Napvilág

A menedéklevél (védelmet nyújtó levél) az elmúlt századokban többféle formában volt ismert. Ilyet állítottak ki a földesúri birtokokon menedéket kapott zsidó csoportoknak, családoknak; a jogokat és kötelességeket írásban rögzítették. Menlevélnek a kormányhatalom által kibocsátott iratot nevezték, amely megegyezés után városok, várak, más objektumok átadása esetén a legyőzött, megadást tanúsító védőknek (csapatnak, seregrésznek stb.) bántatlanságot garantált. A 20. század derekán, a háborús üldöztetés idején a védlevél (Schutz-Pass) Budapesten ismét használatba került. Kibocsátói sokezer életet mentettek meg. A megrázó történetet könyvünk rögzíti. A kötet sorra veszi a Budapesten és Magyarországon elérhető menekítési módokat, a mentés főszereplőit, a sokszor életveszélyes módszereket. A szöveget fotódokumentáció egészíti ki.

'Nem az a kérdés, hogy mit kezdünk magunkkal, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, amivé mások tettek bennünket.' Rövidesen ez lett az életem egyik jelmondata: a magam által magamon elvégzendő munka alapelve. Ez a mondat azonban kettős jelentésre tett szert az életemben, mégpedig egymással ellentétes jelentésekre a szexualitásban és a társas érintkezésben: az első esetben ez a valóságom magamévá tételét és visszakövetelését jelentette, míg a másodikban a kiszakadást abból a társadalmi közegből, amelybe beleszülettem. Úgy is fogalmazhatnék: az első esetben azzá váltam, aki voltam, míg a másodikban elutasítottam, hogy azzá váljak, akivé válnom kellett volna. Az én esetemben ez a két változás egymással párhuzamosan ment végbe." Didier Eribon az Amiens-i Egyetem filozófiai, bölcsészet- és társadalomtudományi karának professzora. Tanított a Berkeley Egyetemen is. 2008-ban elnyerte a Yale Egyetem által évente odaítélt rangos Brudner-díjat. Nemzetközi szinten napjaink egyik legjelentősebb gondolkodójaként tartják számon. Ebben a könyvében felidézi gyermekkorának munkásvilágát, és beszámol arról, hogyan hagyta maga mögött ezt a világot. Elbeszélése osztályról, iskolarendszerről, identitásról, szexualitásról, politikáról és demokráciáról is szóló elmélkedés.

"Anyám biztos volt benne, hogy egy másik életet érdemel, hogy az az élet létezik valahol, elvontan, egy elképzelt világban, hogy vajmi kevés kellett volna ahhoz, hogy meglegyintse a szele, és hogy az ő élete csak egy véletlen folytán lett ilyen a valóságban." Édouard Louis (1992-) francia író. Könyveit számos nyelvre lefordították, a belőlük készült színdarabokat világszerte játsszák.

Ha egy politikusi visszaemlékezés történeti forrás, akkor ez a könyv a jelenkor, a félig vagy tán félig sem magunk mögött hagyott múlt egy története. Magyarország egy története. Sok története van Magyarországnak, de közülük biztosan ez az egyik. Ez a könyv továbbá politikuséletrajz, egyben elbeszélt politikatörténet, mégis: a benne felmerülő élethelyzetek tapasztalatai alkalmazhatók a politikán kívül is. Akár úgy is lehet tehát olvasni, mint egy vezető pozíciókat betöltő nő pályarajzát, aki történetesen a politikában vállalt szerepet. Lakner Zoltán készített életútinterjút Lendvai Ildikóval; a beszélgetést magyarázó és elemző betétek egészítik ki, így jön létre a "hibrid életrajz" műfaja.

