Napvilág strana 8 z 11

Magyarország és Románia kapcsolatára 1956–1989 között nemcsak az erdélyi magyarság sorsa volt nagy hatással, hanem fontos szerepe volt a két államhatalom egymást keresztező nemzetépítési stratégiájának is. A két ország története nem írható le egyszerűen egy kamaradráma szereplőinek hányattatásaként, mert a külvilág – a Szovjetunió, a többi szocialista ország, a Nyugat – nem puszta díszlete volt ennek a színpadnak. A sokat emlegetett nemzetközi erőviszonyok, az egyes szereplők külpolitikai stratégiái, a diplomácia kijelölték és egyúttal erősen le is határolták azt a terepet, amelyben Magyarország és Románia az egymás elleni küzdelem során mozoghatott. Sőt a két állam vezetőinek még az eszközök használatában sem volt sok választásuk: adott volt a stílus, amelynek egyeznie kellett a hidegháború, majd később az enyhülés nemzetközi normáival és játékszabályaival, és nem hagyhatták figyelmen kívül a nemzetközi közvéleményt és a médiát sem. A szocialista táboron belüli nemzeti elkülönülés, a nemzetek saját gazdasági érdekeinek egyre nyíltabb formában történő érvényesítése az 1960-as évek elejétől általános jelenség volt. Többségükben leszámoltak az autarkiás fejlesztési koncepcióval, ha eltérő mértékben is, de szerkezetét tekintve mindegyiknek nyitott volt a gazdasága. A törekvés a nemzetközi gazdaságba történő beilleszkedésre volt az a motiváció, amely a nemzeti gazdaságok, a nemzeti érdekek újragondolására ösztönözte a térség országait is. A szocialista országok esetében az is fontos volt, hogy hitelesíteni tudják önállóságukat, függetlenségüket a Nyugat és a harmadik világ felé. Ezek a korjelenségek és természetes törekvések jelen voltak Magyarország és Románia fejlődésében is, és fontos szerepet játszottak kapcsolatuk alakulásában. A két ország viszonyát azonban ezekben az évtizedekben inkább az immár évszázados nemzeti-nemzetiségi probléma határozta meg és tette egyedivé. Keserű, hol erősebben, hol gyengébben érzékelt, de mindenképpen évtizedes tapasztalata volt az 1945 utáni erdélyi magyarságnak, hogy az anyaország politikai vezetése nem tesz semmi kézzelfoghatót az érdekében, hogy érdemben hiányzik a szolidaritása. Sokszor a szavak, a gesztusok is hiányoztak, még kódolt üzenetek sem jöttek Budapestről. Nem vélekedik erről másként a magyar történettudomány sem, amely e téren sokáig adós maradt az alapkutatásokkal. A folyamat és még inkább a végeredmény azonban ismert: az 1960-as évektől a romániai magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlott, és a hetvenes évektől mind drámaibbá vált. Indokolt a megállapítás: a kádári politika nem tudott érdemlegesen segíteni az erdélyi magyar kisebbségnek. Miért nem? Akart-e egyáltalán? Milyen célokat tűzött ki e téren maga elé a budapesti vezetés? Milyen taktikát, módszereket alkalmazott a célok elérése érdekében? Voltak-e egyáltalán eszközei? S ha merészebb célokat jelölt volna ki a magyar párt és kormány, ha keményebb magatartást tanúsított volna, akkor messzebb jutott volna? Akkor többet ért volna el? Miért nem vállalta a magyar politika sokáig a konfrontációt Romániával? S ha vállalta volna, mik lettek volna a következmények? Miért szaporodtak mégis a konfliktusai a román politikai vezetéssel? Miért vállalta a nyílt sisakos küzdelmet a nyolcvanas évek második felében? Miért és miként változott a magyar külpolitika Románia irányában? A könyv ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni, miközben áttekinti a teljes Kádár rendszer politikai mechanizmusait és annak változásait.

