Európa Könyvkiadó strana 29 z 143

Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totófőnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy – akár a lepkékben – gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja. „Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük” – mondja Ferdinand. Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: „Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan.” Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története – az első, ma már klasszikusnak számító modern pszichothriller – a filmvásznon is világsikert aratott.

Szántó Piroska (1913–1998) Kossuth-díjas festő és grafikusművész volt, Vas István költő felesége. Tanulmányait az Iparművészeti Főiskolán kezdte, a Képzőművészetin folytatta. Első önálló kiállítását 1946-ban rendezte. Az ötvenes években nem állíthatott ki, könyvillusztrációkból élt. Prózaíróként a nyolcvanas években jelentkezett. Nem pályázik írói babérokra, mondta, de élete során olyan élményekben volt része, amelyeket csak úgy bírt ki, hogy megírta őket. Szántó Piroska nagyon érzékletesen ír, jelenít meg helyzeteket, figurákat, eseményeket. Szinte filmszerűen pereg le előttünk a mozgalmas múlt század hatvan évtizede. Hogy Déry Tiborról, Vas Istvánról, esetleg egy nagykövetről, egy erdélyi menyecskéről, Aczél György lemezgyűjteményéről, „Vasnéni” sóletjéről vagy a család valamelyik macskájáról, netán egy útszéli feszületről van szó, majdnem mindegy: mindent és mindenkit illő figyelemmel ábrázol. Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc… Aztán a helyszínek: a Buda és Pest, Szigliget, a szentendrei kert… A nagyszerű korrajzok közül pedig kiemelkedő a Forradalmi szvit – az 1956-os események krónikája –, amint a szerelmek közül is kiragyog a címadó írás, az Akt. Így látta ő.

Marlen Haushofer (1920–1970) osztrák írónő már harmincas éveiben rangos irodalmi díjakat nyert, később az Osztrák Állami Nagydíjat is megkapta. Írói stílusa és látásmódja nagy hatással volt a huszadik századi irodalomra. A Nobel-díjas Elfriede Jelinek Haushofernek ajánlotta egyik művét, a szintén Nobel-díjas Doris Lessing pedig úgy vélekedett Haushofer legismertebb írásáról, hogy kevés lebilincselő regényről állítható ennyire biztosan, kizárólag nő tollából származhat. A könyvben egy negyvenes éveiben járó nő az Alpokban arra ébred, hogy láthatatlan fal szigeteli el a külvilágtól. A területről nincs kiút, és kintről sem keresi senki, mivel odaát minden kővé vált. Ezentúl egy kutya, egy tehén és egy macska társaságában kell szembenéznie az újfajta élet kihívásaival. Haushofer sikerkönyvét méltatói a civilizáció kritikájaként, a mágikus realizmus és a belső fogság ábrázolásának egyik csúcsteljesítményeként emlegetik. Disztópikus regénye nem a szabadulás kereséséről, hanem a túlélés lehetőségeiről szól. Arról, hogy mennyi mindent képes szeretni az ember, ha már semmije, még neve sem maradt. A regény mondanivalója ma különösen aktuális. A fal alapján 2012-ben a természet erejét és a belső magányt döbbenetes erővel ábrázoló film készült.

Ingmar Bergman (1918–2007) a XX. század egyik legnagyobb hatású, Oscar-díjas svéd film- és színházi rendezője, forgatókönyvírója, írója, aki a filmes kitüntetései mellett irodalmi munkásságáért Goethe-díjban is részesült. „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta” – vallotta róla nem kisebb rajongója, mint Woody Allen. A Jelenetek egy házasságból című drámáját 1972-ben három hónap alatt írta, „de egy fél élet tapasztalatai sűrűsödnek benne”. A belőle készült, Golden Globe-díjat elnyert filmet 1973-ban mutatták be Liv Ullmann és Erland Josephson főszereplésével. A kortárs klasszikus újrafeldolgozását – amerikai televíziós sorozatként – 2021-ben az HBO tűzte műsorára, Hagai Levi rendezésében. A fél évszázaddal ezelőtti svéd film fogadtatásához hasonlóan kirobbanó sikerű drámasorozatban a házaspárt Jessica Chastain és Oscar Isaac alakítja. Ezek alapján világosan látszik, a Jelenetek egy házasságból nem csak egyetlen korszak lenyomata, ahol a konvencionális és kispolgári házasság kudarca egyaránt megviseli mind a nőt, mind a férfit. A szerelem, a szenvedély, a gyűlölet, a testi és lelki vágyak, az együttélés vagy az egyedüllét kínzó kérdései ma is drámaian aktuálisak.

