Európa Könyvkiadó strana 7 z 143

Legyen az egy véres bűntény tetthelye vagy egy egyedül élő ember utolsó pillanatainak, magányos elmúlásának gyakran csak hetekkel, hónapokkal később felfedezett színhelye, az extrém takarító megérkezik, sietség nélkül felméri a helyzetet, majd elvégzi a munkát, amivel megbízták: rendet és tisztaságot teremt a halál bomló, rothadó káoszában. A védőruházat és a maszk azonban nem óv meg senkit az ember egyre magányosabb életével és halálával való szembesülés iszonyatától és katarzisától. A pusztán borzongani, rémüldözni vágyó "katasztrófaturisták" csalódni fognak, mert ez a különös hangulatú könyv már-már szemérmes tárgyilagossággal néz szembe az élet eltűnésével működésbe lépő szerves folyamatokkal, és tapintatosan, a sajátjaként őrzi-vigyázza a holtak méltóságát. Ez a témaválasztásában radikálisan merész, hitelességében megkérdőjelezhetetlen regény intellektuális és érzelemgazdag beszámoló egy, az élet és a halál többségünk számára ismeretlen, ijesztő határvidékein otthonosan mozgó, önmagát és az őt körülvevő világ minden rezdülését figyelő és érteni vágyó ember mindennapjairól. Némán, visszafojtott lélegzettel követjük a szerzőt, aki úgy kísér át minket a testet-lelket összeroppantó magány birodalmán, hogy közben egy pillanatra sem veszítjük szem elől a szeretet és a részvét minden sötétségen átderengő fényét.

Abigaëlle több mint húsz éve visszavonult egy burgundiai kolostorba, ahol tökéletes magányban telnek a napjai. Múltjáról csak szórványos, homályos emlékei vannak, még azt az eseményt sem tudja felidézni, amely megváltoztatta a sorsát, és arra kényszerítette, hogy kivonuljon a világból, hogy odahagyja az otthonát, ahol a családjával élt. A bátyja kéthetente meglátogatja őt, ő pedig a távolból követi Gabriel életét, aki felnőve sikeres és népszerű íróvá vált. Elérkezik azonban a nap, amikor Gabrielt egy véletlen összesodorja a csodálatos Zoéval. Hiába indul gyönyörűen ez a történet, Abigaëlle mégis fél, mert ő az egyetlen, aki tudja, hogy miféle démonokkal küzd a bátyja, hogy miféle pokol volt a gyermekkoruk a kiszámíthatatlan és veszélyes apjuk mellett, aki folyamatosan bántalmazta menekülni képtelen édesanyjukat, és rettegésben tartotta őket. Marie Vareille felkavaróan izgalmas, az utolsó oldalig megdöbbentő fordulatokban gazdag regénye egy mély empátiával megírt pokoljárás története. A felnőttek és a gyermekek testét-lelkét egyaránt romboló, kiutat nagyon nehezen kínáló családon belüli erőszak azon ritka irodalmi ábrázolásai közé tartozik ez a mű, amelyek minden szakmai, lélektani hitelességük ellenére is fordulatos és lebilincselő olvasmányt jelentenek, és a puszta borzongatáson, az olcsó együttérzésen túl is komoly tanulsággal szolgálnak, elgondolkodtatják az olvasót.

A tizenöt éves Christopher autista: nagyon sokat tud a matematikáról és a fizikáról, de nagyon keveset az emberi érzelmekről. Nem szereti, ha hozzáérnek, és nem hajlandó megérinteni semmit, ami sárga vagy barna. Űrhajós szeretne lenni, de még sohasem járt a szülei nélkül az utcájukon túl. És alighanem ő a világirodalom egyik legkülönösebb nyomozója - egy este ugyanis a szomszédasszony kutyáját döglötten, vasvillával átszúrva találja a kertben, és elhatározza, hogy kinyomozza, ki ölte meg. Így kezdődnek Christopher különös kalandjai, melyek során nemcsak a kutya gyilkosának kilétére derül fény, hanem ennél jóval fontosabb dolgokra is, amelyek sok mindent megváltoztatnak mind az ő, mind a szülei életében… Mark Haddon bámulatos beleérzéssel ábrázolja az autista fiú végtelenül racionális gondolkodását, sajátos érzelemvilágát. Könyve izgalmas és megható olvasmány gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

