Najnovšie - História, vojnová literatúra strana 81 z 83

Kati Marton szülei a legjelentősebb amerikai hírügynökségek - az UPI és az AP - budapesti tudósítói voltak a 40-es évek végétől - azokban a sötét években, amikor a leggátlástalanabbul dühöngött az ÁVO terrorja, amikor rajtuk kívül már nem volt külföldi tudósító a külvilágtól egyre hermetikusabban elzárt Magyarországon. Tudósítottak Rajk és Mindszenty peréről - és igyekeztek igazat írni, fittyet hányva a hatóságoknak. Úgy viselkedtek ?mintha ?? - mintha normális dolog lett volna magyar létükre amerikai újságírónak lenni az ötvenes évek Magyarországán. Helyzetük kényes volt, és mondhatni eleve gyanús mindenki szemében - a hidegháború általános kémhisztériája idején nemcsak a magyar hatóságok, de az amerikaiak is kémet sejtettek bennük. Az ÁVO minden lépésüket figyelte, és besúgókkal vette körül őket, mialatt a Marton-házaspár szinte felszabadult könnyedséggel - valójában hihetetlen feszültségek közepette - élte a nyugati újságírók életét, ami a kor Magyarországán természetesen merő látszat lehetett csupán. A hatóságok lassan, de biztosan egyre szorosabbra húzták a hurkot körülöttük, de - ki tudja, miért? - egészen 1954-ig eltűrték a tevékenységüket. Akkor aztán letartóztatták előbb az apát, majd az édesanyát is - kislányaik pedig, a 9 éves Kati, és három évvel idősebb nővére egyszerre kicsöppent az addigi védettségből, és egy ismeretlen családhoz került, mélységes szegénységbe.A család viszontagságos története az ÁVO börtönével, a szabadulással és az emigrációval azonban nem ér véget: a Marton-család már évek óta Amerikában élt, hitük szerint teljes biztonságban, amikor ide is utánuk nyúlt a magyar titkosszolgálat keze...

A két folyó, a Tigris és az Eufrátesz völgye a legősibb kultúrák bölcsője. Ezen a helyen, Mezopotámiában éltek a sumérok és az akkádok, de hódítóként megjelentek itt a hettiták, az asszírok és a perzsák is. A kötetben szereplő uralkodók Mezopotámia történetének legfontosabb időszakaiban ültek a királyi székben, s a portrék alapján a két folyó köze történetét ismerheti meg az olvasó. Egyes életrajzokban - a mezopotámiai hagyományoknak megfelelően - két-két uralkodó portréja párhuzamosan szerepel: a két személy, a szerencsés király és a szerencsétlen király jelzi egy-egy dinasztia vagy birodalom fénykorát és bukását. Gilgamesről, a legendás királyról sokan hallottak már, bár ő nem volt valóságos személy. Hammurapi törvényei által vált híressé. Assur-naszir-apli és a függőkertjeiről híres Szemiramisz az Újasszír Birodalomban uralkodtak. Nabu-kudurri-usur (az operából ismert Nabukodonozor) és Nabu-kudurri-usur és Nabu-naid az Újbabilóniai Birodalom uralkodói.

Huszár Tibor tudományos alapossággal, egyszersmind olvasmányos, színes stílusban mutatja be a XX. század meghatározó, ellentmondásosan megítélt alakjának, Kádár Jánosnak az életét. A monográfia „az első átfogó, tudományos igénnyel, a nagyközösség számára készült Kádár-életrajz.” Az 1912-ben született kommunista politikus Nagy Imre körének tagja volt, ám az ’56-os forradalom idején a moszkovita oldalra állt. A szabadságharc után, 1956 novemberétől az MSZMP első titkára 1988-ig; kétszer választották miniszterelnöknek. A második kötet 1957-től haláláig kíséri végig Kádár életét. Részletesen tárgyalja például a szabadságharc utáni politikai megtorlásban való részvételét, a Nagy Imre perben tett vallomását, a „gulyáskommunizmus” intézkedéseit.