Közép-Európa, Mitteleuropa, Europe Centrale, népidemokratikus tábor. – Miben állt Közép-Európa fogalma és önmaga, ahogyan a 19-20. század során a történelem magával hozta, és ahogyan a benne és körülötte elhelyezkedő politikai erőközpontok értelmezték. Ez a tárgya ennek a sok szerző munkájára támaszkodó kötetnek.„Közép-Európa nem földrajzi egység jól meghatározott határokkal, és nem is a történelem egyik változatlan struktúrája” – jelenti ki egy szerző, és ez állító mondattá átfogalmazva annyit jelent, hogy a határai rugalmasak, az időben változók, és rendszeresen módosul a szerkezete is. Egy másik szerző Közép-Európát nosztalgikus, múltba vágyó kultúrájáról véli felismerni, míg e kötet közreadója jóval prózaibb meghatározása szerint „Közép-Európa ott van, ahol barokk tornyok integetnek egymásnak, ahol Lehár Ferenc mindenkié, ahol a palacsinta népeledel, és a feketekávét mokkás kanállal kavarják.”A szöveg két fő történeti vonulatot követ. Az egyik a nagyhatalmi igény az általuk megszervezendő, uralni vágyott terület kisebb-nagyobb részére vagy az egészére, amely „egész” időről időre tágulhat is, a másik a „nagyok” közé beszorult népek törekvése az egyik vagy a másik, esetleg mindegyik nagyhatalom törekvésének elhárítására. Az utóbbi cél az itt élő etnikumok viszonylagos kicsinysége miatt logikusan megkívánta az összefogást (föderációt, konföderációt, uniót stb.), és ezért ez a gondolat rendszeresen felmerült és különösen erőteljessé vált a nagyobb megrendülések idején (1848, a ’48-as nagy emigráció, az első és a második világháború utolsó évei és közvetlen utókora). A józan törekvést ellensúlyozta, és minduntalan kudarcra kárhoztatta a korszak nacionalista fő tendenciája, amely megszülte az itteni kis népek hatalmas ambícióit, amelyek kizárólag mások, a többiek rovására érvényesülhettek.Összefogás és megegyezés helyett minduntalan a viszálykodás maradt felül, ami a térséget mélyen megosztotta. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy szinte szabályszerűen mindig valamely nagyhatalom lett győztes a kisebb vagy nagyobb Közép-Európában. Tartott ez egészen addig, amíg az utolsó hatalom meg nem gyengült annyira, hogy pozícióját feladja, és újabb igénylő sem jelent meg. Ebben a történelmi pillanatban senki sem akadályozná meg, hogy Közép-Európa regionális alegységként kialakítsa önmagát, csakhogy nagyhatalmi fenyegetés nélkül az erre irányuló szándék elvesztette legfőbb animátorát, és a nosztalgikus múlt iránti vágy sem működik olyan elevenen, mint valaha. Az itt található, szabadságukat végre élvező államok kemény, de békés konkurenciaharcot vívnak egymással (és sok mindenki mással), ami nem csak lehetővé teszi, de megkívánja a kapcsolódást a nagy egységekhez, és nem teszi kívánatossá egy közép-európai „szegényház” kialakulását.Hogy létrejön-e ez a kívánatos kapcsolódás? Talán majd egyszer. Talán majd akkor, amikor e vidék a jómódban élő szomszédok jól berendezett, közös térsége lehet.

Magyarország legújabb kori történetének egyik legérdekesebb, eseményekben és fordulatokban különlegesen gazdag három esztendejéről, a rendszerváltás korszakáról szól ez a monográfia. Az első átfogó, tényfeltáró és oknyomozó munka, amely az elsődleges forrásokra, eddig még nem kutatott levéltári dokumentumokra is építve dolgozza fel az 1987 közepétől 1990 tavaszáig terjedő időszak történéseit. Választ ad a rendszerváltás „titkaira” kíváncsi olvasónak, de nem a leleplezés vagy a megbélyegzés, hanem a tárgyszerű megismerés és a megértés szándékával. A Magyarországon és a szovjet tábor többi országában lezajlott történelmi fordulat annak a nagy átalakulásnak, „világrendszerváltásnak” a részeként ment végbe, amelynek során egy új globális gazdasági és hatalmi világrend formálódott és formálódik. A nagyhatalmi erőtér és a világgazdasági folyamatok nélkül nem érthetők meg a magyarországi fejlemények, ennek megfelelően a könyv a nemzetközi összefüggésekre is különös figyelmet fordít. A többpártrendszerű demokratikus jogállamba való átmenet békés, tárgyalásos módon ment végbe, de ez korántsem jelenti, hogy éles politikai harcok, konfliktusok nélkül zajlott volna le. A könyv szól a hatalom berkein belül kibontakozott vitákról, hatalmi harcokról, az ellenzék egymással is rivalizáló szervezeteinek létrejöttéről, együttműködésükről és ellentéteik formálódásáról. Plasztikus képet ad a történések főszereplőiről, a felbomló Kádár-rendszer és a megszülető új demokrácia politikusairól és pártjairól. Epilógusában kitekint a rendszerváltó erők további sorsára is. A kötetet részletes bibliográfia és névmutató gazdagítja. A monográfia a rendszerváltás kézikönyveként is használható, nem hiányozhat annak a könyvespolcáról, akit mélyebben érdekelnek közelmúltunk történései.

