Adamo Books Kiadó strana 24 z 40

Szakhmáry Zoltán, a tehetséges fiatal földbirtokos több száz hold földön gazdálkodik a Kiskunságon. Nem éri be az elmaradott földművelői módszerekkel, modernizálni akar. Mindezt azonban úgy, hogy közben saját társadalmi osztályához is ragaszkodik, ő dzsentriként akar mintagazdaságot létrehozni. A lehetetlent kísérti, mint egyébként minden dolgában. Ezt tetézi magánéleti konfliktusa: szeretik a nők, és ő is odavan a szerelemért, de afféle „egyasszonyos ember”, mondta róla maga Móricz. Olyan ember, akinek egyszerre csak egy nő fér meg a vágyaiban: bárhogy rajong is a feleségéért, ha mégis beleszeret valaki másba, akkor már csak érte, a szeretőjéért fog megveszekedni, élni és halni. Regény és dráma „ikerköteteinknek” az Úri muri a negyedik darabja. A sorozatban eddig a Rokonok, a Légy jó mindhalálig és a Nem élhetek muzsikaszó nélkül jelent meg.

Az ?iskola követelményeit szem előtt tartva, a kötet elsősorban a közvetlenebbül társadalmi mondanivalójú, egyszerűbb szerkesztésű és ismertebb elbeszéléseket tartalmazza. A Hét krajcár önéletrajzi ihletésű történetéből a látszólag humoros, valójában tragikus kicsengésű krajcárkeresgélés vérlázító következtetésekhez vezeti az olvasót. A Sustorgós, ropogós tafotában látszólag idilli faluképéről az elbeszélés végére derül ki, hogy mennyire hamis, mennyire csak a felszínen idilli ez a világ. A Szegény emberek az első világháború pusztításainak különös, rendkívül eredeti szempontból való ábrázolása; nem háborús történet, hanem azoknak a lelki, pszichikai sérüléseknek és következményeinek a drámai rajza, amelyeket a háború mindenkiben létrehoz. A kondás legszennyesebb inge egy kisfiú halála kapcsán mutatja be azokat az iszonyú különbségeket, amelyek „lent” és a „fent” világa között fennállnak. A Csibe-novellákat az egyik legjellemzőbb darab, a Csibe a színházban volt képviseli. A Világ végén már szép és jó című novella a kis négyéves állami gyerek, Rozika története: az Árvácskára emlékeztető rövid írás visszafogott hangja, tulajdonképpen apró, jelentéktelen eseményei ellenére is az egyik legtragikusabb, az embertelenséget leginkább felmutató Móricz-írások közül való.

Vernének ?ez a kései műve kaland regénybe oltott krimi, s persze múltszázadian és vernegyulásan tanulságos történet is: a testvéri szeretet és az igazság diadalának dicsérete. A távoli, egzotikus helyszíneken pergő cselekmény rémdrámára emlékeztető eseménysora egy új-zélandi kikötői kocsmában indul, ahol Flig Balt fedélzetmester és Vin Mod kormányos sűrű poháremelgetések között aljas tervet főznek ki a James Cook nevű vitorlás megszerzésére, melynek első lépéseként a derék Gibson kapitányt kéne eltenni láb alól. A lebujban mulatozó söpredék között nem soká kell keresgélniük vállalkozó szellemű és kalózkodásra hajló társak után, s már csak az alkalmat lesik az újdonsült cimborák a zendülés kitöréséhez. Az alkalmat azonban késlelteti egy hajótörés két életben maradobtjának – a címszereplőknek – a megmentése a talpig becsületes holland testvérpár jelenléte ugyanis rontja az összeesküvés esélyeit a Csendes-óceánon hajózó James Cookon. Az idegfeszítő várakozás után a tasmániai Port-Praslinban mégis végrehajtják gaztettüket az összeesküvés vezetői: a két testvér elveszettnek hitt tőrével meggyilkolják a kapitányt, majd a fegyvert Kip Károly és Péter poggyászába csempészik, ahol a nyomozó hatóság rá is bukkan, s mint cáfolhatatlan bűnjelet használja föl a tárgyaláson, ahol a testvéreket életfogytig tartó kényszermunkára ítélik. Innét kezdődik a történetben a testvéri összetartozás és az igazság mindenkori fényre kerülésének apoteózisa. A rettenetes körülmények és a nem kevésbé elrettentő rabtársak között híven őrzik a hollandok egymás hitét és becsületét, s a megpróbáltatások ellenére sem adják föl a reményt, hogy kiderül az ártatlanságuk. Verne egy, a korban divatozó természettudományi tévhittel oldja meg a csaknem rosszul végződő történet tragikumát. A századvégen Amerikában elterjedt hiedelem szerint a halott szemének recehártyája fényképezőgépként őrzi az élet utolsó pillanatában látott képet. Amikor a kapitányról készült utolsó fényképet barátja és üzlettársa, Hawkis úr kinagyítja, döbbenten fedezi fel a halott nyitott szemében a valódi gyilkosok képmását. Az izgalmakban bővelkedő történet természetesen kitűnő alkalom az író számára, hogy számos tudnivalót közöljön Ausztrália és Óceánia természetrajzáról, népeiről, kereskedelmi életéről, a gyarmatosítás históriájáról, miközben szörnyű viharok tombolnak, emberevő pápuák támadn

