E-knihy - Literárna veda, jazykoveda strana 2 z 2

Mi is a műfordítás? Mesterség-e vagy művészet? Mi a szerepe, jelentősége egy nemzet irodalmában? Van-e tökéletes fordítás? Hány nyelven tudhat a műfordító és milyen fokon kell tudnia az idegen nyelvet? Mit és milyen határig képes befogadni, adekvált formába önteni az anyanyelv? Miféle bűvölet ejti rabul a fordítót, nem kerget-e csalóka délibábot, amikor azt hiszi, hogy magyarul megszólaló műve egyenértékű lehet Dante, Shakespeare, Tolsztoj eredeti remekével? Szükségszerű-e, hogy a fordítás – ahogy Kosztolányi szellemesen bizonygatta – „ferdítés” legyen? Folytathatnánk még: ezernyi a kérdés, és mindenre könyvünk sem válaszolhat. Mégis: tán vakmerőnek látszó vállalkozásunk nálunk először próbál meg a „műhelytitkokra” is kiterjedő képet adni a műfordítás izgalmasan szép, művészi mesterségéről. Reméljük: élvezhető formában és némi haszonnal, tanulsággal azok számára, akik nemcsak a remekműveket, de azok nyelvi varázsát is szeretik.

A neves író összegyűjtött műveinek harmadik kötetét „A fejedelmi bálvány” és „A pénz komédiája” című könyvek anyagából állítottuk össze „Hatalom és pénz” címen. Főképp a feudalizmus világának alakjai jelennek meg e mű lapjain. Saját isteni küldetésükben hívő uralkodók, kiváltságaikkal hivalkodó nemesek és főpapok életével ismerkedünk meg, akik mérhetetlenül lenézték a dolgozó, egyszerű embert. De megismerkedünk a pénz világával is. Elvonulnak elöttünk a millióikat könnyedén szóró arisztokraták, a kincses zsákjaikat féltve őrző zsugoriak, mindazok akik az arany éhségétől hajtva saját maguknak és másoknak is kárt okoztak. A gazdagon áradó tények, szellemes iróniával tálalva, egyszerre nyújtanak maradandó élményt, hasznos olvasmányt és üdítő szórakozást.

A ?szerző az előszóban kifejti, hogy mit is jelent a szó: „kuriózum”. Szerinte nincs rá megfelelő magyar szó, mert jelenti azt, hogy „ritka, érdekes, furcsa, különös, rendkívüli” és lényege a hitelesség. E könyvében csak olyan adatokat dolgozott fel, amelyeknek megtalálta az eredetét, forrásait. A kuriózumok irodalmát különféleképpen lehet feldolgozni: lehet tudományosan, lehet lexikonszerűen sorba szedni, legélvezetesebben a franciák tálalták, könnyű, olvasmányos formában. Ráth-Végh István tíz évig gyűjtötte anyagát és igyekezett olyan kuriózumokat közreadni, amiket az olvasók nem ismernek. A kultúrtörténeti adatokat témák szerint csoportosítja. Kezdi a Katonadolgokkal, fényt derít többek közt arra, hogy honnan származik a mondás: „keményfejű magyar”. Szerepelnek a könyvben Csodagyerekek (volt akit két és fél éves korában beírattak az iskolába). Csodagyereknek számított Bolyai János is, akinek villámgyors felfogása volt és 12 éves korában a hatodik gimnázium anyagából vizsgázott. Tünemények (a mai UFO-k elődei) már a 16. században is léteztek. Pl. 1525-ben három Napot láttak az égen megjelenni, ez jelképezte, hogy Magyarországnak három uralkodója lesz: János, Ferdinánd és a török. Kuriózumként említi a szerző a régi szerelmes leveleket a 16. századtól kezdve a 20. századi apróhirdetéseikig. A száműzött betű összefoglaló cím alatt azonos magánhangzóval írt verseket sorol fel a gyűjtemény, valamint egy ige nélküli regényt. Parnasszusi játékok közül különösen érdekes Werbőczy törvénykönyve és Magyarország földrajza versben. Szócsintani példatárat, vagyis szógyártási rendszert (szókat csinálni tanít rövidítésből származik) is bemutat, amelyre számos példát sorakoztat fel (a kaktusz huszúr, mert húsos és szúr; embrió lemb, leendő ember). A hónapnevek erőszakos magyarítására példa a 16. századból: főhó, fagyhó, fűhegy stb., vagy későbbi időkből január – zúzoros, február – enyheges, szeptember – gyümölcsönös stb. A Magyar kuriózumok 1934-ben jelent meg először – a ma olvasójának is szórakoztatást, „kuriózumot” jelent a könyv elolvasása.

