Lazi könyvkiadó strana 16 z 27

Hitler mítoszokkal övezett könyve. Mi a háttérben húzódó valóság, milyen volt a fogadtatása, és milyen hatást váltott ki? A címét mindenki ismeri, a tartalmát azonban szinte senki. Sven Felix Kellerhoff megbízható, hiteles forrásokra támaszkodó, minden szempontot elemző munkája, a Mein Kampf keletkezésétől - a húszas évek első felének Münchenétől - egészen a betiltás körüli vitákig fontos és érdekfeszítő információkkal, valamint vitathatatlan logikával megfogalmazott tényelemzéssel szolgál. A Führer,,műve" valóban politikai programot tartalmazott, melyet Hitler a hatalomátvétele után lépésről lépésre megvalósított, vagy egy önértékelési problémákkal küszködő kisszerű ember propagandakiadványa volt, mely tömegeket ámított el, és ezzel az eszközzel, irracionális módon tett szert világuralomra? Hogyan hatott a könyv a kortárs olvasókra? Milyen reakciókat váltott ki külföldön? Mennyit keresett vele a pártvezér, és vajon hivatástudat, vagy pénzszerzési vágy motiválta? Miért nem jelent meg a Zweites Buch (Második könyv) című folytatás? Ezen kérdések megválaszolása mellett Kellerhoff számos közkeletű, és egyben hamis mítosszal is leszámol, sőt, leleplezi Hitler tudatosan saját magáról gerjesztett hazug imázsát, és helyette bemutatja a közönséges adócsaló igaz történetét. Ezen az eddig ingoványos talajon ismerhetjük meg a Mein Kampf ,,karrierjének" valódi történetét, és szerzője igazi jellemét.

"[...] volt egy kis vénember abban a társaságban, aki egymaga képes lenne megtölteni minden évkönyvet: egy bakkecske bujasága szorult bele, vagy egy olyan lényé, amely még a bakkecskénél is bujább és büdösebb. Vagy az egerektől félt, vagy a szellemektől, de nem mert egyedül aludni; semmi sem volt számára gyászosabb és nyomorúságosabb a cölibátusnál. Mindennap új meg új menyegzőt tartott, váltakozó ölelések között örök vőlegényként, noha a szája már üres volt, ő maga pedig az öregkor teljében járt: rég elmúlt már hetvenéves, és alig hét foga maradt. Lánykákra vadászó számtalan szolgája között volt egy, aki bujaságban cseppet sem volt restebb a gazdájánál, aki hálóit és csapdáit minden utcában és minden házban kivetette, kiváltképpen a szegényeknél [...] Hosszas ígérgetéssel behálózott egy szegény kis szüzecskét, vagy inkább ringyócskát, és rávette, hogy tegyen ura kedvére, aki, bár magas rangú és igen gazdag ember volt, szépsége és kora alapján nem volt éppen szeretetre méltó. Mit szaporítsam a szót? A lányka beleegyezik, és mint Lucius Apuleius Psychéje, akit boldog menyegzőnek kell megtisztelnie, belép az ismeretlen férfi hálószobájába." Francesco Petrarca (1304-1374) maróan szatirikus levélgyűjteménye görbe tükörként tárja elénk az avignoni pápai udvar életének visszásságait. Metsző kritikáival a költő mindenki számára világossá akarta tenni, hogy az egyháznak erkölcsi megújulásra van szüksége, amelynek elengedhetetlen előfeltétele, hogy a pápa visszaköltözzön Isten által elrendelt székhelyére, Róma városába. A mű első teljes magyar fordítása latin kritikai szöveggel együtt kerül az olvasóközönség elé Ertl Péter kiváló fordításában, a szöveg alaposabb megértését segítő jegyzeteivel és tanulmányával.

Bársony István (1855-1928) író, publicista, az utókor számára főképpen vadászíró. Magyarországon elsőként ő ábrázolta irodalmi szinten az élő természetet, a szabadon élő állatok világát és az ember viszonyát a környezetéhez. Több mint negyven éves írói pályafutása a későbbi generációk számára minta volt és iránymutatás. Tárcáinak és egyéb írásainak száma a jelenlegi kutatások szerint megközelíti a kétezret, de ezeknek még fele sem jelent meg könyvben, így volt miből meríteni. A kiadó által 2016-ban megjelentetett „Tavaszi szalonkázás” után ez már a második kötet Bársony Istvántól olyan írásokkal, amelyek régóta lapulnak régi újságok töredezett lapjain.

