Európa Könyvkiadó strana 27 z 124

A londoni Heathrow Repülőtér meghívta Tony Parsonst, legyen a vendégük egy hétre, nézze meg minden részlegüket, és írjon novellákat a dolgozókról és az utasokról. Elvégre a Heathrow olyan, mint egy titkos város, amelyet évente hetvenötmillió utas népesít be. Tony Parsons elfogadta a meghívást, majd megírta néha vicces, néha érzelmes novelláit, amelyek mind magukon viselik a jellegzetes parsonsi ismertetőjegyeket. Olvashatunk a tűzoltókról, akik időről időre felgyújtanak egy zöld repülőgépet, hogy gyakorolhassák a különféle vészhelyzeteket. Arról a férfiról, aki a Heathrow-n feladott, oda érkező vagy csak ott átutazó, esetleg csempészett kutyák, oroszlánok, csörgőkígyók és egyéb állatok jólétét felügyelő csapat vezetője. A bevándorlási hivatal egyik női alkalmazottjáról, aki pályája során a legkülönfélébb meséket hallotta arról, hogy miért akar valaki belépni az Egyesült Királyság területére - sok nő hivatkozik arra, hogy esküvőre érkezett, és Harry herceg a vőlegénye! A húszas évei elején járó, zseniális fiatalemberről, aki légiirányítóként dolgozik - és persze a pilótákról is, akik "megérinthetik Isten arcát". A Könyvjelző magazin 2012. októberi számában megjelent cikk: Irodalom a tranzitban

"Eleven, izgalmas jelenetek sora, mesterien adagolt cselekményrészletek... Lenyűgöző, bonyolult thriller." (The New Yorker) Az angol Tom Wood első műve ez az izgalmas akció thriller, amelyet máris több nyelvre lefordítottak (a német Amazonon listavezető volt), és szó van róla, hogy hamarosan megfilmesítik. Angol nyelven kapható már a második könyve is (The Enemy), ugyanazzal a főszereplővel. A főszereplő pedig egy contract killer, vagyis szabadúszó bérgyilkos, Victor, akinek személyazonosságát senki sem ismeri, az internet útján lehet megbízni közvetítő révén - így rendszerint ő sem tudja, ki éppen a munkaadója. Erre majdnem rá is fizet, amikor Párizsban megöl valakit, hogy elvegyen tőle egy pendrive-ot: az akció végrehajtása után visszamegy a szállodájába, ahol egy egész csapat orgyilkos vár rá. Victor egy rakás hullát hátrahagyva elmenekül - de most először ki akarja deríteni, ki áll a háttérben. A háttérben pedig egy nagy hatalmú titkosszolgálat egyik embere áll, aki a maga szakállára dolgozik: a pendrive egy szupertitkos rakétákat szállító orosz hadihajó adatait tartalmazza, amely nemrég süllyedt el Afrika partjainál, úgy tudni, olyan mélyre, hogy nem lehet kiemelni. Ám ez megtévesztés, egy orosz tengerésztiszt műve, aki pontosan tudja, hogyan lehetne kiemelni a rakétákat, s ezt az infót akarta éppen eladni Párizsban. A titkosszolgálat embere magának akarta megszerezni az adatokat, hogy jó pénzért elpasszolhassa őket a nemzetközi fegyverkereskedelmi piacon. Victor kapcsolatba lép a munka internetes közvetítőjével, aki egy fiatal nőnek bizonyul - és a kétfős csapat együtt nyomoz tovább, együtt menekülnek amerikaiak és oroszok elől (még Budapesten és Debrecenben is megfordulnak), míg a renegát titkosszolga legújabb bérgyilkosa (ugyanolyan contract killer, mint Victor) a nyomukba nem ér...