Frigyes Ágost, másképpen Erős Ágost szász választó és utóbb lengyel király, mintaképe volt a versailles-i példa után loholó német választófejedelmeknek. Köteteket írtak ugyan össze róla, mégsem haladhatok el mellette, az ő alakja nélkül hiányos maradna az épületes arcképcsarnok. Ami a köteteket illeti, nem annyira kevéssé dicsőséges politikai szereplésével szolgált rájuk, mint inkább őrületszámba menő pazarlásai és a szeretőtartás körüli csúcsteljesítményei ihlették meg az életrajzírók tollát. Protestánsnak született és nevelkedett, de amikor kinyújtotta kezét a lengyel korona után, a katolikus vallást is hozzá kellett markolnia. Nem sokat habozott, otthagyta a protestáns istent, akinek kegyelméből eddig uralkodott, és hűséget esküdött a katolikusnak.

Dénes Zsófia – aki pár hónapon keresztül Ady menyasszonya volt – könyvében nemcsak a halhatatlan költőről, hanem az esendő emberről is ír, mégpedig olyan érzelmi közelségből fakadó őszinteséggel, ami csak egy egész életre szóló, eltéphetetlen belső kapcsolatból fakadhat.

Kalliopé az elbeszélő költészet, vagyis az epika múzsája. A hajdani görög képzelet szerint ő ihleti azokat a hősökről éneklő költőket, majd utódaikat, akik már olvasókra számítva írják a hősökről szóló verses történeteiket. Hőseiben ősidők óta minden kor saját magáról szól. Hőseiről ismerjük fel, hogy melyik időszakban milyennek tartották magukat az emberek, vagy milyenek szerettek volna lenni, vagy milyenek nem szerettek volna lenni. Az epika hőseinek története az embereszmények alakulásának története. Ezt igyekszik nyomon követni ez a könyv, rövid áttekintést adva arról a mintegy 4000 évről, amelyet végigtekinthetünk az európai kultúra történetéből. Ez az európai kultúra az előidőkben Európán kívül – Elő-Ázsiában, Kis-Ázsiában – kezdődik, s évezredekkel később nyugat felé is, kelet felé is túlterjed a földrajzi Európán. De így kap képet az olvasó a világtörténelemben oly döntő fontosságú európai ember arculatának változásairól és mégis maradandóságáról.

Első ?verseskötete, a Modern dalok a múlt század végén jelent meg, utolsó, búcsúverse 1957-es keltezésű. A két dátum között egy sokműfajú alkotó és jelentős kultúrpolitikus egymástól elválaszthatatlanul egységes, csaknem áttekinthetetlen méretű életműve teljesedett ki. „Ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel, … s mindebből talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani…” – írja öregkori vallomásában, szerényen elhallgatva, hogy ő teremti meg a magyar kabaréköltészetet, hogy Kató-verseivel új korszak kezdődik irodalmunkban, hogy novelláinak legszebb darabjai a műfaj hazai legjobb remekei közé tartoznak, hogy regényeiben, a bohémvilág, a balkáni uralkodók kisszerű machiavellizmusának ábrázolásával utat mutat a magyar persziflázs-regénynek, hogy egyike legsikeresebb színpadi szerzőinknek, aki az újromantikus versesjátékokat új életerővel töltötte meg, s A néma leventé-vel ma is, most is telt házat teremt színházainkban. Az izgatottan úttörő, folytonosan kezdeményező Heltainak a költők között sajátos helyet jelöl ki az, hogy biztonságosan csevegő újságíró és novellista, a novellistának viszont bravúros hátteret ad, hogy gyakorlott drámaíró, és mindehhez az esztétikai erényhez járul egy ritka és fontos etikai erény: Heltai bármit írt, átsüt rajta az emberi jóság. A Heltai-életmű sokfélesége más-más műfajban más-más jelentőségű. Hogy művei végtelenjében mi az irodalomtörténeti jelentőségű és mi a kiemelkedő rangos írás, azt keresi -kutatja Hegedűs Géza e kötetben oknyomozó lendülettel, értő, irodalomtörténészi lélekkel és a hiátusokat is kitölteni tudó, a mögöttes világ sugárzását is fogékonyan érző írói szívvel.

