Európa Könyvkiadó strana 132 z 143

Orfamay Questnek hívják az ifjú hölgyet, a kontinens közepéről, egy isten háta mögötti kisvárosból jött a csillogó-villogó Kaliforniába, hogy megkeresse elveszettnek hitt bátyját, Orrint. Legalábbis ezt mondja Philip Marlowe-nak, a magánnyomozónak, rögtön az elején világossá téve, hogy húsz dollárnál nincs többje erre a munkára. Marlowe azonban éppen unatkozik, ezért belemegy - élete egyik legnagyobb hibáját követi el ezzel, mint hamarosan ráébred. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy Orrin nyomában szaglászva csábos hollywoodi csillagocskákba, kiábrándult producerekbe, cinikus filmipari ügynökökbe, gyanakvó rendőrökbe, valamint kimosakodott gengszterekbe botlik folyton, hanem arról is, hogy a hullák száma vészesen szaporodik: valaki feltűnően jól kezeli a jégtörő tüskét. Meg aztán erkölcs és erkölcstelenség sem feltétlenül ott keresendő, ahol a leginkább számítanánk rá. Így azután még a legutolsó oldalaknál is csak kapkodjuk a fejünket: ki, kit, mikor, hol - és főleg: miért is?

Az Olympe de Clčves igazi romantikus regény, egy szenvedélyes, őrült szerelem története, amelyben írásművészete legjavát adja Dumas. Az író abba a világba kalauzolja olvasóit, amelyet a legjobban ismer, ahol a legotthonosabban mozog: a színház világába. A történet XV. Lajos korában játszódik. Az ifjú király alig húszesztendős, és nagyon unatkozik, szép és szenvedélyes szeretőre vágyik. Az, aki meghódítja a király szívét és érzékeit, értelmének is ura lesz. Nem mindegy hát, kinek jut e kiváltság. Tudja ezt Richelieu herceg is, közbeavatkozik, és a maga fondorlatos módján kezdi el szőni-gabalyítani a szálakat... A regény egyik főhőse Banničre, a híres színész, akit már novícius korában is ellenállhatatlanul vonzott a színpad, és a kiközösítést is vállalva, megszökött a jezsuitáktól, csak hogy a világot jelentő deszkákra léphessen. A hősnő pedig a csodálatos színésznő, Olympe de Clčves, akiben a sorsát, érzéseit őszintén vállaló, a hivatásának élő szabad asszony alakját rajzolta meg Dumas.

"A titkos fülkék falán vágott lepippantónyílás kinyiffantónyílássá változott." Londonban vagyunk, a szexuális forradalom utáni, de még az AIDS-járvány előtti lázas, féktelen világban, egy új homoszexuális szubkultúra születésének idején. Henry Wotton, a kábítószerfüggő arisztokrata és barátja, Baz Hallward konceptualista művész 1981-ben ismerkedik meg Dorian Grayjel, egy tökéletes testű, még romlatlan fiatalemberrel. És mindketten rögtön beleszeretnek. Baz videoinstallációban örökíti meg Dorian szépségét, s hogy mi történik aztán Doriannel és a videokazettákba zárt képmásával, azt könnyű kitalálni... A Dorian ugyanis pontosan követi Oscar Wilde klasszikus regényének cselekményét; ám miközben Will Self valósággal versenyre kel nagy elődjével, s az angol nyelv egyik mai nagymestereként létrehozza ezt a bravúros "szövegmást" vagy "imitációt", mégis mindegyre meghökkenti az olvasót: az ő Dorianjének története mocskos, kegyetlen, visszataszító, vértől és egyéb nedvektől lucskos, rothadó testektől bűzlő... és mégis lenyűgözően vonzó és művészi. Will Self Oscar Wilde-imitációja egyes kritikusok szerint blaszfémia, egy finom klasszikus regény meggyalázása, mások szerint az angol irodalom egyik legnagyobb mai zsenijének maradandó alkotása. Will Self 1961-ben született; újságíróként és stand-up komikusként kezdte pályáját; s 1991-es szépírói debütálása óta számos regényt és elbeszéléskötetet jelentetett meg. Jó ideig maga is drogozott, s így áradó nyelvi fantáziáról tanúskodó, bravúros, merész, meghökkentő és felkavaró írásainak gyakori témája a drogos szubkultúra, de írt már a messzi jövőben vagy épp a holtak világában játszódó regényt is...

