Európa Könyvkiadó strana 21 z 124

A hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába varázsol bennünket Kathryn Stockett regénye. Látszólag olyan világ ez, ahol soha nem fog megváltozni semmi - a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig álmukban sem mernék elmondani igazi érzéseiket (hiszen aki mégis elmondja, azt rögtön elbocsátják, s szerencséje van, ha nem ölik meg aztán). Közben persze már elkezdődött a fekete polgárjogi mozgalom, s amit Martin Luther King mond, s ami közben szép lassan történik az országban (a szegregáció fokozatos, nagyon lassú enyhülése), az mégiscsak eljut a kisvárosba... Skeeternek, egy fehér lánynak, aki épp visszajött az egyetemről, és író akar lenni, az az ötlete támad, hogy a cselédekről kellene könyvet írni, pontosabban egy interjúkötetet: a fekete nők először kapnának lehetőséget, hogy ők maguk mondják el, milyen a fehéreknek dolgozni, hogy bánnak velük, mik a fájdalmaik, örömeik... Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenhet. De a közös munka révén a néger cselédeket megismerve, s részt vállalva sorsukból, sőt életét kockáztatva értük - hiszen Jacksonban veszélyes, sőt életveszélyes vállalkozás egy ilyen könyv kiadása -, a fiatal lány a jó ügy mellett kiállni kész, bátor felnőtté válik.

A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el. Salinger regénye nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.

A 2007. július 30-án elhunyt Ingmar Bergman önéletrajza a filmekből, forgatókönyvekből, színházi rendezésekből álló páratlan életmű záróköve, ismételt igazolása annak a mindig is sejtett ténynek, hogy A nap vége, A csend, a Persona, a Rítus, a Suttogások és sikolyok, a Fanny és Alexander irója és rendezője valódi anyagból, megélt élményekből, tulajdon életéből építette műveit. Önéletirása számos ponton világítja meg mű és alkotó viszonyát, és fényesen bizonyítja, amit magyarul megjelent forgatókönyvei, filmnovellái óta már nálunk is sokan tudnak: hogy Bergman írónak is kivételes tehetségű.

A "Mobil" Boccaccio "Dekameron"-ját hangszereli át a mobiltelefonos korra: a 2007-es lipcsei könyvvásár díjával jutalmazták. A német újraegyesítés légkörét idézi meg. Billenékeny, tragikomikus helyzeteket. Némelyik rávilágít, hogy az új szerelem, a jószomszédi viszony, a régi barátokkal tett, rég várt utazás harmóniája illuzórikus. De a fejlemények váratlanul, érthetetlenül biztatók is lehetnek, mély és igaz pillanatokat hozhatnak, mikor amúgy minden rosszat ígér.

Johannes Vermeer élete során valószínűleg soha nem hagyta el Delftet. Timothy Brook mégis az ő festményei segítségével mutatja be, milyen sűrű háló kötötte össze a világ különböző pontjait már az 1600-as években. Descartes Amszterdamot "a lehető dolgok kincsesládájának" nevezte, ahol minden kapható volt, és ugyanezt el lehetett mondani Delftről is. Vermeer festményein különböző tárgyak nyitnak ablakot az egyre tágasabb nagyvilágra: egy (amerikai hód gereznájából készült) magas kalap, egy kínai porcelán gyümölcsöstál, amelyből perzsaszőnyegre gurulnak a gyümölcsök, ezüstpénzek (dél-amerikai ezüstből), néger rabszolgafiú úrnője széke mögött, egyre részletesebb térképek a földrészekről és az óceánokról. A XXI. század elejének egyik legfontosabb szava a "multikulturalizmus". Nagyon modern fogalom. Vagy mégsem? Ez a könyv bemutatja, hogy a fogalom gyökerei a XVI-XVII. századra nyúlnak vissza. A híres felfedezők lábnyomába lépve tömegek indulnak meg Európából a világ többi része felé, hír és pénz reményében. Elsüllyedt hajók roncsai, halott rabszolgák és tengerészek tetemei szegélyezik a világkereskedelem ekkoriban kialakuló útvonalait, és állandó dohányfüst kavarog fölöttük. A földrajzi fölfedezéseknek hála a világ egyszerre kezd tágulni és szűkülni, és a folyamat a mai napig sem állt meg. Az Európa Diákkönyvtár párjaként elindított új sorozatban olyan művek kerülnek kiadásra, melyek frissen, naprakészen és élvezetes formában összegzik mindazt, amit a történelem, a kultúrtörténet, a társadalom- és természettudományok legfontosabb kérdéseiről tudnia kell és tudnia érdemes a művelt, felkészült diáknak és a tájékozott felnőtt olvasónak.