A nagy francia álmodó hazánkban meglehetősen ismeretlen művei közé tartozó regénye a jellegzetes Verne-témakörök közül kettőt egyesít: a fiatalok tengeri utazásának témáját és a tengeri bűnözés, azaz a kalózkodás motívumait. A lassú áradású cselekmény Londonban veszi kezdetét: a karibi szigetvilágból származó gazdag diákok előkelő iskolája, az Antilian School kilenc legjobb tanulója az évzárón ösztöndíjat nyer, tengeri utazást szülőföldjükre, az Antillák szigetvilágába, valamint személyenként 700 fontot...

A vihar egy új-zélandi kikötő partjától elold egy vitorláshajót, amelyen tizenöt fiúintézeti növendék alussza az igazak álmát. A hajón e pillanatban vétkes könnyelműségből senki más nem tartózkodik, s az orkán szédítő sebességgel elragadja. Mire a szerencsétlenséget felfedezik, a vitorlásnak – tizenöt fiatal utasával együtt – nyoma vész. A hatóságok és a hozzátanozók hosszas, eredménytelen kutatás után beletörődnek a megváltoztathatatlanba, nem úgy, mint a nyílt óceánon felriadó utasok: a gyerekek. A szigetre vetődésük után a gyerekek felépítík ideiglenes társadalmukat, és összefogásukkal átvészelik a kényszerű helyzetet.

A világ nagy titkosszolgálatainak történetét írja a szerző – a sorozat első darabja éppen az amerikai szolgálat múltja, jelene, sőt várható jövője. Sok érdekes esettel és eddig magyar nyelven soha meg nem jelent információkkal, forrásokkal.

A titkosszolgálatok-sorozat második darabja. Csak 1954-től, az e néven megalakult szervezet alapításától tárgyalja a témát és nagyon sok, eddig titkos eseményről rántja le a leplet. Még magyar vonatkozású adatokat is talál benne az olvasó. Sok név, sok akció, sok háttér – íme, a “KGB-sztori”.

"Talán Tark volt az egyiptomi első ipari kém, amikor sok ezer évvel ezelőtt a fáraó Főníciába küldte őt egy különleges feladattal… Tark, ez a rokonszenves és találékony fiatalember keményen megfizetett érte, sokat szenvedett. Amikor pedig végre sikerült megszöknie az aranybányából, kalandok végtelennek tetsző sorozata vette kezdetét. Tark története a végsőkig kitartó, furfangos és bátor emberről szól. Aki nem adja meg magát sorsának és a legreménytelenebb helyzetekből is ki tud törni. Akit érdekel az ókor, az sok izgalmat talál ebben a könyvben."

A "Negyedik típusú találkozások" című ismeretterjesztő sorozat első számaként Nemere István az UFO-kérdést boncolgatta. A sorozat tizedik számát ismét Nemere István írta. Az előszóban rögtön megállapítja: az ember több, mint a teste. Biztos benne, hogy létezik valamiféle "lélek", és ezt a vallás, az istenhit teljes kizárásával is próbálja bizonyítani.