"Ha az ember elkezd más nők után sóvárogni, annak sosincs vége." Bill Holdennek egy szava sem lehet - Becca, szép és intelligens felesége imádja; Holly, a kislánya napról napra bájosabb és okosabb; ügyvédi karrierje rohamléptekkel halad előre. Létezik olyasmi, amiért mindezt odadobná? Amikor a gyors meggazdagodás reményében kis családjával Sanghajba költözik, ráébred, milyen vékony szálak tartják egybe tökéletesnek hitt világát. Sanghajban szakmai és erkölcsi kísértések tömkelege várja, amely megroppantja kapcsolatát Beccával. A Paradicsom lakóparkot, ahol lakást bérelnek, "kalitkának" nevezik a helyiek, mert itt laknak a "kanárik", azaz gazdag üzletemberek szeretői, titkos második feleségei. Az újságíró Becca háziasszonyként nem találja a helyét, az asztmás Holly pedig a szennyezett levegőt nem bírja, ezért hamarosan visszaköltöznek Angliába, Bill pedig ott marad, védtelenül kiszolgáltatva a kedves JinJin Li bájainak, aki tanítónő volt valamikor, de nem tudott belőle megélni. Ahogy kapcsolatuk egyre komolyabbá válik, Bill sokszor fölteszi magának a kérdést: Lehet-e egyszerre két nőt őszintén szeretni? Megéri-e bármilyen nő, hogy fájdalmat okozzon a kislányának? A nálunk is méltán népszerű Tony Parsonsról rajongói már tudják, milyen nagyra tartja a család szerepét és megtartó erejét. Legújabb regényében ismét azt boncolgatja, mit gondolnak a mai férfiak hűségről, szerelemről, gyermekről.

Az Európai Könyvkiadó 1991 szeptemberében indította el megújított, külsejében is vonzóbb sorozatát. Alaposan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezte meg az összeállítást, hiszen a világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek kiadásával egyszerre kíván segítséget nyújtani tanárnak, diáknak s valamennyi felnőtt irodalomkedvelőnek.

Ian Buruma, napjaink egyik legkiválóbb Ázsia-szakértője Hollandiában született, de felsőfokú tanulmányait Japánban végezte, és évtizedekig élt a Távol-Keleten. Jelen kötetében Japán történelmének sorsdöntő száztíz évét írja le, attól kezdve, hogy 1853-ban a Tokiói-öbölben megjelenő amerikai hadihajók rákényszerítették a félfeudális államot a kapcsolatok felvételére a külvilággal, egészen az 1964-es tokiói olimpiáig, amely mintegy felmutatta a külvilágnak a második világháborús összeomlás után újra felvirágzó "japán csodát". Mindvégig élvezetes, szellemes stílusban olvashatunk a modern Japán kialakulásának különböző társadalmi és történelmi stádiumairól: az ország államilag vezérelt gazdasági megerősödéséről a XIX. század végén, a nagyhatalmak közé kerüléséről a Kína és Oroszország elleni háborúval, veszélyes ideológiai homogenizálódásáról az 1920-as és 30-as években, Japán kelet-ázsiai küldetéstudatának kialakulásáról, arról, hogy mindez miképpen vezetett második világháborús részvételéhez, és végül arról, hogy a katasztrofális vereség után hogyan volt képes az új japán vezetés amerikai irányítással hátat fordítani ennek a száz esztendőnek, és felépíteni egy versenyképes, nyugati típusú demokráciát.

A szem (1930) Nabokov kevésbé ismert művei közé tartozik, ugyanakkor az irodalomtörténet állandó hivatkozási pontja, mint az első remekmű, mely a megbízhatatlan narrátor témáját járja körül. A jómódú orosz emigránsok körében játszódó kisregény főszereplője, Szmurov egyre-másra váltogatja identitását: bolsevik vagy fehérgárdista, reménytelenül epedő szerelmes vagy homoszexuális, sőt éppenséggel öngyilkos - mindig az, aminek mások látják, akik maguk is sorban ugyanolyan furcsa, tükörszerű helyzetbe kerülnek, mint az övé. A szem a nabokovi életmű egyik fő motívumát: az emberi személyiség eredendő titokzatosságát ragyogtatja fel. A bűvölő-t (1939) Párizsban írta Nabokov, ez volt az utolsó orosz nyelven alkotott műve, az - ős-Lolita -, azaz a későbbi nagy regény - első kis lüktetése -. Egy pedofil férfi beleszeret egy serdületlen kislányba, s hogy a közelébe juthasson, elveszi az anyját feleségül. A feleség meghal, a férfi magával viszi a lányt egy utazásra. A - bűvölő - sejti, talán tudja is, hogy őrült, és soha nem biztos abban, nem vált-e mások számára is nyilvánvalóvá az őrültsége, de a bizonytalanságban is igyekszik tiszteletben tartani a normális magatartás szabályait. A kislány iránt tiszta, atyai érzelmeket is érez, de minduntalan felülkerekedik beteg énje; ráadásul e kettősségnek még tudatában is van. A látás kifinomultságának, az azonosulás és távolságtartás borotvaél-táncának, a komolyság és az irónia számtalan egybemosódó árnyalatának köszönhetően A bűvölő - áttetszően - bonyolult, mint az ékkövek, amelyeket az aberrált ékszerész napközben csiszolgat.