Holloman békés kisváros New York tőszomszédságában, elit egyetemének orvosi karán több Nobel-díj-várományos kutató is dolgozik. Egy napon az állatkísérleti laboratóriumban hátborzongató felfedezést tesznek: a kimúlt állatok tárolására szolgáló hűtőben egy fej és végtagok nélküli női törzs hever, amelyet észre sem vettek volna, ha nem támad fel halottaiból egy elpusztultnak hitt majom. Carmine Delmonico rendőr hadnagy csakhamar azt feltételezi, hogy korábban is történhettek hasonló gyilkosságok, és sajnos továbbiak várhatók. Gyanúja rögtön az intézet munkatársaira terelődik, akik mind titkokat és botrányokat rejtegetnek, ám akármilyen irányban indul el, mindegyik zsákutcába viszi. A gyilkos pedig egyre vakmerőbbé, egyre vérszomjasabbá válik. A "Tövismadarak", a "Fűkoszorú", "A gránitember", a "Fortuna kegyeltjei" és tömérdek más sikerkönyv sokoldalú szerzője ezúttal egészen más műfajban próbálta ki magát: krimit írt, amelyben egy sorozatgyilkos portréját rajzolja meg. Colleen McCullough ezzel a regényével ismét bizonyítja, hogy bármilyen témához nyúl, lebilincselő történetet kerekít ki belőle. A rokonszenves nyomozót, Carmine Delmonicót pedig a jövőben újabb esetek megoldása várja.

Ignatius Perrish egy részeg éjszaka után arra ébred, hogy irtózatosan fáj a feje... és a tükörbe nézve azt látja, hogy szarvak nőttek a halántékán. Ig először azt hiszi, hallucinál, a gyász és a harag elvette az eszét. Hiszen az utóbbi egy évet a maga privát purgatóriumában töltötte: egy esztendővel ezelőtt erőszakolták és gyilkolták meg brutális módon, felfoghatatlanul a szerelmét, Merrin Williamset. A teljes idegösszeomlás is szinte természetes lenne nála. Csakhogy ezek a szarvak valódiak... Azelőtt Ig a boldogok gondtalan életét élte: gazdag szülők gyermekeként, tévésztár báty öccseként megvolt mindene, pénz, biztonság, megbecsülés. Megvolt mindene, sőt annál több is - Merrin szerelme, akivel együtt osztoztak romantikán, diákkori felelőtlenségeken, egy csakis kettejüknek kijutó, varázsos kalandon. Merrin halálával mindez oda lett. Noha Ig volt az egyetlen gyanúsított, bíróság elé sohasem került, de fel sem mentette soha a kisváros, Gideon közvéleménye: persze hogy azért úszta meg, mert befolyásos szülei vannak! Mintha mindenki elhagyta volna Iget, még az Isten is. Talán csak egyvalaki nem: a benne lakozó ördög... És most, ezekkel a szarvakkal, Ig rettenetes erőre tesz szert - olyan tehetségre, amellyel végre kinyomozhatja, ki ölte meg Merrint, ki tette tönkre az életét. És bosszút állhat. A templomba járás, az ima nem segített. Jöjjön hát a Sátán! A szív alakú doboz szerzőjének második regénye jóformán csupa négy- és ötcsillagos értékelést kapott az amazon.comon, és a kritika is egyöntetű elismeréssel fogadta.