A hat, egymás után uralkodó király portréján keresztül megismerhetjük Franciaország történelmét a 16. század reneszánsz udvari bálok világától a francia forradalom napjaiig. III. és IV. Henrik meggyilkolása, XVI. Lajos kivégzése mellett a kötet bemutatja a Napkirály ragyogó udvarát és Richelieu okos politikáját is. Ez a könyv mégsem illusztrált történelem, hanem eleven hús-vér emberekről szól: nemcsak a követeket fogadó, csatákat vezénylő uralkodókat ismerjük meg belőle, hanem a királyok durcás kisgyerekként, csapodár szeretőként vagy zsémbes öregemberekként is elénk lépnek. - Az abszolutizmus korában az uralkodó egyénisége rányomta a bélyegét a történelem alakulására.

1920-ban a forradalmi Oroszország győztesen került ki a polgárháborúból – kivérezve, gazdaságilag szétzilálva, nemzetközileg elszigetelve. A jóval kisebb, megcsonkított Magyarországon szintén kilátástalannak tűnő helyzetben épült ki az új, ellenforradalmi hatalom. Hogyan alakulhattak a kapcsolataik? Erről olvashatunk Kolontári Attila könyvében. A szovjet–magyar viszony két évtizedes történetét a szerző kronologikusan dolgozta föl, de nem egyszerűen diplomácia-történetet írt: a kétoldalú kapcsolatokat mélyen beágyazta az európai kapcsolatrendszerbe. Emellett nem került meg egyetlen kényes kérdést sem: foglalkozik egyebek között a revansizmussal, a Szovjetunió és a Komintern viszonyával, a Szovjetunió elleni német támadás hátterével és azzal, milyen gépek bombázták Kassát. E keretben ismerteti a magyar–szovjet diplomáciai viszony mindennapjait a levéltári dokumentumok, a visszaemlékezések és a napi sajtó alapján. Ha az események felgyorsulnak, napról napra, óráról órára követi őket, s közben megeleveníti a cselekvő személyeket: Sztálint, Csicserint, Litvinovot, Molotovot – Horthyt, Jungerth-Arnóthyt, Kristóffyt és másokat. Kolontári könyve hasznos munka és érdekes feldolgozás mindenkinek, akit érdekel a történelem és a politika.

A rendszerváltás után kialakult-kialakított kapitalizmus legitimációs válsággal küzd. A máig kiépült magyar újkapitalizmus ugyanis az eddigi gazdasági, foglalkoztatási, mobilitási, demokratikus, jövedelmi és fogyasztási teljesítményével nem képes igazolni a rendszerváltás sikerességét – sem a fejlett országokhoz való felzárkózás tekintetében, sem a lakosság jólétének, boldogulásának és biztonságának megalapozásában. Teljesítményével képtelen önmagát legitimálni, lényegében azt sem tudja igazolni, hogy az átmenet során hozott súlyos társadalmi „áldozatok” a „nemzet” érdekét szolgálták. A szerző, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa amellett érvel, hogy merőben új politikai stílusra van szükség ahhoz, hogy valóban kikristályosodjon egy mindenkire kiterjedő nemzeti érdek és nemzeti stratégia.

Székházlángok - utcai csaták - terrorizmus, ahogy Nagy József lejegyezte. Vert le lázadást repülőgépen 10 000 méterrel a tengerszint felett, álló hétig ücsörgött egy kuplerájban, hogy lebuktasson szerb bűnözőket. Vadászott illegális fegyverszállítmányokra a délszláv háború idején, hajkurászott NDK-s határsértőket még a rendszerváltás előtt, beépült az albán kábítószer- kereskedő maffiába, mázsaszám hordta szemétégetőbe a Magyarországon lefoglalt hasist, heroint, marihuánát. Védte a köztársaság vezetőit, védett külföldi diplomatákat, védte az Egyesült Államok elnökét, kísérte a dalai lámát. Tanult, majd tanított terrorelhárítást Európában és a tengerentúlon. Kommandós volt, parancsnok. Tarjányi Péter saját sztorijain keresztül meséli el a magyar rendőrség utóbbi húsz évének történetét. Az apropó nem más, mint a 2006 szeptembere, a tévészékház ostroma óta tartó, újra és újra fellángoló utcai randalírozások. A szerző célpontja a politika és a rendőrség. Biztonságpolitikai műsorok állandó szakértője.

