Najnovšie - Svetová beletria strana 420 z 453

William Makepeace Thackeray (1811-1863) A világirodalom egyik legjelentősebb írója. Dickens mellett az angol társadalmi regénynek a legnagyobb klasszikus művelője. A maga korában roppant népszerű művei a kapitalizmus életformájának, erkölcseinek kegyetlen szatírái. ,,Lelenc volt-e Thomas Newcome, ama falu menhelyén nevelt gyermek, mely nagy ipari várossá fejlődött, és jelenleg az ő nevét viseli? Ezt híresztelték róla a legutóbbi választás alkalmával, mikor Sir Brian a konzervatív oldalon indult harcba a kerületért; Mr. Yapp, az ízig-vérig liberális jelölt, városszerte plakátokat ragasztatott ki, melyeken a menhely képe szerepelt, s azt hirdette a Newcome család pályafutásának kiindulási pontjaként, továbbá ironikusan arra szólította fel a szabad polgárokat, szavazzanak Newcome-ra a céh.továbbá szavazzanak Newcome-ra az egyházkerület érdekében etcetera. De ugyan ki törődik az efféle helyi botrányokkal? Nagyon keveset számít ama szerencsések szemében, akik a meghívottak listáján szerepelnek Lady Ann Newcome estélyei alkalmával, hogy szépséges leányai csak nagyapjukig tudják-e visszavezetni a családfájukat, vagy legendás ősük, a borbélysebész révén hitvalló Edward király állához kapcsolódnak..."

A ?jó fiú családregény, a Zudor-família két nemzedékét mutatja be. Egy kisvárosi cukorgyár igazgatója az apa. Hal­doklik, amikor a regény kezdődik halálával megbillen a har­monikus életforma, a polgári kényelem és biztonság alapja. A család felköltözik Budapestre. A fővárosban a régi tekin­tély, a társadalmi rang tudata és a megmaradt kis vagyon ad alapot különben bizonytalan létezésüknek. Az anya, a származására büszke, személyi varázsát még idős korában is megtartó Szentgyörgyi Hanna fiában, Bélában látja a családi hagyományok folytatóját, a régi rend fennmaradásának illú­zióját is a fiú ósdi szemlélete táplálja. Az enervált, életkép­telen fiú morális hanyatlása, majd teljes züllése nem marad hatástalanul leánytestvérére, hármuk közül elsőnek ő talál rá, ha nem is könnyen, az új élet számára is változást bizto­sító útjára.Thury Zsuzsa regénye egy kivételes történelmi forduló sok jegyét feltáró mű, melyben a család ábrázolása kiszélesül máshonnan jött és máshova tartó emberek rajzával.

The writer of this book tells us that »here is no attempt to write the history of a revolution, nor is this the diary of a witness of political events.« Nevertheless the fact remains that it contains much more than the personal experiences of an actor in one of the greatest tragedies that has occurred in recent history. If it were only that, its value would still be very great, for it is so vivid and dramatic a human document, and yet its style is so simple and so completely devoid of all »frills« or straining after effect, that it will appeal as much to those who like good ,literature and a moving tale for their own sakes, as to those who desire to understand a chapter of history about which little is known, but which yet throws a flood of light upon the great world movements of to-day. (Northumberland)

Vajda János (Pest, 1827. május 7. ? 1897. január 17.) magyar költo

Stendhal palástolt érzelmességében és értelmi fegyelmében két világ, a XVIII. és a XIX. század munkál, és talán ez a kettosség teszi, hogy ez az éles szemu katonatiszt és precíz tisztviselo, szenvedélyes, olaszos mukedvelo és gyanakvó diplomata olyan mélyen átéli, de egyszersmind kívülrol szemléli, és muvészetében hitelesen jeleníti meg kora emberi-társadalmi élményét.A Vörös és fekete foszereploje Julien Sorel, a szegény sorból származó, becsvágyó fiatalember, aki tudatosan egyházi pályára készül, de nem vallási meggyozodésbol, sokkal inkább érvényesülési vágytól vezérelve. A történet magvát Sorel szerelmei és lelki vívódása adja.

