Najnovšie - História, vojnová literatúra strana 82 z 83

Melyek Budapest nagyvárossá fejlődésének legfontosabb korszakai? Hogyan változott. a fogyasztási kultúra? Milyen reprezentatív szerepet töltött be, és ez hogyan jelent meg a korabeli festményeken és fotókon? A kötet élvezetes stílusban és tárgyi alapossággal foglalkozik e kérdésekkel.

Magyarországra úgy köszöntött az 1942-es esztendő, hogy hazánk hadiállapotban állt a Szovjetunióval és Nagy-Britanniával. Budapestről – német nyomásra – az Egyesült Államoknak is hadat üzentek. Az 1942. március 9-én hivatalba lépő Kállay Miklós legfőbb feladata viszont abban állt már, hogy a második világháborúból fokozatosan kivezesse az országot. Kállay, eltérő körülmények közt, Teleki Pál nyomdokain kívánt haladni, kinevezése mögött befolyásos tényezők munkálkodtak, akik személyét szóba hozták, s így „lassanként meggyőződéssé vált” – írta a kor egyik fontos tanúja Kornfeld Móric –, hogy rajta kívül „nincs is más”.A magyar külpolitika az 1938 és 1941 között elért területi nyereségek megőrzésére, illetőleg egy a háborús vereségből következő újabb Trianon elkerülésére törekedett. A külpolitika a háborús körülmények között lényegileg különbözött a békeidők során megszokottól, a titkosszolgálati tényezőknek és háttérfiguráknak nagyobb szerep jutott. A háború egyúttal a veszélyeztetett kisállami lét alapvető kérdéseit vetette fel, súlyos dilemmák elé állítva a magyar kormányfőt. Kállay alakjáról mindemellett jobbára tragikomikus színezetű kép maradt vissza történelmi tudatunkban, néhány visszatérő közhely ötlik fel bennünk újra és újra a „Kállay-kettős”-ről vagy az úgynevezett „hintapolitikáról”. Korábban a hazai szakirodalom meghatározó eszmefuttatásainak sem sikerült – kevés kivételtől eltekintve – túllépniük az osztályszempontú „rendszermentés”, valamint a fatalista „kényszerpálya” elméletek gondolatkörén. Nem váltak átláthatóvá a Magyarország sorsát végül eldöntő bonyolult és rejtett összefüggések sem. Ez a kötet az összefüggések feltárására tesz kísérletet, Kállay tevékenységének értékelésekor arra irányítva rá a figyelmet, amit számunkra a legvilágosabban Bibó István szavai mondanak el, melyek szerint Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végső soron „nem elvek” és nem „lelki habitusok”, de még „nem is tárgyi érdekek” döntötték el, hanem „kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk.”