Hogy semmit ne feledjen, és mások se feledjenek, Bruck Edith első könyvének megjelenése után hatvan évvel ismét felidézi gyerekkorát, majd pedig életének azt az időszakát, amikor télen-nyáron ugyanabban a facipőben taposta a földet Auschwitzban, aztán Németország különböző koncentrációs táboraiban. Csodával határos módon életben maradt. Megpróbált volna új életet kezdeni, de hol, hogyan, kivel? Háta mögött tragikus véget ért életek, többek között a szüleié, előtte valóságos és érzelmi romhalmazok. Egyedül érzi magát az idegen világban, ahol a befogadás és a meghallgatás szándéka nulla, úgy határoz tehát, hogy elszökik. Mesél a saját családja körében megtapasztalt elidegenedésről, aztán arról, hogyan próbált meg Izraelben gyökeret ereszteni, majd pedig arról, hogyan talált magának egy teljesen új életformát, amikor egy hozzá hasonló száműzöttekből álló tánccsoporttal bejárta fél Európát, és végül Olaszországban kötött ki. Ott egy szépségszalonban kezdett el dolgozni, amelyet főleg az ötvenes évek végi Róma nagyvilági életének szereplői látogattak. Akkor találkozott a költő és rendező Nelo Risivel, akivel egy életen át egymás társai lettek, művészi és érzelmi szövetségük több mint hatvan éven át tartott.

Egy menekülő lány. Egy lélegzetelállító és rejtélyes hely Rómában. Egy művészettörténeti kaland a lélek útvesztőjében. Rómában egy fiatal lány utoljára szívja magába az Örök Város zajait, mielőtt élete gyökeres fordulatot venne. Úgy érzi, a megnyugvást csak egy zárda falai közt találhatja meg. Virginia próbál beilleszkedni a Santi Quattro Coronati apácaközösségébe, de múltja itt is kísérteni kezdi, miközben az apácák látszólag békés életének felszíne alól nyugtalanító részletek bukkannak elő. A kolostor számos meglepetést tartogat számára, főleg miután egy fiatal kutató érkezik a zárt világba, aki bevonja a lányt egy évszázadok óta rejtegetett titkos terem utáni nyomozásba. Vivi egyre biztosabb benne, hogy minden kérdésére itt találhat választ. A zárda azonban kimondhatatlan rejtélyt őriz, egy mélyen nyugvó, démoni szívet. Egy történet, amelyben a művészet felfedezése egyet jelent az élet megismerésével.

Babits Mihályt (1883–1941), a Nyugat első nemzedékének tekintélyes szerkesztőjét nem a nagy nevettetők közt tartja számon az irodalomtörténet, pedig a humor tőle sem volt idegen. A költőként, íróként, műfordítóként, esszéistaként, irodalomtörténészként ismert szerző életművében a maga helyén a derű is meg-megcsillan olykor. A helyszín Gádoros, a Halálfiai című regény kisvárosa. A társaságkedvelő, tüneményes Ilka néni hatholdas rózsakertjében álló háza a kisváros facér ifjainak és eladó lánykáinak találkozóhelye. Itt hálózzák be Gruber Francit, az ifjú joggyakornokot, akit Ilka néni „fogadott lányának”, Irénnek szemelt ki. Francin kívül minden rokon és ismerős be van avatva a tervbe. A rózsaillattól bódult nyári éjszakában magányosan epekedő vágyak karnyújtással elérhetnék egymást, de éppen a karnyújtás mozdulata lehetetlen. Mindenki rab itt, a konvenciók rabja. És aki felrúgja a konvenciókat, az is rab marad, a felrúgott konvencióké. Gruber Franci csak nagy sokára tudja meg a furcsa igazságot: oktalanul rontotta el az életét, de ha nem rontotta volna el, akkor sem járt volna jobban.