Dalos György Három Berlin című könyve a második világháború után szektorokra szabdalt, majd 1961-ben a Fallal kettévágott és 1990-ben újraegyesített városról szól, amelynek fiatal turistaként előbb keleti felét ismerte meg, majd első nyugati útján eljutott a Fallal körülzárt városrészbe is. Személyes élete és írói pályája ettől kezdve újra meg újra Kelet- és Nyugat-Berlin, s a megosztott Németország körül forgott, s ugyanehhez a földrajzi térhez kapcsolódtak szellemi értékválasztásai is a romantikus szocializmustól a demokratikus ellenzékiségig. 1979 őszétől, hosszú hazai publikációs szünet után Nyugat-Berlinben jelentette meg első német nyelvű könyvét. Ugyanakkor Kelet-Berlinben szövődtek szoros kapcsolatai az NDK ellenzéki köreivel és rendszerbíráló íróival; velük együtt élte meg a Fal lebontását, majd a kilencvenes években, akkor már a berlini Magyar Ház vezetőjeként a két városrész bonyolult újraegyesülési folyamatát. A szerző önéletrajzi keretben helyezi el és dokumentálja a „három Berlin” történetét.

„Fiatalember, írja le, hogy ez itt olyan szép, mint a Hűvösvölgy. És hogy hatalmas az összetartás, az emberek figyelnek egymásra, nem úgy, mint Budapesten. Mert nagyon sokan jönnek ám ide ki lakni Budapestről, mert Pest már nem olyan, mint régen… Olyan, mint egy börtön. Itt pedig szabadság van.” A könyv a hazai térbeli-társadalmi folyamatok egyik legújabb jelenségével, a külterületi zártkertek benépesülésével foglalkozik egy Budapest közelében található zártkertben végzett etnográfiai kutatás eredményein keresztül. Miért váltak népszerű lakásmobilitási célponttá egykori mezőgazdasági és szabadidős célra hasznosított zártkertek? Milyen társadalmi konfliktusokat eredményez a területek funkcióváltása? Hogyan alkalmazkodnak a kiköltöző háztartások a területek átmenetiségéből fakadó kihívásokhoz? A könyv a magyarországi zártkertek benépesülését globális térbeli-társadalmi és lakhatási folyamatok részeként tárgyalja, továbbá a hazai lakhatási folyamatok tükrében is értelmezi, és azt is bemutatja, hogy az átmeneti terek visszatérően fontos szerepet láttak el a hazai térbeli-társadalmi egyenlőtlenségek és urbanizációs folyamatok kezelésében. A Helyzet Műhely Könyvek második kötete.

Ha egy történész „egyszer meg akarja fejteni, hogy mi történt velünk itt, a Kárpát-medencében az 1940 és 1990 közötti fél évszázadban (s nem volt történelmünknek ehhez hasonló sűrű korszaka), akkor elsőként Hanákot kell megfejtenie” – Varga László, Budapest Főváros Levéltárának egykori főigazgatója emlékezett így Hanák Péterre. Hanák Péter történész (1921–1997) a holokausztot ugyan túlélte, de családját elveszítette, így a szellemes, ironikus fiatalemberből hithű sztálinista lett, és szerepet vállalt a magyar történettudomány 1948 utáni szovjetizálásában, vett részt a „reakciósként” megbélyegzett történészkollégái félreállításában – hogy aztán illúzióiból kiábrándulva az államszocialista rendszer kritikusa legyen. Miután ’56-os megnyilvánulásai miatt 1957-ben eltávolították az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, Hanák az MTA Történettudományi Intézetének munkatársaként, majd osztályvezetőjeként (1964–1990), a dualizmus korának kutatójaként kulcsszerepet játszott az 1867-es kiegyezés pozitív újraértékelésében, továbbá a „szellemi vasfüggöny” egyik 1960-as évekbeli átvágójaként a magyar történetírás nyugatosításában, modernizációjában. Egyike volt azoknak, akik problémaérzékenységükkel, nemzetközi tájékozottságukkal, kapcsolatrendszerükkel és nyugati megbecsültségükkel kiemelkedtek a Kádár-kori történész nemzedékből, a rendszerváltás után pedig ő vállalta a Közép-európai Egyetem (CEU) Történelem Tanszékének megszervezését. Csunderlik Péter kutató történészként a Hanák-hagyaték, levéltári és nyomtatott források, valamint a pályatársakkal készített interjúk alapján rajzolja meg Hanák Péter pályaképét, aki egyik hőséhez, Jászi Oszkárhoz hasonlóan „dunai patrióta” volt, aki Közép-Európa történetének kérdéseire akart választ adni, hogy megértse a saját sorsát.

