ocskay László most már kerülte a harcot. Olyan volt már a lelke, mint a gyuru, amibol a drágako kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsoség mezején csak a szégyen tarlója maradt. A késo bánatot (az ebgondolatot), a visszasíró emlékezetet csak a ,bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a ,harcot, csak a tivornyát. Eltékozolt egy esztendot, alászállva minden becsületben.?

„A kalózok démoni vakmerőséggel csaptak a brigantine mellé, melynek védői még mindig néma mozdulatlanságban vártak rájuk. Azon pillanatban, mikor a horogkarmok a párkányba vágódtak, Rolls egy intésére megdördült egyszerre a tengerészek sortüzelése, mire a füst eloszlott, a két hajó már szorosan egymáshoz volt kapcsolva, a lövés néhányat leölt a kalózok közül, a többiek, félrerúgva társaik holttestét, iparkodtak a brigantine bordáin felmászni, nem törődve a rájuk irányzott lövésekkel. Pillanat múlva férfi férfi ellen küzdött, szemtől szemben, karddal és késekkel. Dühvel támadt az egyik, hidegvérrel védte magát a másik, egyik sem félve a fegyvertől, s nem törődve sebeivel.”(A Kalózkirály – részlet) A trón mennyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal. E népek minden fényűzése a tisztaságban állott. A tárogató-hangok jelenték, hogy a khagán jő. A nép tolakodva nyomult elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arca halovány volt, és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig halványabbra festette azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis visszasugárzott rajta, s mentül fehérebb volt az arc, annál fényesebb volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. Aki egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti őt oly nagyon? Végre levették őt lováról, s palotája kapujától kezdve egész a sorompókig a nép feje fölé tartott pajzsain, mint egy érchídon kellett végighaladnia.(A Varchoniták – részlet)

?Másnap este már Münchenben voltunk. Az ismeroseim kedvéért megjegyzem, hogy nem a geográfiai ismeretekben való tökéletlenség ejtette velem útba az Izár melletti Athenaet Olaszország felé. Ámbár ez nálam megbocsátható volna: ha mellém állítom a nápolyi fovasút-állomás pénztárosát, aki visszatérett minden módon arra kapacitált, hogy ha Budapestre akarok utazni, váltsak jegyet München felé, ez a legegyenesebb útja annak. Hanem azért kellett odamennünk, hogy búcsút vegyünk egy idore leányomnak második otthonától: a komoly, nyugodalmas bajor fovárostól, melynek Magyarország, muvészeti felvirágzásáért, oly sokat köszönhet, a zseniális muvész, magyar hazánkfia, Liezenmayer tanártól, ki irányunkban oly igaz baráti szívességet tanúsított, és a derék magyar családtól, a jó Ungeréktol, kiknél leányom, mintha saját családi körében volna, olyan gondos ápolást és jóízu magyar étekfogást talált. Azután összecsomagolni mindent: tanulmányt, atelierfölszerelést, mannequint, s útnak indítani Budapest felé. Egész Münchenben létem alatt ködös, esos ido volt, ami alig engedett pár órát a képtárak, végignézéséhez, a többi részét a napnak »Buchholzék Itáliában« olvasásával töltöttem. Egészséges, jó humorú olvasmány, különösen appetitoriumnak az olaszországi úthoz. Közbe egy kis Bädekkertanulmány. Azután meg egy zsebbeli könyvecskében való búvárkodás, mely olasz kifejezéseket tartalmaz: mivelhogy annyit tudok olaszul, hogy a hírlapi újdonságokat megértsem, hanem az megeshetik azért rajtam, hogy forró vizet hozatok, mikor hideget akarok kapni az olasztól. Ezek ugyan elég prózai napi foglalatosságok, reggeli gyertyagyújtástól, amíg éjjel a gyertya csonkig leég.?

