Európa Könyvkiadó strana 28 z 143

Fredrik Fröding Európa legszörnyűbb hajókatasztrófájának, a M/S Estonia komp 1994-es tragédiájának túlélője, akinek egész további életére árnyékot vet, hogy szüleivel együtt öccsét, Niklast is elvesztette a hajószerencsétlenségben. Felelősnek érzi magát, mert képtelen volt megakadályozni, hogy egy hullám elragadja a fiút, ám a lelke mélyén úgy érzi, testvére mégis túlélte a katasztrófát. Felnőtt életét végigkíséri ez a trauma. Folyamatos, gyógyszeres pszichiátriai kezelésben részesül, kevés sikerrel – bár rendőrtisztnek készült, csak adminisztrátorként kap munkát, és időnként „megpillantja” Stockholm forgatagában a testvérét. A történet is egy ilyen találkozással indul. Az utcán meglátja Niklast, amint a híres Ceder szállodalánc tulajdonosával, Adammal tárgyal, majd eltűnik a szállodában. Fredrik Ceder nyomába ered, egészen Ulvö szigetére követi, majd egyre nagyobb bajba keveredik. A szálak egy régi gyil-kossághoz, a sziget sötét múltjába vezetnek.

„Kudarcként éltem meg, mikor huszonnyolc évesen visszaköltöztem a szüleim házába, de az érzés pár nap alatt felszívódott, mint pára az ablaküvegről.” Így kezdődik Vojvoda Dániel, egy első látásra akár tipikusnak is mondható 21. századi kiábrándult fiatalember története valahol a budapesti külvárosban elterülő focipálya-komplexum büféjében. Az viszont, hogy mindezek után egy pszichológiai krimi, egy lebilincselő családtörténet, egy történelmi kalandregény bomlik ki a szemünk előtt, korántsem mondható tipikusnak. Kovács Krisztián első regénye a múlt és a múlt által befolyásolt jelen megértésére tett szenvedélyes generációs kísérlet. Az előző század a jelen rémálmaként vissza-visszatér, és ha már nem menekülhetünk előle, jobb, ha szembenézünk vele, akármennyire félelmetesnek is tűnik, amit látunk. A Hiányzó történetek a tovább élés fordulatos regénye, a második világháborútól napjainkig, Caracastól Budapesten át Tokióig érő letehetetlen történet, vérbeli mai próza. „Korok, generációk, kontinensek között átívelő nagy történet néhány kisemberről” Krusovszky Dénes

A német apától és amerikai anyától Münchenben, 1887-ben született Ernst Hanfstaengl Németországban nevelkedett a lehető legjobb anyagi körülmények között, majd Amerikába költözött, diplomát szerzett a Harvardon. A nagyvilági életet élő, művelt, remekül zongorázó, mindenki által Putziként ismert férfi 1922-ben visszatér a szülőhazájába, és csodálója, majd közeli barátja, jó ideig közvetlen bizalmasa lesz Adolf Hitlernek, akiben nemcsak Németország, hanem az egész világ jövőjét látja. Hitler hatalomra jutása után komoly feladatokat kap, amelyeket nagy lelkesedéssel, mély hittel lát el. Elszántan dolgozik azon, hogy szilárd kapcsolat alakuljon ki a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Királyság, illetve Amerika és a náci Németország között. Egy ideig gyorsan halad felfelé a ranglétrán, ám váratlan és drámai fordulatok állnak be az életében, veszélybe kerül, barátaiban csalódik, elköteleződése bizonytalanná válik, a gonosz eszmékbe vetett hite – az megválaszolatlan kérdés marad, hogy vajon a számára szerencsétlen körülmények vagy az őszinte felismerés hatására – meginog, és Putzi végül szembefordul egykori önmagával. Thomas Snégaroff izgalmas könyve nagyon pontos képet ad a kor fontos történéseiről is, de legfőképpen Putzi személyes sorsára koncentrál, cselekedetei, döntései indítékait kutatja, igyekszik minél árnyaltabban bemutatni a kétségkívül érdekes és roppant ellentmondásos figurát, a hol bohócnak, hol őrültnek, hol megalkuvó, opportunista alaknak tartott Ernst Hanfstaenglt. Putzi utóbb „...azt bizonygatta, ő mindent elkövetett annak érdekében, hogy Hitler ne váljon Hitlerré...”