A szerző a megszokottól eltérően közelíti meg a globalizáció kérdését. A globalizáció, pontosabb nevén a transznacionális monopolkapitalizmus lényegének azt tartja, hogy a tőkének sikerült újból egyetemlegesen korlátlan uralma alá hajtania a munkát, az emberiség túlnyomó többségét. A tőkének ez a hatalma az ipar-szolgáltatási tartaléksereg felduzzasztása révén a munka mennyiségének és intenzitásának növekedését, a munkaerőáru értékének csökkenését eredményezi, vagyis a kizsákmányolás növekedésével jár.A szerző a tőkés termelés nemzetileg és nemzetközileg is hierarchikus jellegének hangsúlyozásával kimutatja, hogyan hárítja át a fejlett országok tőkéje időről időre saját válságait nemcsak saját munkástömegeire, hanem a fejletlenebb országokra, azok tőkéjére és munkásosztályára, hogyan áll szemben a kis- és nagytőke egymással a konkurencia miatt.A könyv bemutatja azt is, hogyan kuszálódnak össze a többszörös hierarchiákkal átszőtt tőkerendszerben a társadalmi szembenállás frontvonalai, a kis- és nagytőkék szembenállása a tőke-munka ellentéttel, a világ munkásarisztokráciájának a jóléti államért folytatott reformista utódvédharcai a fejlődő világ már régen elnyomott munkástömegeinek érdekvédelmével, a nacionalista, retrográd antiglobalizmus a globalizáció világtörténelmi alapjait nagyon is üdvözlő, de annak magántőkés formáját elutasító globalizációkritikai mozgalmakkal.

A rendszerváltás gyökeresen átalakította a magyar társadalom szerkezetét, új társadalmi szereplők jelentek meg a színen, és a régiek új, számukra addig ismeretlen helyzetben találták magukat. A kötet tizenhét tanulmánya egyformán foglalkozik a társadalom átrétegződésével, a településszerkezet átalakulásával, a szegregáció és a migráció kérdéseivel, a leszakadó, szegény rétegek újratermelődésével, az ifjúság helyzetével és az oktatás, az iskolarendszer átalakulása felvetette problémákkal, az új elitek kialakulásával, a fogyasztási csoportok vizsgálatával, a családdal és a családon belüli munkamegosztás változásaival, az újonnan megjelent kereskedelmi média szerepével a tudatformálásban, a politikai értékválasztásokkal és a politika társadalomformáló hatásával, az érdekérvényesítés lehetőségeivel, valamint a szociológia tudomány jelen állapotának felmérésével, elért eredményeivel és az előtte álló új feladatokkal, amelyek meghatározzák a kutatás jövőbeli irányait is.A szerzők névsora illusztris: a neves, már jól ismert kutatók mellett a szociológusok fiatal nemzedékének tagjai is megszólalnak.A tanulmányokat olvasva az érdeklődő több, rendszerezettebb és kézzelfoghatóbb információt szerezhet a mai magyar társadalom állapotáról, mint amire a mindennapi tapasztalatok lehetőséget nyújtanak.