Azt mindenki tudja, hogy a gyerekek figyelnek minket. De hogy annyira, mint Vámos Miklós regényében... Azt, hogy mennyire összekavarjuk fiaink és lányaink lelkivilágát mindazzal, ami a szüleiktől, nevelőiktől és más igehirdetőktől zúdul rájuk, ugyancsak sejtjük, mégis megrendít, ha átélhetjük az ő szemszögükből. A Zenga zének főhőse még csak hatéves, de már a kettős – hármas, négyes – nevelés akkorákat csattan a hátán, hogy attól kódul, és a könyv végére szinte felnő, noha még mindig csak hatéves. A gyereknyelv szellemes és egyedi irodalmi ábrázolása teszi nevetőssé ezt a fölkavaró regényt. (Gy. Horváth László)

„Valaki ?megrágalmazhatta Josef K.-t” – ezzel a valóságos szállóigévé vált mondattal kezdődik Kafka regénye, amely immár a huszadik század nagy klasszikusai közé tartozik.És így végződik: „… torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szivébe döfte, s kétszer megforgatta a kést.” Az állítólagos rágalmazást követő letartóztatás és az ítélet végrehajtása között játszódik le a per, amelynek során végig nem derül ki, hogy milyen bűnt követett el az áldozat, és miért kell végül meghalnia. Nem is derülhet ki, mert a polgári jogrend ellen valóban nem vétett Josef K., bűne mitikus bűn, bűnhődését nem valamiféle feszíni igazságosság, hanem a személyben érvényesülő szükségszerűség rendeli el. Josef K. tudomást szerez a per során a „Törvény” létéről, a törvényről, amelynek alapján bűnösnek ítéltetik, és amely alighanem egy társadalmi rend legfőbb törvénye, de megismerni e törvényt már nem áll módjában, ködös, megfoghatatlan élményként rögződik benne. Mítoszt teremt ebben a művében Kafka: képbe sűríti, megdöbbentő erejű, irracionális képbe azt, amit felismert, de a megismerés egzakt, racionális eszközeivel megközelíteni nem tudott. Legjellemzőbb képe maga a bíróság. Benne vannak ebben a képben a legfőbb modell, a monarchia despotikus, korrupt, vaskalapos államgépezetének vonásai, de ez a bíróság mégis több és más, mint az: rosszabb minden erőszakszervnél, mert nincs szüksége erőszakra: szabadlábon ítéli halára az áldozatot.Josef K. fejet hajt a pokoli szükségszerűség előtt. Tehetetlenül áll a „világrenddé avatott hazugság” előtt, akár az író maga, aki lidércnyomásos látomásaiban megjárván kora poklát, szintén áldozatul esett ennek a vilgárendnek. Pusztulásra ítélte hagyatékát is, e pokoljárás riasztó dokumentumát, az utókor azonban fölfedezte benne a katartikus hatású művészi erőt – és ez avatja ma klasszikus, megrendítő olvasmánnyá mindenekelőtt főművét, A Per-t.

A történelmi dráma számos kérdést és problémát vet föl a nemzeti és magánéleti gondokról. Azonban a mu legfobb kérdése erkölcsi: van-e joga a törvényre felesküdöttnek megszegni a törvényt? A mu másfél évszázada van színpadon és minden kor megtalálta benne a jelenhez szólót!

Kosztolányi Dezso az Édes Annában csodálatos erovel örökítette meg az ?ideális cselédet?, a naiv és odaadó falusi zsellérlányt, aki ?felkerül? Budára, az úri házhoz, mindenesnek, nincsenek felforgató gondolatai ? egyáltalán nem mer gondolkozni. Nem tesz egyebet, csak szolgál, minden erejével és becsületesen. Gazdái ?jó? gazdák: nem verik, enni adnak neki, unokaöccsük pedig ?demokratikus érzésében? a végsokig is elmegy: a kis mindenes ágyáig. Aztán egyszerre váratlan és érthetetlen tragédia történik. Édes Anna, a legjobb mindenes, megöli gazdáit.