Állat és ember évezredek óta nélkülözhetetlen társai egymásnak. Kitartás, szeretet, hűség, öröm és fájdalom, mind e kapcsolat sajátja. Van, hogy ők mentik meg a karácsonyt, és előfordul, hogy veszéllyel nem törődve a gazdájuk életét is. Igazi társak jóban-rosszban. Csínytevéseik sok bosszúságot okozhatnak, de szeretetükkel, ragaszkodásukkal mindenért kárpótolnak. Nincs is nagyobb öröm, mint egy eltűnt, majd megkerült cica, aki hirtelen előbukkan egy karácsonyi dobozból, a fa alól. De kóborló tappancsost sem utolsó dolog befogadni karácsony estéjén. Valamint rénszarvasból is lehet kezes házi kedvenc, bármily furcsa is. E történetek mindegyike megható tanúbizonysága annak, hogy az állatokkal való kapcsolatunk maga a karácsonyi csoda.

Vígh Éva legújabb kötete a XIII-XVII. századi olasz művelődés- és irodalomtörténet sajátos szempontú bemutatására vállalkozott húsz fejezetben. A középkor, a reneszánsz és a barokk kor legjelentősebb szerzői és műfajai esetében az állatok szimbolikus jelentésére és a zoomorf interpretáció szerepére összpontosított. Dante griffmadara, Petrarca főnixe, Boccaccio macskái, Ariosto hippogriffje vagy Machiavelli szamara mellett megismerkedhetünk a középkori és a reneszánsz bestiáriumokkal. Leonardo da Vinci állatoskönyve, amelynek teljes fordítását is olvashatjuk, ikonológiai magyarázatokkal vetíti előre a Cesare Ripa vagy Giulio Cesare Capaccio emblémáskönyvét jellemző állatszimbolikát. A Tasso költői világát benépesítő állatalakok értelmezése, az aesopusi hagyományt folytató reneszánszkori állatmese és Della Porta fiziognomikus-zoomorf világképe a barokk korba vezeti át az olvasót. E korszak udvarainak politikáját Tesauro állatmese-gyűjteményének politikai aforizmáin keresztül szemlélteti a kötet. A legnagyobb barokk költőnek, Giambattista Marinónak az állatok védelmében tartott akadémiai beszéde (szintén teljes fordításban) a mai olvasók számára is megfontolandó üzenetet közvetít. Az egyes fejezetekhez tartozó mintegy 150 fekete-fehér és színes állatos illusztráció is a humanitas és az animalitas közötti morális átjárhatóságot érzékelteti.

Kevés olyan magyar írónk van, akit következetesen üldözött a Gestapo is, az ÁVH is, aki a fasiszta haláltáborok és a magyar Gulag poklát is egyaránt megjárta. S egyiket sem a származása, hanem a fanatikus szabadságszeretete miatt. A Nyírségből elszármazott, tragikusan kalandos sorsú Ilosvay Ferenc lelke a külhonban is itthon járt. Az emigráns lapokban megjelent írásainak többsége önéletrajzi fogantatású, gyermek- és ifjúkorának világát idézik meg, emlékezete visszaröpíti őt a nyírségi homokra, Szabolcsba, Szatmárba és a Dunaerdők világába. Vadászkönyvei sem csupán vadászizgalmak hordozói, sokkal inkább az ország sajátos lírai földrajza, vallomás a szülőföldről és a hazáról, tele költészettel. Végigvadászta szinte a teljes Magyarországot. E kötetében tizenkét magyar tájegységen átélt vadászemlékeit rögzíti, sőt tizenkét vadász-, illetve természeti övezetre ő maga osztja Magyarországot. Bár emigrációs évtizedeiben bejárta Európát, Ausztráliát és Afrikát, e tájak megpillantásakor is felső-tiszai emlékek támadnak fel benne. „Megjártam Afrikát, megbámultam a Naivasa, Baringó, Turkana tavak madárvilágát, de azt az ezerarcú, hihetetlenül színes, számtalan hangon locsogó, fecsegő, sápogó, krákogó, sippenő, cippenő, reppenő, lábaló, alábukó vagy rikkantóan felburjánzó madártengert – nem, azt nem láttam azóta sem.”