Európa Könyvkiadó strana 14 z 123

Minden idők egyik legsikeresebb regénye, az Elfújta a szél a keményfejű, férfibolondító Scarlett O'Hara és a lázadó, talpraesett Rhett Butler szerelmét meséli el, amelyhez az amerikai Észak és Dél háborúja szolgáltat drámai hátteret. Szerzője, Margaret Mitchell visszautasított minden felkérést, hogy megírja a történet folytatását, irodalmi hagyatékának kezelői azonban idővel engedtek a rajongók nyomásának: Alexandra Ripley Scarlett életét gondolta tovább, Donald McCaig pedig most Rhettre összpontosít. A polgárháború időszakát kitűnően ismerő szerző tizenkét éven keresztül dolgozott a regényen, szigorú "felügyelet" alatt, mert hűnek kellett maradnia az Elfújta a szél szelleméhez. Végre feltárul előttünk ennek a talányos férfinak az élete, akit a regény elején párbajban látunk viszont, majd megismerkedünk gyermekkorával és azokkal az emberekkel, akik a jellemét formálták: kegyetlen, hatalomvágyó apjával; az intéző lányával, Belle Watlinggel; bátor és határozott húgával, Rosemaryvel; régi barátjával, a felszabadított rabszolgák fiával, Tunis Bonneau-val, valamint számtalan más barátjával és ellenségével. Tisztázódik, mi is a helyzet állítólagos törvénytelen fiával, és persze árnyaltabb képet kapunk Scarlett O'Haráról is, aki jobban hasonlít Rhetthez, mint szeretné, és jobban szereti őt, mint amennyire elismeri. Mesterien megírt regény, amely inkább kiegészítése, mint folytatása az eredeti műnek.

Ki volt ez a Rózsa Sándor? "A világ legkegyetlenebb gyilkos rablója" vagy "a legirgalmasabb szívű, szegénypártoló testvér"? Történelmi személyiség, köztörvényes bűnöző vagy a nép képzeletében született hős? Tudatos vagy sorsszerű a betyársága? Rózsa Sándor rács mögé kerül. Megszökik, bujkál a Szeged környéki pusztán, és a maga módján tesz igazságot a hatalmukat fitogtató perszekútorokkal vagy a foglalkozásával visszaélő orvossal szemben - legalábbis a legenda szerint. Legenda ez, mese, még ha van is valóságalapja. Móricz legfőbb írói erénye pedig abban áll, amit ennek az alapvetően gyengéd, már-már lírai regényalaknak a története örvén a Nagyalföld egy tájának, Szegednek és környékének tizenkilencedik század eleji társadalmi és közigazgatási viszonyairól elmond. Az - Schöpflin Aladár szavaival - "föltétlenül hiteles".

Hrabal 1971-ben, tizennyolc nap alatt írta ezt a regényét, amelynek minden mondatából árad az a fajta szellemi, politikai és - korántsem mellékesen - erotikai szabadság, amely az akkori hatalom számára természetesen tűrhetetlen volt. A modern közép-európai irodalom egyik legnagyszerűbb alkotása így csak 1989-ben jelenhetett meg legálisan az író hazájában.

Hercule Poirot levelet kap. A Dél-Amerikában meggazdagodott Paul T. Renauld kéri a segítségét, mert az életére törnek. Poirot azonnal útnak is indul Franciaországba a hűséges Hastings kapitánnyal együtt. De elkésnek: mire megérkeznek, a milliomost meggyilkolják. Holttestét a golfpályán találják meg. Gyanúsítottban nincs hiány: a feleség, a szerető, a fiú is elkövethette a gonosztettet. Poirot munkára fogja a kis szürke sejteket, viszont a Sureté felügyelője összes érzékszervét bevetve igyekszik megelőzni. M. Giraud, akit egyesek (például saját maga) a legnagyobb élő detektívnek tartanak, lenézi Poirot módszerét. Poirot cserében közönséges vadászkopónak nevezi a francia nyomozót. Sőt fogad vele, hogy előbb megoldja az esetet, mint ő. Mindeközben Hastings kapitány, legnagyobb meglepetésére, beleszeret egy ismeretlen lányba. És megtörténik a második gyilkosság, ami alapjaiban rengeti meg Poirot elméletét... Vajon ki nyeri a nyomozók közül a fogadást? Agatha Christie rajongói alighanem tudják. A regény - más kiadónál, más fordításban - "Az ijedt szemű lány" címen jelent meg.