"A kisdiák nem gondolkodik. A kisdiák vélekedik, összefoglal, értelmez, eldönti, helyes-e ez vagy az. Ezek az Örök Tanító szavai, kérdései. A kérdéseket ezúttal is D'Orta tanító úr közvetíti. A tanítás gyakorlatától immár elszakadva, két viharos sikerű tanárúrkérem-ízű könyvvel, az Én reméljük megúszom és az Isten ingyér teremtett bennünket című gyerekdolgozat-gyűjteménnyel a háta mögött. A kérdésekben is van némi rosszmájúság: ilyenek vagyunk, ilyenek vagytok, tanító bácsik, mikor nyájasan a tanítványaitokhoz fordultok. Ezúttal kiváltképp kényes a téma, veszedelmesen robbanékony a magja. Mert a kislány, a kisfiú a szexről vélekedik. A Biblia idevágó passzusait értelmezi. Erre vonatkozó irodalmi ismereteit foglalja össze. Szóval D'Orta tanító úr közvélemény-kutatást végez. A válaszokban ezúttal sem csalódunk. A kis kamaszok meghökkentően sokat tudnak és meghökkentően keveset. Szexuális nevelésük, akár Romeó és Júlia tanulságos eljegyzése, alulról történik. Egymástól vagy a kulcslyukon keresztül szerzik ismereteiket. Meg, persze, a tévéből. S mert ráadásul a felnőtteknek tetsző válaszokat igyekeznek adni, bájosan idétlenek. Az olasz kisdiák különleges kisdiák, a nápolyi még inkább az. Mégis, az olvasó ráismer bennük a mieinkre." (Lator László)

A kitűnő, Concourt-díjas francia írót ismeri és szereti a magyar olvasó. Regényei (Mesterségem a halál, Két nap az élet, Moncada, Állati elmék, Üvegfal mögött, Malevil és a Védett férfiak) nagy sikert arattak nálunk. Ez a műve, amely most ötödik kiadásban jelenik meg; az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikere volt. Az író ezúttal a távolabbi történelmi múltba nyúl vissza, s a regény megírásához egy XVIII. századi izgalmas epizód, a Bounty nevű angol hajón lezajlott véres lázadás adta az ihletet. Merle azonban a históriai tényt csak ürügyül használta fel, egyébként nagyszerű képzeletére hagyatkozott, és a cselekményt kedvére alakította. A messzi óceániai szigeten lezajló történet feszültsége egy pillanatra sem lankad, az olvasó, a szó szoros értelmében, nem tudja letenni a könyvet: olyan epikai sodrása van, mint a legjobb Dumas vagy Jókai-műveknek. Az ifjú vagy a felnőtt, a kezdő vagy az ínyenc olvasót mindvégig leköti az önkéntes angol hajótöröttek és a nyíltszívű, de önérzetes tahitiak küzdelme, és elbűvöli a déltengeri szigeten lejátszódó történet, az író remek jellemábrázoló ereje, a tragikus jeleneteket is fűszerező humora. A könyv mégsem pusztán színes, izgalmas kalandregény: megrázza, felkavarja az olvasót. A sziget nagyigényű alkotás; rávilágít a faji előítéletek veszedelmes következményeire, s felveti a háború és béke, a szabadság és a rabság, az egyéni és a társadalmi boldogság nagy kérdéseit.

A hírhedt chicagói bár, a Club Gouge előtt lelőnek egy fiatal lányt. V. I. Warshawski magánnyomozónak természetesen olyan balszerencséje van, hogy a lány az ő karjaiban hal meg. Ezek után nem lepődik meg, hogy a gyilkossággal vádolt iraki veterán szülei őt fogadják föl, hogy bizonyítsa be, a fiú ártatlan. Egy halott lány, egy kómában fekvő állítólagos elkövető és a Testművésznő, aki a Club Gouge-ban a testét kínálja vászonnak az alkotni vágyó vendégeknek. Egy bártulajdonosnő, egy odesszai származású gengszter, egy amerikai üzletember, aki a Védelmi Minisztérium beszállítója – Warshawski szokása szerint olyan titkok nyomába ered, amiket életveszélyes felfedni. De ez a magánnyomozó nem riad vissza semmitől… Sara Paretsky (1947) Ross Macdonaldhoz, Raymond Chandlerhez és Agatha Christie-hez hasonlóan elnyerte az Amerikai Krimiírók Szövetségének Nagymester-díját, valamint az Angol Krimiírók Cartier Gyémánttőrét is.

Tari Annamária, a neves pszichoterapeuta legfőbb szakterülete az "onkopszichológia", azaz a rákos betegek pszichés problémáinak kezelése. A klinikai gyakorlatban szerzett tapasztalatait felhasználva írta meg ezt a könyvet, melynek legfőbb célja meggyőzni olvasóját arról, hogy igenis lehetséges a gyógyulás.