Furcsa egy ház ez a Mandragóra utca 7. Ida és Tamara számtalanszor nekivágtak már, hogy feltérképezzék a titokzatos épületet, bizonyos dolgokat mégsem sikerült kideríteniük. Például laknak-e a földszint 1.-ben? Mit akar az a gyanús egyén, aki Ida anyukája körül ólálkodik? Csak nem varázsolták el azt a szegény anyukát? Mi zajlik a pincében? Kié az az öntudatos kóbor kutya, aki többnyire a házmesternő ablaka alatt szaglászik? És vajon a házmesternő tényleg seprűnyélen közlekedik? A két barátnő módszeres kutatómunkába kezd. Nemcsak napközben, iskola után nyomoznak, hanem a szép kis halálfejmintás paplanhuzat alatt álmaikban is a rejtély kulcsát keresik. Induljunk ki abból, hogy boszorkányok márpedig nincsenek. És lidércek, tündérek meg vámpírok sincsenek! Vagy vannak? A sokféle műfajban otthonos, kivételes tehetségnek számító szerző a Kommunista Monte Cristo című regényéért 2009-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. 2011-ben József Attila-díjjal jutalmazták. További kötetei: Finnugor vámpír; A kismama naplója; A baba memoárja; Utolsó kentaur, Nyughatatlanok. Műveinek fordítói jogai több országban, köztük az USA-ban is elkeltek. A Könyvjelző magazin 2012. novemberi számában megjelent cikk: "Valami van a matérián túl" Beleolvasó: Részlet a könyvből

Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget ... Folytatás ›› is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét -Piscine Molitor- egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: Pi=3,14. Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező - a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel - valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna - és egy bengáli tigris! Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit? A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is, majd pedig kiadója nemzetközi pályázatot hirdetett az illusztrálására. A Pi életé-t most mi is e pályázat győztesének, a horvát Tomislav Torjanacnak a regény izgalmát és szellemiségét egyaránt ragyogóan kifejező festményeivel adjuk közre. A(z) Pi élete (Könyv) szerzője Yann Martel.

A szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit. A(z) Pacsirta - Édes Anna (Könyv) szerzője Kosztolányi Dezső.

1915-ben született Budapesten egy szőke kislány, akivel megtörtént a tündérmese: magához hívatta a király, feleségül vette, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Apponyi Géraldine apja magyar gróf, anyja amerikai milliomoslány. Az első világháború kitörése előtt találkoznak Párizsban, és egymásba szeretnek. Két kislányuk születik, mielőtt a világuk összeomlik: a vesztes háború után a feleség hadikölcsönbe fektetett vagyonának híre-pora se marad, a férj birtoka pedig immár Csehszlovákiában van. Apponyi Gyula még megéri, hogy fia születik, aztán tüdővészben meghal. Fiatal özvegye a három gyerekkel anyjához költözik a Riviérára. Innen kezdve a lányokat ide-oda rángatja apjuk családja és az édesanyjuk, aki közben ismét férjhez megy. Végül Géraldine és a húga, Virginia, Magyarországon telepszenek le. Virginia megtalálja az igazit, a lassan vénlánysorba kerülő Géraldine kezét pedig az albán király kéri meg, nyilván politikai indokkal, de mindenki meglepetésére igaz szerelem ébred mindkettőjükben. A házasságkötés után alig egy évvel Olaszország lerohanja Albániát; a király és a királyné újszülött gyerekükkel együtt szöknek át a görög határon, s ettől kezdve száműzetésben élnek. A második világháború után az albán kommunisták még az emléküket is igyekeztek eltörölni, de Géraldine és fia, Leka, megérte Enver Hoxha uralmának összeomlását. Visszatértek Tiranába, és a királyné ott halt meg nyolcvanhét évesen. Joséphine Dedet szabad hozzáférést kapott a királyné levelezéséhez, és sokat beszélgetett vele és húgával. Személyes hangú, ugyanakkor alapos portrét fest egy különleges asszonyról.

