Európa Könyvkiadó strana 130 z 143

A tragikus sorsú trónörökös életével és halálával évszázadokon keresztül formálója volt a magyarok kulturális önképének. Úgy is mint „örök királyfi” a magyar szent királyok közt, úgy is mint a magyar tragikum,: a túlvilágnak élő, szűzi, tiszta keresztény ifjú megtestesítője, a „liliomos herceg”.

Kötelező olvasmány az általános- és középiskolákban. Az Európa Könyvkiadó 1991 szeptemberében indította el megújított, külsejében is vonzóbb sorozatát. Alaposan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezte meg az összeállítást, hiszen a világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek kiadásával egyszerre kíván segítséget nyújtani tanárnak, diáknak s valamennyi felnőtt irodalomkedvelőnek. Műköltészeti és népköltészeti alkotások, versek és novellák, kisregények, regények és drámák kínálnak maradandó olvasmányélményt fiataloknak, idősebbeknek egyaránt.

Az író Oidipusz thébai király históriáját ültette át Diocletianus korába: az uralkodó azt a jóslatot kapta, hogy fia csak akkor lehet örököse a trónon, ha húszéves koráig még ő maga sem tudja, ki az apja. S hiába ügyelnek a titokra a legnagyobb gonddal, a fiú meghal, s ezzel...

A bálvány-ban Merle akárcsak nagy történelmi regénysorozatában, a Francia históriá-ban) ismét a 16. századba kalauzolja az olvasót. A főhősnő, a reneszánsz Itália egyik híres nőalakja, a földig érő szőke hajával, páratlan szépségével, műveltségével és szívjóságával mindenkit bámulatba ejtő Vittoria Accoramboni. A lányt becsvágyó anyja Rómába viszi, hogy gazdag,, rangos férjet találjon neki. A nagy igyekezet ellenére csak az egyik bíboros jóságos, ám középszerű és erélytelen unokaöccse kerül a horogra, aki mellett Vittoria nyugodtan álmodozhat tovább az igazi férfiról, a nagy szerelemről. S az Paolo Orsini herceg személyében rövidesen meg is érkezik. Csakhogy a herceg még nős, meg kell szabadulnia Messalinaként viselkedő feleségétől.

"Totális realizmusnak" nevezte Hrabal azt az írásmódot, amelyre 1952-ben Jarmilka című elbeszélésével talált rá, megszabadulva a szürrealizmus "képtelen metaforáitól", "szójegeceitől", kladnói vasmunkásként "fogta fel", hogy úgy kell írnia, "mintha riportban számolna be az emberekről, a beszédükről, a munkájukról s egyáltalán az életükről". Ez a kulcsnovella, a Jarmilka csak megcsonkított, öncenzúrázott formában jelenhetett meg korábban, s így került be a nálunk 1977-ben kiadott Tükrök árulása című kötetbe is. Most végre a teherbe ejtett csúnyácska munkáslány történetének teljes szövegét olvashatjuk, s a náci koncentrációs táborokról szóló hátborzongató oldalakat élesen ellenpontozza a "szocialista építőmunka" gunyoros ábrázolása. A´77-es kötetet a Jarmilka mellett az 1989-ben megjelent A Perkeo márkájú atomgép című visszaemlékezés egészíti ki, amely az író első igazán hrabali korszakának születéséről tudósít. Az 1951 és 1956 között írt elbeszélésekben rendre megjelennek Hrabal addigi hányatott életének színterei (volt vasúti forgalmista, ügynök, vasmunkás, papírhulladék-csomagoló, díszletmunkás), s különös fénytörésben villan fel számtalan komikus és tragikus emberi sors; a Poldi-kohó munkásai, akik "remény nélkül emlegetik a besározott reményt", az érzelmes fegyőr, aki tudja, hogy az embereknek "legalább egyszer naponta meg kell mutatni az élet naposabb oldalát is", a papírhulladék-gyűjtő, aki teli van emlékekkel, melyek visszaidézése "jobban lesújt, mint annak idején maga a valóság", a cementgyári festőzseni, aki a mindent elöntő szürkeségből impresszionista színeket varázsol, a vak lány a vonaton, aki oly gyönyörűnek látja a világot, "mint egy csöbör nagyságú szív", vagy akár csak "néhány akasztott ember, akikkel átzörgött az úton egy villamos".

A Budapesten született, de angol íróként világhírűvé vált Arthur Koestler (1905-1983) leghíresebb műve a Sötétség délben, amely az elsők között, s talán a leghatásosabban mondta el az igazságot a harmincas évek Szovjetuniójának koncepciós pereiről. Nyikolaj Szalmanovics Rubasov, a regény hőse a régi bolsevik vezetőgárda tagja volt. Magánélete feloldódott a párt szolgálatában; nem ismert magasztosabbat, mint a célt, amelyet együtt kívántak megvalósítani. Ennek érdekében tudott kegyetlen és igazságtalan is lenni; de ellen tudott állni a fasiszta börtönök minden kínzásának, kényszerének is. A regény annak a rejtélynek az írói megoldása: hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek, az ilyen emberek végül is nyilvános tárgyaláson mindent vállaltak, a legabszurdabb vádakat is, s az ügyésszel versengve mocskolták be magukat a kortársak káprázó szeme előtt?