Mi történik, ha a Zusak család az otthonába fogad három nagy testű, megveszekedett, harcban edzett kutyát - név szerint: Reubent, az ajtódon dörömbölő gonosz farkast; Archert, a jóképű, ámde halálos, szőke szépfiút; és a baljósan boldog vigyorú Frostyt, akit sétáltatni olyan, mintha egy zivatart próbálnál pórázon tartani? Természetszerűleg kitör a káosz: utcai csetepaték, parkbéli összecsapások, nyilvános megszégyenülések, tulajdont ért károk, sérülések, gyomormosás; hamisítatlan komédia, sokkoló tragédiákkal fűszerezve - és vérontás, amit ha nem látnál, el sem hinnél... Nem is beszélve egy több mint furcsa rendőri látogatásról a hajnali órákban. Minden kudarc ellenére és erős akaratot igénylő kitartás mellett azonban ott a legfontosabb: a mindent elsöprő szeretet, amely örömöt és családi összetartozást eredményez. A világ egyik legelismertebb történetmesélője megkapóan gyengéd, színes és elbűvölő visszaemlékezése a zűrzavarban fogant kapcsolódás szükségszerűségéről; egyben szerelmes levél az állataihoz, akik vidámságot és szépséget hoztak a családi életükbe - mindörökre megváltoztatva őket.

Stephen King a világirodalom és a populáris kultúra meghatározó alakja, a jelenkor egyik legolvasottabb szerzője. Negyvennél is több nyelvre lefordított művei több mint négyszázmillió példányban keltek el világszerte, a legtöbb művét meg is filmesítették, amiben nemegyszer ő maga is részt vállalt. Életművéért Nemzeti Könyvdíjat kapott, emellett többszörös Fantasy- és Bram Stoker-díjazott. Az Ezüst pisztolygolyók eredetileg egy naptártervből született. Bár a formában rejlő lehetőség hamar megihlette a horror nagymesterét, végül úgy érezte, kreativitásának nem szabhat határt a csekély karakterszám, így a holdfázisok és a tizenkét hónap keretét megőrizve megírta legrövidebb könyvét, amely Cycle of the Werewolf, vagyis Az emberfarkas hónapjai címen látott napvilágot 1983-ban. A megjelenést követően - Daniel Attias rendezésében és Stephen King közreműködésével - bemutatták a belőle készült, nagy sikerű Ezüst pisztolygolyók című filmet. A történet egy álmos kisváros, Tarker's Mills egy évét öleli fel, egészen pontosan tizenkét holdtöltét. A lakók áldozatról áldozatra ismerik fel, hogy a valóság, amelyben olyannyira hinni akarnak, örökre elveszett. A gonosz közöttük jár ? És csak egy tolókocsis kisfiú elég bátor ahhoz, hogy szembenézzen vele.