A napjainkban olyan élesen látható „árkok és törésvonalak” gyökerei legalább száz évre, az 1905–1918 közötti évtizedre nyúlnak vissza – érvel monográfiájában Bihari Péter. Döntőnek bizonyultak szerinte az első világháború évei: akkor roppant meg a hazai középosztály, s vált ezzel véglegessé a szakadás a „keresztény” és a „zsidó” középrétegek között. Rögzült az az erősen túlzó sztereotípia, amely szerint a zsidók kerülik a harctereket, de meggazdagszanak a hátországban, és elfoglalják a tönkremenő magyar középosztály helyét.A szerző a külföldi szakirodalom alapján igazolja, hogy a magyarhoz hasonló folyamatok játszódtak le Németországban és Ausztriában. A nagy háború – a kezdeti lelkesedés után – ott is lerombolta a látszólagos nemzeti egységet, majd átterjedt a hátországra. Eközben az erős középosztállyal rendelkező antant államokban megerősítette a szolidaritást, az összetartozást.A könyv sorra veszi a politika, az élelemellátás, a vidéki és városi társadalom, az elit- és a tömegkultúra alakulását. A háborús mindennapok leírásakor bőven idéz a napisajtóból, felhasználja Karinthy piaci riportjait, Kaffka Margit novelláit, Kosztolányi publicisztikáját, Illyés Gyula, Nagy Lajos és Várnai Zseni visszaemlékezéseit.Mindezek alapján képet ad a munkába álló nők megpróbáltatásairól, a tömegnyomor és a luxus ellentétéről, az oktatás átalakulásáról és a mozi fellendüléséről. A háborús nyelv elemzéséből kiderül, hogy Magyarországon a „törésvonal” mindkét oldalán lévő erők a végső leszámolásra készültek. A hátországban 1916–1918 között keletkezett „lövészárkok” pedig máig megosztják közéletünket.

Melyek Budapest nagyvárossá fejlődésének legfontosabb korszakai? Hogyan változott. a fogyasztási kultúra? Milyen reprezentatív szerepet töltött be, és ez hogyan jelent meg a korabeli festményeken és fotókon? A kötet élvezetes stílusban és tárgyi alapossággal foglalkozik e kérdésekkel.

Magyarországra úgy köszöntött az 1942-es esztendő, hogy hazánk hadiállapotban állt a Szovjetunióval és Nagy-Britanniával. Budapestről – német nyomásra – az Egyesült Államoknak is hadat üzentek. Az 1942. március 9-én hivatalba lépő Kállay Miklós legfőbb feladata viszont abban állt már, hogy a második világháborúból fokozatosan kivezesse az országot. Kállay, eltérő körülmények közt, Teleki Pál nyomdokain kívánt haladni, kinevezése mögött befolyásos tényezők munkálkodtak, akik személyét szóba hozták, s így „lassanként meggyőződéssé vált” – írta a kor egyik fontos tanúja Kornfeld Móric –, hogy rajta kívül „nincs is más”.A magyar külpolitika az 1938 és 1941 között elért területi nyereségek megőrzésére, illetőleg egy a háborús vereségből következő újabb Trianon elkerülésére törekedett. A külpolitika a háborús körülmények között lényegileg különbözött a békeidők során megszokottól, a titkosszolgálati tényezőknek és háttérfiguráknak nagyobb szerep jutott. A háború egyúttal a veszélyeztetett kisállami lét alapvető kérdéseit vetette fel, súlyos dilemmák elé állítva a magyar kormányfőt. Kállay alakjáról mindemellett jobbára tragikomikus színezetű kép maradt vissza történelmi tudatunkban, néhány visszatérő közhely ötlik fel bennünk újra és újra a „Kállay-kettős”-ről vagy az úgynevezett „hintapolitikáról”. Korábban a hazai szakirodalom meghatározó eszmefuttatásainak sem sikerült – kevés kivételtől eltekintve – túllépniük az osztályszempontú „rendszermentés”, valamint a fatalista „kényszerpálya” elméletek gondolatkörén. Nem váltak átláthatóvá a Magyarország sorsát végül eldöntő bonyolult és rejtett összefüggések sem. Ez a kötet az összefüggések feltárására tesz kísérletet, Kállay tevékenységének értékelésekor arra irányítva rá a figyelmet, amit számunkra a legvilágosabban Bibó István szavai mondanak el, melyek szerint Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végső soron „nem elvek” és nem „lelki habitusok”, de még „nem is tárgyi érdekek” döntötték el, hanem „kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk.”