"Ez a kis mű a művelt nagyközönség számára készült bevezetés a nyelvtudományba, a nyelvtudományi alapelvek, módszerek és eredmények egyszerű összefoglalása, amelyben a szakember semmi újat sem találhat. Szerzője az anyag kiválasztása, felosztása és feldolgozási módja tekintetében a legjobb népszerű művek után indult, csaknem mindig járt, mégpedig jól kijárt utakon jár, mert semmi egyebet sem akart, mint a nyelvtudomány mai állásáról mennél világosabban s tőle telhetőleg szórakoztató módon tájékoztatni. Schmidt József"

A ?XX. századi magyar esszé great old man-jének új tanulmányai változatlan intellektuális szenvedéllyel folytatják a magyar, de főképpen a világirodalom, az egyetemes, humanista kultúra értékeinek közvetítését a szélesebb olvasóközönséghez, éppúgy, mint fél századon át, korábbi tanulmányaiban. 1962-ben a „Klasszikusok”, 1965-ben a „Kortársak” nyitott ablakot a világirodalom legjelentősebb életműveire, s 1968-ban „A Nyugat árnyékában” a század magyar irodalmát megteremtő mozgalmat idézte fel. E gyűjtemény közvetlenül azokhoz csatlakozik, s akár Sévignéről, akár a G. Kellerről, Baudelaire-ről, Gide-ről, Colette-ről írt tanulmányt tekintjük, újabb és újabb bizonyságát látjuk annak, hogy világirodalmi stúdiumainkhoz immár nélkülözhetetlenek Gyergyai Albert útmutató szavai.A kötet a tanulmányokon kívül néhány rövidebb, egy-egy lényeges részletre koncentráló arcképet, esszét is tartalmaz, Georges Sandról, Moliere-ről, Rousseau-ról, Superville-ről például, de a kötet e fejezete legfőképpen Gyergyai Albertről rajzol portrét, az ő ízléséről, személyes vonzalmairól, emelkedett műelemzési modoráról, melyet a kötet végén szereplő versmagyarázatai a lírikus intuíció adámányával egészítenek ki.

Ez ?a könyv lehetne kétszer ilyen terjedelmes, lehetne akár négyszer ilyen terjedelmes is, hiszen jelentékeny prózaíró az utóbbi kétezer esztendőben sokszorosan több volt, mint ahányról a szerző ezeket a röpke arcképvázlatokat írta. A cél azonban nem valami irodalomtörténeti teljesség volt. A szerző feltette magának a kérdést, vajon kiket tartanak valóban a legfontosabb szépprózaíróknak. És itt a fontosság nem is mindig esett egybe a legnagyobb írók fogalmával. Mert például, ha megkérdenék tőlem, ki nagyobb regényíró, Defoe vagy Turgenyev, habozás nélkül Turgenyevre szavaznék, s lám, ő nincs a névsorban, Defoe pedig igen. Mert Turgenyev nagy realista volt és megragadó stiliszta, de már Gogol után, és egy időben Flaubert-ral, Dosztojevszkijjal, Tolsztojjal. Az irodalom további útja nélküle is ugyanaz lett volna, míg Defoe Robinson alakjával és történetével újfajta hős, újfajta kalandok felé mutatta az utat. Szaporíthatnám a példákat; Thackerayt is nagyobb regényírónak tartom, mint Dickenst. De a XIX. század nagy orosz és francia realistái mellett a Hiúság vásárának remekírója nem hozott a következendőket módosító újat, míg Dickens részvétteljes romantikája még a realizmusnak és naturalizmusnak is elébe sietett a nyomor mélységeinek feltárásában. És így folytathatnám az indoklást, hogy a következő kéttucatnyi arcvázlat mellé miért nem került még legalább kéttucatnyi.