Nicosia az egyetlen kettéosztott főváros a világon. Más nyelv, más írás, más emlékezet uralkodik a két oldalon – írja Elif Shafak új regényének elején. Mégis van, ami akadálytalanul jár át a görög és a török Ciprus határán: a szél, a madarak – és a szerelem. De mennyi esélye van a hetvenes években az egyik napról a másikra földi pokollá váló Nicosiában az elszabaduló erőszak közepette egy görög fiúnak, Kosztasznak, és egy török lánynak, Defnének, hogy felülírják a gyűlölet törvényét a szerelem törvényével? Évtizedek telnek el, mire sorsuk beteljesedhet, ám az ezredforduló után új, választott hazájuk fővárosában, Londonban sem ereszti el őket a múltjuk. A traumák velük élnek. Lányuknak, a gimnazista Adának anyja halála után pedig azzal kell szembesülnie, hogy a fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszéltek arról, miért jöttek el Ciprusról. Kétséges, hogy fel lehet-e dolgozni a kettős identitás terhét tizenhat évesen. A Londonba érkező török nagynéni, Meryem mindent egy lapra tesz fel, amikor elmeséli a szülők történetét, amelyről egy ciprusi vendéglőből Londonba telepített és a téli vihar elől a föld melegébe menekített, elásott fügefa monológjából is értesülünk.

2033 – húsz évvel az atomháború után Wrocław csatornajáratokba kényszerült túlélőit nemcsak a sugárbetegségek, a mutáns állatok és növények, valamint a járványok tizedelik, de az enklávékba tömörült közösségek egymás ellen is könyörtelen csatákat vívnak az erőforrásokért. Ahol már végképp kifogytak az élelemből, az emberek kannibalizmusra vetemednek. A legendás Fekete Skorpiók nevű katonai alakulat egykori főhadnagya, Szellem, bár az utóbbi tizenöt évét Tanítóként, nyugalomban és békességben töltötte, fiát nevelgetve, kénytelen újra csatasorba állni és megküzdeni nemcsak a saját, de az egész föld alá szorított emberiségmaradék sorsáért, mivel a második világháborúban a város alá alagutakat építő nácik felsőbbrendűséget hirdető eszméi tovább élnek a korábbi kiváltságaikat mindenáron érvényesíteni kívánó elit által. Manipuláció, árulás, biológiai fegyverek bevetése – semmi sem állhat az útjukba… Egyedül a múltjának démonaitól zaklatott és jelenének kihívásaitól szinte őrületbe kergetett, bosszúszomjas Szellem. Ám az még az ő képzeletét is messze felülmúlja, miféle borzalmak várnak rá menet közben a Toronyhoz… Robert J. Szmidt társadalomkritikával fűszerezett, nagyszabású regénytrilógiájának második kötete, a Mélység egyenes folytatása, újabb elképesztő és borzongató kalandok sorozatát kínálja a lengyel város, Wrocław föld alatti útvesztőjében, ahol az emberfaló szörnyetegek nem csak a vadállatok soraiból kerülnek ki. A Torony Szmidt Metró-trilógiájának második kötete.

Móra Ferenc (1879–1934) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar írója, azt kevesen tudják róla, hogy muzeológusként is kimagasló életművet hagyott hátra. A Hannibál feltámasztása című kisregényt 1924-ben írta, ám a megjelenésére egészen 1949-ig várni kellett. A Magyar Nemzet folytatásokban közölte, önálló kötetben pedig 1955-ben adták ki először. Egy évre rá mutatták be Fábri Zoltán a regényből készült, Hannibál tanár úr című nagy sikerű filmjét. Ezek az előzmények, de a kétezres évek elején jókora meglepetésre bukkantak az irodalmárok! Előkerült az eredeti kézirat, és kiderült: a kommunista korszak cenzorai jócskán megváltoztatták azt, néha éppen ellenkező értelműre. A helyreállított, cenzúrázatlan szöveget nyújtjuk át ebben a kötetben. A vitriolos szatírában a klasszika-filológus tudós orosz hadifogságból tér haza a Trianon utáni Magyarországra, ahol rettegik a vörös forradalmat, megbélyegzik a zsidókat és hagymázas nemzeti mítoszok ködképével takarják el a valós társadalmi viszonyokat. Amikor a tanár új nézőpontból értékeli Hannibált és a barbárság győzelmét a műveltség felett, ügye országos botránnyá dagad, ünnepelnek az ostobaság és az előítéletek képviselői.