Magyarország és Románia kapcsolatára 1956–1989 között nemcsak az erdélyi magyarság sorsa volt nagy hatással, hanem fontos szerepe volt a két államhatalom egymást keresztező nemzetépítési stratégiájának is. A két ország története nem írható le egyszerűen egy kamaradráma szereplőinek hányattatásaként, mert a külvilág – a Szovjetunió, a többi szocialista ország, a Nyugat – nem puszta díszlete volt ennek a színpadnak. A sokat emlegetett nemzetközi erőviszonyok, az egyes szereplők külpolitikai stratégiái, a diplomácia kijelölték és egyúttal erősen le is határolták azt a terepet, amelyben Magyarország és Románia az egymás elleni küzdelem során mozoghatott. Sőt a két állam vezetőinek még az eszközök használatában sem volt sok választásuk: adott volt a stílus, amelynek egyeznie kellett a hidegháború, majd később az enyhülés nemzetközi normáival és játékszabályaival, és nem hagyhatták figyelmen kívül a nemzetközi közvéleményt és a médiát sem. A szocialista táboron belüli nemzeti elkülönülés, a nemzetek saját gazdasági érdekeinek egyre nyíltabb formában történő érvényesítése az 1960-as évek elejétől általános jelenség volt. Többségükben leszámoltak az autarkiás fejlesztési koncepcióval, ha eltérő mértékben is, de szerkezetét tekintve mindegyiknek nyitott volt a gazdasága. A törekvés a nemzetközi gazdaságba történő beilleszkedésre volt az a motiváció, amely a nemzeti gazdaságok, a nemzeti érdekek újragondolására ösztönözte a térség országait is. A szocialista országok esetében az is fontos volt, hogy hitelesíteni tudják önállóságukat, függetlenségüket a Nyugat és a harmadik világ felé. Ezek a korjelenségek és természetes törekvések jelen voltak Magyarország és Románia fejlődésében is, és fontos szerepet játszottak kapcsolatuk alakulásában. A két ország viszonyát azonban ezekben az évtizedekben inkább az immár évszázados nemzeti-nemzetiségi probléma határozta meg és tette egyedivé. Keserű, hol erősebben, hol gyengébben érzékelt, de mindenképpen évtizedes tapasztalata volt az 1945 utáni erdélyi magyarságnak, hogy az anyaország politikai vezetése nem tesz semmi kézzelfoghatót az érdekében, hogy érdemben hiányzik a szolidaritása. Sokszor a szavak, a gesztusok is hiányoztak, még kódolt üzenetek sem jöttek Budapestről. Nem vélekedik erről másként a magyar történettudomány sem, amely e téren sokáig adós maradt az alapkutatásokkal. A folyamat és még inkább a végeredmény azonban ismert: az 1960-as évektől a romániai magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlott, és a hetvenes évektől mind drámaibbá vált. Indokolt a megállapítás: a kádári politika nem tudott érdemlegesen segíteni az erdélyi magyar kisebbségnek. Miért nem? Akart-e egyáltalán? Milyen célokat tűzött ki e téren maga elé a budapesti vezetés? Milyen taktikát, módszereket alkalmazott a célok elérése érdekében? Voltak-e egyáltalán eszközei? S ha merészebb célokat jelölt volna ki a magyar párt és kormány, ha keményebb magatartást tanúsított volna, akkor messzebb jutott volna? Akkor többet ért volna el? Miért nem vállalta a magyar politika sokáig a konfrontációt Romániával? S ha vállalta volna, mik lettek volna a következmények? Miért szaporodtak mégis a konfliktusai a román politikai vezetéssel? Miért vállalta a nyílt sisakos küzdelmet a nyolcvanas évek második felében? Miért és miként változott a magyar külpolitika Románia irányában? A könyv ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni, miközben áttekinti a teljes Kádár rendszer politikai mechanizmusait és annak változásait.

