Napvilág strana 7 z 11

A politikai média Magyarországon az elmúlt körülbelül húsz évben több változáson és válságon ment keresztül: a politikai intézmények és a gazdasági rendszer megváltoztatása óta többször alakult át a médiarendszer. Kis túlzással mondhatni: öt médiarendszer-változás zajlott le. Ezek egymásra torlódtak, és így igen nehézzé vált a (folyamatos) alkalmazkodás az új helyzetekhez. Másként fogalmazva: hiányzott a demokratikus újságírás tapasztalata, hiányoztak ennek hosszú évtizedei akkor, amikor a demokratikus nyilvánosságot eltérő jellegű politikai és gazdasági kihívások érték, illetve amikor új médiumok megjelenésükkel alapvetően változtatták meg a médiarendszer-viszonyokat. Mindehhez járult egy-egy jelentős médiaintézmény belső válsága (például a Magyar Televízióé az 1980-es évtized közepétől), ami a rendszerszintű változásokról és kihívásokról elterelte a politikusok és az újságírók figyelmét.

Izsák Lajos több évtizedes történetírói munkásságának eredményeit összegzi e kötetben. A tanulmányok egységes művé állnak össze, sokoldalú képet adva Magyarország politikatörténetéről a 20. század második felében.A szerző szűkebb szakterülete a magyarországi polgári pártok története. A könyv első részében a Polgári Demokrata Párt, a kereszténydemokraták, a liberális és konzervatív irányzatok pártalakításáról, programjukról és első lépéseikről olvashatunk bővebben az 1945/46-os időszakban. A kötet lényegében időrendben követi a fejleményeket: egy-egy fontos problémát (a köztársaság kikiáltása, a békeszerződés aláírása, a választási pártok stb.) alaposabban is megvilágít. Ezeken a pontokon természetesen kibővül a témakör: a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Magyar Kommunista Párt politikájáról és politikusairól is részletesebben ír a szerző – végeredményben komplex politikatörténetet kapunk. Az 1956-tól 1989-ig terjedő időszakról és a rendszerváltozásról szóló írások pedig a 20. század politikatörténetéhez nyújtanak hasznos adalékot. A tanulmányokat a fontosabb politikusok életrajza egészíti ki.A kötetet mindenki haszonnal forgathatja, aki közelmúltunk eseményei iránt érdeklődik, különösen ajánlható az egyetemek diákjai részére.

A kötet a magyar jobboldal elmúlt két évtizedének történetét öleli fel. Az elemzés mindenekelőtt a nemzeti-, keresztény-, jobbközép pártok egymás közötti viszonyának összefüggéseire irányul; ennek keretében a rendszerváltás utáni magyar jobboldal fejlődésének legfőbb vonásait, az integrációs és dezintegrációs tendenciákat, ezek gazdasági-társadalmi mozgatórugóit, a szavazótáborok változásait igyekszik feltárni. A polgárosodás kérdését, amely mintegy másfél évtizeden keresztül a jobboldal jellegzetes problematikája, szintén részletesen tárgyalja. A konzervatív ideológia pártjainak több mint két évszázados történelméből levonható tanulság, hogy igen nehéz, sőt talán lehetetlen olyan általános érvényű definíciót megfogalmazni, amely minden kor minden országának minden jobboldali irányzatára találó. A magyar jobboldal húsz éve is azt bizonyítja, hogy a baloldaliság és jobboldaliság tartalma, identitásképző ereje ki van téve a történelmi változásoknak.

A rendszerváltás óta eltelt két évtized történetének megértése és az eredmények számbavétele elképzelhetetlen a jogrendszer változásainak elemzése nélkül, hiszen a magyarországi tárgyalásos, békés rendszerváltás éppen arra irányult, hogy a diktatúra lebontása jogilag szabályozott keretek között menjen végbe. A parlamenti demokrácia és az alkotmányos jogállam intézményi keretei meghatározó szerepet játszottak a társadalmi béke fenntartásában és a stabilitás megteremtésében. A kapitalista piacgazdaság és az alkotmányos demokrácia közjogi felépítménye szilárdnak tűnik, de a mélyben ellentmondásos és veszélyes folyamatok zajlanak.A stabilitás nem képes ellenállni minden kihívásnak, amelyet a politikai szereplők idéznek elő, sőt ma már világosan látható, hogy a politikai kultúra alacsony szintje, a populizmus, a jogállami értékek nyílt semmibevétele, a régióra jellemző bizonytalan helyzetű alkotmányosság az intézményes hiányosságokkal karöltve a végletekig gyengítheti vagy akár fel is számolhatja a rendszerváltás eredményeinek néhány sarokpontját.A szerző, végigtekintve az elmúlt húsz év jogrendszerbeli változásait, arra a következtetésre jut, hogy az állami és jogi intézmények kizárólag koherens, támogató társadalmi közegben képesek megfelelően működni. Ennek az összefüggésnek a felismerése egy lépés a jogállami kultúra érvényesülése felé.