Nemere ?István is megírta a maga királytörténeteit, de persze nem szabályos életrajzokat, hanem az uralkodócsaládokban hajdan lezajlott gyanús ügyeket, leszámolásokat, zsarnoki őrjöngéseket, szexuális kilengéseket stb. pertraktálja. Éppen tucatnyi elbeszélésének első hőse a „jöttmentből” lett római király, Tarquinius, aki talán az első tudatos „imázsteremtő” uralkodó volt. Szerepel az összeállításban a „kelet rémének” nevezett júdeai Heródes; a negyvennégy évig uralkodó Nero császár, aki az állami politika rangjára emelte a gyanakvást és a besúgást. Korunk újra fölfedezett démoni asszonya, a bizánci Theodóra császárné sem maradhatott ki a sorból. A magyar múltat „reprezentálja” az Árpád-házi Salamon; szól az író a 13. századi bizánci Andronikosz rémuralmáról; azután Nápolyi Johannáról, aki első férjét megölette, a másodikat pedig szexuális mohóságával „végezte ki”. A sorban helyet kapott a lengyel-magyar király, II. Ulászló, a Borgia család, Rettegett Iván orosz cár, a Prágában székelő „bolond műgyűjtő”, II. Rudolf német-római császár, és végül a mayerlingi tragédia áldozata, Rudolf trónörökös. A novellisztikus történetekkel a szerzőnek láthatóan nem az volt a célja, hogy a tényeket mérlegelő beállítással árnyalatos képet adjon rémes legendákkal övezett hőseiről, épp ellenkezőleg, megerősíti a mendemondákat, és „szaftos” részletek idézésével még borzalmasabbaknak állítja be e történelmi figurákat, mint amilyennek a köztudalom tartja. A démonizáló indítékú kötet – magánérdeklődést elégíthet ki.

Gárdonyi ?kevésbé ismert, ám annál izgalmasabb kötete először 1927-ben jelent meg. „Mindenki utazik, akinek hűs, leveles otthona nincsen, no meg akinek ideje, erszénye engedi. Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni? Mert más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi útitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.” Gárdonyi úti naplója Erdélybe, Bukarestbe, Konstantinápolyba, Velencébe, Madridba, Dél-Amerikába, Afrikába kalauzolja olvasóit, de ne várjunk tőle puszta leírásokat: e műben ugyanis az elemző-vizsgálódó író a történetek és események mögöttes tartalmára hívja föl a figyelmet, legyen az egy vasúti fülkében elhangzott párbeszéd, egy vonatjegy kálváriája, egy magyar vendéglő Sztambulban, avagy éppen a Szent Anna-tavat megidéző mendemondák valósága. Vagyis nem „néz”. Hanem „lát”. Az „Amiket az útleíró elhallgat” olyan bédekker, amelyet sem korábban, sem azóta nem írt meg más magyar író.

A nagy író kezében arannyá válik, amihez hozzányúl. Gárdonyi egy-egy ritka kirándulása a színmű területére páratlan remekművekben jut kifejezésre. Az Annuska vidéki történet. Egyszerű, természetes, vonzó, csupa derű, csupa napsugár és emellett mélyen emberi.

Gárdonyi ?Géza Arany, tömjén, mirha című kötete 1924-ben jelent meg először, Németh József Könyvkereskedése kiadásában. Az azóta eltelt évek alatt szinte feledésbe merültek ezek a novellák, amelyek egykoron az ifjúság számára íródtak. A karácsonyi ünnepkör hangulatát idézi valamennyi elbeszélés, és az adventi várakozásban telő időszak komoly tartalommal töltődhet meg általuk. „Az én aranyom nem a hegyek bányáiból való; Az én tömjénem nem Arábia illatfáin termett; Az én mirhám nem testi sebeket enyhít; De csak oda viszem, ahová a Napkeleti Három” – írja Gárdonyi az Előszóban. Ennek szellemében, írói, emberi hitvallásának megfelelően sorakoznak a kötetben a két ciklusba rendezett, evangéliumi jeleneteket földolgozó, szép mesék. Bibliai történetek elevenednek meg az első rész írásai nyomán (Mária kincse; Karácsony a názáreti házban; Jézus és a gyermek; A szamaritánus álma), míg a második rész, huszadik századi meséi, az egykori csodák továbbéléséről adnak hírt (Két notesz; Egy kép története; Csordásék karácsonya). A karácsonyvárás időszakát – korosztálytól függetlenül – széppé tehetik a lírai hangú elbeszélések.

Az Aranymorzsák Gárdonyi Gézának kortársairól szóló írása.

Ez a lelki mélységeket láttató, megrendítő nagy regény még a Gárdonyi-művek sorában is kivételes rangú alkotás! Két férfinek egy leányért folytatott drámai versengésben a magyar realista-regény nagymestere az érzelmeknek és a szenvedélyeknek oly finom elemzését adja, amely egész irodalmunkban úgyszólván páratlan s a nagy nyugati regényírók mesterművei mellé sorakoztatja ezt az írást. Az „Átkozott-józanság”-ot első sorától utolsó soráig forró izgalom fűti.

" Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujját, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe..." (részlet a műből)