Közép-Európa, Mitteleuropa, Europe Centrale, népidemokratikus tábor. – Miben állt Közép-Európa fogalma és önmaga, ahogyan a 19-20. század során a történelem magával hozta, és ahogyan a benne és körülötte elhelyezkedő politikai erőközpontok értelmezték. Ez a tárgya ennek a sok szerző munkájára támaszkodó kötetnek.„Közép-Európa nem földrajzi egység jól meghatározott határokkal, és nem is a történelem egyik változatlan struktúrája” – jelenti ki egy szerző, és ez állító mondattá átfogalmazva annyit jelent, hogy a határai rugalmasak, az időben változók, és rendszeresen módosul a szerkezete is. Egy másik szerző Közép-Európát nosztalgikus, múltba vágyó kultúrájáról véli felismerni, míg e kötet közreadója jóval prózaibb meghatározása szerint „Közép-Európa ott van, ahol barokk tornyok integetnek egymásnak, ahol Lehár Ferenc mindenkié, ahol a palacsinta népeledel, és a feketekávét mokkás kanállal kavarják.”A szöveg két fő történeti vonulatot követ. Az egyik a nagyhatalmi igény az általuk megszervezendő, uralni vágyott terület kisebb-nagyobb részére vagy az egészére, amely „egész” időről időre tágulhat is, a másik a „nagyok” közé beszorult népek törekvése az egyik vagy a másik, esetleg mindegyik nagyhatalom törekvésének elhárítására. Az utóbbi cél az itt élő etnikumok viszonylagos kicsinysége miatt logikusan megkívánta az összefogást (föderációt, konföderációt, uniót stb.), és ezért ez a gondolat rendszeresen felmerült és különösen erőteljessé vált a nagyobb megrendülések idején (1848, a ’48-as nagy emigráció, az első és a második világháború utolsó évei és közvetlen utókora). A józan törekvést ellensúlyozta, és minduntalan kudarcra kárhoztatta a korszak nacionalista fő tendenciája, amely megszülte az itteni kis népek hatalmas ambícióit, amelyek kizárólag mások, a többiek rovására érvényesülhettek.Összefogás és megegyezés helyett minduntalan a viszálykodás maradt felül, ami a térséget mélyen megosztotta. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy szinte szabályszerűen mindig valamely nagyhatalom lett győztes a kisebb vagy nagyobb Közép-Európában. Tartott ez egészen addig, amíg az utolsó hatalom meg nem gyengült annyira, hogy pozícióját feladja, és újabb igénylő sem jelent meg. Ebben a történelmi pillanatban senki sem akadályozná meg, hogy Közép-Európa regionális alegységként kialakítsa önmagát, csakhogy nagyhatalmi fenyegetés nélkül az erre irányuló szándék elvesztette legfőbb animátorát, és a nosztalgikus múlt iránti vágy sem működik olyan elevenen, mint valaha. Az itt található, szabadságukat végre élvező államok kemény, de békés konkurenciaharcot vívnak egymással (és sok mindenki mással), ami nem csak lehetővé teszi, de megkívánja a kapcsolódást a nagy egységekhez, és nem teszi kívánatossá egy közép-európai „szegényház” kialakulását.Hogy létrejön-e ez a kívánatos kapcsolódás? Talán majd egyszer. Talán majd akkor, amikor e vidék a jómódban élő szomszédok jól berendezett, közös térsége lehet.