"- Billy, ugye tudod, hogy a mami is New Yorkban lakik? - Igen. - Szóval, amikor egy anya és egy apa elválik, néha vitatkozni szoktak arról, hogy melyiküknél lakjon a gyerekük, az anyánál vagy az apánál. No most van egy ember, aki nagyon-nagyon okos. Úgy hívják, hogy bíró. Ez a bíró nagyon sokat tud a válásokról, az anyákról, az apákról és a gyerekekről. Ő dönti el, hogy kinél lakjon a gyerek, mi lesz jobb neki. - És miért dönti el? - Hát, mert ez a feladata. Tudod, ő igen hatalmas ember. - Olyan, mint az igazgató? - Még az igazgatónál is nagyobb. Talárban ül egy nagy széken. Ez a bíró sokat gondolkodott rólunk, terólad meg énrólam meg a mamiról, és úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha te ezután a maminál laksz. Én pedig nagyon szerencsés vagyok, mert ha a maminál fogsz is lakni, azért minden vasárnap meglátogathatlak." Ez a mára már klasszikussá érett regény - egy válás története, egy ambiciózus fiatal anya karriervágyáé, a négyéves kisfiukkal egyedül maradó apáé, Billyé, a kisfiúé, akinek a maga módján szintén meg kell küzdenie azzal a helyzettel, hogy a szülei később marakodnak érte és fölötte - a kritikusok szerint új irányt szabott a társadalmi gondolkodásnak Amerikában. Része volt ebben a felejthetetlen filmváltozatnak is, amelyben Dustin Hoffman és Meryl Streep játszotta a főszerepeket. A szerző által készített színpadi változat világpremierjére Budapesten, 2012-ben került sor.

"Eleven, izgalmas jelenetek sora, mesterien adagolt cselekményrészletek... Lenyűgöző, bonyolult thriller." (The New Yorker) Az angol Tom Wood első műve ez az izgalmas akció thriller, amelyet máris több nyelvre lefordítottak (a német Amazonon listavezető volt), és szó van róla, hogy hamarosan megfilmesítik. Angol nyelven kapható már a második könyve is (The Enemy), ugyanazzal a főszereplővel. A főszereplő pedig egy contract killer, vagyis szabadúszó bérgyilkos, Victor, akinek személyazonosságát senki sem ismeri, az internet útján lehet megbízni közvetítő révén - így rendszerint ő sem tudja, ki éppen a munkaadója. Erre majdnem rá is fizet, amikor Párizsban megöl valakit, hogy elvegyen tőle egy pendrive-ot: az akció végrehajtása után visszamegy a szállodájába, ahol egy egész csapat orgyilkos vár rá. Victor egy rakás hullát hátrahagyva elmenekül - de most először ki akarja deríteni, ki áll a háttérben. A háttérben pedig egy nagy hatalmú titkosszolgálat egyik embere áll, aki a maga szakállára dolgozik: a pendrive egy szupertitkos rakétákat szállító orosz hadihajó adatait tartalmazza, amely nemrég süllyedt el Afrika partjainál, úgy tudni, olyan mélyre, hogy nem lehet kiemelni. Ám ez megtévesztés, egy orosz tengerésztiszt műve, aki pontosan tudja, hogyan lehetne kiemelni a rakétákat, s ezt az infót akarta éppen eladni Párizsban. A titkosszolgálat embere magának akarta megszerezni az adatokat, hogy jó pénzért elpasszolhassa őket a nemzetközi fegyverkereskedelmi piacon. Victor kapcsolatba lép a munka internetes közvetítőjével, aki egy fiatal nőnek bizonyul - és a kétfős csapat együtt nyomoz tovább, együtt menekülnek amerikaiak és oroszok elől (még Budapesten és Debrecenben is megfordulnak), míg a renegát titkosszolga legújabb bérgyilkosa (ugyanolyan contract killer, mint Victor) a nyomukba nem ér...

John Howard Sharp operaénekes. Igaz, hogy elment a hangja, és a bárból is kidobták, ahol eddig dolgozott, de igazi operaénekes: Olaszországban tanult, a világ nagy operaszínpadain lépett föl. Most pedig egy ócska mexikói kávéházban ül, amikor belép egy gyönyörű indián lány. Az indián lányok ritkán szépek, de ez a lány tiszta azték és gyönyörű. Sharpnak amerikai voltán kívül semmije sincs, pénze egy fillér sem, de sikerül felhívnia magára Juana figyelmét. Ám amikor énekelni próbál neki, a lány kirúgja. Legközelebb akkor találkoznak, amikor Juana levélben keresi meg: nyitna egy bordélyt Acapulcóban, és könyvelőnek kellene a férfi. De az odaúton egy váratlan vihar elől kénytelenek egy templomba menekülni. A vihar, a magaslati levegő, a szerelem - ki tudja, mitől, Sharp hangja visszatér. Eleinte el sem akarja hinni, de aztán sietve Kaliforniába utaznak, és a férfiból néhány hónap leforgása alatt filmsztár lesz. Sajnos szerződés köti a filmvállalatához, így amikor meghívja a Metropolitan operaház New Yorkból, nem mehet el. Juana rábeszéli a szerződésszegésre. És innen indul útjára kettőjük végzete, ahogy azt egy Cain-műben várni is lehet.

