Napvilág strana 2 z 11

Mikor kezdődött a második világháború? Öngyűlölő zsidó volt Hitler? Meg lehetett tagadni a katonáskodást? Miért üzent hadat Magyarország az Egyesült Államoknak? Hogyan üzent a front? Volt etnikai tisztogatás Észak-Erdélyben? Hol vadászott medvére Horthy a háború alatt? A béke szigete volt Magyarország 1944-ig? Miért nem állt ellen Magyarország a német megszállásnak? Ki és mit tud(hat)ott a holokausztról Magyarországon? Vetítettek amerikai filmet a magyar mozikban a háború alatt? Volt zsidó ellenállás? „Az oroszok már a spájzban vannak”? Voltak Magyarországon partizánok? Őrült volt Szálasi? Működött gázkamra Magyarországon? Felszabadítás vagy megszállás? Hány magyar áldozata volt a háborúnak? Kötetünkbe mintegy száz kérdésre válaszolva gyűjtöttük össze, amit Magyarország második világháborús szerepvállalásáról tudni érdemes. A válaszokból megismerhető a magyar revízió, a legfontosabb politikai és hadiesemények, a magyar honvédség részvétele, a hátország és a front mindennapjai, a holokauszt, a háborút kísérő erőszak, Magyarország német és szovjet megszállása, a világháborús vereség okai és következményei. Arra törekedtünk, hogy a témával kapcsolatban leggyakrabban felmerülő kérdésekre szakszerű, közérthető és rövid választ adjunk. Számos tévhitet megcáfolunk, és igyekszünk a leegyszerűsítő, illetve egyoldalú értelmezések helyett hűen és a szélesebb összefüggésekbe ágyazva bemutatni Magyarország történetének egyik legtragikusabb fejezetét.

Magyarország – a szovjet blokk nyitott zárt országa – a kötetben vizsgált időszakban, vagyis a Helsinki Záróokmány aláírása és a rendszerváltás között nemcsak intézményei, hanem művészei, tudományos kutatói és állampolgárai révén is részese volt a szovjet blokk és a nyugati világ közötti személyi és információáramlás mind gazdagabb rendszerének. A Churchill fultoni beszéde nyomán elhíresült vasfüggöny metaforája helyett a történetírás ma már a nejlonföggöny vagy a félig áteresztő hártya képével igyekszik leírni ezt a bonyolult kapcsolatrendszert, e sok tekintetben zárt társadalmak intenzívebbé váló, de az állampártok által továbbra is felügyelt, cenzúrázott részvételét a globális áramlásokban. A kötet tanulmányai amellett érvelnek, hogy a nyitás és a rendszerek közti párbeszéd és vita gyökerei az 1950-es évek közepén kezdődő desztalinizációig nyúlnak vissza, az 1970-es és 1980-as évekre pedig már olyan szintet értek el, amelyben az irányított és felügyelt mozgások mellett mind nagyobb tér nyílt a spontán törekvéseknek. A tanulmányok többsége azt hangsúlyozza, hogy az utazás, tájékozódás és kapcsolatépítés szempontjából kiváltságos helyzetben lévő tudományos elitek – legyenek azok történészek, szociológusok vagy közgazdászok – nemegyszer sajátos módon egyszerre kapunyitóként és kapuőrként éltek is a lehetőséggel, horizontjuk tágítása mellett képesek voltak nemzetközi hálózatokhoz kapcsolódni. Számos hatás érte azokat a tömegeket is, akik jóval szűkebb utazási, tájékozódási lehetőségekkel rendelkeztek. Mindez nemcsak a tájékoztatási politika – 1960-as évektől tetten érthető – formálódásán mérhető le, hanem a nyugati kulturális hatások növekvő mennyiségén és változó minőségén, amelynek alapján a korszak Magyarországán – természetesen megszorításokkal, de – nem indokolatlan kulturális amerikanizációról beszélni.