Camino-sorozatának második kötetében Bucay társas kapcsolatokról, vonzódásokról, nemiségről, házasságról és bizalomról fejti ki gondolatait - a tőle megszokott olvasmányos, anekdotisztikus stílusban. Bámulatos keresetlenséggel, őszintén, lényegre törőn fogalmazza meg véleményét alapvető emberi kérdésekről. "Nem a kifinomult ízlésűeknek fenntartott élvezetekről beszélek - írja. - Nem nagy dolgokról beszélek. Bárki által átélhető érzésről beszélek. Egyszerű és igaz érzelmekről beszélek. Nagy horderejű, de nem emberfölötti tapasztalatokról beszélek." Sallangmentes és optimista, nem téveszti szem elől, hogy mély érzelmi töltettel bíró rezdüléseink éppen hétköznapi életünkben gyökereznek, és segít új nézőpontot találni megoldatlan ügyeinkhez. "Helyükre kell tenni a dolgokat, és meg kell érteni, mi a fontosabb - tanácsolja. - Nem érzéketlenség, ha a kevéske időmet elsősorban azoknak a kötelékeknek a szolgálatába állítom, amelyeket a hozzám legközelebb álló emberekkel építettem ki. Rá kell végre ébrednem, hogy milyen torzan látom a dolgokat, ha több időt szánok azokra, akikkel nem különösebben akarok együtt lenni, mint azokra, akiket valóban szeretek." Bucay történetei erőt adnak, hogy ne bonyolítsuk túl dolgainkat, teljes figyelmet szenteljünk annak, ami lényeges számunkra, és mindeközben harmóniában maradjunk önmagunkkal és környezetünkkel. Jorge Bucay argentin pszichológus könyveiből emberek százezrei merítenek erőt és bölcsességet életproblémáik megoldásához. Az ötrészes Camino-sorozat, amelynek első kötete, Az autodependencia útja már megjelent magyarul, az önismeret útján kíséri végig az olvasót.

Beszállás! A Prometheus utasszállító repülőgép rögtön indul Párizsból Croydonba! Huszonegy utas és két légiutas-kísérő elfoglalja a helyét, és a gép a magasba emelkedik. Két kabinjából a hátsóban vegyes társaság gyűlik össze: angol fodrász kislány, francia régészek, angol fogorvos, két arisztokrata hölgy, francia öregasszony - és egy nagy bajszú kis belga. A második ülésen az ebéd utáni kávé mellett elszunyókál az öregasszony. A kilencedik ülésen szenved a kis belga. Az ötödik és hatodik ülésen vitatkozik a két régész. A tizenkettedik ülésen a fogorvos udvarolni próbál a tizenhatodik ülésen a fodrászlánynak. A légiutas-kísérők fel-alá rohangálnak. Egy darázs döng, majd "csatt!", lecsapja valaki. A második ülésen - csak nincs valami baj? Feje félrebillen... nem mozdul...Micsoda szerencse, hogy a kilencedik ülésen a kis belga azonnal magához tér, amint földet ér a gép. Poirot életében először gyanúsítottként kezdi a nyomozást, de szerencsére nem úgy fejezi be. A kötethez ajándék jubileumi füzet is tartozik az írónő eddig magyarul megjelent köteteinek leírásaival, receptekkel és hasznos háttérinformációkkal.

Ha valaki csak verset akar olvasni, ne a Kalevalát válassza. Ha varázslat részese kíván lenni, akkor bizony a nagy finn hőskölteményt. Abból megtanulhatja, mi a varázslat és mi annak a módja. Eljuthat a mágia gyökeréig, az írásbeliség előtti szóvarázsig, az éneklésig, a ráolvasásig, a dolgok, hősök, a világ megteremtéséig.

Az Életem értelme főhőse a serdülő Gerry Durrell, aki életében először munkába áll: ápolóként a whipsnade-i állatkertben. Játékos jegesmedvék, gézengúz gnúk, púpos pöffeszkedők és egyéb állatfajták kószálnak a könyv lapjain, halálra rémítve az állatkert gyanútlan látogatóit. Gerry pedig vigyorogva áll a forgatag közepén, és összekacsint az olvasóval: " Lám, mi tudjuk, hogyan kell az állatokkal bánni - nem úgy, mint ez a népség, amely ide mindennap becsődül." És az örökifjú állat- és emberbarát hamarosan megtalálta élete értelmét - a kihalással fenyegetett állatfajták megóvását. És megtalálta a módját, hogy mindezt a lehető legélvezetesebb formában közvetítse az olvasók millióinak.

