Napvilág strana 7 z 11

Magyarországra úgy köszöntött az 1942-es esztendő, hogy hazánk hadiállapotban állt a Szovjetunióval és Nagy-Britanniával. Budapestről – német nyomásra – az Egyesült Államoknak is hadat üzentek. Az 1942. március 9-én hivatalba lépő Kállay Miklós legfőbb feladata viszont abban állt már, hogy a második világháborúból fokozatosan kivezesse az országot. Kállay, eltérő körülmények közt, Teleki Pál nyomdokain kívánt haladni, kinevezése mögött befolyásos tényezők munkálkodtak, akik személyét szóba hozták, s így „lassanként meggyőződéssé vált” – írta a kor egyik fontos tanúja Kornfeld Móric –, hogy rajta kívül „nincs is más”.A magyar külpolitika az 1938 és 1941 között elért területi nyereségek megőrzésére, illetőleg egy a háborús vereségből következő újabb Trianon elkerülésére törekedett. A külpolitika a háborús körülmények között lényegileg különbözött a békeidők során megszokottól, a titkosszolgálati tényezőknek és háttérfiguráknak nagyobb szerep jutott. A háború egyúttal a veszélyeztetett kisállami lét alapvető kérdéseit vetette fel, súlyos dilemmák elé állítva a magyar kormányfőt. Kállay alakjáról mindemellett jobbára tragikomikus színezetű kép maradt vissza történelmi tudatunkban, néhány visszatérő közhely ötlik fel bennünk újra és újra a „Kállay-kettős”-ről vagy az úgynevezett „hintapolitikáról”. Korábban a hazai szakirodalom meghatározó eszmefuttatásainak sem sikerült – kevés kivételtől eltekintve – túllépniük az osztályszempontú „rendszermentés”, valamint a fatalista „kényszerpálya” elméletek gondolatkörén. Nem váltak átláthatóvá a Magyarország sorsát végül eldöntő bonyolult és rejtett összefüggések sem. Ez a kötet az összefüggések feltárására tesz kísérletet, Kállay tevékenységének értékelésekor arra irányítva rá a figyelmet, amit számunkra a legvilágosabban Bibó István szavai mondanak el, melyek szerint Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végső soron „nem elvek” és nem „lelki habitusok”, de még „nem is tárgyi érdekek” döntötték el, hanem „kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk.”

1920-ban a forradalmi Oroszország győztesen került ki a polgárháborúból – kivérezve, gazdaságilag szétzilálva, nemzetközileg elszigetelve. A jóval kisebb, megcsonkított Magyarországon szintén kilátástalannak tűnő helyzetben épült ki az új, ellenforradalmi hatalom. Hogyan alakulhattak a kapcsolataik? Erről olvashatunk Kolontári Attila könyvében. A szovjet–magyar viszony két évtizedes történetét a szerző kronologikusan dolgozta föl, de nem egyszerűen diplomácia-történetet írt: a kétoldalú kapcsolatokat mélyen beágyazta az európai kapcsolatrendszerbe. Emellett nem került meg egyetlen kényes kérdést sem: foglalkozik egyebek között a revansizmussal, a Szovjetunió és a Komintern viszonyával, a Szovjetunió elleni német támadás hátterével és azzal, milyen gépek bombázták Kassát. E keretben ismerteti a magyar–szovjet diplomáciai viszony mindennapjait a levéltári dokumentumok, a visszaemlékezések és a napi sajtó alapján. Ha az események felgyorsulnak, napról napra, óráról órára követi őket, s közben megeleveníti a cselekvő személyeket: Sztálint, Csicserint, Litvinovot, Molotovot – Horthyt, Jungerth-Arnóthyt, Kristóffyt és másokat. Kolontári könyve hasznos munka és érdekes feldolgozás mindenkinek, akit érdekel a történelem és a politika.

A könyv az 1938:XV.tc., az ún. első zsidótörvény, és az 1939:IV.tc, az ún. második zsidótörvény létrejöttének körülményeit és következményeit vizsgálja. A parlamenti tárgyalások, a részt vevő jelentősebb pártok, a keresztény egyházfők, az érintettek véleményének, reagálásainak, valamint a német ösztönzésnek a vizsgálatával rekonstruálni próbálja a zsidók jogi helyzetében beállott változásokat.