Magyarországon Kövér László házelnök 2015-ös beszéde révén került be a genderőrület kifejezés a köztudatba. Németországban ez akkor már bevett fordulat volt, az Alternative für Deutschland – Alternatíva Németországnak (AfD) párt és az új jobboldali Junge Freiheit folyóirat kampányai, valamint Birgit Kelle publicista-aktivista írásai révén. De mi is az a genderőrület? Ha hihetünk a jobboldalnak, egy totalitárius ideológiáról van szó, amely felszámolná a nemek különbözőségét, lerombolná a férfi és nő házasságán és gyerekvállalásán alapuló családformát, terjesztené a homoszexualitást és a transzneműséget, és elbizonytalanítaná a gyerekeket szexuális orientációjukban és nemi identitásukban. Ez az aggodalom a 2010-es évek közepe óta számos országban, köztük Németországban és Magyarországon is, áthatja a radikális jobboldal beszédmódját a „gender” fogalmával kapcsolatban. De miért került napirendre ez a téma? És van-e ennek az aggodalomnak bármi alapja? A kötet ezekre a kérdésekre keresi a választ. Arra kíváncsi, hogy a németországi és magyarországi radikális jobboldal – az AfD, illetve a Fidesz–KDNP és értelmiségi holdudvaruk – miért és hogyan használják a „gender”-t a politikájukban. De arra is, hogy a „gender” válságnarratívába helyezése a jobboldal részéről hogyan függ össze a nyugat-európai és észak-amerikai ún. progresszív szereplőknek a gender fogalmára hivatkozó politikai követeléseivel: legyen szó férfiak és nők, különnemű és azonos nemű párok egyenlőségéről, vagy éppen a 2010-es évek dereka óta szakpolitikai szinten egyre inkább testet öltő transz- és queer-követelésekről. Vajon ezek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a jobboldal „genderőrületet” kiált? A kötet ezt a jelenséget igyekszik feltárni, a genderőrületet különféle jelentésekben – vádként, ellenségképző diskurzusként és létező gyakorlatként. A kötet állítása szerint az ellenzékből politizáló AfD (és a német új jobboldali értelmiség), valamint az alkotmányozó többséggel bíró Orbán-rezsim szinte azonos diszkurzív stratégiát követ a „gender”-rel kapcsolatban: az eltérések nem ideológiaiak, hanem a szereplők hatalmi pozíciójából fakadnak. Megfigyelhető az is, hogy ami az egyik országban történik, az a másik ország jobboldali „gender”-politikájában hivatkozási alappá válik. Az Orbán-rezsim belpolitikailag hasznosítja a centrumországokban – köztük Németországban – megjelenő LMBT-mozgalmi követeléseket, polarizáló retorikájának és válságnarratívájának alátámasztására. A német új jobboldal számára pedig az Orbán-rezsim a bizonyíték, hogy „van alternatíva”. A kötet az ún. progresszív szereplők politikai követeléseire is kitér: bemutatja, hogy ők hogyan törekszenek hegemóniára a „gender” kérdéseiben, és az hogyan biztosít termékeny talajt a jobboldal genderellenes üzeneteinek.

Az 1945-ben bemutatott második világháborús film, az Amerikai sas és az 1989. december 28-án mozikba kerülő sci-fi-horror, a Támadók a Marsról között a magyar közönség közel hétszázötven amerikai filmet láthatott a hazai mozikban. Ezek hozzávetőleg kétharmadát 1948 ősze és 1988 között, olyan évtizedekben, amikor a szocialista kultúrpolitika elvei szerint működő filmimport és -forgalmazás állami monopólium volt, a bejövő filmeket pedig ideológiai és minőségi szempontok alapján cenzúrázták. Vagyis Hollywood még e szigorú kontroll mellett is jelentős szerephez jutott idehaza. A kötet a fent említett két végpont között kíséri figyelemmel az amerikai film magyarországi jelenlétét és az azt övező kultúrpolitikai vitákat: a teljes elzárkózás sztálini éveitől kezdve a hruscsovi olvadás óvatos hidegháborús párbeszédén és nyitásán át az enyhe, majd mind határozottabban felszínre jutó kommercializáció évtizedéig. A vasfüggöny – vagy „nejlonfüggöny” – ellenére az amerikai film a szovjet blokk Magyarországának egyik legjelentősebb élménygyártójává és az ott élők mindennapjainak szerves részévé vált, így a gondolkodásra gyakorolt hatása sem volt elhanyagolható.