A fiatal George Orwell, ekkor még Eric Arthur Blair néven, egyetemi ösztöndíj híján utazott vissza Indiába, hogy 1922-től a burmai gyarmati rendőrségnél helyettes felügyelőként dolgozzon, ezzel biztosítva megélhetését és élettapasztalatainak – egész életművére kiható – bővítését. 1927-re azonban végleg megundorodott az angol gyarmati politikától, ezért kilépett a szervezetből. Az itt szerzett élményeit fogalmazta bele első, a brit gyarmatosítás rendszerét élesen bíráló szépirodalmi művébe, az 1934-ben megjelent Tragédia Burmában című regényébe. Hőse, Flory az 1984 Winstonjának előképe. Nélkülözi a heroikus karakterjegyeket, mégis elutasítja a képmutatást, és a végsőkig elviszi a küzdelmeit abban a határhelyzetben, amit a halódó gyarmatbirodalom és a rabszolgasorban tartott burmai lakosság találkozása jelent. A regény egészen 1989-ig az egyetlen legálisan kiadott Orwell-mű volt Magyarországon. A fikusz és az Antikrisztus Orwell 1935-ben írott, második regénye. Ifjú hőse, Gordon Comstock otthagyja ígéretes és sikeres állását az „Új Albion” reklámügynökségnél, s egy kopott antikváriumba szegődik eladónak jóval szerényebb életvitelre váltva. A lázadó Comstock egyetlen vágya ugyanis, hogy elismert költő legyen, és a pénzvilág zsarnokságából kitörve megírhassa végre a nagy művét: a Londoni örömök-et. A regény a férfi hányattatásait kíséri nyomon izgalmas fordulatokon és keserű felismeréseken át egész az abszurd végkifejletig. A pénz és a reklámok világával szembeforduló, magányosan küzdő hétköznapi figura ismerősen hat majd Orwell olvasói számára, az író szociális érzékenysége és éles társadalomkritikája is pontosan kirajzolódik.

Az egyedülálló anya gyermeke, Jamie Conklin csak hétköznapi gyerekkorra vágyik. Jamie azonban nem mindennapi srác. Látja, amit más nem láthat, és megtudhatja azt, amit más nem. Anyja arra buzdítja a természetfeletti erővel született fiát, hogy tartsa titokban a képességét. De amikor a New York-i rendőrség egyik problémás nyomozója bevonja Jamie-t egy sorozatgyilkos üldözésébe, aki a síron túlról is robbantással fenyegetőzik, a fiú szembesül azzal, milyen súlyos árat is kell fizetnie, és kénytelen szembeszállni a gonosz minden formájával. A Később, akárcsak a Joyland és A coloradói kölyök, a Hard Case Crime sorozat bűnügyi történeteiben jelent meg, és jól bizonyítja, hogy King a kisprózának is igazi nagymestere. A kisregény megható felnövéstörténet, lebilincselő krimi és kísértethistória egyszerre, félelmetes és izgalmas mese az elveszett ártatlanságról és a megpróbáltatásokról, mikor jó és rossz között kell választanunk.