A neves író összegyűjtött műveinek harmadik kötetét „A fejedelmi bálvány” és „A pénz komédiája” című könyvek anyagából állítottuk össze „Hatalom és pénz” címen. Főképp a feudalizmus világának alakjai jelennek meg e mű lapjain. Saját isteni küldetésükben hívő uralkodók, kiváltságaikkal hivalkodó nemesek és főpapok életével ismerkedünk meg, akik mérhetetlenül lenézték a dolgozó, egyszerű embert. De megismerkedünk a pénz világával is. Elvonulnak elöttünk a millióikat könnyedén szóró arisztokraták, a kincses zsákjaikat féltve őrző zsugoriak, mindazok akik az arany éhségétől hajtva saját maguknak és másoknak is kárt okoztak. A gazdagon áradó tények, szellemes iróniával tálalva, egyszerre nyújtanak maradandó élményt, hasznos olvasmányt és üdítő szórakozást.

Amikor azt mondjuk, „nem értem ezt a verset”, akkor ezt többnyire úgy értjük: „nem értem, hogy a szerző mit akar velem (ezen a szövegen keresztül)”. Nos, bizonyos határesetektől eltekintve, mint a mozgalmi vagy alkalmi költészet, amely a kortárs versben ritkaságnak mondható, többnyire: semmit. A vers komplex rendszer, jelölő és nem jelölő elemek bonyolult viszonylatainak kódja, melyet a szerző legsajátabb, sokszor önmaga számára is rejtélynek bizonyuló énje hozott létre, elsődleges szándékok nélkül. Vers? Kérdéseim nyomán, tekintetem előtt változik a megérinthető felület. Titokzatos zóna, melynek minden törvénye éppen elmozdulóban, folyamatos átrendeződés. Hát nem érdekes? Akkor miért ne olvassuk így?

Az elmúlt XX. század napjainkban is legnépszerűbb költője minden vitán felül: József Attila. Az ezredforduló utáni első évtized magyar kultúrájának egyik legjelentősebb ünnepe pedig József Attila születésének századik évfordulója volt. Agárdi Péter, miközben krónikás szemlézője e centenáriumnak, sokoldalú és mély elemzést nyújt az ünnepség- és rendezvénysorozat szakmai, kulturális és köznapi oldalairól, az eredményekről és az éles vitákról, a botrányokról és a páratlanul gazdag visszhangról, a költő mai olvasatairól, recepciójáról és hatásáról. Fölidézi és dekonstruálja a költő életéről, sorsáról forgalomban lévő régi és új keletű mítoszokat, a kultuszrombolás és a kultuszépítés jeleit. A kritikus szellemű, helyenként egyenesen ironikus hangvételű földolgozás egyúttal kor- s kórkép is a XXI. század első évtizedéről: a közelmúlt és a jelen erős megosztottságot mutató kulturális értékrendjéről, súlyos egyenlőtlenségekkel terhelt műveltségi állapotáról, az irodalomtudomány terméséről és küzdelmeiről, a nemzeti mentalitás változatairól s nem utolsósorban a magyar ideológiai-politikai közbeszédről. Ugyanakkor egyértelműen felmutatja József Attila lírájának ellentéteket áthidaló, máig közös ihletet jelentő hatalmát is.

A magyar kultúra történetében aránylag ritkák a nagy öreg generációk. A kiegyezés utáni évtizedekben az Akadémián, az egyetemeken, az egyházakban és a közéletben elég sok szívós öreg tekintély birtokolta a hatalmat, de rangos idős költőnemzedék sem a XIX. század végén, sem a Nyugat nagy korszakában nem alakult ki. Kassák, Erdélyi, Illyés, Déry életkora inkább kivételesnek számított, talán a „harmadik nemzedék” történetében és később vált tipikussá a hosszabb élettartam. Figyelmünket azért érdemes az idős költőkre (is) koncentrálnunk, mert a fejlődésnek, az érdeklődésnek és az érettségnek más életszakaszokra érvényes tapasztalatait is közvetítik, sajátos oldalról világítják meg. Az öregek legjobbjait a tudás, a műgond, az élet- és az emberismeret magasra emelheti. Nekünk, XX–XXI. századi olvasóknak megadatott, hogy jelentős idős költőnemzedékek kortársai legyünk.