Aki ismeri az angol egyetemi tanár és regényíró előző, magyarul is megjelent, Embert enni nem való (1974) című regényét, nem lepődik meg újabb könyvének zárt, egyetemi atmoszféráján. A világ itt két részre oszlik: azokra, akik osztályoznak, és azokra, akik az érdemjegyeket kapják. Valahonnan a távolból felsejlik osztályharc, kormányzás, háború és béke, a világ határa azonban itt mindig az egyetemi épületek és a környező város határvonala. Azonos a színhely - egy képzeletbeli angol egyetem -, és azonosak a szereplők - tanárok, diákok, professzorok -; Bradbury azonban tovább lép: új regényében vérbeli szatíraíróként mutatkozik be. A szatíra célpontja egy nehezen körülírható, de könnyen érzékelhető politikai divat: a hatvanas évek vége felé és a hetvenes évek elején eluralkodott, "újbalos" radikalizmus. Ennek képviselője Dr. Howard Kirk, a diákjaival tegeződő, farmeröltönyös, dús bajszú, fiatalkorához görcsösen ragaszkodó, felszínes ál-radikalizmusát erőszakosan, nagy hangú handabandázással hirdető szociológus. A regény egy egyetemi félév története; bulik, tüntetések, tanszéki értekezletek, szerelmi kalandok - ezek során leplezi le Bradbury hősében a pozőrt, megmutatja a radikális sikk mögött meghúzódó emberi ürességet, a tudományos tartalmatlanságot. Szétpukkasztja Kirk illúzióját, aki azt képzeli magáról, hogy radikális handabandázásával ő a történelem alakítója - holott ő is csak "az ész cselének" áldozata, azaz nem alanya, hanem csupán tárgya, pontosabban hordaléka a történelemnek.

Senki sem felelős a történtekért; ettől azonban nem kevésbé nehéz elfogadnom, hogy így alakultak a dolgok. A rossz időzítésen múlott az egész. Lekéstük a csatlakozást, hogy úgy mondjam, vakon tapogatóztunk a sötétben. Ott voltunk mind, ahol lennünk kellett, s mégis elkerültük egymást; pedig hajszál híja volt, hogy egy csapásra kikristályosodjon körülöttünk minden. Végső soron erről szól ez az egész történet. Az élet: elvetélt lehetőségek sora. Minden részlet együtt van kezdettől fogva, ott a kirakós játék összes darabja, csak éppen az ember nem tudja összeállítani magának a képet. Akárcsak Paul Auster New York trilógiá-jának hősei, ennek az erősen életrajzi jellegű műnek a főhőse is homályos szimbólumok közt éli sejtelmes életét, megtapasztalja a benne lakozó űrt, ám végül kinyílik a szeme egy szabadabb, teljesebb létezésre. A történet 1969 nyarán kezdődik, amikor az ember először lépett a Holdra. A hős, Marco Stanley Fogg, akinek mindhárom neve híres utazóra utal, szintén az ismeretlen felfedezésére indul. Életútja más életekkel fonódik össze: megismerkedik egy lánnyal, aki megmenti az éhhaláltól; elszegődik egy mozgásképtelen, vak öregúrhoz, akinek eltorzult tudatán át Fogg merőben más képet kap az emberekről és a világról; megismerkedik valakivel, akiről véletlenek sorozatán át kiderül, hogy nem más, mint az apja; és gyalogszerrel átkel a sivatagon, Utah-tól a Csendes-óceánig. Paul Auster egyedülálló jelenség a mai amerikai irodalomban; semmiféle áramlattal, divattal nem rokonítható. Hősei egyforma otthonossággal mozognak a modern nagyvárosban és a lélek kietlen tájain. Helyét az amerikai kritika a posztmodern után-ra teszi.

Jamie Morton hatéves, amikor új lelkész érkezik New England-i kisvárosukba. Charlie Jacobs a feleségét és a kisfiát is hozza magával. Mindenki szereti őket, Jamie pedig valósággal rajong a fiatal tiszteletesért, aki szórakoztató elektromos kísérletek kel teszi érdekesebbé a heti bibliaórákat. És hogy a titkos elektromosság mi mindenre használható, az akkor derül ki, amikor Jamie bátyja elveszti a hangját, Jacobs pedig egy általa kifejlesztett szerkezettel meggyógyítja. Az idillnek egy autóbaleset vet véget: a lelkész elveszti a családját, és kifordul önmagából. Nemsokára el is bocsátják, és Jamie azt gondolja, soha többé nem fognak találkozni. Téved. És ahányszor csak útjuk keresztezi egymást, Jacobs a régi filmes zsargon szerint "a változás ügynökének" bizonyul. A sikeres gitáros és a hajdani lelkipásztor nem szabadulhatnak egymástól. Az elektromos kísérletek egyre ijesztőbbek, Jamie pedig kénytelen közreműködni bennük. Jacobs az élet és a halál közti átjárót keresi. De mi lesz, ha megtalálja? És miért kap egyre sötétebb értelmet ez a titokzatos fogalom: újjászületés? Stephen King sötét, megrázó regényt ad kezünkbe a függőségről, a fanatizmusról és arról, ami a lét túlsó partján várhat ránk.