Paul Auster (1947) amerikai regényíró, esszéista, költő és műfordító a 80-as évek közepén vált szélesebb körben ismertté kísérleti detektívregény-sorozatával, a "New York trilógiá"-val. Ennek első darabja, az "Üvegváros" egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmant, a börtönből szabaduló filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció. A "Kísértetek" című második regény a detektívtörténet lecsupaszított váza. Az ügy eléggé egyszerűnek látszik. White kívánsága, hogy szemmel tartson egy Black nevezetű egyént, amíg csak szükségesnek mutatkozik. Míg Brownnak dolgozott, Blue elég sok hasonló jellegű munkát végzett, és úgy tűnik, ez az ügy sem lesz másmilyen, talán még könnyebb is az átlagnál - így kezdődik a történet, amelyben végül csak arra a kérdésre kapunk választ, hogy ki kicsoda és miben sántikál, arra azonban nem, hogy mit is jelent ez az egész. "Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő" - írja Auster. "Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte." A bezárt szoba főszereplőjének egyes szám első személyű története a hasonmás-téma variációja. A narrátor egy eltűnt és halottnak hitt író, Fanshawe kéziratának birtokába jut, amelynek publikálása valóságos irodalmi szenzáció. Oly mértékben azonosul ezzel az íróval, hogy még a feleségét is elveszi, holott tudja -egyedül ő tudja-, hogy Fanshawe valójában él. Ez a nyomozás, melynek során irodalmi alakok kopírozódnak egymásra, az önazonosság-keresés parabolájaként olvasható, s mint ilyen, nem csak a trilógiát zárja le, hanem továbbmutat a későbbi -magyarul ugyancsak egytől egyig megjelent- Auster-regények felé.

"Azokat az embereket szeretjük a legkevésbé, akiknek ugyanazok a hibáik, mint nekünk. Ezért imádjuk a cseheket. Mert ez olyan nemzet, amelynek egészen más hibái vannak." "Olyan könyv lebegett a szemem előtt, amely rögeszmék nélkül beszél kedvenc országomról. Nem tükröz, nem tárgyiasít, nem szintetizál kényszeresen. Trehány csehbarát vagyok, könyvem nem vezet végig mindentudó útikalauzként sem a cseh kultúrán, sem Csehországon. Nem objektív. Nem tart igényt semmire. Csak az van benne, ami az utóbbi tíz évben megragadott, azóta, hogy először jártam ebben az országban. Az olvasmányaim alapján készített feljegyzéseimet tartalmazza, beszámol arról, hogyan zajlottak a találkozások olyan emberekkel, akiket ott látni akartam. Némelyik írás eredetileg a Gazeta Wyborczá-ban jelent meg, de átdolgoztam és új anyagokkal bővítettem a könyv számára. Röviden - arról szól ez a könyv, hogy egy ország képviselője rokonszenvet érez egy másik ország iránt. Lehet, hogy szól még valami másról is, de azt már Önökre bízom." (Mariusz Szczygiel) A tényirodalom legkiválóbb lengyel képviselőjeként számon tartott Mariusz Szczygiel nemzetközi mércével mérve is népszerű szerző. Írásait riporteri kíváncsiság, alaposság, tömörség, egyedi látásmód és fanyar humor jellemzi. A többek közt magyarra is lefordított Gottland című kötetét a csehek magas állami kitüntetéssel ismerték el, Brüsszel Európai Könyvdíjjal jutalmazta. Jó érzékkel megválasztott témái, riportalanyai segítségével Szczygiel olyan pontosan feltérképezte a cseh kultúrát, mint a legambiciózusabb antropológusok. A Teremts magadnak édenkertet! című gyűjteményben pedig a riportesszé műfaját tökélyre fejlesztve az ateista cseh társadalom ábrázolására vállalkozott.

