Európa Könyvkiadó strana 125 z 143

A mű Hrabal "kisvárosi történeteinek", a Sörgyári capricció-nak és a Díszgyász-nak a folytatása, illetve befejezése. A jól ismert hősöket, Maryska-anyut, Francin-aput és Pepin bácsit ezúttal egy nyugdíjasotthonban látjuk viszont - igencsak megváltozv a. A hajdan sugárzó szépségű, rátarti, életvidám Maryskából ősz hajú, fogatlan öregasszony, a gáláns, félszegen szerelmes Francinból a közvetlen környezetével mit sem törődő, megkeseredett, mániákus rádióhallgató, az örökmozgó és örökfecsegő Pepinből pedig súlyosan beteg, magatehetetlen báb lett. De Maryska emlékeiben ismét újjáéled a mágikus múlt: önnön múltja és a városkáé, ahol immár örökre megállt az idő... Mosolygós bölcsesség, szelíd irónia, megkapó nosztalgia, töretlen-törhetetlen életsze retet árad a világhírű cseh író őszikéjéből, ebből a mesevarázsos, utánozhatatlanul-hamisíthatatlanul hrabali műből.

Homérosz után Hésziodosz következik a görög költészetben, és ő az első költő egész Európában, akinek a létezéséről már konkrét adataink vannak. A Krisztus előtti VIII. század vége felé élt, pásztor volt és szabad paraszt, de rapszódoszként is működött, és díjat nyert az euboiai Khalkiszban. Költészetében a homéroszi hőseposz formáját és nyelvét vette át, ő azonban nem eposzokat írt, hanem tankölteményeket, ennek a műfajnak lett első mestere és mintaképe. Az Istenek születése mitikus világmagyarázatot ad. Elmondja a világ keletkezését a Khaoszból, felsorolja az istenek származását, megállapítja a három istendinasztia sorrendjét, amelyek közül az utolsót Zeusz bölcs rendje jelenti. Ahogy ez a mű az emberek sorsát megszabó égi istenekről ad útbaigazítást, úgy igazít el a később írt Munkák és napok a földi foglalatosságok, mindenekelőtt a gazdálkodás dolgaiban, személyes tapasztalatból. A görög?perzsa háború előtti békésebb korszak nagyra értékelte ezt: ekkor keletkezett a legenda, mely szerint Homérosz és Hésziodosz költői versenyében az utóbbi nyerte el a díjat mint a munka dalnoka. A jegyzeteket összeállította Zsolt Angéla.

A földkerekség legszigorúbb intézetében neveltek fel: felnőtt önmagam minden sikerét, elért eredményét a családi házon kívül azoknak köszönöm, akik emberré formáltak. Hitet adtak, erőre szoktattak, nem kíméltek, maximális eredményt követeltek, és örökre beillesztettek a nemzet keretébe, Kölcsey elgondolása szerint büszke magyarrá alakítottak. Hogy ezért valamilyen módon kifejezett hála jár, az már nevelésük következménye. Aki Abigél című regényemet olvasta, régi ismerőssel fog találkozni ebben a könyvemben, megtalálja König tanár úr modelljét, s látja aránylag ritka arcom változásait, amikor nekem feltett kérdésre válaszolok vagy valami közérdekű témát érintek: közéleti emberként szerepelve teljesebbé válik az íróról kialakult kép, mert olykor váratlan-szokatlan adattal gazdagítja az addig már ismerteket. Előfordul, hogy amit nyílt sisakkal sose tenne, amikor regényt ír, most megteszi az író, legbensőbb kételyeit vagy gondjait közli a "Magánügy" ciklusban, de hát megteheti, nem él vissza senki a titkaival, egyetlen reális családja van már csak, az olvasók, akik számon tartják gondolatait és kíváncsiak rá. Az író - egyébként mindig közli, ha teheti - sohase készült írónak, csak Isten mást tervezett vele, az író tanár akart lenni, igazi tanár, akire úgy gondolhat a tanítvány vissza, ahogy ő érzi szívében hajdani nevelőit, Szondy tanár urat, aki higgadtan azt közölte a tízéves gyerekkel, író lesz belőle, kár más utat terveznie, vagy Möszjőt, akitől megtanulta, hoz az élet elég gyászt a tanulókra, ne növelje már, ha elkerülheti, az iskola is. A Merszi, Möszjő valamifajta visszaigazolás volna, hála a szinte megköszönhetetlenért.