Magyarország és Románia kapcsolatára 1956–1989 között nemcsak az erdélyi magyarság sorsa volt nagy hatással, hanem fontos szerepe volt a két államhatalom egymást keresztező nemzetépítési stratégiájának is. A két ország története nem írható le egyszerűen egy kamaradráma szereplőinek hányattatásaként, mert a külvilág – a Szovjetunió, a többi szocialista ország, a Nyugat – nem puszta díszlete volt ennek a színpadnak. A sokat emlegetett nemzetközi erőviszonyok, az egyes szereplők külpolitikai stratégiái, a diplomácia kijelölték és egyúttal erősen le is határolták azt a terepet, amelyben Magyarország és Románia az egymás elleni küzdelem során mozoghatott. Sőt a két állam vezetőinek még az eszközök használatában sem volt sok választásuk: adott volt a stílus, amelynek egyeznie kellett a hidegháború, majd később az enyhülés nemzetközi normáival és játékszabályaival, és nem hagyhatták figyelmen kívül a nemzetközi közvéleményt és a médiát sem. A szocialista táboron belüli nemzeti elkülönülés, a nemzetek saját gazdasági érdekeinek egyre nyíltabb formában történő érvényesítése az 1960-as évek elejétől általános jelenség volt. Többségükben leszámoltak az autarkiás fejlesztési koncepcióval, ha eltérő mértékben is, de szerkezetét tekintve mindegyiknek nyitott volt a gazdasága. A törekvés a nemzetközi gazdaságba történő beilleszkedésre volt az a motiváció, amely a nemzeti gazdaságok, a nemzeti érdekek újragondolására ösztönözte a térség országait is. A szocialista országok esetében az is fontos volt, hogy hitelesíteni tudják önállóságukat, függetlenségüket a Nyugat és a harmadik világ felé. Ezek a korjelenségek és természetes törekvések jelen voltak Magyarország és Románia fejlődésében is, és fontos szerepet játszottak kapcsolatuk alakulásában. A két ország viszonyát azonban ezekben az évtizedekben inkább az immár évszázados nemzeti-nemzetiségi probléma határozta meg és tette egyedivé. Keserű, hol erősebben, hol gyengébben érzékelt, de mindenképpen évtizedes tapasztalata volt az 1945 utáni erdélyi magyarságnak, hogy az anyaország politikai vezetése nem tesz semmi kézzelfoghatót az érdekében, hogy érdemben hiányzik a szolidaritása. Sokszor a szavak, a gesztusok is hiányoztak, még kódolt üzenetek sem jöttek Budapestről. Nem vélekedik erről másként a magyar történettudomány sem, amely e téren sokáig adós maradt az alapkutatásokkal. A folyamat és még inkább a végeredmény azonban ismert: az 1960-as évektől a romániai magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlott, és a hetvenes évektől mind drámaibbá vált. Indokolt a megállapítás: a kádári politika nem tudott érdemlegesen segíteni az erdélyi magyar kisebbségnek. Miért nem? Akart-e egyáltalán? Milyen célokat tűzött ki e téren maga elé a budapesti vezetés? Milyen taktikát, módszereket alkalmazott a célok elérése érdekében? Voltak-e egyáltalán eszközei? S ha merészebb célokat jelölt volna ki a magyar párt és kormány, ha keményebb magatartást tanúsított volna, akkor messzebb jutott volna? Akkor többet ért volna el? Miért nem vállalta a magyar politika sokáig a konfrontációt Romániával? S ha vállalta volna, mik lettek volna a következmények? Miért szaporodtak mégis a konfliktusai a román politikai vezetéssel? Miért vállalta a nyílt sisakos küzdelmet a nyolcvanas évek második felében? Miért és miként változott a magyar külpolitika Románia irányában? A könyv ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni, miközben áttekinti a teljes Kádár rendszer politikai mechanizmusait és annak változásait.

Közép-Európa, Mitteleuropa, Europe Centrale, népidemokratikus tábor. – Miben állt Közép-Európa fogalma és önmaga, ahogyan a 19-20. század során a történelem magával hozta, és ahogyan a benne és körülötte elhelyezkedő politikai erőközpontok értelmezték. Ez a tárgya ennek a sok szerző munkájára támaszkodó kötetnek.„Közép-Európa nem földrajzi egység jól meghatározott határokkal, és nem is a történelem egyik változatlan struktúrája” – jelenti ki egy szerző, és ez állító mondattá átfogalmazva annyit jelent, hogy a határai rugalmasak, az időben változók, és rendszeresen módosul a szerkezete is. Egy másik szerző Közép-Európát nosztalgikus, múltba vágyó kultúrájáról véli felismerni, míg e kötet közreadója jóval prózaibb meghatározása szerint „Közép-Európa ott van, ahol barokk tornyok integetnek egymásnak, ahol Lehár Ferenc mindenkié, ahol a palacsinta népeledel, és a feketekávét mokkás kanállal kavarják.”A szöveg két fő történeti vonulatot követ. Az egyik a nagyhatalmi igény az általuk megszervezendő, uralni vágyott terület kisebb-nagyobb részére vagy az egészére, amely „egész” időről időre tágulhat is, a másik a „nagyok” közé beszorult népek törekvése az egyik vagy a másik, esetleg mindegyik nagyhatalom törekvésének elhárítására. Az utóbbi cél az itt élő etnikumok viszonylagos kicsinysége miatt logikusan megkívánta az összefogást (föderációt, konföderációt, uniót stb.), és ezért ez a gondolat rendszeresen felmerült és különösen erőteljessé vált a nagyobb megrendülések idején (1848, a ’48-as nagy emigráció, az első és a második világháború utolsó évei és közvetlen utókora). A józan törekvést ellensúlyozta, és minduntalan kudarcra kárhoztatta a korszak nacionalista fő tendenciája, amely megszülte az itteni kis népek hatalmas ambícióit, amelyek kizárólag mások, a többiek rovására érvényesülhettek.Összefogás és megegyezés helyett minduntalan a viszálykodás maradt felül, ami a térséget mélyen megosztotta. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy szinte szabályszerűen mindig valamely nagyhatalom lett győztes a kisebb vagy nagyobb Közép-Európában. Tartott ez egészen addig, amíg az utolsó hatalom meg nem gyengült annyira, hogy pozícióját feladja, és újabb igénylő sem jelent meg. Ebben a történelmi pillanatban senki sem akadályozná meg, hogy Közép-Európa regionális alegységként kialakítsa önmagát, csakhogy nagyhatalmi fenyegetés nélkül az erre irányuló szándék elvesztette legfőbb animátorát, és a nosztalgikus múlt iránti vágy sem működik olyan elevenen, mint valaha. Az itt található, szabadságukat végre élvező államok kemény, de békés konkurenciaharcot vívnak egymással (és sok mindenki mással), ami nem csak lehetővé teszi, de megkívánja a kapcsolódást a nagy egységekhez, és nem teszi kívánatossá egy közép-európai „szegényház” kialakulását.Hogy létrejön-e ez a kívánatos kapcsolódás? Talán majd egyszer. Talán majd akkor, amikor e vidék a jómódban élő szomszédok jól berendezett, közös térsége lehet.