Magyarország legújabb kori történetének egyik legérdekesebb, eseményekben és fordulatokban különlegesen gazdag három esztendejéről, a rendszerváltás korszakáról szól ez a monográfia. Az első átfogó, tényfeltáró és oknyomozó munka, amely az elsődleges forrásokra, eddig még nem kutatott levéltári dokumentumokra is építve dolgozza fel az 1987 közepétől 1990 tavaszáig terjedő időszak történéseit. Választ ad a rendszerváltás „titkaira” kíváncsi olvasónak, de nem a leleplezés vagy a megbélyegzés, hanem a tárgyszerű megismerés és a megértés szándékával. A Magyarországon és a szovjet tábor többi országában lezajlott történelmi fordulat annak a nagy átalakulásnak, „világrendszerváltásnak” a részeként ment végbe, amelynek során egy új globális gazdasági és hatalmi világrend formálódott és formálódik. A nagyhatalmi erőtér és a világgazdasági folyamatok nélkül nem érthetők meg a magyarországi fejlemények, ennek megfelelően a könyv a nemzetközi összefüggésekre is különös figyelmet fordít. A többpártrendszerű demokratikus jogállamba való átmenet békés, tárgyalásos módon ment végbe, de ez korántsem jelenti, hogy éles politikai harcok, konfliktusok nélkül zajlott volna le. A könyv szól a hatalom berkein belül kibontakozott vitákról, hatalmi harcokról, az ellenzék egymással is rivalizáló szervezeteinek létrejöttéről, együttműködésükről és ellentéteik formálódásáról. Plasztikus képet ad a történések főszereplőiről, a felbomló Kádár-rendszer és a megszülető új demokrácia politikusairól és pártjairól. Epilógusában kitekint a rendszerváltó erők további sorsára is. A kötetet részletes bibliográfia és névmutató gazdagítja. A monográfia a rendszerváltás kézikönyveként is használható, nem hiányozhat annak a könyvespolcáról, akit mélyebben érdekelnek közelmúltunk történései.