A téli vihar nyomában a gonosz újra betör Castle Rock kisvárosába. Norris Ridgewick seriff és csapata két eltűnt lányt keres kétségbeesetten, de egyre fogy az idő, és egyre bizonytalanabb, hogy élve találják-e meg őket. Washington D. C.-ben a harminchét éves Gwendy Peterson nem is különbözhetne jobban attól az öntudatos tinédzser lánytól, aki valaha egy teljes nyarat azzal töltött, hogy fel-le szaladt a Castle Rock-i Öngyilkosok lépcsőjén. Szerelemmel teli házasságban él, rendkívül sikeres író lett, és most pedig már kongresszusi képviselőként formálja országát. De azon a régi nyáron ismerte meg a titokzatos, fekete öltönyös Richard Farrist is. A kalapos férfi egy csodálatos, mahagóni varázsdobozt bízott rá, ami apró ajándékokat ajánlott fel Gwendynek a gondozásáért, ugyanakkor hatalmas felelősséggel is járt, hiszen egy gombnyomással bármikor elpusztíthatta volna a világ bármelyik földrészét. Bár Farris végül elvitte a különleges tárgyat, és megígérte, hogy a lány soha többé nem fogja látni a dobozt, Gwendyt mindig is nyugtalanította, vajon a furcsa doboznak köze volt-e ahhoz a csodálatos élethez, amelyet azóta élt. És egy nap a varázsdoboz váratlanul mégis felbukkan az irodájában. A doboz titokzatos újbóli megjelenése, valamint a Castle Rockban történt nyugtalanító eltűnések Gwendyt ismét hazavezetik, ahol talán segíthet megmenteni az eltűnt lányokat, és megállítani egy őrültet. És miközben a rendőrökkel együtt versenyt fut az idővel, Gwendynek át kell gondolnia, vajon a sors vagy a döntéseink irányítják az életünket, és milyen árat kell fizetnünk azokért a döntéseinkért, amikor a leginkább vágyott dolgokhoz nyúlunk. A New York Times-bestseller-író Richard Chizmar visszatér a Stephen Kinggel közösen megálmodott Gwendy és a varázsdoboz világába egy lélegzetelállító folytatásban. Castle Rock álmos kisvárosa mély, sötét titkok alapkőzetére épült, és hamarosan ismét felébred csendes szendergéséből.

"Minél messzebbre tekintesz vissza - írta Winston Churchill -, annál távolabbra látsz előre." Maximája az egyik kulcsa a huszonegyedik századi terrorelhárítás megértésének. Egy igen hosszú távú perspektíva nagyobb rálátást nyújt a tömegpusztító fegyverek jövőbeli, terroristák általi felhasználására, mint a szeptember 11-e utáni, technikailag nem túl fejlett terrortámadások rövid távú tapasztalata. (...) Bár a jó hírszerzés csökkenti a meglepetést, meggátolni nem tudja azt. Néha még a legjobb stratégiai hírszerzés is csak úgy enged bepillantást a jövőbe, ahogy az Szent Pálnak adatott meg a menny kapcsán - tükör által homályosan. A múlt tapasztalatai alapján a hírszerzési elemzőket éppoly rendszeresen meg fogja lepni a nemzetközi viszonyok alakulása a huszonegyedik században, ahogy az elődeikkel is történt a huszadikban. 1914 augusztusában senki nem jósolhatta meg, hogy a háború során Oroszország Európa legautoritáriusabb monarchiájából átmegy a világ legforradalmibb rezsimjébe. A nácizmus háborúk közötti győzelme ugyanolyan megjósolhatatlan volt, mint a bolsevizmus diadala a háborús időkben. Amikor a német weimari köztársaságba akkreditált korábbi brit nagykövet, Lord D'Abernon 1929-ben publikálta kétkötetes memoárját, mindössze egyetlen utalást tett Hitlerre, azt is egy lábjegyzetben, ahol megemlíti, hogy 1924-ben hat hónapot töltött börtönben, "azután pedig a feledés homályába veszett". Milyen hírrel tértek vissza Mózes kémei az ígéret földjéről? Miért hittek inkább a jósoknak a római hadvezérek csata előtt, mint a felderítőiknek? Mekkora szerepe volt az iszlám térnyerésében Mohamed kémhálózatának? Valóban több spion tartózkodott az 1815-ös bécsi kongresszuson, mint uralkodó és diploma? Mekkora információs hálózat szükséges egy egész társadalom megfigyeléséhez - az ősi Indiában, a 19-20. századi Oroszországban, vagy napjaink Kínájában?

