Európa Könyvkiadó strana 133 z 143

Gyűlöli a karácsonyt. A 80 éves egykori középiskolai tanárnő, Edie O’Sullivan az örökös kívülálló, aki még manapság is feltűnést kelt narancssárga hajával, lila nadrágkosztümjével és piros félcipőjével az angliai tengerparti kisváros utcáin, ugyanis kivétel nélkül a szeretet ünnepén veszítette el a hozzátartozóit. Azonban a nyugdíjas rejtvényguruként országosan ismert mogorva és pikírt rejtvénykészítő december 19-én nem várt ajándékcsomagot talál a háza küszöbén, benne egy kirakós játék vérfoltos darabjaival és egy üzenettel: ha nem tudja megoldani a rejtélyt, szenteste éjfélig négyen vagy talán többen is gyilkosság áldozataivá válnak. Versenyfutás kezdődik az idővel, ám a puzzle-darabok csak nem adják ki a teljes képet, és még Edie nevelt fia, a nyomozó Sean is felkerül a veszélyben lévők listájára. A Gyilkosság a karácsonyi expresszen után Alexandra Benedict újabb pörgős, rejtélyes és rejtvényes karácsonyi krimivel lepi meg az olvasókat, nem titkoltan és tiszteletteljesen Charles Dickens Karácsonyi ének című regényének szellemes megidézésével. 

Elif Shafak új regényének központi motívuma a víz. Egyetlen vízcsepp útját követjük végig az ókori Mezopotámiától a 19. századi Anglián át napjainkig.A regény monumentális tabló: a vízcsepp révén összekapcsolódik múlt és jelen: az asszír uralkodótól, Assurbanipaltól indulva a viktoriánus Londonban élő polihisztor, Arthur Smyth életén át a huszonegyedik századi jazidi kislányig, Narinig követjük a víz útját. Shafak több szálon futó meséje a vízcsepp perspektívájából láttatja az emberiség történetét, köti össze a politikát, a kultúrát és a jelenkor legszorongatóbb kérdését, a fenyegető klímakatasztrófát. A Folyók vannak az égben azonban nem a rettegésről szól. Shafak azt mutatja meg, hogy a víz nemcsak természeti erő, hanem az emberiség állandó társa is, amely végigkíséri az irodalom és a kultúra történetét az özönvíz epikus meséjétől a Gilgamesen át napjainkig, s amely az idő folytonosságára és az ősök közelségére is emlékeztet minket.

Legyen az egy véres bűntény tetthelye vagy egy egyedül élő ember utolsó pillanatainak, magányos elmúlásának gyakran csak hetekkel, hónapokkal később felfedezett színhelye, az extrém takarító megérkezik, sietség nélkül felméri a helyzetet, majd elvégzi a munkát, amivel megbízták: rendet és tisztaságot teremt a halál bomló, rothadó káoszában.A védőruházat és a maszk azonban nem óv meg senkit az ember egyre magányosabb életével és halálával való szembesülés iszonyatától és katarzisától.A pusztán borzongani, rémüldözni vágyó „katasztrófaturisták” csalódni fognak, mert ez a különös hangulatú könyv már-már szemérmes tárgyilagossággal néz szembe az élet eltűnésével működésbe lépő szerves folyamatokkal, és tapintatosan, a sajátjaként őrzi-vigyázza a holtak méltóságát.Ez a témaválasztásában radikálisan merész, hitelességében megkérdőjelezhetetlen regény intellektuális és érzelemgazdag beszámoló egy, az élet és a halál többségünk számára ismeretlen, ijesztő határvidékein otthonosan mozgó, önmagát és az őt körülvevő világ minden rezdülését figyelő és érteni vágyó ember mindennapjairól. Némán, visszafojtott lélegzettel követjük a szerzőt, aki úgy kísér át minket a testet-lelket összeroppantó magány birodalmán, hogy közben egy pillanatra sem veszítjük szem elől a szeretet és a részvét minden sötétségen átderengő fényét.