Fogalmam sincs, hogy a Chuck élete honnan jött. Csak azt tudom, hogy egy nap eszembe jutott egy hirdetőtábla a "Köszönjük, Chuck!" felirattal, mellette egy fénykép és a "39 REMEK ÉV" szavak. Azt hiszem, azért írtam meg, hogy megtudjam, miről szólt a hirdetőtábla, de még ebben sem vagyok biztos. Annyit tudok csak mondani, hogy mindig is úgy éreztem, hogy mindnyájunkban - királyoktól és hercegektől a palacsintázóban mosogató fiúkig és az autópályák melletti motelekben ágyneműt cserélő lányokig - ott az egész világ. Bostonban láttam egy fickót dobolni a Boylston Streeten. Az emberek szinte rá se hederítettek, a kitett kosara (nem varázskalap) szinte üres volt. Elgondolkodtam, mi történne, ha valaki, mondjuk egy üzletemberféle megállna és táncolni kezdene, mint Christopher Walken abban a zseniális Fatboy Slim-videóban, a "Weapon of Choice"-ban. A kapcsolat Chuck Krantzcel - egy igazi üzletemberrel - magától jött. Beletettem a történetbe, és hagytam táncolni. Imádom a táncot, azt, hogy felszabadítja az ember szívét-lelkét, és élvezet volt megírni. Miután két történetet írtam Chuckról, akartam még egyet, ami a hármat egységes narratívává egyesíti. A Sokaságok vannak bennem egy évvel az első kettő után született. Azt, hogy a három felvonás egységet alkot-e - fordított sorrendben, akár egy visszafelé játszott film -, döntse el az olvasó! Stephen King, 2019

Viktor Frankl szinte mindent és mindenkit elveszített a háború, az üldöztetés éveiben: anyja, apja, bátyja és felesége is koncentrációs táborban pusztult el. A fogság, a reménytelenség poklában formálódó, majd közvetlenül a háború, a felszabadulás után íródott és először 1946-ban megjelent könyvében önsajnálat és indulat nélkül szól a náci haláltáborokban szerzett tapasztalatairól. A Mégis mondj igent az életre!, amely egyszerre emlékirat, vallomás, szenvedéstörténet, tanúságtétel és tudományos szakmunka, azon ritka művek közé tartozik, amelyekben a legszemélyesebb élményanyag és hang, illetve a tudósi józanság, távolságtartás és módszeresség szerves, harmonikus egységet alkot. Frankl a saját tapasztalataira és páciensei történeteire alapozva azt állítja, hogy ugyan nem kerülhetjük el a szenvedést, de még a leggyalázatosabb körülmények között is kitűzhetünk magunk elé olyan célokat, amelyek értelmet adnak az akár legelveszettebb pillanatainknak is. Frankl logoterápiaként ismert elmélete sok tekintetben a pszichoanalízisre épít, de annál általánosabb érvényű, és pozitív üzenete révén sokak számára érzelmileg könnyebben befogadható. Középpontjában az a meggyőződés áll, hogy – szemben Freud állításával – az ember elsődleges hajtóereje nem a libidó, a nemiség, hanem az a törekvés, hogy a körülményektől függetlenül értelmet adjon a létének, a cselekedeteinek.

Orvosi lelkigondozás című első művét Frankl még a második világháború kitörése előtt kezdte írni. A világégés, a holokauszt pokoli forgatagában a kézirat és a hozzá tartozó jegyzetek megsemmisültek, úgyhogy a szerző végül emlékezetből vetette ismét papírra, miután a szerencsés kevesek egyikeként túlélte a náci haláltáborok borzalmait, és visszatérhetett szülővárosába, Bécsbe. A legfőbb motivációnak a szexuális vágyat, a libidót tekintő Freuddal szemben Frankl az emberi lélek vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy fajunk legfőbb hajtóereje, mozgatórugója az a törekvés, hogy minden körülmények között célt, értelmet adhasson a létezésének. Ha külső tényezők, a szenvedésteli élet abszurditása akadályozza, vagy mi magunk elfojtjuk, ez a ki nem élt szükséglet könnyen különféle függőségekbe, illetve mentális eredetű neurózisokba, depresszióba és letargiába fordulhat. Ezért fontos, hogy a terapeuta ne sámánként, guruként vagy papként közelítsen az ember eme legfelsőbb, legelvontabb, hagyományosan és funkcionálisan „lélekként” emlegetett dimenziójához, hanem figyelmes és értő kísérőként vezesse végig páciensét a gyógyulás folyamatán, és segítsen neki ismét alkalmassá válni a valóság összes aspektusának befogadására, hogy eséllyel indulhasson az élet értelmének felkutatására.