Mi is volt a fehér terror? Ösztönös válasz a vörös terrora, a Tanácsköztársaság alatt elkövetett állami erőszakra, vagy jóval több annál? Kik voltak a fehérgárdisták és mit akartak? Hogyan szerveződtek, és mi volt a céljuk és szerepük a tiszti különítményeknek és a szabadcsapatoknak az első világháború utáni eseményekben és magyar politikai életben? Milyen szerepet játszott Horthy és a magyar katonai és politikai elit az állami és félállami erőszakban? Mikor, hol, hogyan, miért és ki ellen követték el a vörös- és fehérgárdisták borzalmas tetteiket? Honnan, mely régiókból és társadalmi csoportokból szedte a vörös- és fehérterror az áldozatait? Volt, és ha igen, hol húzódott a határ a politikai erőszak és a közönséges bűntett között? Voltak e pogromok a háború utáni Magyarországon? Alulról jött-e, vagy felülről gerjesztették az erőszakos antiszemitizmust? Milyen volt a kapcsolat a rend és rendellenesség, a rend őrei és annak megbontói, a törvény és az erőszak, a zsidóellenes numerus clausus törvény és a diáklázadások között? Mi történt a lányokkal és asszonyokkal a börtönökben, az internálótáborokban és a pogrom által sújtott településeken? Hogyan emlékezzünk - bűnözőknek tekintsük, vagy hősként tiszteljük a tiszti különítmények és szabadcsapatok tagjait és vezéreit? Van tanulság, vagy egyszerűen csak felejtsük el, seperjük a szőnyeg alá a nekünk nem tetsző múltat?

A Modern Monetáris Elmélet (MMT) lényege, hogy a kormányzati megszorítások mindig és mindenhol feleslegesek és károsak. Az állam - a háztartásokkal ellentétben - kibocsáthat saját pénzt, ezért soha nem tud kifogyni abból a kiadásai finanszírozására. Saját valutájában nem mehet csődbe, ezért az államadósság messze nem olyan veszélyes, mint a magánadósság, amely az igazi kockázatot jelenti a gazdaságban. Az állami kiadások valódi korlátja az infláció, ezt kell menedzselni, ennek pedig megvannak a gazdaságpolitikai eszközei. Válságok esetén az állami költségvetési deficit nemhogy nem veszélyes, hanem kifejezetten ez menti meg a magángazdaságot. A deficittől való rettegés tehát mítosz, ráadásul káros mítosz. Arra használják a nyomásgyakorlók, hogy ne kelljen megfinanszírozni olyan fontos dolgokat, mint a társadalmi igazságosság vagy az átmenet a zöld gazdaságba. Ezek megvalósításához nem kell megvárni, amíg a gazdagok hajlandóak lesznek adót fizetni. A közösségnek ugyanis van saját pénze, és Margaret Thatcher hírhedt mondásával ellentétben az állam nem mások és nem az adófizetők pénzéből működik. Csak annyi kell, hogy ezt minél többen megértsük. Stephanie Kelton professzor a New School for Social Research kutatója. A Demokrata Párt szenátusi vezető közgazdásza volt, majd Bernie Sanders elnökjelölti kampányában gazdasági főtanácsadó. 2020-as sikerkönyve, a Deficitmítosz komoly vitát generált az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. (Pogátsa Zoltán)