A kötet az első világháborút megelőző rövid, konjunkturális időszakban jelentkező új értelmiségi szerepminta és feladatkör keletkezését vizsgálja. Ekkor jelent meg az értelmiségiek azon csoportja, akik szellemi tőkéjükre hivatkozva a hatalom intézményeivel szembeni távolságtartást szorgalmazták, és kiálltak a művészeti és tudományos szabadság, illetve autonómia mellett. Mindezzel a művészetek, az irodalom, a tudomány valamint a politika viszonyában egyaránt új helyzetet teremtettek.A szerző – aki Párizsban töltött ösztöndíjas tanulmányévei során ismerkedett meg az értelmiségtörténet nemzetközi szakirodalmával – ezt a csoportot összefüggő (politikai, társadalmi és kulturális) megközelítésben vizsgálja, amely az értelmiségi identitások és magatartások új értelmezéseit teszi lehetővé.Az „új értelmiségiek” legfontosabb fórumává a század első évtizedében indult, az irodalomnak és a művészeteknek nagy jelentőséget tulajdonító új folyóiratok váltak, így a kötet – a Nyugatban megjelent véleményeken, vitákon kívül – ezen folyóiratok, helyenként napilapok szövegeit is tanulmányozza. Elemzésük során feltárja az értelmiségi magatartásban és megnyilvánulásokban bekövetkezett változásokat, amelyek igazolják, hogy a század elején valóságos fordulóponthoz ért a magyar értelmiség története.

Manapság, amikor annyi minden a természetszegés viszonyában van egymással, és főleg azzal a megbonthatatlan folyamattal, a múlttal, melynek mentén tudatunk (önismeretünk) épült, megelégedéssel állapítható meg, amikor valaki építően viszonyul e dolgokhoz. Szakolczay Lajos irodalomtörténészi, kommentátori munkássága következetesen van jó viszonyban azzal a kultúradarabbal, ami erdélyi fogantatású. A most összeállt művet tulajdonképpen több mint egy tucatnyi portré alkotja Erdélyi ősz címmel, és Kós Károlytól napjainkig fogja össze a termés, teremtés őszébe csavarodott halott és még élő alkotókat. Sokan, akik még megtisztelően itt sorakozunk, őszintén irigyelhetjük Szakolczay szemléletét, felvonultatott eszméit, mottóit, konklúzióit, hiszen egy életen, egy pályán keresztül ennek megfogása, felfogása, megfogalmazása foglalkoztat valamennyiünket. Én is, aki első eszmélésem óta vallom a humortól és iróniától csillámló régi jelszót, miszerint gyere, babám Enyedre, ott a világ közepe, pedig mostanában már csak alkalmilag, úgyszólván elvétve ébredek szülőhelyemen, Tordán, ugyanazt érzem, mikor e tizenkét kőműves példáját nézem. Néha milyen messzire világít a nagy és egyre inkább elsüllyedő jövedékből, mint Elmo tüze, a magyarok árboca felett kisülő lidércfény. De persze reánk sem fognak hallgatni, nekünk sem fogadnak szót inkább, jobban soha már. Mi, akiknek meghagyott feje még ott úszik, mint a bóják, mint holdfényes éjszakákon be igazán sosem csukódó tavirózsák, ugyanazt üzenjük mindig mindazoknak, akik világosan drukkolnak a magyari ügyeknek. A fontos táj, a múlt biztonságos hátországa az a képletes és valóságos pajzs, csigaház, kínai- vagy spanyolfal, Don Quijote-maszk, mely mögé elhúzódhattunk íme ennek a sötét tudásnak a viselése, birtoklása közepette, ami az élet. Az elől a fényesség elől, mely végigsüt a kerten, íróasztalon, szülőföldön. Isten védő árnyéka kire-kire szabva, mérve sorsa Hirosimái alatt, Nagypéntekünk és Nagyszombatunk között.