A hivatalos magyar kultúrpolitika a második világháborút követően meggátolta (egy korlátozott példányszámú, csakis a szakembereknek szánt kritikai kiadás kivételével), hogy Jókainak ezt az 1872–74-ben írt regényét a magyar olvasók új kiadásban olvashassák. S nem véletlenül, hiszen e regényben Jókai minden társadalmi utópiája ellenére megjósolta a huszadik századnak azokat a borzalmait is, melyeket a cárizmust megbuktató, ateista-kommunista Oroszország idézett elő Magyarország megtámadásával, saját népének kiirtásával. De itt említhető akár Boszniának Szerbia által történt bekebelezése vagy a szerb-magyar háború is…Magyarország egykor és talán ma is legnépszerűbb, európai hírű írója jósként is bevált, s ráadásul utópiájával Orwellt is megelőzte, noha a mű sokkal inkább Jules Verne munkásságával rokon.

A ?lélekidomár a reformkorral, a szabadságharccal foglalkozó nagy művek után, 1889-ben íródott. Címszereplője messze van már – korban is, tettben is – a szabadságharc hőseitől. Jellemében ugyanolyan feddhetetlen, mint Jókai bármely főalakja, s egy csodálatos, s ezért „bűvös” hatalma van felettük. A gonosztevőket vallomásra bírja, zabolázhatatlannak hitt női személyeket megszelídít. A könyv az önkényuralom alatt hatalmassá duzzadt betyártársadalom felszámolásáról, nemzetközi szélhámosok detektívregénybe illő izgalmakkal leírt leleplezéséről szól, hosszú kutatásról egy titokzatos kincs után, amely annyi ember boldogtalanságát okozza. Továbbá két, szenvedéllyel és szenvedéssel teli házasságot mond el: Lándory Bertalan, a lélekidomár tragikus szerelmét Godivával, akit árvaságából kiemel, életre formál, felébreszti érzéseit, újból gazdaggá tesz és végül nejéül kap, később az özvegyült hős fáradozásait egy francia család szövevényes ellentétei közt az igazság érdekében; majd megbékélését egy új, nem kevésbé hű és szerető feleség oldalán. – A Gángó Gábor értő utószavával kiegészülő regényt a nagy eszméktől való elfordulása, „magán-tematikája” ellenére Jókai eleven stílusa, mesélőkedve teszi mindenki számára élvezetessé.

Az Olaszországban hamar bestsellerré váló Fehér, mint a tej, piros, mint a vér méltán hozta meg a nemzetközi sikert is Alessandro D'Aveniának. Az irodalomtanárból lett sztárszerző második regényének hősei ismét kamaszok, és az előző könyv sok motívuma is visszaköszön, de a történet most több síkon játszódik. A szereplők egy család tagjai; ki-ki az élet nehézségeivel, a maga, életkorához illő bajával igyekszik megküzdeni. Az özvegy nagymama gyászos hangulatban süt-főz, a faképnél hagyott lány a férje hűtlensége miatt kesereg. Apjuk távozását az unokák sem tudják feldolgozni, olyannyira, hogy a nagyobbik, a tizennégy éves Margherita egyszer csak gondol egyet: elhatározza, hogy felkutatja az apját. Kilopva hát a család autóját a garázsból, az iskola csodabogár irodalomtanárának homéroszi útmutatói szerint mintegy eposzi elszánással indul hát neki vadóc lelki társával és szerelmével, a hiperokos árva fiúval, Giulióval, hogy megtalálja és hazahozza a tengeren kódorgó Odüsszeuszt. A két kiskorú útját várható és váratlan veszedelmek is keresztezik. Vajon sikerrel járhat-e mégis a romantikus fúga? Van-e kiút a bajból, és jóra fordulhat-e, ami elromlott? Egy bizonyos: a könyv végére minden kiderül. „Úgy morajlott a város, mint egy hatalmas beton csigaház. Margherita és Giulio ég és föld között fülelt ebbe a csillagokig szálló tompa zúgásba, és nem tudta megfejteni, mit üzen. Mi ez az alapzaj? Bánat és öröm, a házak labirintusában, az utcák gombolyagában, az alagsoroktól a tetőterekig az élet teljessége kavarog benne. Azt, hogy pontosan mit mond, senki sem tudja, talán csak az Isten. – Elhatároztam, hogy elmegyek – mondta Margherita. - Veled megyek - felelte Giulio. Hogy hova, azt nem tudta, de biztos volt benne, hogy neki is ott a helye.”