Magyarország – a szovjet blokk nyitott zárt országa – a kötetben vizsgált időszakban, vagyis a Helsinki Záróokmány aláírása és a rendszerváltás között nemcsak intézményei, hanem művészei, tudományos kutatói és állampolgárai révén is részese volt a szovjet blokk és a nyugati világ közötti személyi és információáramlás mind gazdagabb rendszerének. A Churchill fultoni beszéde nyomán elhíresült vasfüggöny metaforája helyett a történetírás ma már a nejlonföggöny vagy a félig áteresztő hártya képével igyekszik leírni ezt a bonyolult kapcsolatrendszert, e sok tekintetben zárt társadalmak intenzívebbé váló, de az állampártok által továbbra is felügyelt, cenzúrázott részvételét a globális áramlásokban. A kötet tanulmányai amellett érvelnek, hogy a nyitás és a rendszerek közti párbeszéd és vita gyökerei az 1950-es évek közepén kezdődő desztalinizációig nyúlnak vissza, az 1970-es és 1980-as évekre pedig már olyan szintet értek el, amelyben az irányított és felügyelt mozgások mellett mind nagyobb tér nyílt a spontán törekvéseknek. A tanulmányok többsége azt hangsúlyozza, hogy az utazás, tájékozódás és kapcsolatépítés szempontjából kiváltságos helyzetben lévő tudományos elitek – legyenek azok történészek, szociológusok vagy közgazdászok – nemegyszer sajátos módon egyszerre kapunyitóként és kapuőrként éltek is a lehetőséggel, horizontjuk tágítása mellett képesek voltak nemzetközi hálózatokhoz kapcsolódni. Számos hatás érte azokat a tömegeket is, akik jóval szűkebb utazási, tájékozódási lehetőségekkel rendelkeztek. Mindez nemcsak a tájékoztatási politika – 1960-as évektől tetten érthető – formálódásán mérhető le, hanem a nyugati kulturális hatások növekvő mennyiségén és változó minőségén, amelynek alapján a korszak Magyarországán – természetesen megszorításokkal, de – nem indokolatlan kulturális amerikanizációról beszélni.

Ha elhaladunk az Anker közben a második szám kapualja előtt, ma már nyomát sem találjuk annak, hogy 1910 és 1919 között itt működött a híres-hírhedt ateista-materialista diákegyesület, a Galilei Kör. 1990-ben kalapáccsal verték le a Galilei Kör Anker közi emléktábláját – ma már csak az egykori második emeleti klubhelyiséget jelző, belső emléktábla látható. Mindez szokatlan indulat egy diákegyesülettel kapcsolatban. Miért? 1919 után a radikális szabadkőműves páholyok támogatását élvező diákegyesületre elsősorban a Tanácsköztársaság funkcionáriusainak „keltetőjeként” emlékeztek, és bár a Galilei Körből valóban kikerültek kommunista népbiztosok, népbiztos-helyettesek és népbiztossági funkcionáriusok, de a diákegyesület 1908-as alapításakor hangsúlyozottan apolitikus, szabadgondolkodó, az önképzésre és a tudományra felesküdő társaságként indult útjára, amely az oktatás világiasodásáért és korszerűsítéséért állt ki. Ady Endre a „Láznak ifjú serege” címmel illette a galileistákat, versek sorát dedikálta a Galilei Körhöz, Jászi Oszkár pedig abban bízott, hogy ők vezethetik át Magyarországot a „Balkánból Nyugat-Európába”. Csunderlik Péter levéltári anyagokra, kiadott és kiadatlan visszaemlékezésekre, a Galilei Kör kiadványaira és a korabeli sajtóanyagra építve mutatja be a nemzetközi hírű tudósok sorát adó, mégis démonizált szabadgondolkodó diákegyesület történetét.

A zöld, környezetvédő civil aktivizmus új fejezetét jelenti a kortárs klímamozgalom, amelynek legfontosabb eseményeit 2018-tól a középiskolai tanulók által szervezett pénteki iskolai sztrájkok jelentik. A résztvevők tanulási kötelezettségüket azért tagadják meg, hogy tiltakozzanak a klímaválságra adott elégtelen politikai reakciókkal szemben. A klímamozgalom egyik kezdeményezője annak ikonikus alakja, a korábban magányosan tüntető Greta Thunberg. Magyarországon már 2018-ban megalakult a Fridays For Future csoport, majd tüntetések szervezésével csatlakoztak a nemzetközi tiltakozási kampányokhoz. A klímamozgalom lényeges újdonsága volt, hogy nem egy helyi környezetszennyezéshez vagy beruházáshoz kapcsolódik, hanem az éghajlatváltozás általános, mindenki által érzékelhető következményeivel foglalkozik. Az üggyel kapcsolatban egyszerre volt megfigyelhető a tudatos fogyasztáson és utcai tiltakozáson keresztül megvalósuló politikai részvétel. Kötetünkben fiatal és tapasztalt társadalomtudósok vizsgálják meg a klímatüntetők szociológiai hátterét, továbbá az éghajlatváltozással, a klímamozgalommal kapcsolatos politikai reakciókat, attitűdöket.