Ez a regény keresi a fényt. Felkapcsolja a gyerekkor lámpáit és bejárja azt a valaha biztonságos világot, ahol még minden rendben volt. Apa, anya, nagyapa, nagymama – akkor még pont az volt, ami akarva volt. Csak később akar a gyerekkor szereplője valami mást. Másnak lenni, nem olyannak, mint akiket ismer.El akarom hagyni a biztonságot, oda akarok menni, ahol van szabadság, ahol nyitva a világ minden ajtaja.És odakerül, és elindul a vergődés, csatározás a tanárokkal, csatározás a felnőttekkel, különösen az apával, akinek ez a valaha sokat ígérő gyerek most a kudarc, a csalódás.Amint megjelenik a vágy, elvész a biztonság. Gimi, Budapest, egyedüllét. Sok ellenséges felnőtt és sok új barát. Az első nagy élményeket, az ismerkedést az önálló élettel egy félelmetes társ kíséri, a szorongás.Lesz-e belőlem valami, mondjuk ha más nem, legalább felnőtt?A regény folyamatosan átjár a biztonságból a támaszokat és segítőket vesztett kamaszkorba és vissza. Közben persze sokat nevetünk és néha sírunk is, de a fogainkat nem csikorgatjuk, mert a sors forgatagos eseményein könnyedén és boldogan siklunk, mert pontosan ismerjük, velünk is ez volt. És minden nehézség mögött felsejlik az az érzés, hogy de jó, hogy vagyunk.A csokimikulásos lány nyomot hagy a szíven, egy turistajelzést, hogy ne tévedjünk el, amikor magunkhoz akarunk közel kerülni.

„Mindannyian látjuk magunk előtt az autokrata állam karikatúráját. A képen az állam élén egy gazember a markában tartja a katonaságot és a rendőrséget, amely erőszakkal fenyegeti a lakosságot. Mindenfelé ádáz kollaboránsok, esetleg feltűnik a kép szélén néhány bátor másként gondolkodó. A huszonegyedik században azonban ennek a képnek már vajmi kevés köze van a valósághoz.Manapság az autokráciákat nem egy gonosz ember vezeti. A hatalmat bonyolult hálózatok gyakorolják, amelyek kleptokratikus rendszerekre, katonai, félkatonai, rendőri erőszakszervekre és propagandát, dezinformációt terjesztő, megfigyelést végző szakértői csoportokra épülnek.” Anne Applebaum új könyve elmélyült alapossággal tekinti át, hogy a „régi vágású” diktatúrákból autokráciákká váló rendszerek milyen ijesztő hatékonysággal dolgoznak a demokratikus világ meggyöngítésén. Az utóbbi évek, évtizedek hozadéka, hogy ázsiai, afrikai és európai országok hagyományos diktatúrákból autokráciákká alakultak, amelyek egyrészt profitalapon – is – működnek (innen a könyv címe), másrészt az ideológiai kérdésektől függetlenül az egymással történő folyamatos kooperációt is a rendszer fennmaradása feltételének tartják. Továbbá a zavaros tulajdonosi háttérrel bíró, de valójában a saját tulajdonukban lévő médiumokon – híroldalokon, újságokon, illetve közösségi oldalak álprofiljain – keresztül a manipuláció, a félretájékoztatás, a „hírmosás” eszközével arra törekszenek, hogy a demokráciákban, legalábbis látszólag, kaotikus állapotok alakuljanak ki, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy az autokratikus rendszerek stabilnak, már-már vonzónak tűnjenek a demokratikus országok polgárainak, akik – az autokraták reményei szerint – képtelenek eligazodni a hírözönben, képtelenek megkülönböztetni egymástól a valódi és a hamis híreket, és belefáradtak a demokráciákban uralkodó „rendetlenségbe”.