"A kisdiák nem gondolkodik. A kisdiák vélekedik, összefoglal, értelmez, eldönti, helyes-e ez vagy az. Ezek az Örök Tanító szavai, kérdései. A kérdéseket ezúttal is D'Orta tanító úr közvetíti. A tanítás gyakorlatától immár elszakadva, két viharos sikerű tanárúrkérem-ízű könyvvel, az Én reméljük megúszom és az Isten ingyér teremtett bennünket című gyerekdolgozat-gyűjteménnyel a háta mögött. A kérdésekben is van némi rosszmájúság: ilyenek vagyunk, ilyenek vagytok, tanító bácsik, mikor nyájasan a tanítványaitokhoz fordultok. Ezúttal kiváltképp kényes a téma, veszedelmesen robbanékony a magja. Mert a kislány, a kisfiú a szexről vélekedik. A Biblia idevágó passzusait értelmezi. Erre vonatkozó irodalmi ismereteit foglalja össze. Szóval D'Orta tanító úr közvélemény-kutatást végez. A válaszokban ezúttal sem csalódunk. A kis kamaszok meghökkentően sokat tudnak és meghökkentően keveset. Szexuális nevelésük, akár Romeó és Júlia tanulságos eljegyzése, alulról történik. Egymástól vagy a kulcslyukon keresztül szerzik ismereteiket. Meg, persze, a tévéből. S mert ráadásul a felnőtteknek tetsző válaszokat igyekeznek adni, bájosan idétlenek. Az olasz kisdiák különleges kisdiák, a nápolyi még inkább az. Mégis, az olvasó ráismer bennük a mieinkre." (Lator László)

Egyetlen fajta végtelen létezik vagy vannak különböző végtelenek, s az egyik nagyobb, mint a másik? Milyen az ideális labirintus? Lehet-e logikailag modellezni az elbeszélést mint műfajt? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken tűnődik - mindig szellemesen és közérthetően - az argentin Guillermo Martínez ebben a különleges könyvben, mely az irodalom és a matematika kapcsolatainak kérdését járja körül. Ám az első kérdése: "Borges szövegei vajon miért olyan értékesek a tudományos kutatók, fizikusok, matematikusok számára?" S miközben Borges, a nagy példakép elbeszéléseit elemzi, kiderül, hogy a matematikai gondolkodás, egy-egy matematikai dilemma s leginkább a Gödel-tétel utáni új matematika gyakran a létezés általános kérdéseivel áll kapcsolatban. Így Borges jó pár műve - "Az Alef", a "Funes, az emlékező", "A halál és az iránytű" stb. - olvasható klasszikus matematikai problémák illusztrációjaként is, miközben az ember világba vetettségét, egzisztenciális helyzetét, a világ titkaival való szembenézés gyönyörűségét és rettenetét is megvilágítják. S szó esik a kötetben matematikai krimikről, mesterséges intelligenciáról és robottechnológiáról, a nagy Fermat-tétel történetéről, a számítógépnek a matematika tudományára gyakorolt hatásáról, Eukleidészről, Bolyairól, Gödelről és más nagy matematikusokról - Gregory Chaitinnel, korunk nagy matematikusával pedig élvezetes beszélgetést folytat a szerző… Az 1962-ben született Guillermo Martínez regény- és esszéíró, s emellett matematikai logikát tanít a Buenos Aires-i egyetemen. 2003-ban (magyarul 2007-ben) jelent meg Oxfordi sorozat című regénye, egy matematikai-logikai krimi, mely világszerte sikert aratott, mint ahogy a regényből Alex de Iglesia által forgatott film is.

Brigitte Hamann, a kiváló bécsi történésznő érdeklődése a Habsburg-ház nevezetes tagjai után Hitler fiatalkora felé fordult, ahhoz pedig már Bécsben hozzátartozott a Wagner iránti rajongás. Hamann ugyan nemet mondott a Wagner unokának, amikor az 1997-ben felkérte, hogy tartson előadást anyja, Winifred születésének centenáriuma alkalmából, ám a további Hitler-kutatás során mégiscsak eljutott a bayreuthi "nagyasszony" személyéhez. Az angliai Sussexből származó árva lány szinte még gyerekfővel ment férjhez Wagner fiához, a jóval idősebb, sikertelen zeneszerzőhöz: Siegfriedhez, és négy gyermeket szült neki. Férjével együtt kezdettől fogva rokonszenvezett Hitlerrel és pártjával, és haláláig kitartott szimpátiája mellett.