Versenyfutással kezdődött az egész gyalázatosság. Több mint száz éve annak, hogy a Lonsdale-ősök elindultak Nyugatra. Versenyt futottak a földért. Hegynek fel! Két Lonsdale család vándorolt akkor ide keletről. Unokafivérek. Ők is futottak. Előzőleg sem fértek meg egymással úgy, ahogy jó rokonokhoz illik, és most úgy akarta a sors, hogy annyi ember közül ketten maradjanak a hegyi ösvény utolsó fordulójában. Hogy azután mi történt, azt senki sem tudja, és nem is fogja megtudni soha. Az egyik Lonsdale elsőnek ért fel a tetőre, a másik bezúzott fejjel, ájultan feküdt nem messze a céltól. Kődobás tette harcképtelenné. Hugh Lonsdale, miután eszméletre tért, azt állította, hogy megelőzte már az unokafivérét, mikor kődobás érte. Ezt Davy Lonsdale nem tagadta, csak azt tagadta, hogy ő dobta a követ. Hugh Lonsdale esküdözött, hogy egy perccel előbb, mikor megfordult, látta, amint Davy lehajolt. Akkoriban nem volt idő holmi aprólékos kivizsgálásra, tárgyalásra. A bizottság a fennsíknak ezt a részét kétfelé osztotta. Egyik területet Davy kapta, a másikat Hugh. Mindkettő úgy érezte, hogy az egész földdarab neki jár. És a versenyfutás azóta nem ér véget…

E tündérjátékról úgy tartják, egy főúri esküvő alkalmából íródott. Erről szól maga a darab is, a szerelemről, a házasságról, a szenvedélyről, az akadályok legyőzéséről. A Szentivánéj egyetlen hatalmas nászéjszaka. Puck, a csúfondáros apród, aki miatt kitör a háborúság a tündérkirály és tündérkirálynő között, minden kergetőző, egymást űző szerelmesnek jelképe lehet, akik szüntelen váltakozásban gerjednek egyért s taszítják el a másikat. Mintha a való életben is Puck gonosz varázslatára fordulna meg minden, majd jótékony varázslatára az éj végére valahogy mégis összerendeződjék. Tündéri álomvilág cívódással, féltéssel, ellenállhatatlan vágyakkal.

„E regényének a közreadó Max Brod – kissé önkényesen – az Amerika címet adta. Önkényesen, mert – bár a regény ott játszódik, és az amerikai tömegcivilizáció megannyi jegyét realisztikusan ábrázolja – ez is egy fiatalember magányáról, kiszolgáltatottságáról szól. Éppúgy "álomképekből” áll, szintén a végzetes és végletes egyedülvalóság könyve, mint A kastély és A per, de talán olvasmányosabb, még emberibb, és nem olyan elborzasztó, mint azok. Valódi emberi viszonylatok is föltűnnek benne, bár van, amelyiknek nincs folytatása, némelyiknek pedig (mint pl. a Világcirkusz angyalának) nincs előzménye. A mű befejezése is homályos – ki tudja…, akár így, akár úgy, ez a regény, Kafka Copperfield Dávidja is remekmű."

Az angol páncélos cirkáló, a Balmoral, korántsem vész el. Fedélzetén Piszkos Fred a kapitány, aki végső kényszerből vállalkozott a cirkáló „kölcsönvételére”, hogy Tom Leven kapitányt, illetve fontos találmányának tervrajzát az e célból alakult „részvénytársaság” felkutathassa. Az, hogy az ellopott cirkálóra kerül egy igazi angol herceg és egy ál-vezérkari százados, végső soron véletlen műve: az ő hajójuk ugyanis elsüllyed, és a Balmoral kegyeletből átkereszteli magát a valóban elveszett cirkáló nevére. A részvénytársaság tagjait: Rozsdást, a Kölyköt, a Főorvost és Piszkos Fredet a hajmeresztő kalandok és a parodizáló humor áradata közben kísérhetjük végig tengeri és szárazföldi útjaikon.