Truman Capote 1959-ben járt "amott" a New Yorker folyóirat megbízásából, hogy a gyilkosságok után egy hónappal megnézze azt a farmot, ahol két elvetemült szökött rab kivégezte Herb Cluttert és családját. Capotenek a bűntényről szóló regénye, a Hidegvérrel nem sokat foglalkozik a kansasi Holcomb sivár vidékével. Úgy tűnik, hogy a környezet a hősök - áldozatok és gyilkosok egyaránt - belső életét nyomorította meg. Maga a ház még mindig áll Finney megyében, magányosan a végtelen síkságon, s csak a rémület emlékezete teszi egyedivé. A fény még szikrázó napsütésben is úgy esik a faszerkezetre, mint egy csak felnőtteknek szóló thrillerben a fekete-fehér szürkület hideg csókja.

Vérbeli összetévesztős komédia Erich Kästnernek, a nemzedékek óta töretlen népszerűségű német író-költő-humoristának ez a remekműve. Főszereplője, Tobler titkos tanácsos, a kőgazdag és egy kissé habókos konszerntulajdonos a fejébe veszi, hogy kipróbálja, milyen is hóttszegénynek lenni. Megnyeri a Csillog-Villog Művek saját maga által kiírt pályázatának második díját, és szegény ördögként állít be a bruckbeureni Grand Hotelbe, hogy megkezdje jól megérdemelt jutalomtelelését. Terve fényesen sikerül: míg a fődíj csakugyan ágrólszakadt nyertesét, dr. Fritz Hagedorn ifjúurat milliomosnak nézik és nagyvilági hölgyek rajongják körül, az igazi milliomos egy ócska kis padlásodúban kuksol a harmadik ember, azaz a jómódú magánzóvá átöltöztetett bölcs urasági inas felügyelete alatt. A többszörös szerepcsere kiválóan alkalmas rá, hogy ki-ki megismerhesse az előkelő társaságot, no meg a fonákját. Meg persze egyebekre: többek között egy kis szerelemre - és végül némi szerencsés végkifejletre is...

A tizenkét éves Kit McMahon Lough Glassban, egy ír kisvárosban él, amely egyetlen főutcából áll, és mindenki ismeri egymást. A gyerekek együtt járnak iskolába - a lányok a zárdába, a fiúk a fiúiskolába -, és felnőve majd egymásba szeretnek és összeházasodnak, és élik az életüket, mint a szüleik meg a nagyszüleik, és semmi sem változik. Egy este azonban Kit gyönyörű mamája, a titokzatos Helen eltűnik. Azt feltételezik, belefulladt a település melletti tóba, ahol oly gyakran rótta magányos sétáit. Ám a holttestet nem találják. Megindul a sutyorgás, a pletyka... Kiték élete megváltozik. Az apja vigasztalhatatlan, egyre siratja feleségét, öccse még inkább magába zárkózik, a kislány meg szinte egyik pillanatról a másikra felnőtté válik, mert anyja halálával kapcsolatban nagyon nyomasztja egy titok. Aztán lassacskán fény derül sok mindenre...

Barbara Taylor Bradford az egyik legkedveltebb, legkeresettebb bestselleríró a világon. Egy gazdag nő című regényével útjára indított egy családregény-sorozatot, amelynek Őrizd az álmot! című kötete után A legkülönb unoka a harmadik része. A történet az 1980-as évek első felében játszódik, tíz évvel a legendás hírű nagymama, Emma Harte halála után. Unokája és örököse, Paula szépsége teljében, karrierje csúcsán éli a dolgos felső tízezer munkacentrikus hétköznapjait. Angliában lakik, New Yorkban dolgozik, a Riviérán lévő villájukban nyaral, Hongkongba jár bevásárolni, és Ausztráliába is elrepül, hogy meglátogassa butikjait és ott élő bátyját, Philipet. Minden tekintetben sikeres, imádja férjét, gyerekeit, terebélyes családjának minden ága-bogát, kivéve a fekete báránynak számító Jonathant, aki viszont sértettségében, kisemmizettségében bosszúhadjáratot szervez ellene. A regény az igazság és gonoszság küzdelme - hogy sok izgalom, viszontagság és ármánykodás után melyik győzedelmeskedik, afelől senkinek, aki az első két kötetet olvasta, nem lehet kétsége. Hamarosan megjelenik az Emma titka, a sorozat negyedik kötete is.