Az első világháború idején, a stylesi kastélyban lépett először színre s derített fel sikeresen egy szövevényes bűnügyet a menekült belga detektív: Hercule Poirot. Évtizedek teltek el azóta, a kastélyból panzió lett, vagy fél- tucatnyi lakója között azonban -ha hihetünk Poirot-nak- egy sorozatgyilkos bujkál. Poirot-nak pedig bízvást hihetünk, még ha elaggott, sőt tolókocsiba kényszerült is. Igen hamar bebizonyítja levélben odarendelt barátjának, az őszülő, de változatlanul romantikus lelkű Hastings kapitánynak, hogy a "kis szürke sejtek" még épek. Ám Hastingsnek minden eddiginél szokatlanabb, kettős problémával kell szembenéznie: Poirot tudja, de nem árulja el, ki a vendégek közül a gyilkos, továbbá a vendégek között ott van Hastings leánya, Judith is. Nem árulja el, nehogy Hastings lelepleződjék, amint szemügyre venné az illetőt (a tökéletes gyilkosságok elkövetőjére csak tett közben lehet lecsapni) - és Hastingsnek ráadásul egyszerre kell féltenie és gyanúsítania is a leányát. Persze előbb a többieket veszi sorra magában: a nyugdíjas ezredest és feleségét, a megszállott tudóst és unatkozó nejét, a madárbolond agglegényt, a gazdag nemesurat, a beteggondozó nővért... Valamelyiküknek már öt ember halála szárad a lelkén... A regény különleges helyet foglal el Agatha Christie életművében: csak a halála előtti évben jelenhetett meg, s hogy miért, arra az utolsó oldalakon derül fény.

Smaug kétségkívül mélyen aludni látszott, jóformán halottnak és sötétnek rémlett, egy-egy láthatatlan gőzpamatnál több a hortyogására sem utalt, amikor Bilbó ismét bekukucskált az ajtónyíláson. Már éppen lelépett volna a padlóra, amikor megpillantotta a Smaug petyhüdt bal szemhéja alól feléje lövellő vékony, átható fénysugarat. Csak színlelte az alvást! Az alagút bejáratát figyelte!... Amikor gondtalan, minden becsvágy nélküli életéből, meghitt kis zsáklaki hobbitüregéből Gandalf, a mágus és egy csapat törp elragadja, Zsákos Bilbó egy kaland kellős közepébe csöppen: „betörési szakértőként” kell közreműködnie a kincs visszaszerzésében, amitől Smaug, a Rettenetes, egy igen nagy és veszedelmes sárkány fosztotta meg hajdanában a Hegymély Királyát. Noha nem szívesen vállalkozik erre a kellemetlen feladatra, Bilbó maga is lépten-nyomon meglepődik tulajdon ügyességén és leleményességén! J. R. R. Tolkien a gyermekeinek írta ezt a meseregényt, de amikor 1937-ben megjelent, azonnal óriási sikert aratott. Később megszületett monumentális folytatása is, és azóta „a világ két részre oszlik: azokra, akik már olvasták A HOBBIT-ot és A GYŰRŰK URÁ-t, és azokra, akik eztán fogják elolvasni őket.” (Sunday Times)