Ha elhaladunk az Anker közben a második szám kapualja előtt, ma már nyomát sem találjuk annak, hogy 1910 és 1919 között itt működött a híres-hírhedt ateista-materialista diákegyesület, a Galilei Kör. 1990-ben kalapáccsal verték le a Galilei Kör Anker közi emléktábláját – ma már csak az egykori második emeleti klubhelyiséget jelző, belső emléktábla látható. Mindez szokatlan indulat egy diákegyesülettel kapcsolatban. Miért? 1919 után a radikális szabadkőműves páholyok támogatását élvező diákegyesületre elsősorban a Tanácsköztársaság funkcionáriusainak „keltetőjeként” emlékeztek, és bár a Galilei Körből valóban kikerültek kommunista népbiztosok, népbiztos-helyettesek és népbiztossági funkcionáriusok, de a diákegyesület 1908-as alapításakor hangsúlyozottan apolitikus, szabadgondolkodó, az önképzésre és a tudományra felesküdő társaságként indult útjára, amely az oktatás világiasodásáért és korszerűsítéséért állt ki. Ady Endre a „Láznak ifjú serege” címmel illette a galileistákat, versek sorát dedikálta a Galilei Körhöz, Jászi Oszkár pedig abban bízott, hogy ők vezethetik át Magyarországot a „Balkánból Nyugat-Európába”. Csunderlik Péter levéltári anyagokra, kiadott és kiadatlan visszaemlékezésekre, a Galilei Kör kiadványaira és a korabeli sajtóanyagra építve mutatja be a nemzetközi hírű tudósok sorát adó, mégis démonizált szabadgondolkodó diákegyesület történetét.

 A HELYZET MŰHELY KÖNYVEK első kötete. A könyv a magyar rendszerváltás örökségét értelmezi újra a világtörténelmi folyamatok részeként. Célja, hogy visszahelyezze a gazdasági és politikai eseményeket a globális és történeti összefüggések közé, vagyis megmutassa, hogy a hazai események a világrendszer fejlődésének szerves részeként alakultak, de egyben formálták is a világtörténelmi folyamatokat. A globális elemzés a hosszú huszadik századot jellemző monopoltőkés hegemónia keletkezésével, nemzetköziesedésével, majd válságával kezdődik. Ennek a folyamatnak a körülményei határozták meg a háború utáni világgazdasági integrációt, és azon keresztül az államszocialista kelet-európai országok visszailleszkedését a nemzetközi munkamegosztásba. Ennek keretében alakult ki Magyarországon az 1960-as évekre jellemző „hídmodell”, ami a külkereskedelmi szakosodás mellett a kádári kompromisszum belső társadalmi egyensúlyára épült. A rendszerváltáskori tulajdonreform körülményeit e hídmodell válsága határozta meg: míg a privatizációval a külföldi és belföldi tulajdonosi csoportoknak e válság során kialakuló viszonya intézményesült, a 2008-as világgazdasági válság olyan új helyzetet teremtett, amiben ez a viszony a külső integráció feltételeinek megváltozásával együtt tudott átalakulni. A 2010 utáni nemzeti tőkére alapozott rezsim saját hegemóniaépítésére tudja használni a tőkeképződést, ennek érdekében az állam egy új kiegyezést alakított ki a domináns német ipari tőke és a magyar nemzeti tőkésosztály között. Míg az előbbit az exportágazatokban, az utóbbit a belföldi szolgáltató szektorokban tőkésítette fel. A geopolitikai változásoknak köszönhetően a bővülő kínai és orosz tőkebefektetéseket is a hegemóniaépítésre használja. Azonban mint azt a könyv megmutatja, ez az átalakulás sem oldja fel a félperifériás függő fejlődést jellemző dilemmát a tőkéhez, fejlett technológiához és piacokhoz való hozzáférés és a tulajdon megtartása között.

Az 1900-as évek Budapestjére invitálja olvasóját ez a regény, mely 1906-ban íródott, de sokáig csak igen szűk körben volt hozzáférhető, csak angolul és később németül. Az elbeszélő, egy Oswald nevű angol (ez vélhetőleg magát a szerzőt takarja), megismerkedik egy Imre nevű fiatal katonatiszttel, és az első pillanattól valami különös harmónia köti össze őket. Mindketten magányosak, és mindketten egy súlyos titkot hordoznak: a férfiak iránti vonzalmukat. Nem mernek megnyílni egymás előtt, félnek az elutasítástól - míg végül mindketten rájönnek: ez bizony szerelem, ezen nincs mit titkolni. De vajon nem nőies dolog-e egy férfibe beleszeretni? Nem beteges dolog-e az ilyesmi? - merül föl mindkettőjükben a kínzó kétség. És mint minden szerelem, Oswald és Imre kapcsolata is számos csalódáson, örömön, keserűségen át jut el a végkifejletig. Közben Prime-Stevenson bemutatja a századfordulós Magyarországot (úgy tűnik, valóban járt itt, tudott magyarul is!), meg az akkoriban egyre népszerűbb pszichológiai gondolkodást, adottság és választás izgalmas sorskérdéseit. (Nádasdy Ádám)