„A szerencsés Dick” – így nevezte valaki utolsó egyetemi évében Richard Divert, aki valóban a sors kegyeltje: rendkívül tehetséges, elbűvölő egyéniségű amerikai fiatalemberként ismerjük meg 1917-ben, amikor elkezdődik pszichiátriai karrierje Európában, „a háború utáni világ széttört univerzumában”. Egy barátja szerint épp a szerencséje a szerencsétlensége: „nincs más megoldás, mint összeszedni valami betegséget vagy kisebbrendűségi komplexust vagy szívbéli csalódást”. Ám Dick a magánéletében is szerencsés: beleszeret svájci kollégájának és barátjának gyönyörű – az apjával történt incesztus miatt szenvedő – betegébe, s vállalja, hogy nemcsak férje és szerelmese, de ápolója és biztonságot jelentő támasza is lesz. Nem dúlja fel ezt az idillt sem Nicole betegségének időnkénti fellobbanása, sem Dick és egy fiatal amerikai színésznő szerelme, sem az őket körülvevő bohém amerikaiak kisebb-nagyobb botrányai. A házassággal Dick ráadásul mesés vagyont is szerez, ami lehetővé teszi, hogy munkájának éljen, és barátjával ragyogó pszichiátriai klinikát létesítsen Svájcban. S miközben a gyönyörű fiatal pár éli az Európába települt gazdag amerikaiak fényűző életét, valami mégis megroppan Dick és Nicole kapcsolatában; talán a pénz kezdi ki a nemes értékeket, talán valami megfoghatatlan lelki mechanizmustól gyűlik föl a keserűség Dickben, akinek egyre kiszámíthatatlanabb viselkedését értetlenül figyeli Nicole, mert „évszázadok telnek még el, mire egy amazon végre képes lesz fölfogni azt a tényt, hogy a férfi kizárólag büszkeségében sebezhető meg, de ha ezt egyszer megroppantják, törékeny lesz az egész ember, akár a tojás”. Vagy talán csak Nicole betegsége, a világgal szembeni dühe szivárog át Dickbe, s amikor a páciens végleg meggyógyul, Diver doktor „szabadságának” az az ára, hogy örökké magában hordozza gyönyörű feleségének levetett-elhajított bánatát. Fitzgerald, az amerikai dzsesszkorszak legragyogóbb írója, aki A nagy Gatsby-ben az első világháború utáni évtizedek Amerikájának művészileg hibátlan regényét alkotta meg, ebben a művében is kegyetlen beleérzéssel ábrázolja az emberi lélek finom mozgatórugóit, az emberi tragédiákhoz – vagy épp a nem várt boldogsághoz – vezető különös folyamatokat. 

Agnes nem hisz a fülének, amikor egy nap azzal hívja fel a rendőrség, hogy Colette, a nagynénje elhunyt. Képtelenség! Colette három éve egyszer már meghalt, eltemették, meggyászolták, és azóta is ott nyugszik a gueugnoni temetőben… Legközelebbi hozzátartozóként neki kell azonosítania a holttestet, így a saját szemével győződhet meg arról, hogy ezúttal valóban Colette hagyta itt az árnyékvilágot. De akkor kit temettek el három éve? Miért akarta a nénikéje elhitetni mindenkivel, hogy meghalt? Izgalmas nyomozás kezdődik, és a Colette által kifejezetten Agnes számára készített hangfelvételek felbukkanásának, a régi barátok, a gyermekkori barátok vallomásainak, a hol fájdalmas, hol megmosolyogtató emlékeknek köszönhetően lassan összeáll a kép. Agnes végül nem csupán Colette titkait, a családja történetének addig rejtett fejezeteit ismeri meg, de a saját múltjával is szembenéz, sőt a válása óta reménytelennek érzett jelenét is sikerül újragondolnia. Valérie Perrin a maga sajátságos, könnyed, mégis gazdagon és érzelmesen áradó stílusával egy olyan izgalmas és fordulatos történet útvesztőjén vezeti át az olvasót, amelyben egyszerre van jelen a könnyes nosztalgia, a szelíd humor és a krimiszerű feszültség.