A modern demokratikus kultúra a világi megváltás kultúrája; évezredes fejlődés állomása. „Nyugaton – írja Francis Fukuyama – a kereszténység először kialakította az emberi méltóság egyetemességének elvét, ezt a felvilágosodás az égből lehozta és az egyetemes emberi egyenlőség világi elméletévé tette.” Tocqueville és Mannheim Károly szerint a középkor óta érlelődik a demokrácia, amely az ókorban csak kormányzati forma volt, ma pedig értékfogalom is. A magyar demokratikus kultúra csak apró mozzanat a nagy történelemben, de a nagy kontinuum része a maga „eredeti jellegzetességeivel”, amelyek ott gyökereznek az idők méhében. Kumulatív folyamat és alapító események láncolata. Ezek az események 40-50 évente megismétlődtek – 1790–1795, 1848/49; 1918/19; 1956, 1989/90 –, s újabb és újabb történeti vizsgálódások tárgyai. És ki tagadná, milyen mélyen aktuális az, ahogy Ludwig Börne még az 1820-as években a francia forradalomról szóló újabb és újabb művek hasznáról írt, amelyek „nem vetnek ugyan új fényt a régi sötétre, mégis régi fényt vetnek az új sötétre, és arra tanítanak, hogy miként hasznosítsuk értelmesen a forradalom tapasztalatait”? Kérdés: hogyan és miként tegyük ezt, amikor az emberi értelem útjai is kiszámíthatatlanok? Talán jobban tudjuk alakítani a jövő útjait, ha ismerjük, honnan indulnak.Írásunk a magyar demokratikus kultúra hőskorát idézi fel, és egyben felhívás az együttgondolkodásra.

A szociológia az a társadalomtudomány, amely ismeretanyagánál fogva ma már nélkülözhetetlen a legkülönbözőbb szakmák képviselői számára. Különösen fontos ez a tudás az emberekkel, emberi viszonyokkal dolgozó jogászok munkájához. Ez a tankönyv egyrészt a jogi felsőoktatás részét képező jogszociológia tantárgy előkészítését szolgálja, másrészt – ettől függetlenül – és szemléletformáló hatású lehet más területek szakemberei számára is: segítheti az egész társadalomban való gondolkodást.A tankönyvben az olvasó átfogó képet kap a szociológiai elméletek fejlődéséről és néhány különösen fontos kutatási területéről. Részletesen szól a könyv a társadalom szerkezetével kapcsolatos kutatásokról, különösen a magyar társadalom viszonyairól.A fejezetek többségét áthatja a történeti szemlélet, de ez a magyar társadalom strukturális jellemzői vonatkozásában különös jelentőséget kap. A szervezetek, a deviáns viselkedés és a kultúra szociológiája mellett szóba kerül néhány, a szociálpszichológia szakterületére tartozó kérdés is. A Függelékben a szociológiához szorosan vagy lazábban kapcsolódó társadalomtudományok egy-egy problémájának kifejtése található. Ezek a fejezetek kiegészítik a szociológia törzsanyagának számító alapismereteket, és tájékoztatást nyújtanak kevéssé ismert területekről.Az egyetemi tankönyvnek szánt mű szerzője abból indult ki, hogy a társadalomtudományi szakterületek kölcsönös figyelme egymás iránt a társadalomismeret megszerzésének termékeny útját jelenti. Az érdeklődő olvasót a könyv fejezetei szerinti felosztásban tájékoztató bibliográfia segíti.

A monográfia szellemileg és szaktudományosán egyaránt vonzó jogelméleti és jogfilozófiai problémákhoz és megoldásaikhoz vezeti el olvasóit. A szerzők saját jogfelfogásuk bemutatása mellett széles körű áttekintést adnak a múlt és a jelenkor irányzatairól. A 20. század legnagyobb gondolkodóiról rajzolt önálló szellemi portrék teszik teljessé a szisztematikus kérdéseket megelőzően tárgyalt elmélettörténeti anyagot.Az angolszász joguralom, a francia konstitucionalizmus, a német Rechtsstaat és a magyar átmenet jogállamiságának a nemzeti jogfejlődésbe ágyazott leírása és értékelése alapozza meg a jogállami minőségű jog mai kritériumrendszerének tárgyalását. A legalitás talaján végbemenő magyarországi békés átmenet jogi reformok felhalmozódása útján vezetett a régi jogtípus áttöréséhez, ami nemcsak a forradalmi jogkeletkezést zárta ki – amennyiben a jogállamiság és a politikai forradalom szükségképpen anti-nomikus viszonyban állnak -, hanem annak a konzervatív álláspontnak az érvényesülését is, amely a jogállam konstrukciójával egy adott állapot megörökítésének, a változatlanságnak az őre kívánna maradni.A legalitás és a legitimitás megváltozott újkori viszonya befolyásolja a jog felépítését és működését. A jog fejlődését aktív adaptációnak bemutató álláspont ezt a felépítettséget a jogfilozófia lételméleti, kategóriaelemző módszerével mutatja be. A kötet tematikai horizontja a jogok természetének, így a szerzett jogok, a természetes jogok és az emberi jogok jellemzésének, továbbá az igazságosság jogelméleti kérdéseinek a bemutatásával válik teljessé.