Egy közösség elképzelhetetlen saját szimbólumok nélkül. Ezek testesítik meg a kollektív identitást, és magától értetődően értékesnek és tiszteletre méltónak tartjuk őket. Még akkor is, ha sokszor szinte észrevétlenek, eredetük bizonytalan, történetük – vagy mindaz, amire emlékeztetnek – ellentmondásos. Ez a könyv a 2004-ben tervezett és eleve közösségi jelképnek szánt székely zászló történetén keresztül mutatja be, hogyan használjuk szimbólumainkat a nyilvános eseményeken és a hétköznapokban, illetve hogy milyen erőfeszítésekre van szükség az elfogadtatásukhoz. A szerző végigköveti a kék-arany színű, hagyományos székely jelképekkel díszített zászló létrejöttének körülményeit, a tervezését övező ideológiai megfontolásokat, majd elterjedésének különböző szakaszait, végül pedig a mindennapivá válását, vagyis azt a folyamatot, amely a székely zászlót a 2000-es években ismét felerősödő székelyföldi autonómiamozgalom egyik központi szimbólumává tette.

Annyi hajlakkot fújtak ki az 1980-as években, amennyi kilyukaszthatta az ózonpajzsot, de a kulturális környezetszennyezés sem volt kisebb. Ma mégis aranykorként gondolhatunk rá, hiszen a röhejes metálzenekarokat a fekete halálként végigsöprő eurodance követte az 1990-es években, majd mátrixos bőrkabátok váltották fel a bikiniket a 2000-es évtizedben, a 2010-es évek DJ-diktatúrájában pedig csoda, hogy nem lett szamizdat kiadvány a Rolling Stone magazin. Ha Nietzsche élne, a rockzenéről is kiállítaná a halotti bizonyítványt, a zene nélküli Music Television és a Marvel-filmeket sorozatgyártó Hollywood mellett. Valahol utat vesztettünk, hogy hol, azt nyomozza a Tilos Rádió Régen minden jobb volt című műsorának BRAVO-ösztöndíjas fiúbandája. Visszatérő hőseikkel egy egész univerzumot építenek, akár George Lucas, kritikáik pedig Lukács Györgyöt idézik, miközben a zene-, film- és televíziótörténet emblematikus produkcióit, legjobb és legrosszabb alkotásait listázzák olasz minőségben, a Miami Vice-tól a Közjátékig, a Varjúdombi meséktől a G. I. Joe-ig, Sabrinától Nicky Minajig és David Hasselhofftól Alekoszig. Traumatikus pillanatok, amelyektől máig rémálmaink vannak, akcióhősök, akiknek a mozdulatait utánoztuk, és jelenetek, amelyek hatására a kocsmai nézeteltérések rendezésének első számú eszközévé vált a nuncsaku. Kultúrtörténeti kalauz és generációs kiáltvány egy kötetben, leöntve jó sok ketchuppal.

Fordította: Bojti Zsolt. „Kimeríthetetlen örökség a múlt.” (Edward Prime-Stevenson) Az 1900-as évek Budapestjére invitálja olvasóját ez a regény, mely 1906-ban íródott, de sokáig csak igen szűk körben volt hozzáférhető, csak angolul és később németül. Az elbeszélő, egy Oswald nevű angol (ez vélhetőleg magát a szerzőt takarja), megismerkedik egy Imre nevű fiatal katonatiszttel, és az első pillanattól valami különös harmónia köti össze őket. Mindketten magányosak, és mindketten egy súlyos titkot hordoznak: a férfiak iránti vonzalmukat. Nem mernek megnyílni egymás előtt, félnek az elutasítástól – míg végül mindketten rájönnek: ez bizony szerelem, ezen nincs mit titkolni. De vajon nem nőies dolog-e egy férfibe beleszeretni? Nem beteges dolog-e az ilyesmi? – merül föl mindkettőjükben a kínzó kétség. És mint minden szerelem, Oswald és Imre kapcsolata is számos csalódáson, örömön, keserűségen át jut el a végkifejletig. Közben Prime-Stevenson bemutatja a századfordulós Magyarországot (úgy tűnik, valóban járt itt, tudott magyarul is!), meg az akkoriban egyre népszerűbb pszichológiai gondolkodást, adottság és választás izgalmas sorskérdéseit. (Nádasdy Ádám)