LÉPJ BE AZ IDŐ BIRODALMÁBA! Miután a kulcshordozók meglelték Eflarus legendás várát az Időszakadásban, és Vasilisa kimentette az óramágia sújtotta Dianát a Vénóravirágok Mezejéről, az Ostalán felnőtt kislány nagyanyjánál, a vérmek uralkodónőjénél képzi magát óramágussá – ebben legnagyobb segítségére a Sötét Gondolatok tündére mellett a Fekete Királynő műszerészének unokája, Maar van, akiről kiderül: ő volt eredetileg a Fekete Kulcs hordozója. Ez a küldetés azonban már Vasilisa vállát nyomja, miután apja barátjával, a rejtélyes időkonstruktőrrel behatolnak a Széthasadt Vár termeibe. Vajon Vasilisa megfejti a Fekete Kulcs rejtélyét? Megtudja végre az igazságot az anyjáról? Van-e lelkük a szolgaként tartott mechanikus clockereknek, és kinek a testébe fog beköltözni Ostala hatalmas Szelleme, Astragor? Az Óramágusok új, egyedi hang a fantasyben, ahol az Idő külön, mágikus univerzumként jelenik meg. Három, időmágiát használó nép: az óramágusok, a tündérek és a Szellemek közt dúl a konfliktus, az idő természetének megértését és mágiájának használatát pedig különleges óraszerkezetek teszik lehetővé a varázslényekkel és -tárgyakkal, kastélyokkal, különleges tájakkal teli, multidimenzionális világban. A gondosan kidolgozott, vibrálóan izgalmas világ és az összetett, folyamatosan fejlődő karakterek világszerte több millió olvasó szívét hódították meg. Az Óramágusok Oroszországban a második legnépszerűbb fantasysorozat, csak a Harry Potter-könyvekből fogy több példány. Az Óranév a sorozat negyedik kötete.

Zátonyra futott házassága után bátran felvállalta vonzalmát saját neméhez, noha a homoszexualitás akkoriban bűncselekménynek számított Svédországban – kiállása az LMBTQI-közösségek számára azóta is mértékadó. 1941-ben öngyilkosságot követett el. Kallocain című, klasszikussá vált regényét a ’30-as évek eleji fasizálódó Németországban tett utazása ihlette. Az elbeszélésben Leo Kall kémikus találmánya, a szer, melytől a gyanúsítottak a legrejtettebb érzéseiket és gondolataikat is bevallják, a legfélelmetesebb fegyver lesz a szorongásra és kiszolgáltatottságra épülő, katonai fegyelem uralta államban. A gondolatbűnözés pedig csak egyféleképpen torolható meg: halállal. A mű a 21. században sem veszített semmit aktualitásából, inspirációul szolgált a Christian Bale és Emily Watson főszereplésével készült, 2002-es Equilibrium című amerikai filmhez is.

1989-ben, az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként adta közre Francis Fukuyama A történelem vége? című, mindössze néhány oldalas tanulmányát, és ezzel egy csapásra világhírű lett. Cikkek ezreiben vitatkoztak vele, a világ minden valamirevaló történésze és politikatudósa kifejtette véleményét az „endizmus”-vitában. Majd Fukuyama könyvben is megírta az elméletét, s kiderült, hogy filozófiailag alaposan végiggondolt, mély elemzés alapján jutott el a következtetéshez, miszerint a liberális demokrácia „az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”, „a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet”. Azóta bármi történik a világban – terroristák rombolják le a Világkereskedelmi Központot, újabb háború tör ki valahol, valamilyen forradalom megdönt egy rendszert –, az újságírók szinte reflexből emlegetik Fukuyama óriási tévedését, aki naivan azt gondolta 1989-ben, hogy véget ért a történelem. Fukuyama legkomolyabb bírálója persze Samuel P. Huntington volt, aki szerint a jövő nem a liberális demokrácia diadalát hozza, hanem a civilizációk összecsapásait. A világeseményeket elnézve és átélve mintha Huntington állna nyerésre… Sőt a „liberalizmus” mára a világ sok helyén, sokak számára szitokszóvá változott. Alaposan megváltozott a korszellem a kilencvenes évek óta – de talán éppen ezért érdemes újraolvasni (vagy végre rendesen elolvasni) Fukuyama könyvét. Hogy jobban megértsük, mit veszíthet az ember, ha nem tudja megőrizni a liberális demokrácia értékeit.