Violet Powell huszonkét éves, fiatal nő Maine állam egyik kisvárosából. Éppen most engedik ki a börtönből, miután huszonkét hónapot ült ittas vezetés által okozott halálos balesetért, amelyben meghalt egy helyi óvónő. Harriet Larson nyugdíjas angoltanárnő, a börtön könyvklubját vezeti elítélt nőknek, eközben az üresfészek-szindróma nyugtalanító kilátásaival néz szembe.  Frank Daigle nyugdíjas gépész, aki még mindig nem tudta feldolgozni a Violet által megölt feleségével töltött házasságának bonyodalmait.  Amikor egy reggel egy portlandi könyvesboltban ők hárman találkoznak egymással, mindhármuk élete megváltozik.  A Szeretni annyi, mint kíméletlenül őszinte és mélységesen reményteli történet arról, hogyan lehet elengedni a bűntudatot és megragadni a második esélyt. Monica Wood a könyveire jellemző empátiával, szellemességgel, jóindulattal és mély megértéssel világítja meg a sorsfordító döntéseket, és a jótetteket, amelyek miatt érdemes élni.

Felülmúlhatatlanul romantikus Monte Cristo grófjának története: az angyalian tiszta Edmond Dantest rosszakarói If várának börtönébe juttatják, ott élőhalottként teng hosszú évekig, ám egy rabtárs nagylelkűsége kiszabadítja, sőt gazdaggá teszi, ő pedig ördögi bosszút áll a gonoszokon. A legendás mű 1845-46-ban látott napvilágot folytatásokban. Szerzője elsöprő sikert aratott vele - ezért is nevezte el Monte Cristónak a bevételből 1846-ban Párizs mellett építtetett kastélyát. Az angolparkban minivizesárokkal körülvett neogótikus melléképületet pedig, ahová dolgozni vonult vissza, If váraként emlegette. "J'aime qui m'aime" ("Szeretem azt, aki szeret engem"), vésette az írópéldaképek portréival díszített épület bejárata fölé. A párizsi művésztársadalom irigységgel vegyes csodálattal élvezte vendégszeretetét. Ő maga paradicsomnak mondta a Monte Cristo-kastélyt, nagy vetélytársa, Balzac őrületnek, melynél kellemesebbet azonban kívánni sem lehet. A nevezetes kastély 1994 óta az író emlékmúzeuma, a Monte Cristo grófjá-nak diadalútja mindmáig töretlen.

A XIX. és XX. század fordulóján járunk. Panama párás levegőjében a változás feszültsége vibrál. Egy letűnő és egy születőben lévő korszak határán állunk, a senki földjén. Ahol ma még talajt érzünk a lábunk alatt, ahol ma még hegyek vonulnak büszkén, holnapra eltűnik minden, és a víz veszi át a hatalmat: két összeömlő óceán hullámai mossák el a múltat.Ez a gyönyörű és kissé ijesztő kép adja Cristina Henríquez egyszerre nagyszabású és bensőséges hangulatú regényének hátterét. Az író visszafogott eszközökkel ragadja meg a Panama-csatorna építésének feszített tempóban zajló, hatalmas tömegeket megmozgató, egyszerre felemelő és embertelenül kegyetlen munkálatait.A Panama-csatorna az emberiség történetének egyik, ha nem a legnagyobb mérnöki teljesítménye, ám a felépítéséről szóló nagyszabású regény a gazdasági, politikai nézőpont helyett elsősorban a történet emberi oldalára helyezi a hangsúlyt, azokra a történelemkönyvek lapjain meg sem említett szereplőkre, akiknek a mindennapi életéről, a sorsáról, a megélhetésért, a boldogságért, a szeretetért, az érvényesülésért a vívott küzdelméről nem sokat tudtunk mind ez idáig.A Panama - Átjáró a végtelenbe című regényben egy távoli korszak és világ ölt testet: emberek, tervek, álmok, sikerek és kudarcok vonulnak előttünk, és olyan mesés gazdagsággal kavarognak a sorsok, hogy nem is a történelem néz vissza ránk e bámulatos regény lapjairól, hanem maga az élet.

