Najnovšie - Beletria - ostatné strana 62 z 65

Prométheusz ?isten, látván az Embert, ezt a minden teremtmények között a legvédtelenebbet, számára a tüzet az égből lelopta, s egyben megtanította őt minden mesterségek ismeretére. S ekként nemcsak a fennmaradását biztosította, de megnyitotta előtte a tökéletesedés felé vezető utat. Zeusz, a féltékeny főisten, Prométheuszt ezért a Kaukázus sziklájához láncoltatta: egy sassal, naponta megújuló, változatos kínzások között, a máját szétmarcangoltatta, mígnem Héráklész, győztes csapatával arra vonulva, lelövi a sast és megszabadítja Prométheuszt. Eddig szól a „mese”. De hogyan élt ezután ez a legjobb isten, az emberiség e legfőbb jótevője? – teszi föl a jogos kérdést az író, játékos iróniával és mégis komolyan. Hogyhogy a mitológia a továbbiakban semmilyen emléket nem őriz róla? Nem emeltek számára templomot, nem állítottak oltárt, emlékéről elnevezett forrás vagy liget nincsen, s még csak egy csillagkép sem viseli nevét? Holott ki mindenki hozzájutott ezekhez a megtisztelő jelképekhez. Mesterházi szellemes oknyomozó története sokszor meghökkent, és mulattatva int arra: az emberiségnek sok talmi és vérgőzös törekvése helyett meg kellene találni és becsülni végre a valódi értékeket.

Még hetek múltán is így diskuráltak. Borsai félhangon beszélt, de lehetőleg úgy, hogy más is értsen belőle, Zeke meg a maga módján felelgetett. Keresztülköhögte Borsai dünnyögését, pipája füstjét vizsgálgatta nagy szakértelemmel, tenyerével hessegette el a bodor karikákat, vagy egyszerűen a földre sercintett. - Mit csináljunk? - mondta egy ízben bosszúsan a csoportvezetőnek. - Nincs még elég mérnökünk. Be kell érnünk az ilyenekkel, amíg a mieink kijönnek az egyetemről. Addig majd csak elküszködünk. - Borsait kereste a tekintetével, s hogy megpillantotta mérőléccel a kezében, amint közönyös arccal utánamért a kitűzőknek, megdörzsölte tüskés állát. - Hisz nem mondom, elvégzi a dolgát, csak éppen nem szívvel csinálja. Azt csodálom, hogy fiatalember létére ilyen puha, kényelemszerető.

Júlia, a húszéves bölcsészhallgató rajongásig szereti apját, a híres újságírót, aki mindenből kiábrándultan pusztul el az első világháború utáni években. A leány elfogadja a laptulajdonos javaslatát, s Münchenbe utazik tudósítóként. Ott riportot készít Thomas Mann-nal, megismerkedik a legkülönfélébb haladó művészeti irányzatokkal zenében, irodalomban, festészetben s férjhez megy egy igen művelt emberhez. Házasságuk azonban nem hosszú életű, Júlia rövidesen egy ott tanuló székely orvos felesége lesz, és férjével New Yorkba utazik. A társadalmi közállapotok és emberi viselkedésformák azonban mindkettőjüket riasztják. Vajon meri-e követni Júlia szerelmét az afrikai őserdők riasztó világába is? Erről szól ez a lenyűgözően érdekes, szép regény, amely színesen ábrázolja Júlia életútját az emberi kiteljesedés felé, s tájékoztatja a fiatal olvasókat arról, hogy milyen nehéz lehetett az 1920-as években kivergődni a női sors akkori szűk keretei közül.

A ?regény középpontjában látszólag egy rövid házasság története áll. 1946-ban Lőtte Józsi vegyészmérnök, régi, illegális kommunista feleségül veszi hajdani szerelmét, Szűcs Dóri grafikust. A két ellenkező természetű ember házassága – bár szeretik egymást – pár év alatt válságba kerül. Dóri egy ideig a maga módján alkalmazkodni próbál férjéhez, 1949-re azonban elbizonytalanodik, s túlbuzgóságában megnyilvánuló félelme egész környezetével, még férjével is szembefordítja.A történet alakjainak alapos megismertetéséhez az író a múlt különböző rétegeit idézi fel, elsősorban Dóri gyermekkorát, a „bűvös kört”: a Szűcs család különös és vonzó légkörét, majd az idősebb Szűcs leánynak, a gyönyörű Vilmának a házasságát, azután a túl érzékeny Dóri életének szeszélyes fordulatait. A múlt szuggesztív erejű megjelenítése érthetővé teszi a házassági válságnak a jellemek különbségéből származó legapróbb tüneteit is, s ugyanakkor rendkívüli mértékben kitágítja a történetet. A házassági válság rajza tehát szinte észrevétlenül a Szűcs család regényévé szélesül, egymásba fonódó vagy egymástól távolodó emberi sorsok gazdag, eleven áradatává, amelynek sodra ellenállhatatlanul magával ragadja az olvasót.