"A sétány macskakövet utánzó burkolata sima és hézagmentes volt, mégis úgy éreztem, mintha térdig ürgelyukakban járnék." Egy végsőkig elkeseredett fiatalember arra kéri Lew Archert, a magánnyomozót, hogy segítsen előkeríteni eltűnt feleségét - akivel csak pár napja házasodott össze. Gyanúsított ugyan hamar akad egy kétes múltú csavargó személyében, de az is korán kiderül, hogy nem történt gyilkosság - egyelőre. Dolly, a feleség újra felbukkan a közeli egyetemen, ahová nemrég iratkozott át egy távolabbi intézményből. A labilis személyiségű, múltját titkoló lány, úgy látszik, folyton menekül valami elől - s talán nem is sejti, hogy a legrosszabb helyen kötött ki: az egyetem egyik, szintén messziről érkezett fiatal tanárnője hamarosan bestiális merényletnek esik áldozatul, a kezdetben oly egyszerű ügyet nyomozó Archer pedig egy betegesen zárt közösség bűnfertőjének kellős közepébe csöppen... Ross Macdonald (1915-1983) Agatha Christie-hez és Raymond Chandlerhez hasonlóan elnyerte az Amerikai Krimiírók Szövetségének Nagymester-díját.

Földrengések és cunamik tombolnak Amerikában, Ázsiában, a csendes-óceáni szigeteken, majd a katasztrófák áradata Moszkvát is eléri. Bár a kormányok és a tudósok igyekeznek mindenkit megnyugtatni, világos, hogy ennyi pusztítással az ember már nem tud megbirkózni. És senki sem érti, miért bolydult fel a föld, mintegy haláltusáját vívó, óriási fájdalmakkal küzdő öregember. Egyetlen ember van a világon, aki megszerezheti a kulcsot az események értelmezéséhez s talán leállításához is: egy moszkvai fordító, akinek rejtélyes kézirat kerül a kezébe. Egy XVI. századi konkvisztádor naplóját kell lefordítania a titokzatos megbízó számára - s ahogy fejezetről fejezetre halad előre, a maják szent városát kutató, a yucatáni erdőkben hátborzongató kalandokat átélő hajdani spanyol katonákhoz hasonlóan ő is egyre közelebb kerül ahhoz a szent szöveghez, amely talán mindenre választ ad. A világsikerű Metró-regények szerzője a 2012-vel kapcsolatos izgalmakat és félelmeket, a maja indiánokhoz fűződő legendákat és saját filozófiai gondolatait összegyúrva különleges kalandregényt alkotott, melyet Oroszországban úgy reklámoznak: "Az oroszok válasza Dan Brownra és Chuck Palahniukra."

"Valami misztikum van a dolgok mélyén, furcsa mágia, amely az én életemet is irányítja." A népszerű izraeli író sok vitát kiváltott regénye az ötvenes évek Izraelében játszódik. A korszak ugyan az országépítés romantikus hőskora, de Oz műve éppen ezt a mítoszt leplezi le: Hánná, a narrátor a kisszerű mindennapiság, a bénítóan szürke hétköznapok formájában, az őt lassan és alattomosan hatalmába kerítő neurózis folyamataként éli meg ezt az időt. A hőskorszak romantikája, az országépítés kalandja kívül marad az életén, neki csak az érdektelenség jut, amelynek megtestesítője a férje, Miháél, ez a végtelenül rendes, tisztességes és áldozatkész, de - vagy talán éppen ezért - Hánná szemében rettenetesen unalmas ember. Hánná ugyanis valamiféle modern izraeli Bovaryné: emlékei, álmai romantikusak, azaz a kaland és az érzékiség ösztönei törnek fel benne egyre kényszerítőbb erővel, s kerülnek szembe elfojtott életével. Az álmok logikáját követő rendben kavarognak benne az olcsó, néha szélsőségesen szentimentális emlékek gyermekkora kedvenc hőseiről, Sztrogoff Mihályról, Nemo kapitányról és a többiekről. S látomásainak még fontosabb elemeként megjelenik és felnő benne - vele együtt - az a két arab kisfiú, akikkel kislány korában együtt játszott. Noha a valóságban bizonyára valamelyik menekülttáborban nyomorognak, Hánná kényszeres fantáziaképeiben az életerő, a kaland jelképeivé válnak, s amikor képzeletben odaadja magát nekik, ezzel mintegy szimbolizálja azt az elfojtott bűntudatot, amellyel az író szerint minden izraelinek szembe kell néznie.