A lengyel, örmény, magyar, ukrán és osztrák felmenőkre visszatekintő, 1963-as születésű Robert Maklowicz eleve sejtette, hogy a nemzeti hovatartozás kérdése régiónkban nem is olyan egyszerű. Ebben megerősíthették a szülővárosában, Krakkóban végzett történelmi stúdiumai, de meggyőződéses közép-européerré utazó- és főzőszenvedélye tették őt. Pályáját újságíróként, gasztrokritikusként kezdte. Kulináris utazásoknak szentelt televíziós műsora révén lett ismertté. Több mint tíz kötetet jegyez, írt szakácskönyvet és a lengyel riportiskola hagyományait folytató útirajzot. Érdeklődése olykor egzotikus tájak felé vezérli, igazi vadászterülete azonban az ezredfordulós Közép-Európa. Most vele együtt fedezhetjük fel a múlt ízeit és hangulatait, a félmúlt nyögvenyelős falatait a jelenben, a Tapolcán elfogyasztott kakasherepörkölttől a bécsi művészvilág törzshelyén, a Café Museumban tett viziten, az erdélyi tavaszban rendezett cujkás, juhtúrós pikniken és a magyar mangalicatoron át a Ferenc Ferdinánd utolsó utazását idéző boszniai és adriai kalandozásig. Recepteket ne keressünk a könyvben, de találhatunk ínycsiklandozó étel- és italleírásokat, sőt olyan kultúrtörténeti adalékokat is, hogy hol készült az első székelygulyás, és miért mondta a trónörökös, hogy egy Habsburg- gyomor nem akvárium. A felkészült szerző remek humorral osztja meg élményeit: "csak megyek, amerre látok, egyre csak gurulok, mint egy biliárdgolyó a svarcgelb posztón, amit Közép-Európának nevezünk. Sok ilyen utazásban volt részem, olykor kiszámíthatatlan útvonalon haladtam, mint a kezdő játékos lökése után a golyó, olykor pedig nyílegyenesen célba találtam, mintha egy bajnok játszana. Néhány ilyen útról szól ez a könyv." "Végig éhség gyötört, amikor ezt a könyvet olvastam: egyrészt az őrült ételleírások miatti fizikai éhség, másrészt a világ megismerésének éhe, amelyet olyan érzékletesen tár elénk Maklowicz. Ahogy olvastam a Café Museum-ot, azonnal meg akartam enni a szerző által oly nagy szakértelemmel és szeretettel bemutatott ételeket, és utána rögvest meg akartam mindent inni, aminek a megivásáról itt szó esik - de legszívesebben autóba ültem volna, hogy haladéktalanul felkeressem mindazokat a helyeket, amelyekről túl szerény terjedelmű művében Maklowicz megemlékezik. Szó sincs arról, hogy a szerző szakácskönyvet vagy útirajzot írt volna, ez a könyv ugyanis nemzetekről, társadalmakról és kultúrákról szól. A Café Museum-ban persze szó esik az étvágyról és a szomjúságról, de elsősorban Közép-Európa titokzatos világába nyit utat, amely sokkal összetettebb és különösebb minden képzelt világnál. Ebből eredeztetjük magunkat mi, közép-európaiak. Mert valójában nincsenek is igazi lengyelek, igazi szlovákok vagy magyarok, az igazi osztrákokról már nem is beszélve - csak igazi közép-európaiak léteznek. Olyanok, mint Robert Maklowicz." (Krzysztof Varga)

Hercule Poirot tökéletesen elrendezte az életét. Amióta szögletes teasüteményt is lehet kapni, nem csak kereket, teljes a boldogsága. Ráadásul neki dolgozik a titkárnők gyöngye, Miss Lemon is, aki képtelen hibázni. Vagy mégis? Egy reggel Poirot három hibát talál egy egyszerű levélben. Miss Lemon bevallja, hogy nővére gondjai vonják el a figyelmét. Nővére egy diákszállót vezet, és mostanában egyre-másra tűnnek el különféle dolgok, sztetoszkóptól gyémántgyűrűn és hátizsákon át az ócska flanelnadrágig. Poirot azonnal kész segíteni, mert elbűvöli az eltűnt tárgyak tarka kavalkádja. Elmegy, hogy előadást tartson a detektívmunkáról, és közben megismerje a szállón lakó fiatalokat. Ettől persze felgyorsulnak az események, és amikor megtalálják az első hullát, már nem mulatságos, hanem véresen komoly a probléma. Mi közük lehet az ellopott villanykörtéknek a szétszabdalt selyemsálhoz és hátizsákhoz? Kinek van másik útlevele a hivatalos mellett? Poirot tudja, ha ezekre a kérdésekre megtalálja a választ, megoldódik minden gondja. És közben egyre több a hulla...