„Ha nem tévedek, május hetedikén a budapesti első kerületi anyakönyvvezető előtt köttetett meg az a házasság Jean T. Laffit és Tóth Flórián között, amelyről dr. Ismerős azt mondta, egy makk felsőt csapva le partnerei elé: Már ennek a házasságnak az előzményei is olyanok voltak, mint egy regény. Mások érdekesnek találták, hogy egy pesti fiatalember amerikai nőt vett el feleségül, aki nem lehet más, mint filmszínésznő. Holott más volt.”

Biró Lajos szembenézett az asszimiláció problémájával akkor, amikor a beilleszkedés, a beolvadás és az elfogadottság csakugyan problematikussá vált. A kitérés gondolata kísérti meg a XVI. századi pogromnak emléket állító, valóságos történeten alapuló A bazini zsidók című regényének főhősét is, mindaddig, amíg rá nem döbben hitsorsosai szenvedésére. A vérvád-regény 1921-ben, Bécsben jelent meg, és történeti példázatba rejtve mutatja fel az asszimilációban egykor határozottan hívő szerző csalódását…

„Bent volt a teremben. Ide csak nem jön be Tévedés volt: oda is bejött. Az ajtó felnyílott, és suhogva, parfümösen, szenzációsan Glória jött be rajta. A széles körű család nagy számban megjelent tagjai összesúgtak, a törekvő Csillag lázasan, görcsösen próbált a menyasszonyával beszélgetni, a menyasszony azonban kíváncsian és megilletődötten bámulta Glóriát. Glória szende arccal vonult meg a háttérben, a törekvő Csillag elhallgatott, és verejtékcseppek verődtek ki a homlokán.”(részlet)

„Csak most vette észre, hogy nem vacsorázott. Rögtön utána meg­érezte a gyomrában az éhséget is. Mit huzakodjék? Köszöni, jó lesz. Hozasson bort hozzá? Nem, nem. Ahogy együtt ültek, az asszony­ka szája zsíros lett egy picit, fényesen, pirosan csillogott. Mint a legdivatosabb rúzs! Kálmossnak nagyon ízlett a krumpli, meg a kis virsli benne. Valamikor azt hitte, soha életében nem bír többet bur­gonyafélére nézni, most ugyancsak nyeli. Igen, azért a furcsa lopá­sért, már el is felejtette volna Ugyan; nem lopna-e megint, ha?Zsuzsa odaült melléje, megtörölgette száját, ivott egy pohár vizet, a szeme ránevetett.– Borzasztó lenne most egyedül – suttogta. – Hideg van kint, barát­ságtalan idő. Ugye jó így, kettesben?– Jó, Zsuzsa asszony.”

Szoboszlay Tamás százados a nyilas hatalomátvétel napján érkezik haza szülővárosába, Budapestre, egy osztrák katonai kórházból. Rövid időn belül egyértelművé válik, hogy számára már nem csak az oroszok ellen folyik a háború, hanem a hazáját megszálló szövetséges német hadsereggel szemben is. Az események sodrásában találkozik gyerekkori barátjával, akinek segít elbújtatni zsidó származású mennyasszonyát. Majd régi szerelmével is összehozza a sors, akivel még nem zárta le a múltat. Pár héttel később már nem csak szerelméért, hanem az életben maradásért is küzdenie kell, az oroszok által ostromlott magyar fővárosban.

Egy nő a férfi számára lehet maga az élet, vagy akár a rontás. Ugyanez három nővel háromszoros öröm – vagy netán háromszoros kín? Artúr magabiztos és sármos férfi, egy latin zenekar gitárosaként bohém életet él. Konformizmust és hétköznapokat nem ismer, szokva van a zűrzavarhoz. Azt mégsem gondolja, hogy a nők által sosem látott kavalkádba keveredik.

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

A szerző biológiai és szellemi csoda: túl századik életévén, még mindig szellemi kapacitásának birtokában van, még mindig képes az alkotásra, emlékeinek, élményeinek művészi formába öntésére. Ez a kötete egyaránt tartalmaz réges-régen – például a 20-as évek elején, a bécsi emigrációban – keletkezett írásokat, amelyek több mint fél évszázad alatt alámerültek az írásművészet óceánjába, de jelentős találkozásokat, eseményeket örökítettek meg annak idején, továbbá a közelmúltban, folyóiratainkban, újságjainkban megjelent, hangulatos, magával ragadó, impresszionisztikusan színes tárcákat, miniatűr esszéket és egészen friss, új írásokat, amelyek ebben a kötetben kerülnek először közlésre.Tematikájában, sokszínűségében is igazi Dénes Zsófia-kötet: emberségre tanító, érzelemmel telített, morális ihletésű.