Az elmúlt húsz év közéleti vitái meg-megújulóan a rendszerváltás értelmezése és értékelése körül forognak. A különféle pártállású közszereplők az új rendszer kiépülése során megjelent gondokat rendre arra vezették/vezetik vissza, hogy valakik megakadályozták a pozitív változásokat vagy eltérítették az átalakulás folyamatát a megálmodott menetétől.Lehetetlen vállalkozás volna igazságot tenni a különféle rendszerváltás-értelmezések és az elmúlt két évtized konfliktusokkal teli fejleményeinek eltérő értékelései között. A történésznek nem is dolga az ítélkezés, fölöttébb kockázatos, ha a jelen ingoványos talajára merészkedik. Milyen hasznot remél attól, ha mégis megteszi? Nem többet, mint hogy a maga szemléletmódjával közelmúltunk vagy inkább napjaink politikájának jelenségeit a történelemmé válás menetében, a lényeges folyamatok részeként próbálja meg értelmezni – ezzel járulva hozzá a még sokáig lezárhatatlan vitához. Jelen munka az államszocializmus nyolcvanas évek végi világrendszerválságától a globális kapitalizmus napjainkban kibontakozott első nagy válságáig terjedő két évtizedes korszakot fogja át. Először a nyolcvanas évek végén kialakult válság természetét, a világgazdasági-világpolitikai folyamatokkal való összefüggését kísérli meg feltárni, és természetesen azt is, hogy milyen nemzetközi feltételek mellett ment végbe a nagy átalakulás. Majd a politika és a társadalom viszonyának problémáját vizsgálja a rendszerváltásban annak reményében, hogy kiderül, melyek voltak a magyar rendszerváltás történetének azok a lényeges vonásai, amelyekben az új rendszer egyre világosabban látszó legitimációs problémái gyökereznek.Az írás legnagyobb része az elmúlt húsz év politikájának történéseivel foglalkozik, az új rendszer társadalmi megítélése körül szaporodó gondok eredetét kutatja, abban a reményben, hogy az olvasó, amikor leteszi a könyvet, megalapozottabban tudja a maga számára megvonni a rendszerváltás óta eltelt két évtized mérlegét.

A rendszerváltás után kialakult-kialakított kapitalizmus legitimációs válsággal küzd. A máig kiépült magyar újkapitalizmus ugyanis az eddigi gazdasági, foglalkoztatási, mobilitási, demokratikus, jövedelmi és fogyasztási teljesítményével nem képes igazolni a rendszerváltás sikerességét – sem a fejlett országokhoz való felzárkózás tekintetében, sem a lakosság jólétének, boldogulásának és biztonságának megalapozásában. Teljesítményével képtelen önmagát legitimálni, lényegében azt sem tudja igazolni, hogy az átmenet során hozott súlyos társadalmi „áldozatok” a „nemzet” érdekét szolgálták. A szerző, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa amellett érvel, hogy merőben új politikai stílusra van szükség ahhoz, hogy valóban kikristályosodjon egy mindenkire kiterjedő nemzeti érdek és nemzeti stratégia.

A 20 év után sorozat harmadik kötete az országos érdekegyeztetés rendszerváltás óta eltelt húsz évét, illetve jelenét és jövőjét elemzi. Az időszak – ha a taxisblokád révén közismertté vált Országos Érdekegyeztető Tanácsot nézzük – akár sikertörténetként is értékelhető. Az OÉT-nek és más munkaügyi érdekegyeztető intézményeknek meghatározó szerepe volt a munkaügyi rendszerváltásban, a piacgazdaság munkaügyi jogszabályainak és intézményeinek kiépítésében, illetve a munkahelyi és társadalmi béke megőrzésében. Borúsabb annak a szélesebb társadalmi párbeszédnek a mai képe, amelynek az Európai Unió elvárásai szerint is a hatalom civil kontrollját, a civil társadalom részvételét kellene biztosítania a közpolitikák alakításában. Az intézményekben – melyek száma egyre nő – alig folyik érdemi munka, nincs igazán helyük politikai rendszerünkben és alkotmányos rendünkben, s minden egyre inkább átpolitizálódik. A politika nem igazán kíváncsi a civilekre, a civilek pedig egymással sem beszélnek.A szerző, Héthy Lajos kutató közgazdász és szociológus, az MTA doktora. Húsz éven át a Munkaügyi Kutatóintézet igazgatója, ma a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet munkaügyi igazgatója. Többszörös munkaügyi államtitkárként szerepet vállalt a rendszerváltás utáni társadalmi párbeszéd kiépítésében.