Az emberi faj egyedei eredetileg gömb alakúak voltak négy kézzel, négy lábbal, két szeméremtesttel, egyetlen kobakjukon két arccal, csak Zeusz kettévágta őket, és a két rész azóta örökösen keresi a párját - írja Platón "A lakoma" című művében. Ennél érzékletesebben vagy szellemesebben nehéz volna megfogalmazni, hogy mi a szerelem, bővebben lehet. Francesco Alberoni, a milánói egyetem szociológia- és pszichológiaprofesszora erre vállalkozott. A szerelem születését, "tünetegyüttesét", megjelenési formáit, kibontakozását, problémáit, boldog, unalmas, szomorú vagy tragikus végét, zsákutcáit elemzi - esetleírásokkal, kultúrtörténeti érdekességekkel, mitológiai és filmes hivatkozásokkal bőségesen illusztrálva. "Mit is jelent az, hogy "szerelmes vagyok"? "Mit jelent, hogy "szeretlek"? Van, aki azt állítja, hogy szüntelenül szerelembe esik, hogy egyfolytában szerelmes. Mások úgy tartják, hogy csak néhányszor lehet élete során szerelmes az ember. Néha, ha hosszasan elbeszélgetünk valakivel, megesik, hogy az illető bevallja, sok viszonya volt, de csak egyetlenegy nagy szerelme. A szerelembe esés, szerelem, szeretet, gyengédség, szenvedély, erotikus vonzás szavak mögött többféle jelentés húzódik meg. Az a szándékunk, hogy rendet teremtsünk ebben a rendetlen érzelmi rendszerben. Szeretnénk megvetni egy valódi szerelemtudomány alapjait. Szeretnénk feltérképezni a szerelem világát, osztályozni a formáit, hogy mindenki magára ismerhessen bennük. Szándékunk feltárni, milyen folyamatokból alakulnak ki ezek a formák, és milyen módokon fejlődhetnek tovább. Mindehhez szeretnénk útmutatást, kalauzt nyújtani az olvasónak."

"Ez a kötet a komolyzene nagyjainak életéből merít. Olyan történeteket sorol fel, melyeket ők maguk, a barátaik, a szeretteik vagy a hozzájuk kevésbé közel álló kortársak vetettek papírra. Nem pletykálni és nem kukkolni akar. Az a szándéka, hogy - bármily halványan is, de - rávilágítson a nagy zeneművek keletkezési körülményeire. Legyenek humorosak vagy tragikusak, könnyedek vagy mély értelműek, hétköznapiak vagy emelkedettek, magán- vagy közéletiek, egy a céljuk: emberi arcot adni egy évezred zenéjének” - írja Norman Lebrecht, Művészek és menedzserek és a Maestro! Magyarországon is ismert szerzője. A könyv mindenekelőtt remek mulatság, ugyanakkor alapos kutató és rendszerező munka eredménye, és az egész zenetörténetet felöleli: Arezzói Guidótól (991-1050) Pierre Boulezig (sz. 1925) tart a komponisták sora, melyet néhány nagy előadó (többek között Beecham, Caruso, Saljapin, Rosztropovics) színesít. Szerepelnek benne szép számmal magyarok is. Lebrecht gyűjteménye az anekdotázás természetére is rávilágít. Több szem nemcsak többet lát, de olykor egészen mást, esetleg homlokegyenest az ellenkezőjét. Vagy ne adj' isten, nem mondanak igazat az állítólagos szemtanúk. Az egyik például úgy látta, hogy pontosan az történt Berlioz Requiem-jének bemutatóján, amit maga a szerző az emlékirataiban elmesélt, a másik szerint egy szó sem igaz belőle. Egy harmadik (mint mondja) megkérdezte Berliozt, hogyan írhatott le ekkora valótlanságot, mire a komponista nevetve azt válaszolta: Túlságosan jó történet volt ahhoz, hogy lemondjak róla!