Napvilág strana 10 z 11

Minek köszönhető Marx töretlen népszerűsége – teszik fel sokan a kérdést születésének 200. évfordulóján. A kötet szerzői-szerkesztői szerint ebben döntő szerepe van annak, hogy örökségéből az értelmezések, irányzatok és iskolák mérhetetlenül széles skálája alakult ki az idők során. Azt láthatjuk, hogy napjainkban a legtöbben először ezek kapcsán találkoznak a német gondolkodó nevével, és ennek hatása sugárzik vissza azután magára Marxra is. Az a gazdag szellemi-politikai muníció tehát, amelyet követői és örökösei felhalmoztak, végérvényesen beékelődik Marx időszaka és a mai olvasó kora közé. A tanulmánykötet annak bemutatását tekinti elsődleges feladatának, hogy milyen formában kínál Marx „találkozási pontokat”. A három részre tagolt kötet egyes írásaiból megismerhetők azok a marxi gyökerű alapfogalmak, paradigmák és elméletek, amelyek megkerülhetetlenné váltak az idők során: a politikai gazdaságtan, formációelmélet, elidegenedés- és hegemónia, a történelmi materializmus, osztályelmélet, rendszerelmélet, értékkritika és világrendszer-elemzés. Az elemzésekből feltárul, hogy miért oly vonzó sokak számára napjainkban azoknak az irányzatoknak a szellemi klímája, mint amilyen a maoizmus, a szituacionalizmus, a kritikai elmélet, a magyarországi Budapesti Iskola, az analitikus marxizmus, a Szocializmus, vagy Barbárság köre avagy a posztmarxizmus. Végezetül megérthető, hogy a közgazdaságtan, a szociológia, a politikaelmélet, a pszichológia, a pedagógia, a feminizmus vagy az ökológia területein hogyan vannak jelen azok „kritikai” vagy „marxista” változatai. A szerzők-szerkesztők szándéka szerint a szaktudományok művelőin túl a világ dolgai iránt érdeklődők, az egyetemisták és a terepen dolgozó aktivisták számára is hasznos, hiánypótló kötet abban is segít, hogy eligazodjunk Marx életművével kapcsolatban a túlegyszerűsítő, egydimenziós magyarázatok, az egymásnak is gyakorta ellentmondó és politikailag sokszor elfogult állítások tengerében. A Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének tanulmánykötete Karl Marx születésének 200. évfordulója alkalmából jelent meg 2018 őszén.

Aligha van olyan esemény, amely inkább a tágabb értelemben vett „baloldali tábor” teljes egyetértésének tárgya lenne, mint Párizs városának felkelése, a párizsi kommün a vesztes porosz–francia háború után, és. ezzel azért többé-kevésbé mindenki egyetért. Ennek a jelenségnek persze az egyik oka, hogy talán ez az a fontos történelmi esemény, amelyről tán a legkevesebbet tudunk: a kommün története még hívei, rajongói, tisztelői számára is legtöbbször elég homályos. Ennek oka, hogy a kommün, ez a „tigrisugrás a történelem szabad ege alatt” (Walter Benjamin szavaival) már a kortársak számára is nagyon nehezen megfogható és elmesélhető történelmi eseménynek bizonyult. A könyv bőséges korabeli és modern forrást felhasználva tárja fel a párizsi kommün kiváltó okait, történelmi gyökereit, a városi forradalom természetét, a kortársak reakcióit, az események lefolyását, a kommün utáni megtorlást, valamint a forradalom utóéletét az emlékezetben és a történetírásban. Feldolgozásának módszere egyszerre klasszikus és formabontó, olvasmányos és elgondolkodtató.