Idősebb Alexandre Dumas-nak (az ifjabbik az ő balkézről való fia) már a vezetékneve kész regény, apai nagyanyját, egy elszegényedett francia nemesúr bennszülött rabszolga kedvesét hívták így egy tengerentúli ültetvényen. Az ültetvény csődbe ment, a kedvest elvitte a járvány, a francia nemesúr hazájába megtérvén gondolt egyet, és négy gyermekük közül a legidősebbiket mégiscsak magához vette örökösének (a többieket eladta rabszolgának). Ez a sarj idővel Napóleon tábornoka lett, kegyvesztetten, korán szállt sírba, s legfőképpen ambíciót hagyományozott fiára, aki a jogi pályán indult el, de a színház vonzereje az irodalomhoz térítette. 1844-ben Párizsban szétkapkodták a folyóiratot, amely folytatásokban közölte minden idők egyik legszórakoztatóbb, legfordulatosabb kalandregényét. Valódi hőse igazából a negyedik testőr, D'Artagnan. A címben foglalt hármak - akik közül, ha igaz, és már miért ne lehetne, Athost Victor Hugóról, Porthost önmagáról, Aramist pedig Alfred de Vignyről mintázta Dumas, tollvégre kapva mintegy a nagy romantikusok élbolyát - előbb párbajoznak vele, majd csapatukba fogadják ("Egy mindenkiért, mindenki egyért!"), utóbb meglengetik előtte tollas kalpagjukat, mert maguknál különbnek ítélik. Csupán a kezdet, hogy Richelieu bíboros fondorlatát keresztülhúzva ő, csakis ő óvhatja XIII. Lajos nejének, Ausztriai Annának jó hírét... A történelmi melodráma felejthetetlen figurái időközben önállósultak, színpadi, filmes átdolgozásban az egész világ ismeri őket. Kérdés, hogy mennyire jól. Mégiscsak más az igaziba belekóstolni: aligha véletlen, hogy ezen a pompás történeten lelkes olvasók nemzedékei nőttek föl.

Hercule Poirot azt reméli, hogy békességben töltheti vakációját az exkluzív tengerparti nyaralóhelyen. Sajnos, már az első napok is zaklatottan telnek, mindenki arról susog, hogy a híres "férfifaló", a szépséges exszínésznő, Arlena Stuart ezúttal kire vetette ki hálóját. Kavarognak az indulatok a szépasszony körül - mígnem egy különlegesen szép, verőfényes napon rábukannak a holttestére! És éppen Hercule Poirot volt az, aki utoljára beszélt Arlenával, amint a csábos teremtés titkos találkára osont... Poirot úrnak természetesen ezek után nem adatik meg a nyugalmas nyaralás! Mivel a szép Arlenára sokaknak volt okuk haragudni, a gyanúsítottak száma sem csekély. Monsieur Poirot azonban nem volna méltó hírnevéhez, ha végül nem sikerülne kibogoznia a nem mindennapi rejtély szálát és lelepleznie a valódi gyilkost.