A könyv a két világháború között a Szovjetunióban élt magyar emigráció nőszempontú vizsgálatát vállalta fel, nem azért, mintha létezne külön férfi és külön női emigráció, hiszen nemre való tekintet nélkül mindannyian ugyanabban a Szovjetunióban éltek, de a nők emigrációs életeseményei, tapasztalatai, látásmódja és egyáltalán a helyzete számos dologban különbözött férfitársaikétól. A szerző elemzi a nők emigrációját leginkább motiváló tényezőket: az 1918/1919-es forradalmi aktivitás többük számára brutális következményeit, a kommunista eszme iránti elkötelezettséget, a kilátástalan élethelyzeteket és a családok egyben tartásának szándékát. Az emigrációt választó nők a várható nehézségek ellenére is éltek a számukra felkínált lehetőséggel, bizakodtak a jövőben, és egy új, a korábbinál sokkal jobb életet reméltek. Hogy ez mennyire volt a megfelelő döntés, az csak később derült ki. A kötet tartalmaz egy esettanulmányt is, az Arvale lányok történetét. A hat lánytestvér jellegzetes típusai azoknak a 19. század végén, 20. század elején született középosztálybeli lányoknak, akik modern nőknek tartották magukat, és úgy is próbáltak élni. Felnőtté válásuk és politikai szocializációjuk a nagy háború és a forradalmak rendkívül intenzív időszakához köthető. Mindannyian csatlakoztak a kommunista mozgalomhoz, közülük négyen kerültek ki a Szovjetunióba politikai emigránsként. Megszenvedték a sztálini terrort, és jóllehet mindannyiuknak sikerült visszatérniük Magyarországra, de csak nagy személyes veszteségek árán. A könyv igyekszik bemutatni a magyar nők szovjetunióbeli életének körülményeit és a szovjet típusú nővé válás folyamatát, nem feledve azt, hogy mindez nagyban függött a szovjet gazdasági és társadalmi helyzet változásaitól. Foglalkozik a sztálini törvénysértések és a nagy honvédő háború következményeivel, felhasználva e nők személyes börtön, láger- és háborús tapasztalatait, külön fejezetben tárgyalva a háború utáni hazatérés nehézségeit és buktatóit.

Az 1945-ben bemutatott második világháborús film, az Amerikai sas és az 1989. december 28-án mozikba kerülő sci-fi-horror, a Támadók a Marsról között a magyar közönség közel hétszázötven amerikai filmet láthatott a hazai mozikban. Ezek hozzávetőleg kétharmadát 1948 ősze és 1988 között, olyan évtizedekben, amikor a szocialista kultúrpolitika elvei szerint működő filmimport és -forgalmazás állami monopólium volt, a bejövő filmeket pedig ideológiai és minőségi szempontok alapján cenzúrázták. Vagyis Hollywood még e szigorú kontroll mellett is jelentős szerephez jutott idehaza. A kötet a fent említett két végpont között kíséri figyelemmel az amerikai film magyarországi jelenlétét és az azt övező kultúrpolitikai vitákat: a teljes elzárkózás sztálini éveitől kezdve a hruscsovi olvadás óvatos hidegháborús párbeszédén és nyitásán át az enyhe, majd mind határozottabban felszínre jutó kommercializáció évtizedéig. A vasfüggöny – vagy „nejlonfüggöny” – ellenére az amerikai film a szovjet blokk Magyarországának egyik legjelentősebb élménygyártójává és az ott élők mindennapjainak szerves részévé vált, így a gondolkodásra gyakorolt hatása sem volt elhanyagolható.