A magyar gazdaság jelenleg sikertelenebb, mint a kelet-európai gazdaságok többsége. A magyar politika talán nem silányabb, mint másutt, de a politikai kultúra szinte az egész blokkban szánalmas, az előzményektől függetlenül. Vajon azt a következtetést kell ebből levonni, hogy a cselekvők szerepe valóban jelentéktelen, hogy az áldozatok és erőfeszítések értelmetlenek voltak? Az intézmények nélkülük, az ő cselekvéseik és döntéseik nélkül változtak nagyobb léptékű, alkalmasint globális mozgások hatására? A tanulmány – kettéválasztva a rendszerstruktúra és a társadalmi struktúra fogalmát – azt vizsgálja, hogy milyen volt az államszocialista rendszerstruktúra és társadalmi struktúra, milyen erők, milyen cselekvők hatottak ezek „leváltására”, és miben különböznek az új struktúrák az előzőktől.

A rendszerváltás óta eltelt két évtized történetének megértése és az eredmények számbavétele elképzelhetetlen a jogrendszer változásainak elemzése nélkül, hiszen a magyarországi tárgyalásos, békés rendszerváltás éppen arra irányult, hogy a diktatúra lebontása jogilag szabályozott keretek között menjen végbe. A parlamenti demokrácia és az alkotmányos jogállam intézményi keretei meghatározó szerepet játszottak a társadalmi béke fenntartásában és a stabilitás megteremtésében. A kapitalista piacgazdaság és az alkotmányos demokrácia közjogi felépítménye szilárdnak tűnik, de a mélyben ellentmondásos és veszélyes folyamatok zajlanak.A stabilitás nem képes ellenállni minden kihívásnak, amelyet a politikai szereplők idéznek elő, sőt ma már világosan látható, hogy a politikai kultúra alacsony szintje, a populizmus, a jogállami értékek nyílt semmibevétele, a régióra jellemző bizonytalan helyzetű alkotmányosság az intézményes hiányosságokkal karöltve a végletekig gyengítheti vagy akár fel is számolhatja a rendszerváltás eredményeinek néhány sarokpontját.A szerző, végigtekintve az elmúlt húsz év jogrendszerbeli változásait, arra a következtetésre jut, hogy az állami és jogi intézmények kizárólag koherens, támogató társadalmi közegben képesek megfelelően működni. Ennek az összefüggésnek a felismerése egy lépés a jogállami kultúra érvényesülése felé.

A kötet politikusok és a rendőrök viszonyát tárgyalja, hisz a rendészetpolitika nem más, mint a politikusok, a rendőrök és a polgárok helyes(nek vélt) viszonyának politikai és szakmai cselekvéssé, jogszabályokká és intézményekké formálása. Bizonyos értelemben mindkét csoport tagjai politizálnak és alakítják a rendészetpolitikát. A polgárok viszont mindmáig csak hivatkozásként szerepeltek ebben a viszonyrendszerben, cselekvőként sosem. A rendészetpolitika értékei ugyanazok, mint amelyek a polgárok és a közhatalmi intézmények közötti viszonyokban is jelen vannak. Szerzője azt kutatja, hogyan és miért történt, illetve nem történt húsz év rendészetpolitikájában, és azt, hogy miért maradt sikertelen a rendőrség demokratizálása?

A politikai média Magyarországon az elmúlt körülbelül húsz évben több változáson és válságon ment keresztül: a politikai intézmények és a gazdasági rendszer megváltoztatása óta többször alakult át a médiarendszer. Kis túlzással mondhatni: öt médiarendszer-változás zajlott le. Ezek egymásra torlódtak, és így igen nehézzé vált a (folyamatos) alkalmazkodás az új helyzetekhez. Másként fogalmazva: hiányzott a demokratikus újságírás tapasztalata, hiányoztak ennek hosszú évtizedei akkor, amikor a demokratikus nyilvánosságot eltérő jellegű politikai és gazdasági kihívások érték, illetve amikor új médiumok megjelenésükkel alapvetően változtatták meg a médiarendszer-viszonyokat. Mindehhez járult egy-egy jelentős médiaintézmény belső válsága (például a Magyar Televízióé az 1980-es évtized közepétől), ami a rendszerszintű változásokról és kihívásokról elterelte a politikusok és az újságírók figyelmét.

Ma a magyarságon belül sokféle egyéni és közösségi azonosságtudat ragadható meg, ezek ráadásul maguk is egy-egy adott helyzettől függően válnak fontossá vagy lesznek lényegtelenné. A kötet a nacionalizmus, identitás- és emlékezetpolitika problémahalmazának rövid, összefoglaló bemutatására törekszik, lehetőleg olyan szempontokat is érvényesítve, amelyek eddig hiányoztak a kérdés irodalmából. Éppen ezért nem csak a szűkebb értelemben vett „nemzetpolitikát” kívánja meg bemutatni. Választ keres arra is, miként függ össze a nemzet és a nemzeti identitás az átmenet társadalmi változásaival, az új rendszer legitimitásával, a gazdasági világrendbe történő betagozódással, az európai integráció folyamataival, arra törekedve, hogy mindezt az egész problémakör közép-kelet-európai értelmezésébe ágyazza.