Veľkolepý román svetoznámej talianskej prozaičky Elsy Morante Príbeh v dejinách patrí medzi najvýznamnejšie diela európskej prózy 20. storočia. Vojna, jedna z najbežnejších tém prózy 20. storočia, nachádza v románe netradičné stvárnenie. Autorkin interpretácia moderných dejín sa totiž stala skutočným kameňom sváru kritiky. Morante akoby v tomto diele dospela k rezignovanému pohľadu na históriu, ktorá sa priam rozpúšťa v bezútešnosti a fatálnej nenapraviteľnosti. „Vo veľkom svete niet veľa noviniek. Ako po všetky predchádzajúce storočia ľudských dejín, aj toto storočie sa riadi nemenným princípom historického vývinu: jedni vládnu, druhí slúžia.“ Tieto slová z úvodu románu rámcujú dielo a nepripúšťajú vykúpenie: niet hranice medzi vojnou a mierom pre zatratených, každý čas ich odvieva do zabudnutia už pri narodení. Na týchto základoch Elsa Morante stavia mrakodrap spájajúci prízemie (aj temný suterén) s vrchnými poschodiami, strácajúcimi sa v nadoblačných výšinách. Takto potom treba nazerať na „protirečenia“ v historických úvodoch k jednotlivým kapitolám, na dejepisné „mýty“ a „stereotypy“, na ich „populistické“ predkladanie, na „fatalistické“ videnie ľudského údelu, na „anarchistické“ sny o rovnosti, na osudovú „absenciu komunikácie“ medzi všetkými členmi tvorstva, na „márnosť“ historickej pamäti. Pretože tieto postoje sú votkané do premyslenej osnovy zloženej z okamihov prenikavej intuície o vyššom poslaní človeka, o jeho údele presahujúcom dejinné činy. Vďaka tejto podstatnej črte dielo získava odolnosť voči pôsobeniu času. Romány Tolstého a Cervantesa, eposy Danteho a Homéra sú ľudskými posolstvami, nie obyčajnými svedectvami o období ich vzniku. A kamsi do tohto radu treba zaradiť román Elsy Morante Príbeh v dejinách.

Lehet-e izgalmasabb megszólalás, mint amikor költő vall az írói mesterség titkairól? Hát még ha ez a költő Kosztolányi, aki éles szemű kritikus, kiváló tollú esszéista és személyes indíttatású értekezések szerzője is volt, s nem mellesleg a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze. Kosztolányi hírlapi tárcában, folyóiratbeli tanulmányban, nyílt levélben foglalt állást élmény és eredmény, hatás és nyelvi megformálás összefüggéseiről. Válogatásunk, melyet az alkotás lélektanáról és a stílus titkairól szóló írásokból készítettünk, Kosztolányi esztétikai ábécéjének foglalata. Ajánljuk mindenkinek, aki máig érvényes szempontokat keres irodalmi művek megítéléséhez, és eligazító szavakat vár az igényes nyelvhasználat kérdéseire. A válogatás és a szöveggondozás Fráter Zoltán munkája.

"A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig -legalábbis terjedelmét tekintve- alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében - vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak. Különös világ ez az emberfölötti -vagy emberalatti- lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen szereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs." (Göncz Árpád) A mű első megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából alaposan felújított angol kiadás nyomán mi is gondos ellenőrzésnek vetettük alá a könyvet, ennek eredménye ez az indexszel és újrarajzolt térképekkel ellátott, pontosabb magyar szöveg. Reméljük, minden Tolkien-rajongó örömét leli benne.