Rainer Maria Rilke (1875–1926) a 20. század német nyelvű költészetének egyik legnagyobb hatású alakja, a Malte Laurids Brigge feljegyzései című regény és a Duinói elégiák verseskötet szerzője. A Prágában született, utóbb a svájci Veyrasban letelepedett lírikus talán legismertebb verse az Archaikus Apolló-torzó, melynek záró felkiáltása – Tóth Árpád fordításában: „Változtasd meg élted!” – máig az egyik legtöbbet idézett és értelmezett verssor a modern irodalomban. A Történetek a Jóistenről című, tizenhárom vidám és elgondolkodtató anekdotát tartalmazó kötetet svéd oktatási reformer barátnőjének, Ellen Keynek dedikálta. Nem sokkal oroszországi utazása után írta, ahol Tolsztojjal is megismerkedett. Tudja-e a Jóisten bal keze, mit csinál a jobb? Beszél-e Isten kínaiul? Elbújhat-e egy gyűszűben, ott rejtezik-e a kövekben? A mindössze hét egymást követő éjszaka alatt megírt lírai történetfüzér többek közt ezekre a kérdésekre keresi a választ, az oroszországi és az itáliai körutak élményeitől ihletetten. Tandori Dezső mesteri átültetésében a kicsiknek és nagyoknak egyaránt csemegének számító mesék elvezetnek bennünket azokra a helyekre, ahol Istennel találkozhatunk.

„Egy amerikai katona a szövetségesek arcvonalán az egyik bokor mögül kémlelte a Brenta folyó völgyét – a hegyek fák borította lábainál szétszórt tanyák festői látványa tárult elé. A dombvidék tele volt német ejtőernyősökkel. Az ellenséges vonalak felől többen is egyenesen az amerikai közlegény felé tartottak: fél tucat partizán, fegyverrel a kezében, egy jobban öltözött, fegyvertelennek tűnő civil, valamint egy szikár alak kopott, szürkéskék egyenruhában. Mindenki, aki ébren volt az amerikai frontvonalon, árgus szemmel figyelte, ahogy ezek az emberek előbukkannak a német hadállások közül és leereszkednek a lankán a völgybe. El sem tudták képzelni, mindez mit jelenthet.” Először olvashatjuk teljes egészében annak döbbenetes történetét, hogy 1945 áprilisában a német lágerekből hogyan gyűjtötték össze és szállították az olasz Alpokba a nácik legértékesebb foglyait, hogy Hitler alku tárgyaként használhassa őket a világháború utolsó napjaiban zajló kockázatos végjáték során. Az SS-nek kiadták a parancsot: amint a katonai helyzet romlik, végezzék ki mind a százharminckilenc túszt – európai államfőket és tábornokokat, náciellenes összeesküvőket és családtagjaikat, brit titkos ügynököket, a „nagy szökés miatt” híressé vált angol tiszteket, pilótákat, időseket és gyermekeket. Feszültséggel teli dráma kezdődött. Az őrök egyre kiszámíthatatlanabbá váltak, és a rabok sorsát az SS és a Wehrmacht közti súlyos konfliktus is beárnyékolta, míg végül az amerikai hadsereg kétségbeesett mentőakciót indított a kiszabadításukra. A Hitler utolsó dobása eddig kiadatlan forrásokból merítve, regényes formában számol be erről a meghökkentő eseményről, a foglyok borzasztó hányattatásain át a szerencsés megmentésükig.