Napjainkban egyszerre folyik harc a politika formája és tartalmának meghatározásáért és a figyelem megragadásáért. Mindez nem új a politikai közösségek történetében, de a küzdelem hevessége igen. A politika, a nyilvánosság és a médiafogyasztás digitális fordulatának következtében oly mértékig diverzifikálódott a politika jelentése és a politikai témák priorizálása az egyének szintjén, hogy nem elégséges úszni az adatok tengerében: szigeteket is kell rajta létesíteni. Csomópontokat, adatokat és tudásokat, állomásokat – politikai értelemben álláspontokat –, amelyek köré embereket (választókat, állampolgárokat, fogyasztókat) csoportosítani lehet. Hogy a politikának lehetséges szigeteket építenie, mindezt a könyv számos Big Data-alapú gyakorlat és kampány bemutatásával szemlélteti, ahogyan azt is, hogyan képes a politikai kampánytervezés átvenni olyan digitális tartalomfejlesztői (képi) gyakorlatokat, amelyek korábban egy szűk online szubkultúra vagy törzs sajátosságai voltak. Magyarországon ilyen részletességgel még nem mutatták be kortárs mémkultúrát, de az amerikai politikában átmeneti, de annál zajosabb sikert arató alt-right mozgalmat sem, amelynek megerősödése nem ment volna a technológia és az internet demokratizálódása nélkül. Ugyanakkor a hangsúly mégsem ott van, hogy ki használ bizonyos eszközöket, hanem abban, ahogyan használják. Hogyan válnak online mikrofelületek makrotényezőkké, hogyan lesz a szembenállás zajcsökkentésére létrehozott platformokból bevett kampányeszköz,hogyan gyakorol hatást a politikára a videójáték-kultúra és -szocializáció? Amerikai kampányok mentén módszereket mutatunk, hogyan követnek végig kampánystábok digitális lábnyomokat, és lesznek érzelmi alapú megnyilvánulásokból értelmi kimenetek. Beszélni kell a hagyományos közvélemény- és társadalomkutatás megismerési válságáról is, soha nem merült fel még ennyire szembeötlő módon, mint az online aktivitások és életszervezés fordulata után, hogy a „mit kutatunk” kérdésében elbizonytalanodás van. Tudnunk kell mekkora a hatás egy-egy választói döntés mögött, és milyen tényezők váltják ki, ahhoz folyamatos mérésekre és elemzésekre van szükség a Big Datától kezdve a kísérleti kutatásokig. Ezek hiányában egy olyan bonyolult médiaökoszisztémában, mint a digitális tér, csak ideológiai vagy óvatos következtetésekkel élhetünk. Az álhírek veszélyt jelentenek, de az álhír-veszélyre szakosodott iparág nem kevésbé takarja el szemünk elől az emberi döntések komplex jellegét. A könyvben tárgyalt internet rossz és jó arcainak küzdelme a figyelemgazdaságban, az érzelemszabályozásban és az adatmonopólium-megszerzésében egyelőre döntetlenre áll.  

Jelen munka – a nemzetmeghatározásokat nem szem elől tévesztve – a nemzetet a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális hegemóniáért folytatott harc tárgyának, céljának, közegének, folyamatosan változó, sokszínű, belső ellentétekkel terhelt közösségnek és nem önnön lényegét megvalósító cselekvő alanynak tekinti. A modern nemzetet a hegemóniaharcok segítették létrejönni, és a megvalósult hegemónia tartja össze. A kötet azt igyekszik megmutatni, hogy miként formálódott a nemzet mint virtuális közösség, milyen kölcsönhatásban volt azzal a valósággal, amelyet formált, és milyen társadalom volt az, amely 1945, illetve 1956 után nemzeti alakot öltött. Ezért elemzésem diszkurzív, amennyiben szövegeken keresztül közelít valóságos tárgyához, ideológiakritikai, amennyiben az eszmék társadalmi és politikai tartalmát igyekszik feltárni, strukturális és történeti, amennyiben a nemzetet társadalmi valóságként próbálja ábrázolni. A hegemónia a nemzetet az éteri magasságokból a földre hozza, és valóságos kapcsolatot teremt az illuzórikus és a valóságos közösség, a virtuális és valóságos nemzet között.