Ma a magyarságon belül sokféle egyéni és közösségi azonosságtudat ragadható meg, ezek ráadásul maguk is egy-egy adott helyzettől függően válnak fontossá vagy lesznek lényegtelenné. A kötet a nacionalizmus, identitás- és emlékezetpolitika problémahalmazának rövid, összefoglaló bemutatására törekszik, lehetőleg olyan szempontokat is érvényesítve, amelyek eddig hiányoztak a kérdés irodalmából. Éppen ezért nem csak a szűkebb értelemben vett „nemzetpolitikát” kívánja meg bemutatni. Választ keres arra is, miként függ össze a nemzet és a nemzeti identitás az átmenet társadalmi változásaival, az új rendszer legitimitásával, a gazdasági világrendbe történő betagozódással, az európai integráció folyamataival, arra törekedve, hogy mindezt az egész problémakör közép-kelet-európai értelmezésébe ágyazza.

Az elmúlt húsz év közéleti vitái meg-megújulóan a rendszerváltás értelmezése és értékelése körül forognak. A különféle pártállású közszereplők az új rendszer kiépülése során megjelent gondokat rendre arra vezették/vezetik vissza, hogy valakik megakadályozták a pozitív változásokat vagy eltérítették az átalakulás folyamatát a megálmodott menetétől.Lehetetlen vállalkozás volna igazságot tenni a különféle rendszerváltás-értelmezések és az elmúlt két évtized konfliktusokkal teli fejleményeinek eltérő értékelései között. A történésznek nem is dolga az ítélkezés, fölöttébb kockázatos, ha a jelen ingoványos talajára merészkedik. Milyen hasznot remél attól, ha mégis megteszi? Nem többet, mint hogy a maga szemléletmódjával közelmúltunk vagy inkább napjaink politikájának jelenségeit a történelemmé válás menetében, a lényeges folyamatok részeként próbálja meg értelmezni – ezzel járulva hozzá a még sokáig lezárhatatlan vitához. Jelen munka az államszocializmus nyolcvanas évek végi világrendszerválságától a globális kapitalizmus napjainkban kibontakozott első nagy válságáig terjedő két évtizedes korszakot fogja át. Először a nyolcvanas évek végén kialakult válság természetét, a világgazdasági-világpolitikai folyamatokkal való összefüggését kísérli meg feltárni, és természetesen azt is, hogy milyen nemzetközi feltételek mellett ment végbe a nagy átalakulás. Majd a politika és a társadalom viszonyának problémáját vizsgálja a rendszerváltásban annak reményében, hogy kiderül, melyek voltak a magyar rendszerváltás történetének azok a lényeges vonásai, amelyekben az új rendszer egyre világosabban látszó legitimációs problémái gyökereznek.Az írás legnagyobb része az elmúlt húsz év politikájának történéseivel foglalkozik, az új rendszer társadalmi megítélése körül szaporodó gondok eredetét kutatja, abban a reményben, hogy az olvasó, amikor leteszi a könyvet, megalapozottabban tudja a maga számára megvonni a rendszerváltás óta eltelt két évtized mérlegét.

1920-ban a forradalmi Oroszország győztesen került ki a polgárháborúból – kivérezve, gazdaságilag szétzilálva, nemzetközileg elszigetelve. A jóval kisebb, megcsonkított Magyarországon szintén kilátástalannak tűnő helyzetben épült ki az új, ellenforradalmi hatalom. Hogyan alakulhattak a kapcsolataik? Erről olvashatunk Kolontári Attila könyvében. A szovjet–magyar viszony két évtizedes történetét a szerző kronologikusan dolgozta föl, de nem egyszerűen diplomácia-történetet írt: a kétoldalú kapcsolatokat mélyen beágyazta az európai kapcsolatrendszerbe. Emellett nem került meg egyetlen kényes kérdést sem: foglalkozik egyebek között a revansizmussal, a Szovjetunió és a Komintern viszonyával, a Szovjetunió elleni német támadás hátterével és azzal, milyen gépek bombázták Kassát. E keretben ismerteti a magyar–szovjet diplomáciai viszony mindennapjait a levéltári dokumentumok, a visszaemlékezések és a napi sajtó alapján. Ha az események felgyorsulnak, napról napra, óráról órára követi őket, s közben megeleveníti a cselekvő személyeket: Sztálint, Csicserint, Litvinovot, Molotovot – Horthyt, Jungerth-Arnóthyt, Kristóffyt és másokat. Kolontári könyve hasznos munka és érdekes feldolgozás mindenkinek, akit érdekel a történelem és a politika.