A Szeretem a mostohámat című bájos kisregényben ismerhettük meg Fonchitót, a mostohaanyját elcsábító, angyalarcú, démoni fiúcskát, aki most újra betoppan a családi botrány óta a férjétől külön élő dona Lucreciához... A festőművésznek készülő kis Fonchito, aki önmagát a zseniális Egon Schiele reinkarnációjának tekinti, újra meg újra az érzékiség hálójába csalja az érett szépasszonyt, de az utolsó pillanatban mindig visszakozik: a csábítás ördögi trükkjei ezúttal azt a célt szolgálják ugyanis, hogy a fiúcska jóvátegye korábbi vétkét, s újra összeboronálja mostohaanyját az apjával, don Rigobertóval. Maga a kerettörténet ezúttal csak az elbeszélés vázát adja egy megejtő szépségű, fékezhetetlen fantáziával megalkotott, bravúros erotikus regényhez, melyben föltárul előttünk a felesége elvesztése miatt szenvedő don Rigoberto lelkének, tudatának és tudattalanjának minden rezdülése. A napközben egy biztosítóigazgató szürke életét élő don Rigoberto éjszakánként megalkotja a maga álmokból, ábrándokból, fóbiákból, dühöngésekből, az erotikát testgyakorlattá silányító modern kor elleni kifakadásokból és legfőképpen az ezernyi alakban, pózban és pikáns helyzetben elképzelt dona Lucreciából szőtt külön világát. Don Rigoberto szerint az igazi erotikát lassan elpusztítja a mai tömegtársadalom szabadossága és a pornográf kultúra, amely a fantáziát kiszorítva segédeszközökkel szerszámozza fel az embert. De amíg marad a földön akár csak néhány homo ludens, azaz játékos ember, addig Mario Vargas Llosa káprázatos regényének minden bizonnyal lesznek olvasói.

Lev Tolsztoj az 1870-es évek második felében -miközben nagyregényét, az Anna Kareniná-t írta -szinte egyfolytában a Gyónás önemésztő gondolataival küszködött. Az Anna Karenina szereplői valamennyien Tolsztoj családtagjai és közeli ismerősei köréből adaptálódtak az irodalomba; köztük hol békésen, hol lázongó elvágyódással múlatta mindennapjait ez a habókosnak tartott gróf, aki szénakaszáláskor -az értelmes-munkás élet formáit keresve -a parasztjaival együtt vágta a rendet. Az Anna Karenina Levinjének alakjában az író mintegy önmagát tárta a világ elé, a Gyónás szerzője pedig -vagyis az első személyben beszélő Tolsztoj -csaknem szó szerint megismétli Levin mondatait: "Mi vagyok én?", "Miért élek én?", és keresve, mi adna értelmet életének, eljut az egyetemes érvényű felismerésig: "Ahol élet van, ott -mióta csak létezik az emberiség -a hit teszi lehetővé az életet..." Az életmű mélységeinek, Tolsztoj egyéniségének közelebbi megismerését segítő Gyónás -Thomas Mann értékelése szerint -Szent Ágoston és Rousseau vallomásai mellett a világirodalom legnagyszerűbb önéletrajzai közé tartozik. A másik nagy kérdés, mely Tolsztojt ifjúságától kezdve a haláláig foglalkoztatta: "Miért írok?" E kérdésre is többször válaszolt, küldetését, elhivatottságát hangoztatta, ám csodálkozott - mondta már öregemberként - hogy Isten miért éppen őt, gyarló, bűnös embert választotta ki, hogy rajta keresztül szólítsa meg az embereket. A Mi a művészet? című könyvében Tolsztoj a fő európai nyelveken megjelent minden jelentős esztétikai tárgyú műről hosszabb-rövidebb ismertetést közölt. "Bármilyen különös is ez a kijelentés -írja Tolsztoj - az összeírt könyvhegyek ellenére a művészet pontos meghatározása mind a mai napig nem született meg. Ennek az az oka, hogy a művészet fogalmát a szép fogalmára alapozták." Tolsztoj javaslata szerint a művészetet nem az élvezet, a szórakozás eszközének, hanem az élet szükséges feltételének kell tekintenünk. S a művészi alkotások tartalmi oldalára és közérthetőségére helyezve a hangsúlyt, válogatás nélkül elutasította a szimbolistákat, a dekadenseket - minden olyan műalkotást, amely megítélése szerint csak a vallási tudatukat elvesztett osztályok élvezetét szolgálja. A művészet jövőjéről utópisztikus optimizmussal írja: "A művészetnek ma az a rendeltetése, hogy... a most uralkodó erőszak helyén megteremtse az Isten, vagyis a szeretet uralmát." A két esszé közreadásával Tolsztoj halálának századik évfordulójáról emlékezünk meg.