,,1968. november 17-én Gombrowiczcsal csaknem végzett egy iszonyatos infarktus. Utána két hónapig mozdulatlanul kellett feküdnie. További két hónap múlva, tehát halála évének márciusában még mindig nem hagyhatta el lakását. Ezt írta Naplójába: ,,Nem haltam meg, de halálos találat ért bennem valamit - mintha fal választaná el tőlem, ami a betegség előtt volt. Új nehézség bukkant fel köztem és a múlt között." Ez nagy élmény lehetett és nagy téma: életen túl lenni és halálon innen. Az a Birodalom, melyet Naplója elején négyszer egymás után az ,,Én" szócskával jelölt, egy fal mögé került. De mielőtt még átáshatta volna magát alatta, vagy roppant erőfeszítéssel átugorhatta volna, leomlott a Fal. ,,Nem, nem Berlinről írok, magamról írok - vallja Berlinben -, nincs is jogom másról írni." A Berlini jegyzetek német előszavában még határozottabban fejti ki ezt a gondolatot: ,,A Berlini jegyzetek tehát Berlinre vonatkozik, de még inkább rám, énrám Berlinben. Jócskán akadnak olyan emberek, akik a rendkívüli önteltség tünetének vélik, ha valaki ilyen mértékben önmagára koncentrál. Én, ellenkezőleg, elismerésre méltó szerénységet és dicséretre méltó visszafogottságot látok ebben. Hiszen ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak a világról, a városokról és a nemzetekről? De ha magamról beszélek, akkor magamnál otthon vagyok." Az irodalomban mindig magunkról beszélünk, ítéleteink bennünket minősítenek. Ebben az értelemben szabom át magamra a fentebb idézett gondolatot: ,,Az Időm Gombrowiczcsal tehát Gombrowiczra vonatkozik, de még inkább rám, az én időmre Gombrowiczcsal." Ő szívesen idézte Esküvőjének ezt a sziporkáját: ,,Nem mi mondjuk ki a szavakat, a szavak mondanak ki minket." Bólintok egyetértésem jeléül, aztán megrázom a fejem. Zseniális mondat, de önmagában nem áll meg, mert nem véletlen, és nem is független tőlünk, hogy melyek ezek a szavak."

Hauptmann, a Takácsok, a Naplemente előtt és sok más világhírű színmű szerzője, a modern német naturalista és szimbolista dráma kiváló mestere, prózájában is maradandót alkotott. Regényei és novellái közül máig népszerű költői remeklése A soanai eretnek.    A svájci hegyi környezetben, havasi rétek tavaszi pompájában játszódó történet hőse Francesco, a fiatal plébános, aki beleszeret egy kitaszított, kiátkozott pásztorcsalád leányába, Agathába. A lány testvérszerelemből született, s így a pap bűne kétszeres. De ha papként el is bukik: emberként fölszabadul, kitör a dogmák és vallásos babonák világából, maga is a Természet boldog gyermekévé válik.     A soanai eretnek ma is megragadó értéke: a finom lélekrajz, a tiszta, költői stílus és az élettől duzzadó természetleírások szépsége.

Nagy feltűnést keltett megjelenése idején Gyergyai Albert első szépprózai műve, az Anyám meg a falum. Annyi tanulmány és esszé tudós írója, a francia irodalom fordítója és nagy tehetségű professzora váratlanul önmagáról kezdett szólni, bár igaz, hogy személyessége megint csak modellhez kötődött: csakhogy ezúttal nem irodalmi modellhez, hanem szülőföldjéhez.A falutól a városig ennek a vállalkozásnak a folytatása. Első ciklusa közvetlenül kapcsolódik az előzményhez; a gyermekkor nevezetes szereplői, a falu életének meghatározó figurái, többségükben okos, életvitelükben, konyháikban, ruháikban és olvasmányaikban igényes nők bukkannak elő az emlékezet mélyéről. S a legmegrázóbb közülük az író nővérének Szép Ilonkának regényes, boldogtalan lénye.A második részben a diákévek kisvárosa idéztetik meg, például a kisváros életének egy különös komponense: a francia vagy német nevelőnők jóvoltából műveltséget és európaiságot – legalábbis annak igényét – nyújtó csöndes délutánok.A harmadik rész – napló. A háború után, a kisvárosban és a faluban tett látogatások tapasztalatait őrzi. A negyvenes évek hangulatát, amikor az emberek többsége idegzetében még a múltat őrzi, félve, sokszor ügyetlenül kóstolgatja az újat. S ott élnek a vagyonukat vesztett arisztokraták, s közülük néhány szép méltósággal viseli sorsát.Gyergyai Albert előadásmódja a klasszikus próza nyugodt ritmusán, részletező technikáján iskolázott. De nemcsak ezért jó olvasni. Azért is, mert tárgyilagos szemlélet és személyesség példamutató egységbe forrt e művében, de talán helyesebb úgy fogalmazni: íme, egy őszinte könyv.