A rendszerváltás után kialakult-kialakított kapitalizmus legitimációs válsággal küzd. A máig kiépült magyar újkapitalizmus ugyanis az eddigi gazdasági, foglalkoztatási, mobilitási, demokratikus, jövedelmi és fogyasztási teljesítményével nem képes igazolni a rendszerváltás sikerességét – sem a fejlett országokhoz való felzárkózás tekintetében, sem a lakosság jólétének, boldogulásának és biztonságának megalapozásában. Teljesítményével képtelen önmagát legitimálni, lényegében azt sem tudja igazolni, hogy az átmenet során hozott súlyos társadalmi „áldozatok” a „nemzet” érdekét szolgálták. A szerző, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa amellett érvel, hogy merőben új politikai stílusra van szükség ahhoz, hogy valóban kikristályosodjon egy mindenkire kiterjedő nemzeti érdek és nemzeti stratégia.

A kötet az első világháborút megelőző rövid, konjunkturális időszakban jelentkező új értelmiségi szerepminta és feladatkör keletkezését vizsgálja. Ekkor jelent meg az értelmiségiek azon csoportja, akik szellemi tőkéjükre hivatkozva a hatalom intézményeivel szembeni távolságtartást szorgalmazták, és kiálltak a művészeti és tudományos szabadság, illetve autonómia mellett. Mindezzel a művészetek, az irodalom, a tudomány valamint a politika viszonyában egyaránt új helyzetet teremtettek.A szerző – aki Párizsban töltött ösztöndíjas tanulmányévei során ismerkedett meg az értelmiségtörténet nemzetközi szakirodalmával – ezt a csoportot összefüggő (politikai, társadalmi és kulturális) megközelítésben vizsgálja, amely az értelmiségi identitások és magatartások új értelmezéseit teszi lehetővé.Az „új értelmiségiek” legfontosabb fórumává a század első évtizedében indult, az irodalomnak és a művészeteknek nagy jelentőséget tulajdonító új folyóiratok váltak, így a kötet – a Nyugatban megjelent véleményeken, vitákon kívül – ezen folyóiratok, helyenként napilapok szövegeit is tanulmányozza. Elemzésük során feltárja az értelmiségi magatartásban és megnyilvánulásokban bekövetkezett változásokat, amelyek igazolják, hogy a század elején valóságos fordulóponthoz ért a magyar értelmiség története.

Erdély, a „magyarabb magyarok” földje, évszázadokig a „nemzeti állam” őrzője, a „magyarság védőbástyája”, a nemzeti mítoszok tündérkertje. Amikor a második bécsi döntést követően északi része újra magyar szuverenitás alá került, elképzelhetetlennek tűnt, hogy lakói ne kizárólag magyarként tekintsenek magukra, ne a nemzeti egység jegyében határozzák meg önmagukat. A mindennapok azonban hamar felszínre hozták azt is, ami nem összekötötte, hanem elválasztotta Erdélyt és az anyaországot. A kisebbségi lét, a két évtizedes külön történelem, az első világháborút követően megfogalmazott saját ideológiák, az „erdélyiség” – párosulva a regionális elit pozícióőrzésével – nem csak egy társadalmi monopóliumra törekvő pártot hívott életre, hanem egy határozottan megfogalmazott és képviselt ideológiát is, ez pedig egy elkülönülő erdélyi identitás megfogalmazását is céljául tűzte ki.A kötet arra keresi a választ, hogy milyen módon próbálta enyhíteni-oldani ez a sajátos, a korszak jobboldali szociális reformeszméihez kapcsolódó ideológia és az „erdélyiség” mint identitás, a nemzeti egység és a tényleges „szétfejlődés” feszültségeit, hogyan viszonyult az anyaországhoz és a kisebbségekhez? Miként alakult ki az egykor demokratikus tartalmú erdélyiség „színeváltozásával” egy szuprematista, nagymagyar és paradox módon mégis elkülönülő eszmeiség az immár többséggé lett magyarság elitje körében?