Magyarország legújabb kori történetének egyik legérdekesebb, eseményekben és fordulatokban különlegesen gazdag három esztendejéről, a rendszerváltás korszakáról szól ez a monográfia. Az első átfogó, tényfeltáró és oknyomozó munka, amely az elsődleges forrásokra, eddig még nem kutatott levéltári dokumentumokra is építve dolgozza fel az 1987 közepétől 1990 tavaszáig terjedő időszak történéseit. Választ ad a rendszerváltás „titkaira” kíváncsi olvasónak, de nem a leleplezés vagy a megbélyegzés, hanem a tárgyszerű megismerés és a megértés szándékával. A Magyarországon és a szovjet tábor többi országában lezajlott történelmi fordulat annak a nagy átalakulásnak, „világrendszerváltásnak” a részeként ment végbe, amelynek során egy új globális gazdasági és hatalmi világrend formálódott és formálódik. A nagyhatalmi erőtér és a világgazdasági folyamatok nélkül nem érthetők meg a magyarországi fejlemények, ennek megfelelően a könyv a nemzetközi összefüggésekre is különös figyelmet fordít. A többpártrendszerű demokratikus jogállamba való átmenet békés, tárgyalásos módon ment végbe, de ez korántsem jelenti, hogy éles politikai harcok, konfliktusok nélkül zajlott volna le. A könyv szól a hatalom berkein belül kibontakozott vitákról, hatalmi harcokról, az ellenzék egymással is rivalizáló szervezeteinek létrejöttéről, együttműködésükről és ellentéteik formálódásáról. Plasztikus képet ad a történések főszereplőiről, a felbomló Kádár-rendszer és a megszülető új demokrácia politikusairól és pártjairól. Epilógusában kitekint a rendszerváltó erők további sorsára is. A kötetet részletes bibliográfia és névmutató gazdagítja. A monográfia a rendszerváltás kézikönyveként is használható, nem hiányozhat annak a könyvespolcáról, akit mélyebben érdekelnek közelmúltunk történései.