Hogy kicsoda Esti Kornél, az az elso fejezetbol derül ki. Kosztolányi másik énjét fedezhetjük fel benne, aki az író elfojtott vágyait testesíti meg. Barátságuk fiatalkorukra nyúlik vissza, amikor még elválaszthatatlan ellentétei voltak egymásnak. Esti Kornél sajátosan összetett jellem: egyszerre komisz, léha, szeleburdi, züllött és ugyanakkor a legnemesebb emberi érzések is ott rejtoznek benne. Tréfából bárkiben képes kárt tenni, de a szenvedok iránt részvétet táplál, s a bajban mindig segítségükre siet. Kosztolányi azt akarja megmutatni, hogy az élet apró dolgaiban is véghezvihetünk nemes cselekedeteket, s igazából ezek adják az élet értelmét, nem pedig a látszat dolgok, miként azt Esti Kornél énekében mondja: ?Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység?. Tudjuk azt is, hogy csak fiatalkorukban voltak elválaszthatatlanok, majd mintegy tíz évre elfelejtették egymást. Amikor újra találkoztak, Esti Kornél továbbra is a kicsapongó, állandóan úton lévo, szabad agglegény, míg Kosztolányi, a narrátor, addigra már családos ember, aki beleszokott a konszolidált polgári életformába: már nem utazgat, nem rúg ki a hámból, hanem szorgalmasan dolgozik és családjával törodik. Valójában a XIX. és XX. századi írók egyik alapélményét dolgozza fel az író saját jellemének kettészakításában: muvész és polgár ellentétét.

2006-ban Paulo Coelho spirituális válságba került: úgy érezte egyedül van, és lelki fejlődése megakadt. Ha követi Mesterének tanácsát - menjen egy olyan helyre, „ahová a szíve vágyik" -, talán rátalál a megoldásra és az előre vezető útra. Több országban megfordult, végül Oroszországban találta magát. Úgy döntött, a hatalmas, 9288 kilométeres távolságot vonaton teszi meg. Három ember kísérte útján: egy Tao mester, orosz kiadója és egy különleges török nő, Hilal... Útja az első állomástól kezdve spirituális kutatássá válik. A vonaton Coelho és Hilal hamarosan felfedezik, hogy sorsuk egyszer régen, egy másik időben és térben már összefonódott. „Hilal zöld szemébe tekintve" rátalál az „alef"-nek nevezett pontra, amelyben tér és idő egyesül. A vonaton Coelho ismét önmagára talált.Legújabb regényében a világszerte elismert szerző újra felfedezi az életet oly gyönyörűvé tevő csodákat és kincseket. Egy időn kívüli helyre követi a tökéletes szerelmet, és végigjárja a lélek útját.

Sándor gróf - ennek a rendkívüli érzékenységből, szeretetéhségből és Istent kísértő fájdalomból szőtt regénynek a főhőse. Sándorként éli az életét, lányokkal, nőkkel folytatott perzselő szerelmekben, és tragédiája, hogy a világ kegyetlen tükrében kénytelen újra és újra megpillantani valódi énjét: Saroltát, akinek őt a természet szánta - és talán csak a monogramja az, amelyben ez az őrjítő ellentét összebékíthető.A történet jelene az 1889 és 1901 közti időszak. V. S. ,,lelepleződése"" után keletkező börtönnaplója, versei, feleségéhez írt kétségbeesett levelei, életének históriája és az őt vizsgáló orvos jelentései letehetetlen regénnyé fűződve mesélik el egy XIX. századi romantikus lélek hányattatott sorsát. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, majd a kiegyezés utáni vágyak, csalódások és mitikussá álmodott emlékek és remények, az eltűnő-félben lévő nemesi és a fénykorát élő színházi világ, valamint a pezsgő kulturális élet a történet háttere.A világban a tudomány és a technika, a filozófia és a teológia forradalma zajlik, az emberben a hús és a lélek kémiája és biológiája csap össze a társadalmi megítéléssel. Érezhet-e, élhet-e férfiként az, aki nőnek született? Szerethet-e nőket úgy, hogy teljessé váljanak a szerelemben? Rakovszky Zsuzsa érzékeny időutazásra hív és a szerelem nyelvén kalauzolja olvasóját Vay Sarolta/Sándor történelmünkre örökített sorsának kényes kérdéseihez.