Amikor politikáról gondolkodunk, akkor általában a szegények és gazdagok, a hatalom és a nép, az erősek és gyengék, a tőkések és a munkások közötti hagyományos szembenállásokból indulunk ki. A könyv fő tézise szerint azonban teljesen más megközelítésre van szükségünk, amennyiben a következő évtizedek közéleti eseményeit várhatóan a rendszerek nyújtotta előnyökön belül lévők és az azokon kívül rekedtek küzdelmei határozzák majd meg. Az új globális konfliktus megjelenésére utalnak a világszerte épülő falak és kerítések éppúgy, mint az egymást érő migrációs hullámok útjában magasodó szögesdrótok, a koronavírus idején lezáruló határok és karanténok, vagy a Brexit, az EU bővítés felfüggesztése és a nemzetállami nosztalgia felerősödése. A változás hátterében a posztmodern kapitalizmus éleződő ellentmondásai állnak. A szerző bemutatja, hogy a tőke miképpen szabdalja gazdasági, társadalmi és kulturális zónákra a Földet és hogyan emelkednek ki a most kialakuló kulturális kapitalizmus oázisai a globalizáció sivatagából. Ezekkel a folyamatokkal összefüggésben elemzi többek között a jelen szorongó és konzervatív korszellemét, a populizmus veszélyeit vagy magyar politikai elit versengését. Kiemelten foglalkozik a 21. század radikális-forradalmi baloldali mozgalmainak esélyeivel – különös tekintettel az autonomista, feminista és ökológiai irányzatokra. A kötet a politikaelmélet és a kultúrkritika nézőpontjának eredeti egyesítési kísérlete, amely alapos szembenézésre sarkallja olvasóját.

Amikor Émile Durkheim, a szociológia egyik alapító atyamestere a társadalomtudományok alapvető feladatának a társadalmi tények vizsgálatát tekintette, akkor ő a „társadalmit” mint az egyes embereken felüli, rajtuk kívüli „dolgokként” értelmezte. Ő és nyomában a szociológusok túlnyomó többsége ilyen, az egyes embereken felüli-kívüli „dolognak” értelmezi a társadalmat, a tagjait összekapcsoló normákat és a közöttük lévő viszonyokat, struktúrákat, a társadalom szerveződésének és működésének sajátosságait. E hagyományban elsikkadt az, hogy a társadalmakat nem intézmények és sémák működtetik, hanem a sémákat és normákat kiismerő, azokhoz így vagy úgy alkalmazkodó, a maguk belátása szerint döntéseket hozó emberek. A „valakik”, akik relevánsak, jelentősek, a saját személyiségükre, erkölcsi érzékükre formálják a sémákat, a maguk módján „belakják” a számukra adódó társadalmi helyeket. Ennek a társadalmi jelentőséggel bíró valakiségnek az elméleti tartalmát, társadalmi környezetét és relevanciáját fejtem ki könyvem első felében. A szokásostól eltérő, a valakiket és a valakiséget középpontba helyező nézőpontomból számos, akár kánonná emelt társadalomtudományi nézet, fogalom és koncepció a szokásostól eltérő értelmet nyer. Könyvem további részében a korábbiakban kifejtett nézőpontból ismertetem és értelmezem az elmúlt évtizedek máig tartó válságait. A közelmúlt és napjaink társadalomtudományi eredményeire alapozva azt fejtem ki, hogy e komplex válság egyszerre az emberi cselekvéseket keretbe foglaló és koordináló „vallás”, no meg az e kereteket korrigálni, megújítani képes, ehhez kellő önbizalommal és önbecsüléssel is rendelkező valakik, a valakiség válsága is. Hogy a válságok sorának nemcsak következménye, hanem oka az, hogy az emberek elveszítik saját és egymás jelentőségébe vetett bizalmukat, megbecsülésüket – ezzel együtt vagányságukat, változtatni merő bátorságukat. Hogy miközben egy jó társadalomban mindenki egyéniséggel és jelentőséggel bíró „valaki” a maga helyén és módján, aközben az emberek a saját arcuk és jelentőségük elveszítését élik meg. Ez a folyamat sérülékenyebbé, a válságokkal szemben védtelenné teszi a koordináció kereteit, a vallást is, ugyanakkor frusztrált birkanéppé silányítja az egyéniségeket, a valakiket. No meg hogy ezen ha valaki, akkor csak mi magunk tudunk változtatni: azzal, ha jobban felismerjük és elismerjük a magunk és mások társadalmi jelentőségét, relevanciáját – a „valakiségünket”. (Krémer Balázs)