A napjainkban olyan élesen látható „árkok és törésvonalak” gyökerei legalább száz évre, az 1905–1918 közötti évtizedre nyúlnak vissza – érvel monográfiájában Bihari Péter. Döntőnek bizonyultak szerinte az első világháború évei: akkor roppant meg a hazai középosztály, s vált ezzel véglegessé a szakadás a „keresztény” és a „zsidó” középrétegek között. Rögzült az az erősen túlzó sztereotípia, amely szerint a zsidók kerülik a harctereket, de meggazdagszanak a hátországban, és elfoglalják a tönkremenő magyar középosztály helyét.A szerző a külföldi szakirodalom alapján igazolja, hogy a magyarhoz hasonló folyamatok játszódtak le Németországban és Ausztriában. A nagy háború – a kezdeti lelkesedés után – ott is lerombolta a látszólagos nemzeti egységet, majd átterjedt a hátországra. Eközben az erős középosztállyal rendelkező antant államokban megerősítette a szolidaritást, az összetartozást.A könyv sorra veszi a politika, az élelemellátás, a vidéki és városi társadalom, az elit- és a tömegkultúra alakulását. A háborús mindennapok leírásakor bőven idéz a napisajtóból, felhasználja Karinthy piaci riportjait, Kaffka Margit novelláit, Kosztolányi publicisztikáját, Illyés Gyula, Nagy Lajos és Várnai Zseni visszaemlékezéseit.Mindezek alapján képet ad a munkába álló nők megpróbáltatásairól, a tömegnyomor és a luxus ellentétéről, az oktatás átalakulásáról és a mozi fellendüléséről. A háborús nyelv elemzéséből kiderül, hogy Magyarországon a „törésvonal” mindkét oldalán lévő erők a végső leszámolásra készültek. A hátországban 1916–1918 között keletkezett „lövészárkok” pedig máig megosztják közéletünket.

Társas és társadalmi lények vagyunk,de milyen társas és társadalmi világban élünk? Magatartásunkat szabályok és normák irányítják, de ezek hogyan keletkeznek? Mit jelent a szociális kreativitás? Kapcsolataink alakulnak és bomlanak, s ez így szabályszerű? Mit tudunk például a család és a magánélet alakulásáról? S milyen az a korszellem, amelyben megfogalmazzuk kérdéseinket társadalomról, szocializációról és szociológiáról?Erről szólnak e kötet írásai négy témakörbe csoportosítva:elméletek történetetársas és társadalmia szocializáció kereteia korszellem horizontjaA kötet zárótanulmánya a modernizáció és globalizáció által keltett új ambivalenciákat és a humanizmus esélyeit tárgyalja.

A népi kollégiumok kapcsán az olvasók többségének a „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják” kezdetű dal jut az eszébe. Esetleg felidéződhetnek a Fényes szelek című, nagy sikerű film kockái. E kötet szerzője arra vállalkozott, hogy feltárja a mozgalom 1945 előtti forrásvidékét, gyökereit. Ennek során bemutatja a népi tehetségmentésről folytatott, izzó légkörű vitákat. Nem csupán a népi írók talán közismertebb állásfoglalásait, hanem a korabeli hatalmi elit reformok iránt nyitottabb személyeinek véleményét is megismerteti az olvasóval.A könyvben szó esik a protestáns gimnáziumok tovább élő nevelési hagyományairól, a népfőiskolai mozgalomról, s a Németh László által oly érzékletesen bemutatott hódmezővásárhelyi tanyai internátusról is. A munka középpontjában a Bolyai/Györffy-kollégium története áll. A szerző eddig fel nem tárt levéltári források segítségével ábrázolja a kollégium diákságának társadalmi hátterét, politikai tájékozódását és szellemi útkeresését. Ezáltal jobban megérthetjük, hogy ez az „ötvenfős kicsi had” (Sipos Gyula) miért vehetett részt számarányát sokszorosan meghaladó mértékben az 1945 és 1948 közötti elveszett reformkor politikai küzdelmeiben.