Lev Tolsztoj az 1870-es évek második felében -miközben nagyregényét, az Anna Kareniná-t írta -szinte egyfolytában a Gyónás önemésztő gondolataival küszködött. Az Anna Karenina szereplői valamennyien Tolsztoj családtagjai és közeli ismerősei köréből adaptálódtak az irodalomba; köztük hol békésen, hol lázongó elvágyódással múlatta mindennapjait ez a habókosnak tartott gróf, aki szénakaszáláskor -az értelmes-munkás élet formáit keresve -a parasztjaival együtt vágta a rendet. Az Anna Karenina Levinjének alakjában az író mintegy önmagát tárta a világ elé, a Gyónás szerzője pedig -vagyis az első személyben beszélő Tolsztoj -csaknem szó szerint megismétli Levin mondatait: "Mi vagyok én?", "Miért élek én?", és keresve, mi adna értelmet életének, eljut az egyetemes érvényű felismerésig: "Ahol élet van, ott -mióta csak létezik az emberiség -a hit teszi lehetővé az életet..." Az életmű mélységeinek, Tolsztoj egyéniségének közelebbi megismerését segítő Gyónás -Thomas Mann értékelése szerint -Szent Ágoston és Rousseau vallomásai mellett a világirodalom legnagyszerűbb önéletrajzai közé tartozik. A másik nagy kérdés, mely Tolsztojt ifjúságától kezdve a haláláig foglalkoztatta: "Miért írok?" E kérdésre is többször válaszolt, küldetését, elhivatottságát hangoztatta, ám csodálkozott - mondta már öregemberként - hogy Isten miért éppen őt, gyarló, bűnös embert választotta ki, hogy rajta keresztül szólítsa meg az embereket. A Mi a művészet? című könyvében Tolsztoj a fő európai nyelveken megjelent minden jelentős esztétikai tárgyú műről hosszabb-rövidebb ismertetést közölt. "Bármilyen különös is ez a kijelentés -írja Tolsztoj - az összeírt könyvhegyek ellenére a művészet pontos meghatározása mind a mai napig nem született meg. Ennek az az oka, hogy a művészet fogalmát a szép fogalmára alapozták." Tolsztoj javaslata szerint a művészetet nem az élvezet, a szórakozás eszközének, hanem az élet szükséges feltételének kell tekintenünk. S a művészi alkotások tartalmi oldalára és közérthetőségére helyezve a hangsúlyt, válogatás nélkül elutasította a szimbolistákat, a dekadenseket - minden olyan műalkotást, amely megítélése szerint csak a vallási tudatukat elvesztett osztályok élvezetét szolgálja. A művészet jövőjéről utópisztikus optimizmussal írja: "A művészetnek ma az a rendeltetése, hogy... a most uralkodó erőszak helyén megteremtse az Isten, vagyis a szeretet uralmát." A két esszé közreadásával Tolsztoj halálának századik évfordulójáról emlékezünk meg.

Az 1964-ben született Bret Easton Ellis első, 1985-ben megjelent regénye az akkori amerikai új nemzedék, az -X-generáció- kultikus könyve lett, mely maradandó érvénnyel ábrázolja a gazdag Amerika fiataljainak lelkét, pontosabban lelketlenségét, vagy még pontosabban, a kiüresedettség, a teljes érzelmi sivárság mögött megbújó vágyat egy értelmesebb életre. Egy ennyire fiatal írótól -Ellis húszéves volt, amikor a Nullánál is kevesebb-et írta- egészen rendkívüli az a szikár, póztalan, mesterkéletlen , tökéletesen kiérleltnek tetsző stílus, amellyel elmeséli a Los Angeles-i unatkozó fiatalok mindennapjait, az egymást érő bulikat, az érzelem nélküli szeretkezéseket, a szülőktől való teljes elidegenedést... Vagy azt, ahogy ezek a gyerekek a gazdag rendezők és producerek világát látják... Vagy egy homoszexuális prostituált történetét, aki hasztalan próbál menekülni a helyzetéből... Vagy az események mögött és közben -s persze legfőképpen a regény szereplőinek agyában- parázsló erőszakot, melyne k minden borzalmát Ellis majd az Amerikai Psychó-ban ábrázolja. Részben a Nullánál is kevesebb példájára és ihletésére Amerikában és a világ más gazdag országaiban (nálunk is) hasonló hangulatú regények százai születtek a nyolcvanas-kilencvenes évek gazdag, drogozó, céltalan fiatalságáról, de Ellis könyve volt az első, és művészi erejét tekintve máig is az egyik legnagyszerűbb közülük.