A hetedik funkció egy használati utasítás? Egy varázsige? Egy kezelési útmutató? Egy délibáb, mely hisztériát kelt a politika és az értelmiség kis köreiben, akik a főnyereményt látják benne? Amikor egy kijelentés nem éri be annyival, hogy állít valamit a világról, hanem az a célja, hogy cselekvést váltson ki, megvalósuljon vagy éppen ne, pusztán az egyszerű tény által, hogy a kijelentést megtették. (…) Bizonyos kijelentéseknek arról a képességéről van szó, hogy pusztán a kijelentés tényével valóra váltják, amit kijelentenek. Ez a varázsige elve, Jakobson „mágikus funkciója”. Aki ismeri és használni is tudja ezt a nyelvfunkciót, a világ ura lenne. A hatalmának nem lennének korlátai. Megválasztathatná magát minden választáson, fellázíthatná a tömegeket, forradalmakat robbanthatna ki, elcsábíthatna minden nőt, értékesíthetné az elképzelhető összes terméket, birodalmakat építhetne, becsaphatná az egész világot, bármilyen körülmények között elérhetne mindent, amit csak akar.Az igazi hatalom a nyelv. 1980. február 25-én egy mosodáskocsi halálra gázolja Roland Barthes-ot. És ha gyilkosság történt? A korszak értelmiségi és politikai köreiben mindenki gyanús. Jacques Bayard felügyelő és egy fiatal szemiotikus, Simon Herzog nyomozásba kezd.

Ella negyvenéves, családos, a sorsával tökéletesen elégedett amerikai háziasszony. Egy nap rádöbben, hogy boldogtalan, és hiányzik a szerelem az életéből. Ismeretlen szerző lenyűgöző könyvének értékelését kapja feladatául, amely Rumi, a híres muszlim hittudós és misztikus költő, valamint a furcsa vándordervis, Semsz kapcsolatáról szól a 13. században. Ella élete a könyv és a szerzővel való levelezés hatására teljesen megváltozik, és a konvenciók börtönéből kitörve testben-lélekben egyaránt nagy utazásra indul egy különleges férfi oldalán. Shafak e regényben is megmutatja, hogy igazán lebilincselő mesélő, modern Seherezádé, aki időtlen témákat vizsgál egzotikus történeteiben.

Klaus Mann (1906–1949) német író, publicista. Zaklatott, vibráló egyéniség, Thomas Mann fia. A nemzetiszocializmust és az embertelenséget elutasító szerzőt megfosztották állampolgárságától, 1933-ban emigrációba kényszerült. Ez az 1936-ban Amszterdamban megjelent regénye ma tananyag a német iskolákban. A könyv világsiker, ám talán a magyar közönség szeretete a legállandóbb. A mű Szabó István rendezte filmváltozata Oscar-díjas lett, Alföldi Róbert pedig a Nemzeti Színház igazgatójaként 2013-ban a színpadi adaptációval búcsúzott a teátrumtól. A főhős, Hendrik Höfgen azt játszotta, amit kértek tőle: „Tudott nagyvilágian elegáns, de tudott tragikus is lenni… Sziporkázó szellemessége elbájolt, gőgösen felszegett álla, pattogó vezényszava és idegesen büszke magatartása imponált, alázatos, gyámoltalanul révedező tekintete, zárkózott, kedves zavara megindított. Jóságos volt vagy durva, dölyfös vagy gyöngéd, hetyke vagy megtört – pontosan a műsoron levő szerep szerint.” A színész az életben eljátszotta a szerető, a barát, a férj szerepét, később a forradalmi színházcsinálóét, majd a Harmadik Birodalom kegyeltjeként az udvari bolondét is. Beletanult és belehízott a hatalomba, és mindvégig „gondosan kerülte, hogy egyetlen igaz szót is ejtsen”.