A biztonság immár nem csak statikus, a politikai-gazdasági territóriumhoz kötődő védelmi képességet jelent, hanem egy olyan, gyakorlatilag mindenre kiterjedő dinamikus tényező, amely abszolút értelmében nem is teremthető meg. A globalizáció folyamata megrendítette a régi rendszer tartópilléreit. Relativizálta a földrajzi távolságot. A nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatok mai „rendszerét” a kölcsönös függőség, az egymásba kapcsolódó érdekhálózatok és a kölcsönös egymásrautaltság jellemzi a maga sajátos – önmagában is súlyos kihívást jelentő – aszimmetriáival. A kihívások ma már meglehetősen nehezen lokalizálhatók. Az ökológiai kihívások az emberiség fennmaradását teszik kérdésessé. Az egyén biztonságát továbbá olyan veszélyek is fenyegetik, mint a génmódosított termékek piacra kerülése.

A kötet a magyar jobboldal elmúlt két évtizedének történetét öleli fel. Az elemzés mindenekelőtt a nemzeti-, keresztény-, jobbközép pártok egymás közötti viszonyának összefüggéseire irányul; ennek keretében a rendszerváltás utáni magyar jobboldal fejlődésének legfőbb vonásait, az integrációs és dezintegrációs tendenciákat, ezek gazdasági-társadalmi mozgatórugóit, a szavazótáborok változásait igyekszik feltárni. A polgárosodás kérdését, amely mintegy másfél évtizeden keresztül a jobboldal jellegzetes problematikája, szintén részletesen tárgyalja. A konzervatív ideológia pártjainak több mint két évszázados történelméből levonható tanulság, hogy igen nehéz, sőt talán lehetetlen olyan általános érvényű definíciót megfogalmazni, amely minden kor minden országának minden jobboldali irányzatára találó. A magyar jobboldal húsz éve is azt bizonyítja, hogy a baloldaliság és jobboldaliság tartalma, identitásképző ereje ki van téve a történelmi változásoknak.

Napjainkban egyszerre folyik harc a politika formája és tartalmának meghatározásáért és a figyelem megragadásáért. Mindez nem új a politikai közösségek történetében, de a küzdelem hevessége igen. A politika, a nyilvánosság és a médiafogyasztás digitális fordulatának következtében oly mértékig diverzifikálódott a politika jelentése és a politikai témák priorizálása az egyének szintjén, hogy nem elégséges úszni az adatok tengerében: szigeteket is kell rajta létesíteni. Csomópontokat, adatokat és tudásokat, állomásokat – politikai értelemben álláspontokat –, amelyek köré embereket (választókat, állampolgárokat, fogyasztókat) csoportosítani lehet. Hogy a politikának lehetséges szigeteket építenie, mindezt a könyv számos Big Data-alapú gyakorlat és kampány bemutatásával szemlélteti, ahogyan azt is, hogyan képes a politikai kampánytervezés átvenni olyan digitális tartalomfejlesztői (képi) gyakorlatokat, amelyek korábban egy szűk online szubkultúra vagy törzs sajátosságai voltak. Magyarországon ilyen részletességgel még nem mutatták be kortárs mémkultúrát, de az amerikai politikában átmeneti, de annál zajosabb sikert arató alt-right mozgalmat sem, amelynek megerősödése nem ment volna a technológia és az internet demokratizálódása nélkül. Ugyanakkor a hangsúly mégsem ott van, hogy ki használ bizonyos eszközöket, hanem abban, ahogyan használják. Hogyan válnak online mikrofelületek makrotényezőkké, hogyan lesz a szembenállás zajcsökkentésére létrehozott platformokból bevett kampányeszköz,hogyan gyakorol hatást a politikára a videójáték-kultúra és -szocializáció? Amerikai kampányok mentén módszereket mutatunk, hogyan követnek végig kampánystábok digitális lábnyomokat, és lesznek érzelmi alapú megnyilvánulásokból értelmi kimenetek. Beszélni kell a hagyományos közvélemény- és társadalomkutatás megismerési válságáról is, soha nem merült fel még ennyire szembeötlő módon, mint az online aktivitások és életszervezés fordulata után, hogy a „mit kutatunk” kérdésében elbizonytalanodás van. Tudnunk kell mekkora a hatás egy-egy választói döntés mögött, és milyen tényezők váltják ki, ahhoz folyamatos mérésekre és elemzésekre van szükség a Big Datától kezdve a kísérleti kutatásokig. Ezek hiányában egy olyan bonyolult médiaökoszisztémában, mint a digitális tér, csak ideológiai vagy óvatos következtetésekkel élhetünk. Az álhírek veszélyt jelentenek, de az álhír-veszélyre szakosodott iparág nem kevésbé takarja el szemünk elől az emberi döntések komplex jellegét. A könyvben tárgyalt internet rossz és jó arcainak küzdelme a figyelemgazdaságban, az érzelemszabályozásban és az adatmonopólium-megszerzésében egyelőre döntetlenre áll.  