Nyugat-Európában sokan úgy tartják, hogy Hermann Hesse a XX. század legnagyobb német írója. Sziddhárta című műve - melyet az első világháború után írt és Romain Rolland-nak ajánlott - ma is valódi bestseller az angolszász világban, de több millió pél dányban adták ki Japánban is, s ami a legérdekesebb: tizenkét különböző indiai nyelvjárásra fordították le. A keleti filozófiák örökösei tehát magukénak ismerték el az európai író "hindu regéjét", és szívükbe fogadták Sziddhártát, német fejlődésregén yek hőseinek hindu fivérét. Mert akárcsak amazok - például Wilhelm Meister vagy Hans Castorp -, az ifjú bráhmana is útra kel apja házából, hogy megismerje - nem a világot, hanem tulajdon életének értelmét. Az aszkétáktól éhezni, várni és gondolkodni tanul, s megismeri a nagy Buddhát, akit nem tanításáért csodál, hanem egyéniségének kisugárzásáért. A szerelem, a gazdagság, a játékszenvedély mind-mind állomásai az életútnak, mely csak az önzetlen szeretet és a fájdalmas lemondás megtapasztalása ut án ér el a végső bölcsességhez - ami egyúttal az igazi boldogság. Az örök folyó partján mosolyogva szemlélődő, vénséges vén Sziddhárta egy személyben testesíti meg mindazt az értéket, amivel a keleti bölcselet és a keresztény tanítás megajándékozta a z emberiséget.

Champollion francia tudós 1822-ben megtalálja a hieroglifák helyes olvasásának kulcsát, s ezzel kitárja előttünk a fáraók Egyiptomának nagy könyvét. 1828 júliusában elindul egyetlen, másfél évig tartó utazására az istenek szeretett földjére, melyet igazi szülőföldjének tekint, hogy megvalósítsa legdédelgetettebb álmát: felfedezésének helyességét az eredeti helyszínen igazolja, ásatásokat végezzen és tanulmányozza a kőbe vésett feliratokat. Ez a hősies vállalkozás, a korabeli veszedelmes és varázslatos Kelet megismerése s az izgalmas kalandok a touloni rakparton kezdődnek, ahol a szálak máris összebonyolódnak... hiszen senki sem szeretné, hogy Champollion Egyiptomba menjen: sem Franciaország ottani konzulja, sem a zsarnok albán uralkodó, aki leromboltatja az örökkévalóságnak emelt ókori műemlékeket. Kelepcék, árulás, gyilkosságok - mindebből bőségesen kijut Champollionnak, aki - bár halálos veszélyben forog - makacsul folytatja kutatóútját a Nílus mentén...

Szerették egymást. Az arisztokrata, az író, a pilóta, Antoine de Saint-Exupéry és a gazdag, Európába vetődött San Salvador-i lány, a tehetséges festő és nagyszívű, igazi nő, Consuelo. 1930-ban ismerkedtek meg, s rá egy évre összeházasodtak. E kötet azokból a levelekből áll, amelyeket a II. világháború utolsó éveiben, New Yorkból Consuelo de Saint-Exupéry írt Algírban az európai eszméért hadirepülőként harcoló férjéhez. A levelek nem igazán jutottak el a címzetthez, és ezzel a levelek írója is tisztában volt. Mégis írt és írt. Azután is írt még évekig, hogy Antoine de Saint-Exupéryt már hivatalosan is eltűntnek nyilvánították... Több ez a könyv, mint egyszerű adalék egy nagy író magánéletéhez. Ez a könyv a múlhatatlan szerelem emlékműve.

Az Európai Könyvkiadó 1991 szeptemberében indította el megújított, külsejében is vonzóbb sorozatát. Alaposan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezte meg az összeállítást, hiszen a világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek kiadásával egyszerre kíván segítséget nyújtani tanárnak, diáknak s valamennyi felnőtt irodalomkedvelőnek. Nemcsak megjelenteti az általános iskolások és a középiskolások számára ajánlott műveket, hanem arról is gondoskodik, hogy ezek állandóan kaphatók legyenek a könyvesboltokban

Régóta tudhatjuk, hogy John Lukacs amerikai történész - avagy a mi Lukács Jánosunk - minden könyvében (a szigorúan vett történészi munkáiban is) "résztvevő" módon ír a történelemről: miközben igyekszik a lehető legpontosabban feltárni egy-egy történe lmi eseményt, mindig látjuk és érezzük az elemzés mögött őt magát, az érző és töprengő embert. Ez a könyve talán a többinél is szenvedélyesebb és szubjektívebb, s így sok mindenben vitára ingerelheti az olvasót akár a filozófiai nézeteit, akár egyes gondolkodók és történelmi személyiségek (Freud, Darwin, Marx, Einstein, Hitler) megítélését illetően. Ám Lukács János éppen azt akarja, hogy az olvasó gondolkozzék vele együtt, és reméli, "hogy egyesek számára könyve zenéjéből kihallatszik az igazság nak legalább valami halovány visszhangja".