Noha minden idők remekműveinek százai illusztrálják, mégsem művészettörténeti könyv ez. A képek, akárcsak a Püthagorasz szövegeitől a legmaibb írásokig terjedő hatalmas szemelvénygyűjtemény, azt kívánják rekonstruálni, hogy a görög ókortól máig miféle elképzeléseket alkottak maguknak, hogyan gondolkodtak, és hogyan vitatkoztak az emberek a Szépségről. Ez a könyv bemutatja, mennyire sokféle módon fogták fel a természet, a virágok, az állatok, az emberi test, a csillagok, a matematikai viszonyok, a fény, a drágakövek, a ruhák, Isten és az Ördög szépségét. Bár csak a filozófusok, írók, tudósok, misztikusok vagy teológusok írásai s a művészek tanúságtételei maradtak ránk, e dokumentumok segítségével azt is rekonstruálhatjuk, milyennek érezhették a Szépséget az egyszerű emberek, a társadalom számkivetettjei, az utca emberei. Láthatjuk, hogy nem csupán más-más korokban, de egyazon kultúrán belül is feszültség lehetett a Szépség különféle formái között. Az olvasóra bízzuk, hogy e könyv átlapozása után maga döntse el, vajon a Szépség e különféle megjelenési formáiban fellelhetőek-e közös és állandó vonások. Annyi bizonyos, hogy mindenképpen lenyűgöző szellemi és érzelmi kalandra invitálnak bennünket.

A látogató-ban a beszélő én - egy gyámhatósági tisztviselő - néz szembe az ügyfeleivel, az elesettekkel, a magukra hagyottakkal, a szabályszegőkkel. A városalapító-ban a várostervező a szülővárosával, mindig a hatalom a hatalom nélkülivel. Az alul le vők nem tudnak párharcot folytatni a felül levőkkel, csak a devianciával tudják felhívni magukra a figyelmet. A vita nem köztük és a viszonylag felül levők között zajlik, hanem az utóbbiak fejében, egy önmagával meghasonlott elit több dialógust magáb an foglaló monológjaként. Könyvem a szocialista városépítés rossz lelkiismerete volt. Ezt a rossz lelkiismeretet a párt és az állam illetékesei pályám kezdetétől fogva nem kívánták. (...) Mindenesetre a gyanakvó hajlandóság megerősödött, én pedig a z írásaimmal együtt egyre gyanúsabb lettem, ami megpecsételte következő regényem fogadtatását. Túl sötét világnézetemhez kedvezőtlen jelzők sokasága tapadt. Megírtam, hogy milyen várost nem akarok, a kiadó meg ezt a fejezetet nem akarta. Talán inkább írjam meg, hogy milyet akarok, a kiadó így próbálta megmenteni a könyvet, de az én vágyaim még inkább elfogadhatatlanok voltak. (...) Nemsokára rendőrségi hercehurcák, házkutatások, kéziratelkobzások, letartóztatás, ügyészi figyelmeztetések még kom orabbá tették a vezetők rám helyezett tekintetét. Az állambiztonsági szolgálat tájékoztatta a felső vezetést, hogy A városalapító meg fog jelenni németül és franciául. (...) Hogy a magyar nyelvű kiadás hiánya ne legyen kellemetlenül feltűnő, a magya r vezetés úgy döntött, hogy a Magvető Könyvkiadó is jelentesse meg A városalapító-t, de előbb még ki kell metszeni belőle a legbotrányosabb bekezdéseket, mondatokat, mondatrészeket, szavakat. Botrányos volt minden szókép, amely a rezsim fegyveres-bör tönös páncélzatára utalt. Alkudoztunk, hol Kardos engedett, hol meg én. Előbb-utóbb úgyis megjelenik az integrális szöveg, mondtam magamban, tíz oldal hiánya nem öli meg a regényt. A teljes szövegre nem kellett sokáig várni, barátok és baráti ismere tlenek akkori feleségem, Lángh Júlia közreműködésével (én már akkor Nyugaton voltam), különböző formákban, kis beragasztott szalagocskákkal-oldalakkal vagy egy csatolt füzetkével helyreállították a teljes szöveget, és előállítottak egy cenzúracsúfoló könyvészeti ritkaságot, amely nemcsak a csínyben részt vevőknek, de az ilyen példányok olvasóinak is kaján elégtételt adott: lám, túl lehet járni az állam eszén.