A 2008-as gazdasági válság nyomán világszerte megsokasodtak a társadalmi mozgalmak, és sok helyütt jelentős szerepet játszottak a válság által elindított politikai változásokban. Az elmúlt tíz évben Kelet-Közép-Európában is új tüntetéshullámok, és ezek köré szerveződő mozgalmak, politikai kezdeményezések jelentek meg. Ugyanakkor az egyes mobilizációk helyi környezete, szövetségei, politikai orientációja erős különbségeket mutat annak ellenére, hogy a mozgalmak a világ különböző pontjain ugyanazon válság hatásaira reagálnak. Ez a könyv arra tesz kísérletet, hogy a kelet-közép-európai új mobilizációkat elhelyezze a tágabb kortárs mozgalmi hullámot előhívó globális válság viszonyai között. Két régiós példa, Magyarország és Románia esetében azt követi végig, hogyan illeszkednek az új kortárs mobilizációk a két ország világgazdasági és geopolitikai integrációjának helyi modelljeibe az 1970-es évek válságától a 2008-at követő válságperiódusig. A könyv külön figyelmet szentel a középosztály és középosztálybeli politika kérdésének. Míg a 2008 utáni globális mozgalmi hullámot sokan a középosztályok forradalmának nevezik, jelen kötet arra kérdez rá, hogyan értelmezzük a középosztály vagy középosztálybeli politika fogalmait a régió globális integrációjának kontextusában.  

Walter ?Lippmann Kollokvium, Mont-Pelerin Társaság, Chicagói Iskola, Centro Studi e Ricerche su Problemi Economico-Sociali, „Hayek-projekt”, El ladrillo („A tégla”), Dimitrov tér, Fordulat és reform – ezek a kifejezések nem valamiféle szabadkőműves összeesküvésre, hanem a neoliberalizmus 20. századi nyugati és keleti eszme- és politikatörténetének főbb állomásaira utalnak. A kötet célja kettős. Egyrészt az utóbbi évek jelentős külföldi szakirodalma alapján ismerteti a neoliberalizmus nyugati történetét az intézmények, iskolák és legjelentősebb gondolkodók (Mises, Hayek és Friedman) középpontba állításával az Osztrák–Magyar Monarchiától kezdve egészen a Chicagói Iskoláig és a nekonzervatív reneszánszig. Másrészt bemutatja, hogy a neoliberalizmus (mint gazdasági és politikai eszmék összessége) hogyan jelent meg a Kádár-rendszerben, hogyan kezdte meg annak átalakítását, s hogy e folyamat végül miként csúcsosodott ki az államszocialista rendszerek bukásában és hozta el a neoliberális hegemónia korszakát. A kötet egyik legfontosabb módszertani vezérfonala, hogy a neoliberalizmus egy több mint egy évszázados történetre visszatekintő eszmerendszer, amely ugyan nyugati gyökerű, de a keleti (főként államszocialista) rendszerek nagyon komoly tapasztalatokkal járultak hozzá a neoliberalizmus kifejlődéséhez. A legjelentősebb tapasztalat pedig az állam szerepére vonatkozik, ugyanis a kötetből kiderül: a neoliberalizmus – sokak elgondolásával ellentétben – korántsem azonosítható államellenességgel. Éppen a Kádár-rendszer vizsgálata mutatja meg: az államszocialista rendszerekbe beszivárgó neoliberalizmus azokat a megoldásokat kereste keleten, hogy az erős állam segítségével miként lehet a piaci viszonyokat hatékonyan működtetni. Korántsem az államszocialista Kádár-rendszerben megjelenő neoliberális tendenciák tették e berendezkedést neoliberálissá; de szellemileg (mindenekelőtt a reformközgazdászok segítségével) előkészítették és gördülékennyé tették Magyarország visszaintegrálódását a globális kapitalizmusba – és egyúttal kényszerpályára is állították az egész rendszerváltást és az azt követő időszakot.