"Válassza inkább az ember mindjárt a poklot, ott biztos nincs akkora bűz." Egy nap özönvízszerű eső zúdul Lisszabonra, s a belvároshoz közel beomlik a talaj - a szakadékszerű gödörben eltűnik két ember: António, a vak ügyvéd, és Joao, egy nyolcéves cserkészfiú. A víz a csatornahálózatba sodorja őket, így kénytelenek elindulni Lisszabon bugyraiban lefelé, a folyó irányában, hogy kijáratot találjanak. Ők ketten az évszázadok alatt összeeszkábált város mélyén küzdenek életükért a mocsokban - míg fönt António legjobb barátja, a bibliai csodákat látványos trükkökként megelevenítő különc bűvész a csatornahálózat térképét keresi, melynek alapján megtalálhatják őket. Antóniót és Joaót a történetmondás tartja életben: a vak ügyvéd visszaemlékezésein keresztül terítékre kerül mindaz, ami a modern Portugáliát - vagy általában a modern világot - jellemzi: korrupció, korcs igazságszolgáltatás, a hazugság és csalás tobzódása... Míg Rui Cardoso Martins első regénye, az "És ha nagyon meg szeretnék halni" az öngyilkosságba menekülő portugál vidék rögvalóságát ábrázolta, második műve a nagyváros átláthatatlan, kusza, veszélyes és mocskos mélyébe vezeti le az olvasót. A regény 2010-ben elnyerte a Portugál Írószövetség nagydíját, és Cardoso Martinst világszerte a saramagói hagyomány legígéretesebb. Legkiválóbb örökösének tekintik.

"Smaug kétségkívül mélyen aludni látszott, jóformán halottnak és sötétnek rémlett, egy-egy láthatatlan gőzpamatnál több a hortyogására sem utalt, amikor Bilbó ismét bekukucskált az ajtónyíláson. Már éppen lelépett volna a padlóra, amikor megpillantotta a Smaug petyhüdt bal szemhéja alól feléje lövellő vékony, átható fénysugarat. Csak színlelte az alvást! Az alagút bejáratát figyelte!..." Amikor gondtalan, minden becsvágy nélküli életéből, meghitt kis zsáklaki hobbitüregéből Gandalf, a mágus és egy csapat törp elragadja, Zsákos Bilbó egy kaland kellős közepébe csöppen: "betörési szakértőként" kell közreműködnie a kincs visszaszerzésében, amitől Smaug, a Rettenetes, egy igen nagy és veszedelmes sárkány fosztotta meg hajdanában a Hegymély Királyát. Noha nem szívesen vállalkozik erre a kellemetlen feladatra, Bilbó maga is lépten-nyomon meglepődik tulajdon ügyességén és leleményességén! J. R. R. Tolkien a gyermekeinek írta ezt a meseregényt, de amikor 1937-ben megjelent, azonnal óriási sikert aratott. Később megszületett monumentális folytatása is, és azóta "a világ két részre oszlik: azokra, akik már olvasták "A Hobbit"-ot és "A Gyűrűk Urá"-t és azokra, akik eztán fogják elolvasni őket." (Sunday Times) 2012-ben ünnepeljük A hobbit születésének 75. évfordulóját, amelyet a belőle készült, Peter Jackson rendezte filmsorozat első része tesz még emlékezetesebbé.

Immáron negyven éve ül Egyiptom trónján II. Ramszesz. A fény fiának négy évtizedes uralkodása alatt Egyiptom visszanyerte hajdani nagyságát-dicsőségét, ismét a Kelet leghatalmasabb, legerősebb birodalma. Ramszesz öreg napjaira nyugalomra vágyik, élvezni szeretné munkája gyümölcsét. Ám a sors megtagadja tőle e kegyet: uralkodnia kell, kormányoznia országát. A béke megőrzése a legnehezebb feladat: az egykori ellenségből lett szövetséges, a hettiták fejedelme újabb háborúval fenyegetőzik, ha Ramszesz egyezségük megpecsételéseképpen nem veszi feleségül a lányát, a legyőzött és visszavágásra készülő líbiai tartományok is forronganak, s az udvari intrikusok sem nyugszanak... Ramszesz még mindig az égiek kegyeltje, a csodatévő: vizet fakaszt a sivatagban, parancsol a Nílus habjainak, szövetségessé teszi az ellenséget, összebékíti a vetélkedő isteneket. Ám a végső, utolsó ellenfélt, a könyörtelen Időt - amely sorra ragadja el barátait - ő sem győzheti le, és egyre szorongatóbb magányra kárhoztatja a fáraót - immár egyedül kell felvennie a harcot Egyiptom ellenségeivel. Aztán egy nap Ramszesz elindul utolsó útjára, megtér végső nyugvóhelyére. Améni, az írnok, aki egy emberöltőn át hűségesen szolgálta fejedelmét, lelkiismeretesen feljegyezve hatvanhét éves uralkodásának minden eseményét, csak ekkor teheti le végleg írónádját. A kör bezárult. Véget ért egy emberből istenné magasodott, majd ismét emberré lett nagy uralkodó életútja. Véget ért egy nagy korszak az ókori Egyiptom, a fények és az árnyak mágikus birodalmának történelmében. És véget ért a francia Christian Jacq ötkötetes varázsos regényfolyama, amely egy, az emberi emlékezet feneketlen kútjában elsüllyedt mesés világot teremtett újjá a ma olvasója számára.