Gróf Edelsheim Gyulai Ilona 1918. január 14-én született Budapesten, gyermekkorát és fiatal kora javarészét azonban Szlovákiában töltötte, hiszen Trianon a felvidéki családi birtokot is elszakította az anyaországtól. Életének döntő fordulata 1940 ápr ilisában következett be, amikor férjhez ment Horthy Miklós kormányzó fiához, Istvánhoz, akkor a MÁVAG vezérigazgatójához. Ezzel a "vidéki grófkisasszony" - valóságosan és jelképesen is - áttette székhelyét a budai várba, és akarva-akaratlan történel mi szereplővé - személyiséggé, cselekvő tanúvá lépett elő. 1942 augusztusában Horthy István kormányzóhelyettes tragikus repülőszerencsétlenség áldozata lett, s ettől fogva a fiatal özvegy a kormányzó bizalmasaként, szerényen a háttérben maradva egyre fontosabb szerepet játszott: józansága, példás lelki ereje és kivételes érzékenysége nagy hatással volt mindenkire, akivel kapcsolatba került. A háborúba sodródott Magyarország egyre riasztóbb és szinte reménytelennek tetsző helyzetében világos főv el és kitartással mindent megtett a nagyobb tragédia elkerülésének érdekében. A sikertelen 1944. októberi kiugrási kísérlet után azonban az ország és a Horthy család sorsa is megpecsételődött. E könyv utolsó lapjain az ausztriai Weilheim mellett, Wa ldbichlben búcsúzunk Horthy Istvánnétól, a kormányzóval és feleségével együtt, miután Magyarországról védőőrizetnek álcázott akció keretében a németek elhurcolták őket. Az emlékezések első kötetében talán az egyik leghitelesebb tanú szólal meg a XX . századi magyar történelem egyik döntő szakaszának eseményeiről. Horthy István kormányzóhelyettes özvegye sok döntő momentum és helyzet szemlélője és aktív szereplője volt. Mindaz, amiről most beszél, egy őszinte, tiszteletre méltó személyiség vallo mása, s egyben rendkívül fontos adalék bizonyos történelmi események tisztázásához, hamis legendák eloszlatásához.

"A ragyogás" pompás rémtörténet, amelyben minden hitchcocki klisé adva van: a Colorado-hegység egyik magaslatán a hó által a világtól elzárt szálloda, melynek története hátborzongató rémségek sorozatából áll; egy ún. - második látással -, vagyis ragyogással megáldott-megvert túlérzékeny kisfiú, aki azt is megérzi, ami csak történni fog, s érzékenységével jelen idejű fenyegetésként éli át, ami a múltban már megesett; az alkoholizmusából éppen kigyógyult apa, akinek labilis idegrendszere fokozatosan tovább bomlik, mígnem a Szálloda (amelynek történetét meg akarja írni) szelleme teljesen hatalmába keríti, s ezzel a pusztító szellemmel azonosulva családja megsemmisítésére tör; az elhatalmasodó tébolynak már-már természetfölötti őrületté fokozása, s ennek megfelelően olyan - képsorok -, amelyekhez hasonlók csak a Hitchcock-filmek tetőpontján találhatók; s végül - ha nem is mindenki számára - a megmenekülés.

2033. Az egész világ romokban hever. Az emberiség majdnem teljesen elpusztult. Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol és borzalom fészkel. Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget. Dmitry Glukhovsky 1979-ben született; újságíró, tévés műsorvezető és az orosz populáris irodalom legnagyobb sztárja. 2007-ben elnyerte a Legjobb európai debütálás díjat. A Metró 2033 azóta a világ számos országában bestseller lett, és népszerű számítógépes játék is készült belőle.