Magyarország német megszállása 1944 márciusában nem utolsósorban azt a célt szolgálta, hogy a magyar gazdaságot teljes egészében a „totális háború” szolgálatába állítsák. A Vörös Hadsereg csapatainak közeledtével a magyar hatóságok és a megszállók közös törekvése volt, hogy minden mozgatható értéket „átmentsenek” a Birodalomba. Elkezdődött Magyarország rohamszerű kiürítése; a gyárak, ipari és kulturális javak elszállítása. Szervezetten indítottak el és kísérték a mentővonatokat, ám a célba jutásukat már nem tudták garantálni. A több tízezer evakuációs vagon és több száz uszály útját a légitámadások és a véletlenek jelölték ki. A bennük összezsúfolt rakomány fogadása pedig attól függött, hogy még az összeomlóban lévő Németországban, vagy már az amerikai, angol, francia és szovjet zónákban találtak rájuk. Az elhurcolt javakat a megszálló hatalmak a magyar restitúciós bizottságok közreműködésével 1946-tól kezdték visszaszolgáltatni. A lendületesen induló folyamatnak a hidegháború vetett végett, így Magyarországnak egyre több erőfeszítésébe került a kallódó tárgyak visszaszerzése. A szerző az elhurcolt értékek felkutatására indul, s ha rájuk bukkan, visszaútjukat is igyekszik nyomon követni. Bemutatja továbbá azt a szűnni nem akaró igyekezetet, amellyel a magyar állami körök – évtizedekkel az ország kiürítése után – vagyonjogi előnyökre és kártérítésre próbáltak szert tenni az eltűnt javak és életáldozatok után. A kötet aprólékos, fordulatos nemzetközi levéltári nyomozás eredménye.

Harminc év telt el a rendszerváltás óta. A világ alaposan átrendeződött, az akkori társadalmi problémák egy része azonban ma is megoldatlan, másik részük eltűnt és újak kerültek a helyükre. A múlt leértékelődött. A jövő bizonytalan. Hipergyors technikai forradalmak és ezekkel egyidejűleg katasztrófafenyegetések követik egymást. Esszégyűjteményünk olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyekre az is válaszol a munkájával, a cselekedeteivel, életfelfogásával, aki nem gondolkodik rajtuk könyvtári olvasótermek vagy dolgozószobák félhomályában. Az is válasz ugyanis, ha valaki félrefordítja a fejét, ha úgy csinál, mintha a válaszadás nem az ő dolga lenne. Hogyan értékeljük a világ és a hazánk elmúlt három évtizedét? Milyen tanulságai vannak ennek az időszaknak? Magunkra, társadalmi szerepünkre nézve milyen következtetéseket vonunk le ezekből? Hogyan látjuk a jövőt? Milyennek szeretnénk a jövőt? Könyvünkben különböző beállítottságú, szakmájú alkotó értelmiségiek, tudósok, írók, hitek vallói és hirdetői válaszolnak a feltett kérdésekre a legjobb belátásuk szerint. A felkért szerzők tetszésük szerinti arányban és módon fejtik ki véleményüket a témáról. A cél nem a tudományos arzenál felmutatása, hanem az erkölcsi felelősség felébresztése, mozgósítása, az, hogy hozzáférhetővé tegyük a nagyközönség számára szerzőink világlátását. Az utolsó esszé Térey János munkája, aki sajnos már nem lehet velünk a mű megjelenésekor. Reményeink szerint a kötet arra ösztönzi a nagyobb közönséget, hogy bekapcsolódjon az eszmecserébe.