Huszár Tibor akadémikus Kádár-életrajza - amely a politikusnak az 1956-os forradalom leverése utáni hatalomra kerülésétől haláláig terjedő időszakot öleli fel - a nagyközönség számára készült, színes stílusban megírt, ugyanakkor átfogó, tudományos igényű biográfia. Kádár János személye és politikája modern történelmünk központi és legvitatottabb kérdései közé tartozik. E kötet ?prelúdiuma? röviden vázolja az első szakasz főbb állomásait a születéstől a gyerek- és a fiatalkoron át Kádár politikussá éréséig, a Rajk-perben tanúsított magatartásáig, majd bebörtönözéséig és az 1956-os forradalomban játszott szerepéig. Ezután tér rá a szerző a kötet voltaképpeni tárgyára, a hatalomra kerülő Kádár pályájának elemzésére. Kérdések sora vár itt megválaszolásra. Mi volt a szerepe Kádárnak Nagy Imre kivégzésében és a megtorlásokban? A ?hideg majálisokat? követően a sajátos magyar utat, a megbékélést kereste, vagy csak taktikusabb volt keleteurópai társainál? Voltak-e barátai, milyen volt magánélete? S mi magyarázza késői elmagányosodását, a drámai végjátékot? Betegsége? A rendszer összeomlása? E kérdésekre keresi a választ a szerző, aki kortársa és kutatója a kornak. A kötet egyben összegzi és új kutatási eredményekkel egészíti ki Huszár Tibor e tárgyban korábban megjelent publikációit (Kádár János politikai életrajza. 1-2. Bp. Szabad Tér-Kossuth, 2001-2003; ?Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből 1954-1989. Bp. Osiris, 2002; Nómenklatúra Magyarországon 1957-1989. Tanulmánykötet. Kutatásvezető és bevezető tanulmány: Huszár Tibor. ELTE Társadalomtudományi Kar, 2005). A szöveget értékes fényképfelvételek teszik szemléletessé.AjánlásÚj vállalkozásunk - mint azt a cím is kifejezi - alapvetően a regnáló, minden lényeges hatalmi jogosítványt kezében összpontosító személyiséget, annak világát: ?udvartartását?, látható és láthatatlan hátországát igyekszik megjeleníteni, érzékeltetve mozgástere bolsevik énjéből is következő korlátait, az őt hatalomra segítő birodalom ellenőrző mechanizmusait és e kereteken belül erőfeszítéseit önállóbb arculat, a hazai terep sajátosságait számba vevő politika kialakítására. E könyv tehát nem törekszik monografikus teljességre, hanem a regnáló Kádár János konfliktusaira összpontosít: a megtorlásra, a Nagy Imre-perre, a kollektivizálásra, a magyar reformkísérletre, a csehszlovákiai válságban játszott szerepére, az 1972-73-as megtorpanásra és hatalma (uralma) felfeslésének, személyisége megroppanásának éveire.Ebből következően könyvünk - a reményeknél maradva - műfajában is különbözik az általam vállalt, azokra épített elődjeitől: életrajzszerűbb, talán olvasmányosabb, személyes mozzanatokra, indítékokra figyelőbb. Vélhetően ezt segíti a tudományos apparátus elhagyása, ami nem jelenti - jelentheti - azok figyelmen kívül hagyását. Ellenkezőleg, e könyv hasznosítja a nemzetközi és hazai forrásokat, amelyeket a kötetünk végén található művek jegyzéke tartalmaz. Huszár Tibor

“Emlékezet, történelem: távolról sem egyjelentésű fogalmak, s rá kell ébrednünk, hogy minden szembeállítja őket. Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak…a történelem [ellenben] mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik.”   Pierre Nora francia történész e megállapítása az emlékezet (s ugyanígy az emlékezés) és a történelmi tudás szétválásáról az utóbbi idők egyik jellegzetes történetírói megközelítését alapozta meg. Az emlékezés újabb pszichológiai fogalma, és a történetírást az elbeszélés egyik lehetséges módjaként tudatosító elmélet viszont lényegi azonosságot, legalábbis némi folytonosságot teremt emlékezet és történelem között. Ez az elképzelés ugyanis az emlékezést, a belőle fakadó kollektív emlékezetet, végül pedig magát a történetírói tudást kivétel nélkül konstrukciókként magyarázza, így a belőlük adódó tudást (értékrendet és világlátást) nem “tükrözés”, “utánzás” vagy “rekonstruálás”, hanem a kifejezetten konstruálás eredményének tekinti. Mindezek folyományaként a modern (nemzeti) történetírás, amely múlt századi megszületésétől kezdődően az igazság és a tudományos ismeret egyedüli letéteményesének hirdeti magát, szintén radikálisan új értelmet kaphat. Így válhat lehetővé, hogy a korábbiaktól eltérően fogalmazzuk meg a szakszerű történetírás természetét. Ennek során szükségképpen előtérbe kerül a múlt elmondásának, az elbeszélés hogyanjának mindeddig alárendelt kérdése, az, amit hagyományosan a történetírói stílusnak szoktak nevezni. A könyvben részletesen kifejtett elgondolások értelmében az elbeszélői stílus valójában maga a történet, mivel az, ahogyan a történész az emlékezés, illetve az emlékezet megőrzött anyagából saját múltról szóló történetét megalkotja, döntően megszabja a múlt így megrajzolt képét.