II. Ramszesz fáraó, a fény fia a külső és belső ellenséggel, valamint az önmaga kételyeivel és emberi gyarlóságával vívott harcban felülkerekedve elnyerte Egyiptom trónját, szerelme, Nofertari kezét, a nagy hatalmú istenek jóindulatát, népe szeretetét, ellenfelei tiszteletét. Ám elnyerni valamit könnyebb, mint megtartani. Ramszesz tudja ezt, hiszen a győztest is újabb és újabb próbatételek várják. Hiába volt a véres kadesi csata, Egyiptom urának nem sikerült végleg megtörni a hettiták erejét. A szenvedélyes, féktelen ifjúból higgadt, bölcs férfivá érett Ramszesz azonban ezúttal okos stratégaként nem a fegyveres harcot, hanem a tárgyalásokat választja. Így lesz az egykori ellenfelekből szövetséges, amelyre annál is inkább szüksége van Ramszesznek, mert onnan éri támadás, ahonnan nem várja. Gyermekkori barátjával, diákkori társával, a zsidó Mózessel kell felvennie a harcot, aki sok-sok év után azért tér vissza a fővárosba, hogy népét kivezesse Egyiptomból. Minden eddiginél ádázabb küzdelem veszi kezdetét... Ramszesz csak Nofertarira számíthat s hódolata jeléül két csodálatos templomot emeltet Abu Szimbelben, örök szerelmük jelképeként. De vajon Abu Szimbel úrnőjének a varázsereje és a maroknyi hűséges barát ébersége elegendő-e ahhoz, hogy megóvja Ramszeszt a rá leselkedő veszélyektől? Erre a kérdésre választ kapunk Christian Jacq pergő cselekményű, fordulatos, mesterien szerkesztett regényéből, ahol tökéletes egyensúlyban van a mesés és a valóságos, a fikció és a történelem, a szabadon szárnyaló képzelet és a tudományos tényanyag.

Balladás hangú regényében José Saramago a Portugália déli részén elterülő Alentejo tartományba vezeti el olvasóit, és egy nincstelen parasztcsalád négy nemzedékének életén keresztül mutatja be az alentejo-i parasztság XX. századi történetét. Az elbeszélt események 1905 körül kezdődnek, ez az évszám azonban a regény során esetlegessé válik, mivel Portugáliának ezen a vidékén az emberek szinte időtlen viszonyok között léteztek évszázadokon át. Életük belesimult a tájba, a természet örök körforgásába és a létezésüket fojtogató múltba. Nemcsak az elmaradottság, a középkori szinten megrekedt birtokviszonyok miatt, hanem mert a régmúlt idők visszatérő árnyai is folytonosan ott settenkedtek körülöttük, akár a földesurak egymást követő nemzedékeiben továbbélő Lamberto Horques Alemao, a német lovag, aki a XV. században kapta hűbérbirtokul ezt a vidéket I. János királytól, akár az egyház örökös hatalmát képviselő vidéki papok. Ugyanígy a múltat idézik a Mau-Tempo család négy évszázad óta időről-időre kék szemmel megszülető gyermekei is, emlékeztetve arra az ötszáz évvel korábban élt hajadonra, akivel egy forrásnál erővel kedvét töltötte a föld idegen ura... Saramago jó harminc éve ezzel a már sajátosan egyéni hangú regényével kezdte meg a portugál történelem egy-egy jelentős korszakával foglalkozó műveinek sorát. Nélküle nem volna teljes magyarul sem a Nobel-díjas portugál írónagyság életműve.