A regény főszereplője, egy tehetséges fiatal szí­nésznő, 1954-ben megkapja Az ember tragédiája Éva-szerepét, s a könyv nélkül tudott drámát olvas­va, minden színhez a maga életéből társít esemé­nyeket, helyzeteket és hangulatokat: újraéli a saját múltját. A történet egyidejűleg játszódik egy vidéki város forró augusztusi napján s az 1944–54 között eltelt évtizedben – kalandos életutat, szerelmeket és csalódásokat, pátoszt és tragédiákat s főképp a személyi kultusz éveit idézve –, a háttérben pedig az emberiség évezredei peregnek le. A regény cí­mének tehát több jelentése van. A Kettesben a Tragédiával tizenkettedik elkészült darabja az Európa közepén című regényciklusnak. S akárcsak a többi regény, ez is önmagában meg­álló, zárt kompozíciójú mű, de jó néhány alakját már ismerheti az olvasó a ciklus korábbi regényeiből.

Justh ?Zsigmond nagy írói terve, A kiválás genezise című regényfolyam, sajnálatosan félbe maradt. Az elképzelésből néhány kisebb elbeszélés mellett végül három regény készül el (A pénz legendája, Fuimus, Gányó Julcsa). A világ, amelyben a regények cselekményei játszódnak, a polgárosodó Magyarország, de éppen a polgárok csak a keretet adják az életre már képtelen nagybirtokos osztálynak, meg a jövőt rejtő parasztságnak. A kezdő műnek tekinthető A pénz legendája rokonszenves, de már életképtelen, túl művelt, túl érzékeny arisztokratákat ábrázol, társadalmi körképét úgy alakítja, hogy a szereplők egyéni lelki élete kerüljön fókuszba. Justh kitűnő megfigyelőnek bizonyul, szemlélete közel áll Zola biológiai determinizmusához, vagyis hiszi, hogy az öröklődés döntő az egyéniség kialakulásában. A töredékben maradt mű fontos kezdeményezése a magyar irodalomnak, bár közvetlen kortársai túl modernnek ítélték, ma személyében a magyar naturalizmus elindítóját tisztelhetjük, prózáját többek között Bródy Sándor és Móricz Zsigmond írásaival rokoníthatjuk.

"Az e kötetben közlésre kerülő írások kis hányadát képezik annak, amit Párizsban magyar témákról írtam. Szűk válogatásuknál leginkább az a szempont vezetett, hogy mi lehet még ma is érdekes az olvasónak.A megjelenési helyek közül az Irodalmi Újság és a Magyar Füzetek szerepel legtöbbször. Keletkezés szerint azonban a szövegek többségét úgy írtam, hogy a magam számára akartam tisztázni valamit.Az így papírra vetett sorokat azután valamilyen adódó alkalommal felhasználtam és közöltem. Igen gyakran egy Szabad Európa-adásban, majd egy cikkben, amelyet Méray Tibornak küldtem el. Máskor a már megírt sorokból az Irodalmi Újságnak vagy más folyóiratnak szerkesztettem cikket."

"Egy érõben lévő, pergamenszerűvé lett kukoricaföld arra jó, hogy különösebb indiánkövetelmények nélkül követhető a csörgő szél között osonó ellenség, merthogy ő maga zajos. Így halad. Hangosan. A vadász sötétben is lát. Mutatja, mindig a nyomaiba lépjek. Így teszek. Ha eltalálom, ha nem a sarkára. Meg-megállunk. Hallható, a fazon előttünk morog, énekel, káromkodik. El kell tűnődnöm azon, ugyan miért erre. Jobbra, hatvan méterre, balra meg száz, ott a kitaposott út. Aki a kukoricaföldön vág át az vagy nagyon részeg, vagy kajla úton jár. De ha részeg, már eldőlhetne, alhatna, hazakísérnénk"