Jelen munka – a nemzetmeghatározásokat nem szem elől tévesztve – a nemzetet a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális hegemóniáért folytatott harc tárgyának, céljának, közegének, folyamatosan változó, sokszínű, belső ellentétekkel terhelt közösségnek és nem önnön lényegét megvalósító cselekvő alanynak tekinti. A modern nemzetet a hegemóniaharcok segítették létrejönni, és a megvalósult hegemónia tartja össze. A kötet azt igyekszik megmutatni, hogy miként formálódott a nemzet mint virtuális közösség, milyen kölcsönhatásban volt azzal a valósággal, amelyet formált, és milyen társadalom volt az, amely 1945, illetve 1956 után nemzeti alakot öltött. Ezért elemzésem diszkurzív, amennyiben szövegeken keresztül közelít valóságos tárgyához, ideológiakritikai, amennyiben az eszmék társadalmi és politikai tartalmát igyekszik feltárni, strukturális és történeti, amennyiben a nemzetet társadalmi valóságként próbálja ábrázolni. A hegemónia a nemzetet az éteri magasságokból a földre hozza, és valóságos kapcsolatot teremt az illuzórikus és a valóságos közösség, a virtuális és valóságos nemzet között.

A hazai parlamentarizmus történetében 1848 óta harminchat „szabályos” parlamenti választást tartottak: az elsőt 1848-ban; a dualizmus idején tizenhármat; a két világháború között hatot; a koalíciós időkben kettőt; 1949. és 1985. között kilencet; majd az 1989-1990-es rendszerváltás óta ötöt. Jelen kötet természetesen nem szólhat külön-külön valamennyi választásról, csak azoknak szán külön fejezetet, amelyek különösen fontosak a modernkori Magyarország történetének megértéséhez. Szerkesztői kezdeti időpontnak az 1920-as esztendőt választották, innen indulva elemzik a két világháború közötti választások sajátosságait. A II. világháború után megtartott két választás még megfelelt a többpárti demokrácia követelményeinek, 1949-től azonban a hatalommegosztás elvére épülő polgári demokráciát a hatalom egységére épülő, szovjet mintájú államszocialista rendszer váltotta fel. (Ezután több, mint négy évtizeddel került sor ismét többpárti parlamenti választásra Magyarországon.) A kötet így az 1947. és 1990. között megrendezett képviselőválasztások közös vonásait egyetlen tanulmányban ismerteti, hiszen e téma a magyar társadalom politikai tagoltságának vizsgálatához csak áttételesen adhat ismeretet. A szerzők összesen tehát 13 többpárti parlamenti képviselőválasztást mutatnak be önálló tanulmányban, azonos szerkezetben. A kötet jó szívvel ajánlható a felsőoktatásban érintett hallgatóközönségnek, a politikával hivatásszerűen fogalakozóknak, médiamunkásoknak és mindenkinek, akit magával ragad a választások páratlanul izgalmas világa. Olyan mikrokozmosz ez, amely gyakori rútságában is mutatja, társadalom és az egyén életének különleges, de rendszeresen visszatérő heteiben milyenek tudunk lenni mi emberek, választók és választottak egyaránt.

A zöld, környezetvédő civil aktivizmus új fejezetét jelenti a kortárs klímamozgalom, amelynek legfontosabb eseményeit 2018-tól a középiskolai tanulók által szervezett pénteki iskolai sztrájkok jelentik. A résztvevők tanulási kötelezettségüket azért tagadják meg, hogy tiltakozzanak a klímaválságra adott elégtelen politikai reakciókkal szemben. A klímamozgalom egyik kezdeményezője annak ikonikus alakja, a korábban magányosan tüntető Greta Thunberg. Magyarországon már 2018-ban megalakult a Fridays For Future csoport, majd tüntetések szervezésével csatlakoztak a nemzetközi tiltakozási kampányokhoz. A klímamozgalom lényeges újdonsága volt, hogy nem egy helyi környezetszennyezéshez vagy beruházáshoz kapcsolódik, hanem az éghajlatváltozás általános, mindenki által érzékelhető következményeivel foglalkozik. Az üggyel kapcsolatban egyszerre volt megfigyelhető a tudatos fogyasztáson és utcai tiltakozáson keresztül megvalósuló politikai részvétel. Kötetünkben fiatal és tapasztalt társadalomtudósok vizsgálják meg a klímatüntetők szociológiai hátterét, továbbá az éghajlatváltozással, a klímamozgalommal kapcsolatos politikai reakciókat, attitűdöket.