Ha, mint a legnagyobbakéban, Hrabal életművében is vannak olyan regények, amelyeken nem fognak az évek, és amelyeknek színei, hangulatai egyáltalán nem fakulnak, és amelyekhez idővel csak egyre makacsabbul ragaszkodik az olvasó, a Sörgyári capriccio mindenképpen közéjük tartozik. Olyan mesebeli, délibábosan reszkető díszletek közé csöppenünk, ahol már-már valóban elhisszük, hogy megállt az idő, hogy a szereplőkkel együtt mi is boldog Csipkerózsika-álomba szenderültünk. Egy talán sohasem létezett, mégis otthonosan ismerős kisvárosias és békebeli világ idillje ragyogja be ezeket a lapokat, amelyeken Hrabal édesanyjának, nevelőapjának és az életművében gyakran felbukkanó, habókosan bölcs tanítómesterének, Pepin bácsinak a fiatalsága elevenedik meg. „Chagall festészetének stílusa ihletett - írja Hrabal -, s a külső, szembeszökő eseményeket feljegyző és montírozó poétikát a vágy belső modelljével ötvöztem, és ez a vágy tette lehetővé, hogy egy fiatalasszonnyá változzam, a képzelet zseblámpájával bevilágítsak a múltba, és megjelenítsek egy életszeletet, melyből szövegbe menthető egy gyönyörű asszony, akit elnyelt a könyörtelen idő.”

BÓDIS KRISZTA (1967) író, pszichológus, filmes. Létrehozta a Van Helyed Alapítvány-t, fölépítette és vezeti a Van Helyed Rendszer-t, amelyben intézményeket és komplex szolgáltatásokat működtetnek annak érdekében, hogy a mélyszegénység újratermelődését megakadályozzák. Társadalmi aktivitását alkotásközpontú szemlélet és módszertan jellemzi. Nemzetközi figyelmet keltő tevékenysége elismeréseképpen háromszor ítélték neki a Tolerancia-, kétszer az Emberség díjat, 2010-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2013-ban Raoul Wallenberg-díjjal tüntették ki. Tüdős Klára életéről szóló Istenhegy trilógiájának első kötete, a Kisasszonyképző 2022-ben, második kötete, a Korzón a pokolba 2023-ban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, a Kapszula Könyvtár sorozatában pedig Kemény vaj című regénye, amely egy a társadalom legkiszolgáltatottabb, legszegényebb, leginkább kirekesztett rétegéből származó fiatal lány felnövéstörténete.

A regény hőse, Haňt'a egy zúzdában dolgozik. Harmincöt éve műszakról műszakra egy zajos hidraulikus préssel vegyes papírárut semmisít meg. Bármit, ami odakerül: mindenféle kartonhulladékot, csomagolópapírt és persze sok-sok könyvet, újságot, folyóiratot, művészeti nyomatot és plakátot. Ha maga is gép lenne, csinálhatná mindezt oda sem pillantva, de Haňt'a nem gép, ő beleolvas, belenéz a halálra ítélt papírokba, aztán csak ámul a rengeteg okosságon, szépségen, amit az emberi tudás és képzelet teremteni képes, és mellette - mi mást is tehetne? - vadul vedeli a sört, hogy legyen ereje elvégezni a munkáját. 1977-ben, hét hosszú és nehéz esztendő után, ismét megjelenhettek Hrabal művei. No, nem az összes, csak azok, amelyeket a cenzúra arra alkalmasnak talált. A Túlságosan zajos magány azonban nem szerepelt közöttük. Hrabal egyik legsodróbb, legmélyebb és azóta is egyik legismertebb műve 1976-ban íródott, és bár nagy sebességgel terjedt kézről kézre szamizdatban, a korabeli csehszlovák kultúrpolitika kiszolgálói nem voltak annyira ostobák, hogy ne értsék meg elsőre Haňt’a példázatát az irodalom erejéről, a gondolat hatalmáról és elpusztíthatatlanságáról, végső soron a cenzúra örök kudarcáról, ostoba és hiábavaló embertelenségéről.