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.”Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenkettedmagával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokk-terápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult.Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében Sylvia Plath öngyilkos lett.„- De mi az a Kilencedik királyság?– Az a tagadás királysága, a fagyott akaraté. Ha odaér a Kilencedik királyságba, nincs visszatérés.”Homályos, szimbolikus, több megfejtést rejtő mese a Mary Ventura és a Kilencedik királyság rövidke története.

Abigaëlle több mint húsz éve visszavonult egy burgundiai kolostorba, ahol tökéletes magányban telnek a napjai. Múltjáról csak szórványos, homályos emlékei vannak, még azt az eseményt sem tudja felidézni, amely megváltoztatta a sorsát, és arra kényszerítette, hogy kivonuljon a világból, hogy odahagyja az otthonát, ahol a családjával élt.A bátyja kéthetente meglátogatja őt, ő pedig a távolból követi Gabriel életét, aki felnőve sikeres és népszerű íróvá vált. Elérkezik azonban a nap, amikor Gabrielt egy véletlen összesodorja a csodálatos Zoéval. Hiába indul gyönyörűen ez a történet, Abigaëlle mégis fél, mert ő az egyetlen, aki tudja, hogy miféle démonokkal küzd a bátyja, hogy miféle pokol volt a gyermekkoruk a kiszámíthatatlan és veszélyes apjuk mellett, aki folyamatosan bántalmazta menekülni képtelen édesanyjukat, és rettegésben tartotta őket.Marie Vareille felkavaróan izgalmas, az utolsó oldalig megdöbbentő fordulatokban gazdag regénye egy mély empátiával megírt pokoljárás története. A felnőttek és a gyermekek testét-lelkét egyaránt romboló, kiutat nagyon nehezen kínáló családon belüli erőszak azon ritka irodalmi ábrázolásai közé tartozik ez a mű, amelyek minden szakmai, lélektani hitelességük ellenére is fordulatos és lebilincselő olvasmányt jelentenek, és a puszta borzongatáson, az olcsó együttérzésen túl is komoly tanulsággal szolgálnak, elgondolkodtatják az olvasót.

Greta a barátnőjével, Sabine-nal él egy régi, düledező, huzatos házban a New York állambeli Hudsonban, a kisváros peremén. Greta átíró: egy terapeuta ülésein készült hangfelvételeket jegyzi le. Az egyik új ügyfél, akit magában a Nagy Svájcinak nevez el, nagy hatással van rá: a hangja, a viselkedése, a gondolkodása és életének felkavaró eseményei. Ahogy egyre több mindent tud meg róla az üléseken folyó, "kihallgatott" beszélgetésekből, egyre hevesebb benne az érzés, hogy szeretné látni, szeretné megismerni. Amire talán van is remény, hiszen ugyanabban a nagyon kicsi városban élnek mindketten. De ez persze súlyos veszélyekkel járna, hiszen nem kerülhet kapcsolatba a munkaadója ügyfeleivel... Jen Beagin regénye egyszerre szórakoztató és felkavaró olvasmány. A habkönnyűnek induló történetbe egyre sötétebb színek vegyülnek, amint fény derül arra, milyen súlyos titkok, traumák terhelik a mély szeretettel megrajzolt szereplők múltját, de a humor, az irónia, a szellemesség nem tűnik el. Az HBO már a regény megjelenése előtt megvette a megfilmesítési jogokat.

A cégvezető azt hitte, isten lábát fogja meg, amikor lapátra tette a régi feleségét, és beválasztott egy új nőt. Ő az, aki mindig helyes döntést hozott, ő az, aki mindig jókor volt jó helyen. Elindult a gyarapodás útján. Ingatlanbefektetések, gazdasági tanácsadás, irodaépületek. Mindig tudta, mit kell lépni, hogyan kell a céget a növekedés útján tartani.