Hogyan olvassunk naplót, önéletrajzot és más típusú személyes történeti forrást? Ez a fő kérdése ennek a kötetnek, amelynek kettős célja van. Egyrészt konkrét szövegek alapján általános szempontokat, útmutatót kínál a személyes történeti források értelmezéséhez. Másrészt néhány esettanulmány során igen részletesen bemutatja e szempontok használhatóságát, miközben adott szöveg filológiai vizsgálatát is elvégzi. Ami a vizsgálati kérdéseket illeti, a következőkre kell gondolni: Miként lehet a szerző saját korában keletkezett regényeit személyes forrásként értelmezni? Miként deríthető ki a szerző szándéka és miért hasznos követni: hogyan változott a szerzői elbeszélés például különféle naplóverziók során, levelek és regények, emlékbeszédek és önéletrajz között? Mennyiben formálták ezeket az elbeszéléseket a műfaji szabályok és a közönség normái? Találhatók-e nem-specifikus különbségek a személyes forrásokkal való foglalkozás során? Milyen módon működik a történészek (az olvasók) által használt „értelmezési keret” a naplók, önéletrajzok olvasásakor? Mennyiben határozzák meg a személyes források használatát a történetírás egyes részterületein zajló változások? A kötetben mindezek mellett hangsúlyos a tapasztalat történetének témája, hiszen fontos kérdés: a személyes történeti forrásokból vajon megismerhető-e valakinek a múltbeli, megélt tapasztalata – és ha igen (vagy nem), miként válik történelmi tapasztalattá? A személyes történeti forrásokról és tapasztalatról szóló kötet az 1848 és 1948 közötti Magyarország történetéről tudósító naplók, önéletrajzok, másféle visszaemlékezések, levelek és regények elemzésére épít, példái innen valók.

„Fiatalember, írja le, hogy ez itt olyan szép, mint a Hűvösvölgy. És hogy hatalmas az összetartás, az emberek figyelnek egymásra, nem úgy, mint Budapesten. Mert nagyon sokan jönnek ám ide ki lakni Budapestről, mert Pest már nem olyan, mint régen… Olyan, mint egy börtön. Itt pedig szabadság van.” A könyv a hazai térbeli-társadalmi folyamatok egyik legújabb jelenségével, a külterületi zártkertek benépesülésével foglalkozik egy Budapest közelében található zártkertben végzett etnográfiai kutatás eredményein keresztül. Miért váltak népszerű lakásmobilitási célponttá egykori mezőgazdasági és szabadidős célra hasznosított zártkertek? Milyen társadalmi konfliktusokat eredményez a területek funkcióváltása? Hogyan alkalmazkodnak a kiköltöző háztartások a területek átmenetiségéből fakadó kihívásokhoz? A könyv a magyarországi zártkertek benépesülését globális térbeli-társadalmi és lakhatási folyamatok részeként tárgyalja, továbbá a hazai lakhatási folyamatok tükrében is értelmezi, és azt is bemutatja, hogy az átmeneti terek visszatérően fontos szerepet láttak el a hazai térbeli-társadalmi egyenlőtlenségek és urbanizációs folyamatok kezelésében. A Helyzet Műhely Könyvek második kötete.