Miért pont Shakespeare? Miért írnak erről a pasasról már több száz éve? Miért nem tudunk szabadulni tőle? Miért nem lehet megunni? Miért kell még egy könyvet írni róla? - teszi fel kérdéseit a szerző, aki 33 évvel a legutóbbi, a teljes shakespeare-i pályát áttekintő magyar nyelvű szakkönyv megjelenése után ad mindezekre - igencsak időszerű - tudományos és rendkívül szórakoztató válaszokat monográfiaigényű könyvében. Ráadásul női kutatóként, aki így nemcsak az elmúlt bő harminc év kutatási eredményeivel tudja kiegészíteni eddigi ismereteinket! Pikli Natália a sok évszázados, egyre csak táguló Shakespeare-univerzum bemutatását és elemzését a nemzetközi és magyar tudomány legfrissebb eredményei alapján végzi: áttekinti a drámaírói pályát, feltárva a színdarabok belső, sajátos működési mechanizmusát, nem megfeledkezve a 16-17. századforduló Angliájának kulturális környezetéről. Ami viszont még különlegessebbé teszi ezt a "Shakespeare-bibliát", az a 20-21. századi filmekre és színházi előadásokra vetett pillantása, személyes érdeklődése és problémaérzékenysége, a kivételesen lendületes és szellemes nyelvezete. Mert a tudomány mögött ott az ember, és vele sokkal izgalmasabb (elkerülhetetlenül) újraolvasni Shakespeare műveit - minden korban és minden időkre.

A berlini fal leomlása előtti és utáni években az európai és amerikai politikában - oldalaktól függetlenül - mindenki ünnepelte a változásokat, közös célok formálódtak, és nagyon gyakran személyes barátságok szövődtek. A következő évtizedekben azonban az eufória elpárolgott, a közös célok fokozatosan eltűntek, a szélsőségek ismét felerősödtek, és végül az emberi kapcsolatok is súlyosan megromlottak.1999-ben szilveszteri parti zajlik egy lengyel kisvárosban. A házigazda az akkori lengyel kormány egyik tagja és a felesége, a könyv szerzője. A vendégek - politikusok, újságírók, értelmiségiek - politikai háttere, ha nem is homogén, de mindenképpen nagyon hasonló: jobbközép, mérsékelten konzervatív, liberális társaság, melynek tagjai egyetértenek a demokrácia alapvető kérdéseiben, és Lengyelország jövőbeli céljait illetően is azonos véleményen vannak. De 2020-ban, a könyv írásának, illetve megjelenésének idején már nem lehetne egy fedél alá terelni ugyanezeket az embereket: az autoriter törekvéseket, az illiberális államot, a tekintélyelvű gondolkodást támogatók ellenségnek tekintik és gyűlölik azokat, akik másként gondolkodnak a politikáról.Anne Applebaum módszeres alapossággal tekinti át a jelen állapotokig vezető folyamatokat, és részletesen mutatja be az elmúlt három évtizedben hosszabb vagy rövidebb ideig fontos szerepet játszó politikusok életútját.Mit tehet az értelmiség, amikor újra felbukkannak a tekintélyelvű vagy nacionalista eszmék, amikor a politikai vezetők kisajátítják a történelmet, összeesküvés-elméletekkel házalnak, vagy birtokba veszik a médiát és az igazságszolgáltatást? A demokrácia alkonya eredeti módon ötvözi a személyes és a politikai témákat, és roppant izgalmasan írja le az európai és amerikai közélet dinamikáját, mind a jelenre, mind a közelmúltra vonatkozóan.