Rejtő Jenő novelláskötete. A kötetben található írások: Hegedüs Géza: P. Howard, akit Rejtő Jenőnek hívtak A detektív, a cowboy és a légió Csavargók a Riviérán Dokk A Biscayán Altona Kopó Légió! Börtön Sötét utasok Exitus lethalis A menekülő leány Doktor Bakó Az utolsó szó jogán H. G. Wells Sír (a) felirat

Henry Fécamp azért, hogy barátja és közös szerelmük útjából félreálljon, magára vállal egy gyilkosságot egy idegenlégiós haláltáborban. A haláltábor életének megelevenítése Rejtő döbbenetes vízionális erejét mutatja: a 30-as évek közepe táján írt regényében kísérteties realitással idézi fel a későbbi náci haláltáborok atmoszféráját. A haláltábor kényszermunkát végző áldozatai már annyira elszemélytelenedtek, hogy egymást is csak az egykori külvilágból még náluk levő használati tárgyak alapján nevezik és ismerik fel. Fécamp az élőhalottak között fedezi fel, hogy az életért minden kínt érdemes elviselni, és a Csontbrigád-ot az Ajtón, Amely Nem Vezet Sehova – elvezeti a megtalált igazsághoz és az élethez.

Szakhmáry Zoltán, a tehetséges fiatal földbirtokos több száz hold földön gazdálkodik a Kiskunságon. Nem éri be az elmaradott földművelői módszerekkel, modernizálni akar. Mindezt azonban úgy, hogy közben saját társadalmi osztályához is ragaszkodik, ő dzsentriként akar mintagazdaságot létrehozni. A lehetetlent kísérti, mint egyébként minden dolgában. Ezt tetézi magánéleti konfliktusa: szeretik a nők, és ő is odavan a szerelemért, de afféle "egyasszonyos ember", mondta róla maga Móricz. Olyan ember, akinek egyszerre csak egy nő fér meg a vágyaiban: bárhogy rajong is a feleségéért, ha mégis beleszeret valaki másba, akkor már csak érte, a szeretőjéért fog megveszekedni, élni és halni.

  – Gazdám az állatkertbe adta Wendriner urat, de közben tönkre mentem. Ugyanis a saját fenntartásomra szánt összeget egy véletlen szerencsétlenség elvitte. Véletlenül mindig egy másik szám jött ki a ruletten, mint amire én tettem. Napokig. Vártam, hogy a rulett megunja. De nem. Elvesztettem mindenem hazárdjátékon. Hát hallott már ilyet? Mit tegyek? Saját emeleti szobámat kiadtam Neddának, Wendriner urat pedig elhoztam az állatkertből. A bestia ott úgyis hisztérikus lett, mert a frászt kapja, ha a pávák rikoltoznak. És azt a régebbi ötletemet, hogy az oroszlán nyugalma érdekében a pávákat szájkosárral lássák el, az állatkert ridegen elutasította. Ez jó ok volt arra, hogy kivegyem Wendriner urat, és az ellátására folyósított összegből magamat is fenntartsam. Természetesen a mosónő azóta nem jár ide, mert a ragadozó fél tőle. Csapkod a ruhákkal, meg kiabál. Mindezek ellenére nem mertem moccanni. Végül is Vanek úr véleménye nem száz százalékig megnyugtató.

Összevissza csereberélődik egy ikerpár, lóvátesznek egy felfuvalkodott törtetőt, tömérdek móka, dal, vidámság szövi át két, nagy nehezen egymásra találó szerelmespár történetét. „Oly' darab ez, aminőt a közönség szeret, kíván, óhajt – ami nektek kell”, mondta Szász Károly erről a vígjátékról, amelynek már a címe is jókedvre derít.