Annyi hajlakkot fújtak ki az 1980-as években, amennyi kilyukaszthatta az ózonpajzsot, de a kulturális környezetszennyezés sem volt kisebb. Ma mégis aranykorként gondolhatunk rá, hiszen a röhejes metálzenekarokat a fekete halálként végigsöprő eurodance követte az 1990-es években, majd mátrixos bőrkabátok váltották fel a bikiniket a 2000-es évtizedben, a 2010-es évek DJ-diktatúrájában pedig csoda, hogy nem lett szamizdat kiadvány a Rolling Stone magazin. Ha Nietzsche élne, a rockzenéről is kiállítaná a halotti bizonyítványt, a zene nélküli Music Television és a Marvel-filmeket sorozatgyártó Hollywood mellett. Valahol utat vesztettünk, hogy hol, azt nyomozza a Tilos Rádió Régen minden jobb volt című műsorának BRAVO-ösztöndíjas fiúbandája. Visszatérő hőseikkel egy egész univerzumot építenek, akár George Lucas, kritikáik pedig Lukács Györgyöt idézik, miközben a zene-, film- és televíziótörténet emblematikus produkcióit, legjobb és legrosszabb alkotásait listázzák olasz minőségben, a Miami Vice-tól a Közjátékig, a Varjúdombi meséktől a G. I. Joe-ig, Sabrinától Nicky Minajig és David Hasselhofftól Alekoszig. Traumatikus pillanatok, amelyektől máig rémálmaink vannak, akcióhősök, akiknek a mozdulatait utánoztuk, és jelenetek, amelyek hatására a kocsmai nézeteltérések rendezésének első számú eszközévé vált a nuncsaku. Kultúrtörténeti kalauz és generációs kiáltvány egy kötetben, leöntve jó sok ketchuppal.

Elkerülhető lett volna Trianon, ha nem ilyen kiegyezés születik? Szerették-e a magyarok Ferenc Józsefet? Az általános választójog jelentette-e a nemzetiségi kérdés megoldását? Igaza volt Kossuth Lajosnak a Kasszandra-levélben? Jogtalan tizenegyes miatt vertek magyar focibírót Zágrábban? A „boldog békeidők” alatt ritkább volt az öngyilkosság is? A nők valóban „másodrendű” állampolgárok voltak a dualizmus korában? Budapest már akkor is az ország legnagyobb és legfontosabb városa volt? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kínál tömör válaszokat könyvünk, amely egyszerre tárgyalja a korszak fajsúlyos alapproblémáit (a nemzetiségi konfliktusoktól, a politika működési zavarain és a társadalmi egyenlőtlenségeken át a kulturális és gazdasági fejlődés, vagy éppen az urbanizáció ellentmondásos jelenségéig), valamint olyan figyelemfelkeltő, időnként provokatív kérdéseket vet fel, amelyek a dualizmus korának egy-egy érdekes jelenségére, a maitól eltérő jellegzetességeire világítanak rá. 100 kérdés és válasz a Monarchia Magyarországáról – mindenekelőtt az érettségire készülő vagy továbbtanulni vágyó diákoknak, gyorsan áttekinthető információkat kereső egyetemi hallgatóknak, megbízható és korszerű ismeretekre alapozó tanároknak, illetve a Ferenc József-i kor iránt általánosan érdeklődő olvasóknak ajánljuk. A szerzők és a Kiadó reményei szerint jelen kötet segít bővíteni a korszakra vonatkozó meglehetősen hiányos ismereteket, és hozzájárul a dualizmus korával kapcsolatos tévhitek eloszlatásához.