A szovjet Vörös Hadsereg által a második világháborúban zsákmányolt német iratok feldolgozása hosszú évtizedekig húzódott (és húzódik mindmáig). Heinrich Himmler szolgálati naplója is sokáig ismeretlen volt, az 1943–1945 közötti időszakra vonatkozó bejegyzések feltárása és feldolgozása csupán az 2010-es években kezdődhetett meg. Az SS birodalmi vezetőjének segédtisztjei által vezetett szolgálati napló – és az azt kiegészítő további hasonló források – napokra, sőt órákra lebontva mutatják be a náci birodalom második leghatalmasabb emberének munkanapjait: a döntéseket, találkozókat, beszédeket, munkaebédeket és -vacsorákat, utazásokat, ahol emberek millióinak sorsáról éppúgy hoztak döntéseket, mint jelentéktelen, hétköznapi ügyekről, személyes torzsalkodásokról. A téma neves szakértői, francia és német történészek által szerkesztett vaskos kötetben az egyes időszakokat eligazító tanulmányok vezetik be, majd a naplójegyzeteket napokra lebontott magyarázatok, kiegészítő szövegek és jegyzetek illesztik az összképbe. Megannyi adalék, amelyek talán segíthetnek kicsit jobban megérteni a megérthetetlent.

„Olyan események közelednek, amelyekhez hasonlót nem látott a világ a barbárok támadásai óta. Mindaz, ami életünket képezi, fölöslegesnek fog tűnni a világ számára. A barbárság újabb periódusa kezdődik, ami eltart majd évtizedekig.” 1914 májusában mondta ezt Nyikolaj Vrangel báró a vele együtt iszogató Valentyin Zubov grófnak. Hamarosan bekövetkezett Vrangel báró jóslata: forradalom, polgárháború, totális diktatúra, lágerek, tömeggyilkosságok – és e történelmi kataklizma részeként az orosz arisztokrácia elpusztítása. Egy genocídium, mellyel mindeddig nem sokat foglalkoztak a történészek. Vérfagyasztó incidensek; lángoló paloták, udvarházak és birtokok; éjszakai menekülések a fosztogató vöröskatona-bandák, parasztok, szovjethivatalnokok elől; lelki terror, kivégzések, száműzések: Smith könyve annak története, hogyan hullottak szét és pusztultak el a régi Oroszországgal együtt az évszázados múltú, dúsgazdag, művészet- és kultúrapártoló dinasztiák. Ám mindig vannak, akik túlélik, túlélhetik a világégéseket – jelen esetben az emigránsok és a szovjetrendszerben talajt fogók. Róluk is szól ez a könyv. Douglas Smith russzista történész, korábban az amerikai külügyminisztérium Oroszországban dolgozó tisztviselője, a Szabad Európa Rádió oroszszakértője, a University of Washington professzora. Publikált Nagy Katalin koráról, az orosz szabadkőművességről, Raszputyinról, a szovjet állam amerikai támogatásáról, illetve Patyomkin herceg és Katalin levelezéséről is.

Szántó Piroska (1913–1998) Kossuth-díjas festő és grafikusművész volt, Vas István költő felesége. Tanulmányait az Iparművészeti Főiskolán kezdte, a Képzőművészetin folytatta. Első önálló kiállítását 1946-ban rendezte. Az ötvenes években nem állíthatott ki, könyvillusztrációkból élt. Prózaíróként a nyolcvanas években jelentkezett. Nem pályázik írói babérokra, mondta, de élete során olyan élményekben volt része, amelyeket csak úgy bírt ki, hogy megírta őket. Szántó Piroska nagyon érzékletesen ír, jelenít meg helyzeteket, figurákat, eseményeket. Szinte filmszerűen pereg le előttünk a mozgalmas múlt század hatvan évtizede. Hogy Déry Tiborról, Vas Istvánról, esetleg egy nagykövetről, egy erdélyi menyecskéről, Aczél György lemezgyűjteményéről, „Vasnéni” sóletjéről vagy a család valamelyik macskájáról, netán egy útszéli feszületről van szó, majdnem mindegy: mindent és mindenkit illő figyelemmel ábrázol. Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc… Aztán a helyszínek: a Buda és Pest, Szigliget, a szentendrei kert… A nagyszerű korrajzok közül pedig kiemelkedő a Forradalmi szvit – az 1956-os események krónikája –, amint a szerelmek közül is kiragyog a címadó írás, az Akt. Így látta ő.