A színész-rendező-író Harold Pinter csaknem fél évszázados pályáján mindvégig a maga útját járta. Egyéni színpadi írásművészete nem illik kategóriákba. Sosem eredt divatok nyomába, stílusa - habár összetéveszthetetlen - nem merevedett meg, nem ürült ki. Sikeresen elkerült egy sor buktatót, nem vált a "pinterizmus" foglyává, sőt még azt is "túlélte", hogy Martin Esslin híres tanulmányában az abszurd félrevezető címkéjét ragasztotta rá. Darabjai a rendezőnek, a színésznek és a nézőnek egyaránt kihívást jelentenek. Különös történeteket ír, amelyeknek cselekményét és "mögöttes tartalmát" egyaránt nehéz megfejteni, a lassan adagolt, apró információmorzsákból összerakni.

A voltaire-i életmű meghatározó jelentőségű alkotása, a Candide vagy az optimizmus egyszerre tézis- és kalandregény. Hősét, az egyszerű és hiszékeny ifjút - akit filozófus nevelője, Pangloss a nagy Leibniz nyomán arra tanít, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika - Voltaire végigvezeti benne az egész földgolyón, Vesztfáliától Hollandián keresztül Portugáliáig és Eldorádóig, majd vissza, Európán át Isztambulig és végül Rodostóig. Candide útja társaival együtt háborúból háborúba, katasztrófából végveszélybe visz; végigszenvedik mindazt a rosszat, ami igencsak ellentmond mestere tanításainak. Candide ki is ábrándul ez utóbbiakból, de nem esik kétségbe. Voltaire (1694-1778) a filozófiával szemben az élet elsődlegességét hirdetve ráébreszti hősét, hogy földünk nem mennyország ugyan, de nem is pokol. Candide földet vásárol, és imádott hölgye, Kunigunda, meg a többiek társaságában békés munkálkodásba fog: "Dolgozzunk, ne okoskodjunk" - mondja a mű végén az egyik főhős.

Kundera nem teoretikusként, hanem vizsgálódásai tárgyát fáradhatatlanul gyakorló regényszerzőként vall minden nagyképűségtől mentes, rendkívül élvezetes stílusban a mesterségéről. Ebben a legújabb könyvében, A regény művészeté-nek fonalát véve fel újra, a regény születésének körülményeit, valamint azt vizsgálja, hogy a XX. század nagy modern áramlatai (különös tekintettel Kafkára, Brochra, Musilra, Carlos Fuentesre, Gabriel Gárcia Márquezre) mi újat hoztak Cervantes és Rabelais hajdani regénytechnikájához képest. A világot függöny takarja. "Legendákból szőtt varázsfüggöny", az "előértelmezések" függönye. Ezt a függönyt rántotta le Cervantes, amikor útjára indította Don Quijotét, és vele együtt az európai regényt. A mai Európa mintha távolodni látszana kissé a regényhagyomány Európájától. Annál fontosabb - értjük meg Kunderát olvasva -, hogy ma se feledjük, mi e hagyomány lényege. A függönylerántó gesztus. A tisztánlátás.

Orwell 1943-44-ben írott művében egy farm - Mr. Jones "Major"-ja - a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát, és a maguk igazgatta "Állatfarm"-on élik először szabadnak, derűsnek látszó, majd egyre jobban elkomoruló életüket. Az 1984 írójának már ebben a művében is nagy szerepet játszik a történelmi dokumentumok meghamisításának motívuma. Visszamenőlegesen megváltoznak, majd feledésbe merülnek az állatok hajdani ideológusának, az Őrnagynak eszméi, a Napóleon nevű nagy kan ragadja magához a hatalmat, és - természetesen mindig a megfelelő ideológiai magyarázattal - egyre zordabb diktatúrát kényszerít állattársaira. A kezdeti jelszó pedig "Minden állat egyenlő" - érdekesen módosul...