Gustave Flaubert az 1848 utáni illúzióvesztett korszak az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója. Meghatározó élménye az általános kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság, muve írásakor a nyárspolgárok és a romantika iránt érzett gyulölete hajtotta. A regény ötletét egy újságcikk szolgáltatta, majd ötvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 oszén kezdte folytatásokban közölni az írói pályájának kezdetét jelento társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. Az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen. Már az alcím ? ?Moeurs de province?, Vidéki erkölcsök ? sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, mely a kor jellemzo vonásait suríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor ? a csupa aljasság, középszeruség 19. századi ? krónikájává tágul.

Guy de Maupassant (1850?1893) a XIX. század népszeru francia írója, számos novellát, regényt, színdarabot, és mesét írt. E regényében a nemesi származású Jeanne életét kísérhetjük végig: a boldog, romantikus leány, hogy változik meg évek alatt kiábrándult, szenilis idos asszonnyá. ?Édes, szabad élet várt most Jeanne-ra. Olvasott, álmodozott és magányosan kóborolt a környéken. Lassan imbolygott az utakon, gondolatai álomvilágába veszve, máskor meg kis szökkenésekkel futott le a parányi, tekergo völgyekbe - körülötte mint aranyhímes püspöki palást borult a dombokra a fürtös zanót cserjéinek gyapjas virága. Az eros, édes szag felforrt a tüzelo fényben, megrészegítette, mint az illatos bor, a partra verodo hullámok távoli zajában ot magát is valamilyen ismeretlen hullámzás ringatta. Néha bágyadtan végigfeküdt egy domboldal suru füvén, és néha - amikor a völgykanyarulatban, a tölcsérszeruen összeéro, gyepes lejtok mögött hirtelen meglátta a kék tenger napfényben szikrázó háromszögét, a távolban egy vitorlát - féktelen öröm kapta el, mintha a felette lebego boldogság közelítette volna meg titokzatosan. A tiszta táj gyengéd szépsége, a kerek láthatár nyugalma megszerettette vele a magányt. És oly sokáig ült egy-egy dombteton, hogy a kis mezei nyulak már ott ugráltak a lába elott.?

Szucs Boldizsár, a hajdan sikeres író, csalódik az emberekben, és a társadalmi igazságtalanságok elol menekülve önkéntes számuzetésbe vonul. Elzárkózva a világtól, szegénységben, de vállalt magányában mégis emelt fovel, saját értékrendje szerint él, s nincs is szüksége másra. Egészen addig, amíg egy árva kislány sorsa hull a kezébe. A másról való gondoskodás felelossége hajtja vissza az emberek közé, és ekkor kezdodik igazi kálváriája, melynek célja, értelme már túlmutat saját létén, így ki sem léphet belole többé. Az önéletrajzi ihletettségu regényben Szabó Dezso a 1930-as évek Magyarországának metszetét tárja elénk ebben a sok életbölcsességgel, iróniával, és nagyon sok emberséggel megírt könyvében.

Minden irodalmi mufaj s egyben minden voltaire-i mufaj közül a magánlevél látszik a legkevésbé igényesnek és a legkevésbé irodalminak, s mégis, a francia szellem és irodalom nagy géniuszát éppen levelezése teszi számunkra ma is elevenné és rokonszenvessé. Voltaire levelezésében az egész Voltaire-t megtaláljuk: az embert és az alkotót, a költot, a filozófust és az emberbarátot, egy egész hosszú, szenvedélyes, harcos életet. Levelei mindvégig kísérik és kiegészítik káprázatosan sokoldalú és szinte kimeríthetetlen tevékenységét, levelei tükrözik legtisztábban egész létét, jellemét, érzés- és gondolkodásmódját, irodalmi életmuve bennük kerekedik egységgé. Leveleinek világánál úgy látjuk ma is a nagy varázslót, ahogy kezében kis méccsel, a tiszta értelem fényességével megy elore merészen, gomolygó árnyékok, százada babonái között, oszlik a sötét, és az egyre terjedo világosság örök fénybe vonja törékeny alakját.