Miért volt háborús helyzet a déli határon? Meddig tartott az éberségi hisztéria? Leszámolás volt-e a tábornokok pere? Mit értek a tanácsi választások? Volt-e kémháború az imperialistákkal? Mi volt a LÉGO? Kik a Ratkó-gyerekek? Hogyan élt a falusi ember? Ki volt a magyar mozisztár? Min nevettek az emberek? Honnan hová jutott el a Petőfi Kör? Milyen egy zenei diktatúra? A Kérdések és válaszok sorozat e kötete közel százharminc kérdésben igyekszik feleleveníteni az 1949–1956 közötti éveket Magyarországon, amelyről mindenkinek a sötét sztálinizmus, a kíméletlen terror, a padlássöprés, a kitelepítés, a munkatáborok, a koncepciós perek, és a vezérkultusz jut eszébe. No meg a teljes szovjet nagyhatalmi kiszolgáltatottság. Ha pontosak akarunk lenni, akkor az 1949–1953-as kemény szűk öt esztendőt el kell választani az 1953–1954-es olvadás idejétől. Nagy Imre új szakasznak nevezett miniszterelnöksége idejére a széles körű amnesztia, a büntetőtáborok felszámolása, a parasztság kizsigerelésének megszüntetése és számukra nagyobb önállóság biztosítása, az életszínvonal szerény emelése, a személyi kultusz eltűnése volt a jellemző. A szellemi életben is érlelődtek változások. Nagy Imre távlati célja egy agrárcentrikus, jóléti szocializmus kialakítása volt. Előfutárát látjuk benne az 1960-as évek második felében bekövetkező reformoknak. 1955-ben azonban Rákosi szovjet segítséggel visszatért a hatalomba, de már csak vergődött, és képtelen volt teljhatalmú befolyását újra megszerezni. 1956. február 14–25-e között lezajlott a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa. Ennek zárt ülésén Nyikita Sz. Hruscsov elmondta leleplező beszédét Sztálinról. Idehaza ezt követően Rákosi végleg elvesztette a belpolitikai folyamatok feletti uralmát. Gerő Ernő vette át az irányítást, és tett kísérletet a rendszer megmentésére. A hatalom erkölcsi és politikai hitelét azonban képtelen volt visszaszerezni. Ellenkezőleg, mélyült a válság. Érlelődött a forradalom.

Walter ?Lippmann Kollokvium, Mont-Pelerin Társaság, Chicagói Iskola, Centro Studi e Ricerche su Problemi Economico-Sociali, „Hayek-projekt”, El ladrillo („A tégla”), Dimitrov tér, Fordulat és reform – ezek a kifejezések nem valamiféle szabadkőműves összeesküvésre, hanem a neoliberalizmus 20. századi nyugati és keleti eszme- és politikatörténetének főbb állomásaira utalnak. A kötet célja kettős. Egyrészt az utóbbi évek jelentős külföldi szakirodalma alapján ismerteti a neoliberalizmus nyugati történetét az intézmények, iskolák és legjelentősebb gondolkodók (Mises, Hayek és Friedman) középpontba állításával az Osztrák–Magyar Monarchiától kezdve egészen a Chicagói Iskoláig és a nekonzervatív reneszánszig. Másrészt bemutatja, hogy a neoliberalizmus (mint gazdasági és politikai eszmék összessége) hogyan jelent meg a Kádár-rendszerben, hogyan kezdte meg annak átalakítását, s hogy e folyamat végül miként csúcsosodott ki az államszocialista rendszerek bukásában és hozta el a neoliberális hegemónia korszakát. A kötet egyik legfontosabb módszertani vezérfonala, hogy a neoliberalizmus egy több mint egy évszázados történetre visszatekintő eszmerendszer, amely ugyan nyugati gyökerű, de a keleti (főként államszocialista) rendszerek nagyon komoly tapasztalatokkal járultak hozzá a neoliberalizmus kifejlődéséhez. A legjelentősebb tapasztalat pedig az állam szerepére vonatkozik, ugyanis a kötetből kiderül: a neoliberalizmus – sokak elgondolásával ellentétben – korántsem azonosítható államellenességgel. Éppen a Kádár-rendszer vizsgálata mutatja meg: az államszocialista rendszerekbe beszivárgó neoliberalizmus azokat a megoldásokat kereste keleten, hogy az erős állam segítségével miként lehet a piaci viszonyokat hatékonyan működtetni. Korántsem az államszocialista Kádár-rendszerben megjelenő neoliberális tendenciák tették e berendezkedést neoliberálissá; de szellemileg (mindenekelőtt a reformközgazdászok segítségével) előkészítették és gördülékennyé tették Magyarország visszaintegrálódását a globális kapitalizmusba – és egyúttal kényszerpályára is állították az egész rendszerváltást és az azt követő időszakot.