Hogyan olvassunk naplót, önéletrajzot és más típusú személyes történeti forrást? Ez a fő kérdése ennek a kötetnek, amelynek kettős célja van. Egyrészt konkrét szövegek alapján általános szempontokat, útmutatót kínál a személyes történeti források értelmezéséhez. Másrészt néhány esettanulmány során igen részletesen bemutatja e szempontok használhatóságát, miközben adott szöveg filológiai vizsgálatát is elvégzi. Ami a vizsgálati kérdéseket illeti, a következőkre kell gondolni: Miként lehet a szerző saját korában keletkezett regényeit személyes forrásként értelmezni? Miként deríthető ki a szerző szándéka és miért hasznos követni: hogyan változott a szerzői elbeszélés például különféle naplóverziók során, levelek és regények, emlékbeszédek és önéletrajz között? Mennyiben formálták ezeket az elbeszéléseket a műfaji szabályok és a közönség normái? Találhatók-e nem-specifikus különbségek a személyes forrásokkal való foglalkozás során? Milyen módon működik a történészek (az olvasók) által használt „értelmezési keret” a naplók, önéletrajzok olvasásakor? Mennyiben határozzák meg a személyes források használatát a történetírás egyes részterületein zajló változások? A kötetben mindezek mellett hangsúlyos a tapasztalat történetének témája, hiszen fontos kérdés: a személyes történeti forrásokból vajon megismerhető-e valakinek a múltbeli, megélt tapasztalata – és ha igen (vagy nem), miként válik történelmi tapasztalattá? A személyes történeti forrásokról és tapasztalatról szóló kötet az 1848 és 1948 közötti Magyarország történetéről tudósító naplók, önéletrajzok, másféle visszaemlékezések, levelek és regények elemzésére épít, példái innen valók.

 A HELYZET MŰHELY KÖNYVEK első kötete. A könyv a magyar rendszerváltás örökségét értelmezi újra a világtörténelmi folyamatok részeként. Célja, hogy visszahelyezze a gazdasági és politikai eseményeket a globális és történeti összefüggések közé, vagyis megmutassa, hogy a hazai események a világrendszer fejlődésének szerves részeként alakultak, de egyben formálták is a világtörténelmi folyamatokat. A globális elemzés a hosszú huszadik századot jellemző monopoltőkés hegemónia keletkezésével, nemzetköziesedésével, majd válságával kezdődik. Ennek a folyamatnak a körülményei határozták meg a háború utáni világgazdasági integrációt, és azon keresztül az államszocialista kelet-európai országok visszailleszkedését a nemzetközi munkamegosztásba. Ennek keretében alakult ki Magyarországon az 1960-as évekre jellemző „hídmodell”, ami a külkereskedelmi szakosodás mellett a kádári kompromisszum belső társadalmi egyensúlyára épült. A rendszerváltáskori tulajdonreform körülményeit e hídmodell válsága határozta meg: míg a privatizációval a külföldi és belföldi tulajdonosi csoportoknak e válság során kialakuló viszonya intézményesült, a 2008-as világgazdasági válság olyan új helyzetet teremtett, amiben ez a viszony a külső integráció feltételeinek megváltozásával együtt tudott átalakulni. A 2010 utáni nemzeti tőkére alapozott rezsim saját hegemóniaépítésére tudja használni a tőkeképződést, ennek érdekében az állam egy új kiegyezést alakított ki a domináns német ipari tőke és a magyar nemzeti tőkésosztály között. Míg az előbbit az exportágazatokban, az utóbbit a belföldi szolgáltató szektorokban tőkésítette fel. A geopolitikai változásoknak köszönhetően a bővülő kínai és orosz tőkebefektetéseket is a hegemóniaépítésre használja. Azonban mint azt a könyv megmutatja, ez az átalakulás sem oldja fel a félperifériás függő fejlődést jellemző dilemmát a tőkéhez, fejlett technológiához és piacokhoz való hozzáférés és a tulajdon megtartása között.