Magyarországra úgy köszöntött az 1942-es esztendő, hogy hazánk hadiállapotban állt a Szovjetunióval és Nagy-Britanniával. Budapestről – német nyomásra – az Egyesült Államoknak is hadat üzentek. Az 1942. március 9-én hivatalba lépő Kállay Miklós legfőbb feladata viszont abban állt már, hogy a második világháborúból fokozatosan kivezesse az országot. Kállay, eltérő körülmények közt, Teleki Pál nyomdokain kívánt haladni, kinevezése mögött befolyásos tényezők munkálkodtak, akik személyét szóba hozták, s így „lassanként meggyőződéssé vált” – írta a kor egyik fontos tanúja Kornfeld Móric –, hogy rajta kívül „nincs is más”.A magyar külpolitika az 1938 és 1941 között elért területi nyereségek megőrzésére, illetőleg egy a háborús vereségből következő újabb Trianon elkerülésére törekedett. A külpolitika a háborús körülmények között lényegileg különbözött a békeidők során megszokottól, a titkosszolgálati tényezőknek és háttérfiguráknak nagyobb szerep jutott. A háború egyúttal a veszélyeztetett kisállami lét alapvető kérdéseit vetette fel, súlyos dilemmák elé állítva a magyar kormányfőt. Kállay alakjáról mindemellett jobbára tragikomikus színezetű kép maradt vissza történelmi tudatunkban, néhány visszatérő közhely ötlik fel bennünk újra és újra a „Kállay-kettős”-ről vagy az úgynevezett „hintapolitikáról”. Korábban a hazai szakirodalom meghatározó eszmefuttatásainak sem sikerült – kevés kivételtől eltekintve – túllépniük az osztályszempontú „rendszermentés”, valamint a fatalista „kényszerpálya” elméletek gondolatkörén. Nem váltak átláthatóvá a Magyarország sorsát végül eldöntő bonyolult és rejtett összefüggések sem. Ez a kötet az összefüggések feltárására tesz kísérletet, Kállay tevékenységének értékelésekor arra irányítva rá a figyelmet, amit számunkra a legvilágosabban Bibó István szavai mondanak el, melyek szerint Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végső soron „nem elvek” és nem „lelki habitusok”, de még „nem is tárgyi érdekek” döntötték el, hanem „kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk.”

A tudomány posztmodern világában a történetírás fő árama Lenin elméleti és politikai teljesítményét a terrorizmus és a diktatúra narratívájába helyezte. Lenin ismét ellentmondások nélkül áll előttünk, csak most ellenkező az előjel: a Lenin-kultusz helyét egy differenciálatlan ellenkultusz foglalta el Oroszországtól Amerikáig, Angliától Magyarországig. A könyv kísérletet tesz arra, hogy Lenin világlátását, gondolkodásának fő irányait, társadalomelméleti nézeteit a történetírás módszereivel rekonstruálja, újraértelmezze. Vlagyimir Iljics Lenin volt az, aki elsőként emelte a gyakorlati cél és program rangjára a tőke és a bürokrácia nélküli társadalom megvalósítását. Lenin vezetésével az orosz forradalom az „államnélküli” társadalom („kommunizmus”) megvalósításának első történelmi kísérletének indult. E folyamatban Lenin maradandó történelmi teljesítménye sok évtized távlatából rekonstruálható. Ugyanakkor a történelmi okok következtében elvetélt társadalmi forradalom „államellenes” és antikapitalista kísérletéből kisarjadt Szovjetunió hét évtizedes története szintén elválaszthatatlan Lenin nevétől, hisz ő volt a szovjet állam alapítója. A történész e folyamatban azt igyekezett megmutatni, hogy a gondolkodó politikus, az egyén miképpen alakította a történelmet és a történelem miképpen alakította őt, miképpen formálta át Lenin alapvető céljait és törekvéseit. Lenin gondolkodásának belső összefüggéseit megismerni és megítélni csak a konkrét történeti kontextusban lehet, amelynek helyreállításával mutathatja meg a szerző az életmű alapvetően új elemeit, ellentmondásait, maradandóságát és mulandóságát. A szerző célja az volt, hogy módszeresen összerakja a valóban összetartozó életrajzi és elmélettörténeti mozaikokat. Ennek következtében a marxista forradalmár, a politikus és a gondolkodó leegyszerűsítő ábrázolásaival szemben bonyolultabb, összetettebb kép kerekedik ki, amelynek megformálásában az is szerepet játszik, hogy a szerző nem tér ki sem a vitás kérdések tisztázása, sem pedig a történetírásban zajló viták elől. A könyv igyekszik lehántani Leninről a sok évtizedes rárakódásokat, és olyan képet állítani elénk, amely lehetőleg mentes mind a régi korszak apologetikus elfogultságaitól, mind az új korszak ellenkező előjelű manipulációitól.

Melyek Budapest nagyvárossá fejlődésének legfontosabb korszakai? Hogyan változott. a fogyasztási kultúra? Milyen reprezentatív szerepet töltött be, és ez hogyan jelent meg a korabeli festményeken és fotókon? A kötet élvezetes stílusban és tárgyi alapossággal foglalkozik e kérdésekkel.