Újabb tíz esztendo telt el a Húsz év múlva eseményei óta: 1660-ban járunk, s a négy daliának, bizony deresedik már a haja. A történelem változatlanul fantasztikus kalandokba sodorja oket, kivált az örökifjú D'Artagnant, a fiatal, tapasztalatlan XIV. Lajos testorkapitányát és bizalmi emberét. Mi mindent nem tesz! Trónra segít egy királyt, megment egy jólszervezett puccstól egy másik királyt ? csak azokat nem tudja megmenteni, akiket legjobban szeret: Porthost és Bragelonne vicomte-ot. Ki ez a Bragelonne? A négyek kedvence: Athos fia, a hajdani vitézség méltó örököse. Az o története rövid és fájdalmas: a király szemet vet szerelmére ? s ki tudna ellenállni a Napkirálynak? Raoul belehal bánatába. A regény igazi hose, D'Artagnan pedig megöregedve is fáradhatatlanul folytatja bátor és fortélyos kalandjainak sorát, közben itt-ott bizony borsot törve a magasra jutott és a király elleni cselszövényt bonyolító Aramis orra alá. A regény végére és élete végére pedig elnyeri méltó jutalmát: a marsallbotot.

„A ?haarlemi tulipántársaság díjat tűzött ki a szénfekete nagy tulipán fölfedezésére – nem merjük azt mondani, hogy létrehozására –, ami akkor megoldatlan probléma volt, sőt megoldhatatlan problémának is látszott, ha tekintetbe vesszük, hogy abban a korban még a természettől fogva sötétbarna fajta sem létezett. Mondogatták is, hogy a díj alapítói akár kétmillióra is szabhatták volna a díjat százezer frank helyett, minthogy a dolog úgyis kivihetetlen. De azért a tulipánkertészeket mégiscsak lázas izgalom fogta el. Némely kertészek átvették magát az ötletet, de megvalósíthatóságában nem hittek; a műkertészek fantáziája azonban olyan élénk, hogy ámbár eleve kilátástalannak ítélték elképzeléseiket, mégsem tudtak többé másra gondolni, mint arra a nagy fekete tulipánra […]. Van Baerle is azok közül a tulipánkertészek közül való volt, akiket magával ragadott az ötlet; Boxtel azok közé tartozott, akiket az üzlet érdekelt.” A XVII. századi Hollandiában játszódó történet véres mészárlással kezdődik: a franciapárti Witt testvéreket Orániai Vilmos hívei – hazaárulás vádjával – felkoncolják. Cornelius van Baerle az egyik Witt testvértől titkos levelet őriz, s emiatt letartóztatják és halálra ítélik. Halálos ítéletét az utolsó pillanatban életfogytiglani fogházra változtatják. A börtönbe Cornelius becsempészi a dédelgetett tulipánhagymát, és nem is sejti, hogy a zord falak egy másik ritka virágszálat is rejtenek: az ördögien kegyetlen porkoláb szépséges leányát, Rosát. Erény és bűn, szerelem és kapzsiság, árulás és hősi halál, uralkodói önkény és igazságtétel – a romantikus regények minden eleme együtt van ebben a jellegzetes Dumas-históriában.

„Engedjétek meg barátaim, hogy bemutassam nektek a legjobb aiviktoki vadászunkat, régi pajtásomat, Aleát. Tudom, hogy ti is álmodoztok ilyesmiről titokban, hát úgy nézzetek erre a lányra, hogy nagyvadakra vadászik, mióta fel tudja emelni a puskát.” – Így mutatják be a század elején a Londonba látogató eszkimó lányt. Mert Alea, a regény hőse olyan országban él, ahol a nők a természet erőivel ugyanúgy harcolnak, mint a férfiak. Az eszkimó kislány részt vesz a veszélyes vadászatban, halászatban, mint apja vagy fiútestvére. Csak tízéves, amikor anyját tragikus körülmények közt elveszti, és ez a szomorú esemény még nagyobb önállóságra kényszeríti. Viszontagságos életének megpróbáltatásait, örömeit tárja elénk a regény, amelyben az eszkimó származású írónő állít szüleinek emléket. A gazdag ismeretanyagot tartalmazó könyvet G. Beke Margit fordításában, Fekete Mária illusztrációival ismeri meg a magyar olvasó.