Huszár Tibor akadémikus Kádár-életrajza - amely a politikusnak az 1956-os forradalom leverése utáni hatalomra kerülésétől haláláig terjedő időszakot öleli fel - a nagyközönség számára készült, színes stílusban megírt, ugyanakkor átfogó, tudományos igényű biográfia. Kádár János személye és politikája modern történelmünk központi és legvitatottabb kérdései közé tartozik. E kötet ?prelúdiuma? röviden vázolja az első szakasz főbb állomásait a születéstől a gyerek- és a fiatalkoron át Kádár politikussá éréséig, a Rajk-perben tanúsított magatartásáig, majd bebörtönözéséig és az 1956-os forradalomban játszott szerepéig. Ezután tér rá a szerző a kötet voltaképpeni tárgyára, a hatalomra kerülő Kádár pályájának elemzésére. Kérdések sora vár itt megválaszolásra. Mi volt a szerepe Kádárnak Nagy Imre kivégzésében és a megtorlásokban? A ?hideg majálisokat? követően a sajátos magyar utat, a megbékélést kereste, vagy csak taktikusabb volt keleteurópai társainál? Voltak-e barátai, milyen volt magánélete? S mi magyarázza késői elmagányosodását, a drámai végjátékot? Betegsége? A rendszer összeomlása? E kérdésekre keresi a választ a szerző, aki kortársa és kutatója a kornak. A kötet egyben összegzi és új kutatási eredményekkel egészíti ki Huszár Tibor e tárgyban korábban megjelent publikációit (Kádár János politikai életrajza. 1-2. Bp. Szabad Tér-Kossuth, 2001-2003; ?Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből 1954-1989. Bp. Osiris, 2002; Nómenklatúra Magyarországon 1957-1989. Tanulmánykötet. Kutatásvezető és bevezető tanulmány: Huszár Tibor. ELTE Társadalomtudományi Kar, 2005). A szöveget értékes fényképfelvételek teszik szemléletessé.AjánlásÚj vállalkozásunk - mint azt a cím is kifejezi - alapvetően a regnáló, minden lényeges hatalmi jogosítványt kezében összpontosító személyiséget, annak világát: ?udvartartását?, látható és láthatatlan hátországát igyekszik megjeleníteni, érzékeltetve mozgástere bolsevik énjéből is következő korlátait, az őt hatalomra segítő birodalom ellenőrző mechanizmusait és e kereteken belül erőfeszítéseit önállóbb arculat, a hazai terep sajátosságait számba vevő politika kialakítására. E könyv tehát nem törekszik monografikus teljességre, hanem a regnáló Kádár János konfliktusaira összpontosít: a megtorlásra, a Nagy Imre-perre, a kollektivizálásra, a magyar reformkísérletre, a csehszlovákiai válságban játszott szerepére, az 1972-73-as megtorpanásra és hatalma (uralma) felfeslésének, személyisége megroppanásának éveire.Ebből következően könyvünk - a reményeknél maradva - műfajában is különbözik az általam vállalt, azokra épített elődjeitől: életrajzszerűbb, talán olvasmányosabb, személyes mozzanatokra, indítékokra figyelőbb. Vélhetően ezt segíti a tudományos apparátus elhagyása, ami nem jelenti - jelentheti - azok figyelmen kívül hagyását. Ellenkezőleg, e könyv hasznosítja a nemzetközi és hazai forrásokat, amelyeket a kötetünk végén található művek jegyzéke tartalmaz. Huszár Tibor

“Emlékezet, történelem: távolról sem egyjelentésű fogalmak, s rá kell ébrednünk, hogy minden szembeállítja őket. Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak…a történelem [ellenben] mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik.”   Pierre Nora francia történész e megállapítása az emlékezet (s ugyanígy az emlékezés) és a történelmi tudás szétválásáról az utóbbi idők egyik jellegzetes történetírói megközelítését alapozta meg. Az emlékezés újabb pszichológiai fogalma, és a történetírást az elbeszélés egyik lehetséges módjaként tudatosító elmélet viszont lényegi azonosságot, legalábbis némi folytonosságot teremt emlékezet és történelem között. Ez az elképzelés ugyanis az emlékezést, a belőle fakadó kollektív emlékezetet, végül pedig magát a történetírói tudást kivétel nélkül konstrukciókként magyarázza, így a belőlük adódó tudást (értékrendet és világlátást) nem “tükrözés”, “utánzás” vagy “rekonstruálás”, hanem a kifejezetten konstruálás eredményének tekinti. Mindezek folyományaként a modern (nemzeti) történetírás, amely múlt századi megszületésétől kezdődően az igazság és a tudományos ismeret egyedüli letéteményesének hirdeti magát, szintén radikálisan új értelmet kaphat. Így válhat lehetővé, hogy a korábbiaktól eltérően fogalmazzuk meg a szakszerű történetírás természetét. Ennek során szükségképpen előtérbe kerül a múlt elmondásának, az elbeszélés hogyanjának mindeddig alárendelt kérdése, az, amit hagyományosan a történetírói stílusnak szoktak nevezni. A könyvben részletesen kifejtett elgondolások értelmében az elbeszélői stílus valójában maga a történet, mivel az, ahogyan a történész az emlékezés, illetve az emlékezet megőrzött anyagából saját múltról szóló történetét megalkotja, döntően megszabja a múlt így megrajzolt képét.