Ha egy történész „egyszer meg akarja fejteni, hogy mi történt velünk itt, a Kárpát-medencében az 1940 és 1990 közötti fél évszázadban (s nem volt történelmünknek ehhez hasonló sűrű korszaka), akkor elsőként Hanákot kell megfejtenie” – Varga László, Budapest Főváros Levéltárának egykori főigazgatója emlékezett így Hanák Péterre. Hanák Péter történész (1921–1997) a holokausztot ugyan túlélte, de családját elveszítette, így a szellemes, ironikus fiatalemberből hithű sztálinista lett, és szerepet vállalt a magyar történettudomány 1948 utáni szovjetizálásában, vett részt a „reakciósként” megbélyegzett történészkollégái félreállításában – hogy aztán illúzióiból kiábrándulva az államszocialista rendszer kritikusa legyen. Miután ’56-os megnyilvánulásai miatt 1957-ben eltávolították az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, Hanák az MTA Történettudományi Intézetének munkatársaként, majd osztályvezetőjeként (1964–1990), a dualizmus korának kutatójaként kulcsszerepet játszott az 1867-es kiegyezés pozitív újraértékelésében, továbbá a „szellemi vasfüggöny” egyik 1960-as évekbeli átvágójaként a magyar történetírás nyugatosításában, modernizációjában. Egyike volt azoknak, akik problémaérzékenységükkel, nemzetközi tájékozottságukkal, kapcsolatrendszerükkel és nyugati megbecsültségükkel kiemelkedtek a Kádár-kori történész nemzedékből, a rendszerváltás után pedig ő vállalta a Közép-európai Egyetem (CEU) Történelem Tanszékének megszervezését. Csunderlik Péter kutató történészként a Hanák-hagyaték, levéltári és nyomtatott források, valamint a pályatársakkal készített interjúk alapján rajzolja meg Hanák Péter pályaképét, aki egyik hőséhez, Jászi Oszkárhoz hasonlóan „dunai patrióta” volt, aki Közép-Európa történetének kérdéseire akart választ adni, hogy megértse a saját sorsát.

A könyv a két világháború között a Szovjetunióban élt magyar emigráció nőszempontú vizsgálatát vállalta fel, nem azért, mintha létezne külön férfi és külön női emigráció, hiszen nemre való tekintet nélkül mindannyian ugyanabban a Szovjetunióban éltek, de a nők emigrációs életeseményei, tapasztalatai, látásmódja és egyáltalán a helyzete számos dologban különbözött férfitársaikétól. A szerző elemzi a nők emigrációját leginkább motiváló tényezőket: az 1918/1919-es forradalmi aktivitás többük számára brutális következményeit, a kommunista eszme iránti elkötelezettséget, a kilátástalan élethelyzeteket és a családok egyben tartásának szándékát. Az emigrációt választó nők a várható nehézségek ellenére is éltek a számukra felkínált lehetőséggel, bizakodtak a jövőben, és egy új, a korábbinál sokkal jobb életet reméltek. Hogy ez mennyire volt a megfelelő döntés, az csak később derült ki. A kötet tartalmaz egy esettanulmányt is, az Arvale lányok történetét. A hat lánytestvér jellegzetes típusai azoknak a 19. század végén, 20. század elején született középosztálybeli lányoknak, akik modern nőknek tartották magukat, és úgy is próbáltak élni. Felnőtté válásuk és politikai szocializációjuk a nagy háború és a forradalmak rendkívül intenzív időszakához köthető. Mindannyian csatlakoztak a kommunista mozgalomhoz, közülük négyen kerültek ki a Szovjetunióba politikai emigránsként. Megszenvedték a sztálini terrort, és jóllehet mindannyiuknak sikerült visszatérniük Magyarországra, de csak nagy személyes veszteségek árán. A könyv igyekszik bemutatni a magyar nők szovjetunióbeli életének körülményeit és a szovjet típusú nővé válás folyamatát, nem feledve azt, hogy mindez nagyban függött a szovjet gazdasági és társadalmi helyzet változásaitól. Foglalkozik a sztálini törvénysértések és a nagy honvédő háború következményeivel, felhasználva e nők személyes börtön, láger- és háborús tapasztalatait, külön fejezetben tárgyalva a háború utáni hazatérés nehézségeit és buktatóit.