1911-ben Berlinben született egy kislány, aki sokra vitte: a Harmadik Birodalom propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek a titkárnője lett. A mindennapi adminisztrációs feladatok ellátása mellett a német katonák halálozási statisztikáinak meghamisítása volt a munkája. A bukás után sem tanúsított megbánást, elhárította a személyes felelősségét a halálgépezetben elfoglalt szerepét illetően. Csak élete legvégén volt hajlandó interjút adni, melyben többször hangsúlyozta, hogy ő is úgy élt, ahogy a legtöbb német: nem tudott semmiről, mert nem akart tudni arról, ami nem rá tartozott. Ezért is lett az életéből készült dokumentumfilm címe Egy német sors. De vajon milyen tanulságokkal szolgálhat ma egy, a tetteiért felelősséget nem vállaló német gépírónő életrajza? A náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels titkárnője több mint százévesen őszintén nyilatkozott mindarról, amit Hitler közvetlen környezetében átélt. Kikötötte, hogy az interjú egy része csak halála után jelenhet meg, például arról a kényszerabortuszról, mellyel elvették a zsidó szerelmétől fogant gyermekét.

Bizonyos országokban, bizonyos időszakokban előfordul, hogy az emberek egy fontos és tragikus esemény bekövetkeztétől várják az összes probléma megoldását. Az ilyen időszakokat szokás "a háború előestéjének" nevezni. Nem szerencsés, ha valaki éppen ilyenkor lesz szerelmes. 1940-ben New Yorkban egy Jerry Salinger nevű huszonegy éves írópalánta találkozik a tizenöt éves Oona O'Neill-lel, a legnagyobb élő amerikai drámaíró lányával. Idilljük csak a következő nyáron kezdődik... pár hónappal Pearl Harbor előtt. 1942 elején Salingert behívják a seregbe, hogy Európában harcoljon, Oona pedig Hollywoodba indul szerencsét próbálni. Sohasem házasodtak össze, és egyetlen gyermekük se született. Frédéric Beigbeder napjaink francia irodalmának egyik legnépszerűbb szerzője. Legújabb, tényeken és legendákon, valóságos és elképzelt eseményeken alapuló sikerregénye a Rozsban a fogó világhírű szerzőjét a világszép kamasz lányhoz (Chaplin későbbi feleségéhez és nyolc gyermekének anyjához) fűző beteljesületlen szerelemről szól.

"- Herceg… - mondta a grófné, réveteg pillantással. - Tessék. - Ki az a férfi ott, ott lejjebb, Guéménée mellett? - Abban a porosz tiszti egyenruhában? - Igen. - Az a barna bőrű, fekete szemű, mozgékony arcú férfi? Az, grófné, alighanem valami főtiszt, akit őfelsége a porosz király küldött ide..." Ez a párbeszéd Dubarry grófné, XV. Lajos francia király szeretője és Richelieu herceg, Franciaország marsallja között zajlott le. De valóban, ki is ez a rejtélyes férfiú, ez a Joseph Balsamo "báró" - mert hiszen róla van szó -, aki szerepeit állandóan cserélgetve jelenik meg az olvasó előtt? Ki ez a szabadkőműves "Nagy Kofta", ez a kétezer esztendős, örök életű Acharat, ez az alkimista, aranycsináló, magnetizőr, múltba látó és jövendőmondó lélekidomár, aki párizsi, Szent Kolozs utcai rejtekhelyéről igazgatja a francia forradalom előkészületeit, sakkban tartja Párizs félelmetes rendőrfőnökét, s látnoki képességű médiumai, a sápatag vidéki bárólányka, Andrée, és a forróvérű, szenvedélyes olasz Lorenza révén a háttérből irányítja a francia politikát? Dumas-nak a különös figura megformálásához valóságos történeti személy szolgált mintául: az a Cagliostro gróf néven ismert, palermói származású nemzetközi kalandor, aki Európa számos udvarában megfordult, és a legbefolyásosabb körökből szedte áldozatait. E nem mindennapi személy kalandos, olykor borzongató históriája jó alkalmat ad az írónak, hogy felrajzolja a nagy francia forradalmat megelőző korszak súlyos eseményekkel terhes, zaklatott hétköznapjait is.