A Földet a világűrből megpillantó űrhajósok beszámolói szerint szinte misztikus élmény planétánk ragyogó szépségét a világűrből szemlélni. A kozmoszból nézve bolygónk nemcsak hogy nyüzsög az élettől, hanem önmaga is saját erejéből létező élőlénynek tűnik.A jelenlegi világgazdasági modell, a gazdasági növekedés minden áron való hajszolása, a gazdag országok pazarló fogyasztása, a fejlődő országoknak a nyugati fejlődési modelleket másoló növekedése és a természettel folytatott rablógazdálkodás mára válsághoz vezetett, amely tönkreteszi a Föld ökológiai rendszereit. Az emberiségnek cselekednie kell, mert ha a jelenlegi trendek változatlanul tovább folytatódnak, akkor 2050-ig megduplázódhat az üvegházhatást okozó gázok légköri koncentrációja, és ez előidézi az éghajlat veszélyes felmelegedését. A környezetvédelem iránt érdeklődő olvasók jól tudják, hogy a 21. század egyik legfélelmetesebb kihívása a globális felmelegedés.Ez az adatokban és dokumentumokban gazdag, ugyanakkor olvasmányos könyv azt vizsgálja, hogy az emberiség milyen politikai válaszokat adott a klímaváltozás kihívására. A környezeti válság szaporodó jelei arra intenek, hogy mind a döntéshozóknak, mint az egyéneknek újra át kell gondolniuk a fejlődésről és a társadalmi igazságosságról alkotott nézeteiket.Bár a globális felmelegedés kihívása magától értetődő intézkedéseket követel, mégis sajátos problémákról beszélhetünk. Az éghajlatváltozás elleni lépések sikeréhez ugyanis az emberi viselkedés és gondolkodásmód olyan mélyreható változására van szükség, amilyenre az emberiség egész eddigi történelmében még nem volt példa. Reményeink szerint ez a könyv alkotó módon járulhat hozzá az egyre fontosabbá váló szemléletváltáshoz.

“Emlékezet, történelem: távolról sem egyjelentésű fogalmak, s rá kell ébrednünk, hogy minden szembeállítja őket. Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak…a történelem [ellenben] mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik.”   Pierre Nora francia történész e megállapítása az emlékezet (s ugyanígy az emlékezés) és a történelmi tudás szétválásáról az utóbbi idők egyik jellegzetes történetírói megközelítését alapozta meg. Az emlékezés újabb pszichológiai fogalma, és a történetírást az elbeszélés egyik lehetséges módjaként tudatosító elmélet viszont lényegi azonosságot, legalábbis némi folytonosságot teremt emlékezet és történelem között. Ez az elképzelés ugyanis az emlékezést, a belőle fakadó kollektív emlékezetet, végül pedig magát a történetírói tudást kivétel nélkül konstrukciókként magyarázza, így a belőlük adódó tudást (értékrendet és világlátást) nem “tükrözés”, “utánzás” vagy “rekonstruálás”, hanem a kifejezetten konstruálás eredményének tekinti. Mindezek folyományaként a modern (nemzeti) történetírás, amely múlt századi megszületésétől kezdődően az igazság és a tudományos ismeret egyedüli letéteményesének hirdeti magát, szintén radikálisan új értelmet kaphat. Így válhat lehetővé, hogy a korábbiaktól eltérően fogalmazzuk meg a szakszerű történetírás természetét. Ennek során szükségképpen előtérbe kerül a múlt elmondásának, az elbeszélés hogyanjának mindeddig alárendelt kérdése, az, amit hagyományosan a történetírói stílusnak szoktak nevezni. A könyvben részletesen kifejtett elgondolások értelmében az elbeszélői stílus valójában maga a történet, mivel az, ahogyan a történész az emlékezés, illetve az emlékezet megőrzött anyagából saját múltról szóló történetét megalkotja, döntően megszabja a múlt így megrajzolt képét.