Tolsztoj halálának századik évfordulójára időzítve írta meg Pelevin új nagyregényét, melynek hőse T. gróf - azaz maga Lev Tolsztoj. Bár hogy kicsoda ő, azt maga sem tudja pontosan; a sodró lendületű filozófiai kalandregényben a keleti harcművészet mestereként jelenik meg, s hiába igyekszik hű maradni fő tanításához, hogy "ne állj ellen a gonosznak erőszakkal", kénytelen a legváltozatosabb módszerekkel pusztítani üldözőit, akik meg akarják ölni, mert... nos, hogy miért, az megint nem egészen világos számára.T. gróf csak azt tudja biztosan, hogy egy bizonyos Optyina-pusztába igyekszik. S útközben találkozik Ariellel, a kabbalista démonnal, aki arról akarja meggyőzni, hogy ő - meg néhány társa - teremti az egész világot, amelyben T. gróf él, s természetesen őt magát is. És hősünk egyre több jelét látja annak, hogy Ariel igazat mond.A szövevényes történetben T. gróf aztán - végre - találkozik Dosztojevszkijjel is, aki egy számítógépes játék főhőse, és a holt lelkeket kell pusztítania Péterváron, hogy megszerezze a radioaktív sugárzás ellen védelmező napi vodkaadagját. A gróf végül Szolovjovtól, a nagy filozófustól kap választ gyötrő kérdéseire...

A XVI. századi Franciaország, a hugenották viharos, vérzivataros századát felelevenítő, nagyszabású, tizenhárom kötetes regényfolyam hetedik kötetében, amelyben immár Siorac márki fia játssza a főszerepet, egyre csak libben, röpül a szoknya. Nem csoda, hiszen az ifjú Sioracról elmondhatjuk, hogy nem esett messze alma a fájától, éppoly szenvedélyes és gáláns, kalandvágyó és bátor, eszes és nemes lelkű, mint édesapja. A kor pedig IV. Henrik uralkodásának utolsó három esztendeje, az 1607-től 1610-ig terjedő időszak is mintha a léhaságnak kedvezne. Egymást érik a lakomák, táncjátékok, lépten-nyomon szerelmi kalandokat hajszoló donjuanokkal, ledér főrangú hölgyekkel, felszarvazott, mégis elnéző férjekkel találkozik az ember a bálok forgatagában. De a csillogó felszín kegyetlen, véres valóságot takar: cselszövések, összeesküvések közepette a király két fronton harcol. Az országon belül a fanatikusokkal küzd, akik tűzzel-vassal pusztítják a protestánsokat, az országon kívül a Habsburgok egyeduralmi törekvéseivel kell szembeszegülnie.

Van kedve megnézni egy gyilkos fényképét? - kérdezte a szederjes képű Palgrave őrnagy. Ám Miss Marple még nem is válaszolhatott, amikor a háta mögül közeledő léptek zaja hallatszott... Csodálatosan ragyog a Karib-tenger azúrkéksége fölött a nap, gondtalanul sütkéreznek a strand meleg fövenyén az Arany Pálma Szálló vendégei, aki pedig színvonalasabb szórakozásra vágyik, kedvére tanulmányozhatja a nyugat-indiai szigetek egzotikus állat- és növényvilágát, mint az elválaszthatatlannak tűnő baráti négyesfogat: a higgadt, jó modorú Edward és Evelyn, meg a hangos Greg és a vidám Lucky. Este zene szól, hangulatvilágításnál táncolnak a párok: a szálloda újdonsült ifjú tulajdonosai, Tim és Molly nem kímélik a fáradságot, ha vendégeik kényelméről van szó. És mégis?... És mégis. Rejtély az Antillákon! Avagy: ki elégelte meg a szószátyár őrnagy szűnni nem akaró történeteit...? Kinek volt útjában a szép fekete Victoria? Ki zavarja meg a békés nyaralók éjszakai álmát...? Rejtély az Antillákon! De sebaj: mindenkit megnyugtathatunk - Miss Marple fölött eljárt az idő, de a bájos öreg hölgy mégsem hagyja magát. Kötögetés, csevegés, némi kis finom hallgatózás - és a rejtély nem marad örökre Rejtély!