Dalos György Három Berlin című könyve a második világháború után szektorokra szabdalt, majd 1961-ben a Fallal kettévágott és 1990-ben újraegyesített városról szól, amelynek fiatal turistaként előbb keleti felét ismerte meg, majd első nyugati útján eljutott a Fallal körülzárt városrészbe is. Személyes élete és írói pályája ettől kezdve újra meg újra Kelet- és Nyugat-Berlin, s a megosztott Németország körül forgott, s ugyanehhez a földrajzi térhez kapcsolódtak szellemi értékválasztásai is a romantikus szocializmustól a demokratikus ellenzékiségig. 1979 őszétől, hosszú hazai publikációs szünet után Nyugat-Berlinben jelentette meg első német nyelvű könyvét. Ugyanakkor Kelet-Berlinben szövődtek szoros kapcsolatai az NDK ellenzéki köreivel és rendszerbíráló íróival; velük együtt élte meg a Fal lebontását, majd a kilencvenes években, akkor már a berlini Magyar Ház vezetőjeként a két városrész bonyolult újraegyesülési folyamatát. A szerző önéletrajzi keretben helyezi el és dokumentálja a „három Berlin” történetét.

Ha egy politikusi visszaemlékezés történeti forrás, akkor ez a könyv a jelenkor, a félig vagy tán félig sem magunk mögött hagyott múlt egy története. Magyarország egy története. Sok története van Magyarországnak, de közülük biztosan ez az egyik. Ez a könyv továbbá politikuséletrajz, egyben elbeszélt politikatörténet, mégis: a benne felmerülő élethelyzetek tapasztalatai alkalmazhatók a politikán kívül is. Akár úgy is lehet tehát olvasni, mint egy vezető pozíciókat betöltő nő pályarajzát, aki történetesen a politikában vállalt szerepet. Lakner Zoltán készített életútinterjút Lendvai Ildikóval; a beszélgetést magyarázó és elemző betétek egészítik ki, így jön létre a "hibrid életrajz" műfaja.

Annyi hajlakkot fújtak ki az 1980-as években, amennyi kilyukaszthatta az ózonpajzsot, de a kulturális környezetszennyezés sem volt kisebb. Ma mégis aranykorként gondolhatunk rá, hiszen a röhejes metálzenekarokat a fekete halálként végigsöprő eurodance követte az 1990-es években, majd mátrixos bőrkabátok váltották fel a bikiniket a 2000-es évtizedben, a 2010-es évek DJ-diktatúrájában pedig csoda, hogy nem lett szamizdat kiadvány a Rolling Stone magazin. Ha Nietzsche élne, a rockzenéről is kiállítaná a halotti bizonyítványt, a zene nélküli Music Television és a Marvel-filmeket sorozatgyártó Hollywood mellett. Valahol utat vesztettünk, hogy hol, azt nyomozza a Tilos Rádió Régen minden jobb volt című műsorának BRAVO-ösztöndíjas fiúbandája. Visszatérő hőseikkel egy egész univerzumot építenek, akár George Lucas, kritikáik pedig Lukács Györgyöt idézik, miközben a zene-, film- és televíziótörténet emblematikus produkcióit, legjobb és legrosszabb alkotásait listázzák olasz minőségben, a Miami Vice-tól a Közjátékig, a Varjúdombi meséktől a G. I. Joe-ig, Sabrinától Nicky Minajig és David Hasselhofftól Alekoszig. Traumatikus pillanatok, amelyektől máig rémálmaink vannak, akcióhősök, akiknek a mozdulatait utánoztuk, és jelenetek, amelyek hatására a kocsmai nézeteltérések rendezésének első számú eszközévé vált a nuncsaku. Kultúrtörténeti kalauz és generációs kiáltvány egy kötetben, leöntve jó sok ketchuppal.