Kathryn Stockett (1969) amerikai írónő Jacksonban született, korábban magazinoknak írt New Yorkban, majd 9/11 hatására kezdett bele korszakos művébe, amin öt éven át dolgozott, és újabb évekbe telt, mire egy kiadó vállalta a megjelentetését. A Segítség a hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába visz bennünket, ahol a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig véletlenül sem merik elmondani igazi érzéseiket. De közben másutt már zajlik a fekete polgárjogi mozgalom, és a fokozatos, lassú enyhülés híre eljut a kisvárosba is. Skeeter, az egyetemről írói ambíciókkal érkező középosztálybeli fehér lány a cselédekről szeretne interjúkötetet írni, hogy a történelem során először saját maguk mondják el életüket és helyzetüket. Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, de ezeket a nőket megismerve, részt vállalva sorsukból, életét is kockáztatva értük, bátor felnőtt válik belőle. A "cselédek" pedig ráébrednek, hogy a mindennapi megaláztatás elviselése senkinek sincs benne a munkaköri leírásában, a háztartási alkalmazottakéban sem. Stockett 2009-es könyve hatalmas siker lett, hónapokon át vezette a sikerlistákat, az Elfújta a szél-hez hasonlították, megjelenése óta pedig már 42 nyelvre lefordították. A regényből 2011-ben bemutatott filmben nyújtott alakításáért Octavia Spencer elnyerte az Oscar-díjat. A történet még most is jelentős társadalmi változásokat generál világszerte.

Marina Sztyepnova 1971-ben született Oroszországban. Kritikusai szerint úgy ír, mintha Ljudmila Ulickaja lánya és a nagy klasszikus orosz szerzők kései utóda lenne. A Lazar asszonyai megjelenésekor bombaként robbant, azonnal a bestsellerlisták élére került, mindegyik nagy orosz irodalmi díjra jelölték, és 2012-ben elnyerte az orosz Nagy Könyv díjat. Azóta huszonhat nyelven olvasható, és készül a filmváltozat is. A Tolsztoj-díjat a legszebb orosz prózaíró hagyományok folytatásával érdemelte ki. Lazar Lindt, a zseniális, zsidó származású fizikus éppen 1900-ban született, és valamikor a kilencvenes évek elején hal meg, hosszú élete során csak a tudomány érdekli... meg a nők. Forradalom, sztálinizmus, terror, háború, kísérleti atomrobbantások, az értelmiség kínjai mindezt három különös sorsú nő (az orosz lelket megtestesítő Maruszja, a férjét gyűlölő fiatal Galina és a melegségre vágyó Linocska) szemszögéből követhetjük. Igazi nagyregényt kapunk, mely szakmai és közönségsikerét annak köszönheti, hogy női sorsokat ilyen érzékenyen és beleéléssel talán senki más nem ábrázolt még a mai orosz irodalomban.

Zadie Smith (1975–) angol apától és jamaicai anyától született Londonban, nemzedéke egyik legtehetségesebb és legsikeresebb írója. Huszonöt éves korában jelent meg a Fehér fogak című első regénye, amely rögtön számos díjat elnyert, és 2002-ben tévésorozatot is készítettek belőle. A szépségről és az NW című regényei végleg az élvonalba röpítették. Családjával New Yorkban és Londonban él, így a brit, az amerikai és a jamaicai élet egyaránt megjelenik írásaiban, melyek a világirodalom és a popkultúra elemeivel vegyülnek. Zadie Smith briliáns regénye négy fiatal napjait követi higanyszerű rezdülésekkel. Leah, Natalie, Felix és Nathan egy helyen és egy időben nőtt fel egy koszlott, külvárosi háztömbben, London északnyugati zónájában. Ismerik minden szomszédjukat, és csak ehhez a pár utcányi szeglethez kötődnek, mégsem tudhatják soha, hogy a következő pillanatban mi vár rájuk: London rémisztően gazdag szövete bármikor zátonyra futtathat vagy zsákutcába terelhet. Az NW egyedülállóan maradandó könyv egy bonyolult helyről, ami sokáig nem megy ki az ember fejéből. Megjelenése után jelölték a női szerzőknek járó rangos Women's Prize for Fictionra, a könyvből készült filmváltozatot 2016-ban mutatta be a BBC.

1954-ben jelent meg először A Legyek Ura, amelyet ma már nyugodtan nevezhetünk a XX. század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású irodalmi alkotásának, s ma éppoly időszerű, mint volt a megírása idején. Golding a második világháborúban szerzett tapasztalatait felhasználva a tudata, a lelke, a zsigerei mélyén megbújó ősi, vad ösztönökre ráébredő és az atomháború árnyékában élő ember félelmeit jeleníti meg példázatában vagy „mítoszregényében”: egy hátborzongatóan izgalmas és kegyetlen történetben, melynek hősei tíz-tizenkét éves angol fiúk. A világban háború dúl, s a fiúk repülőgép-szerencsétlenség következtében egy lakatlan szigetre kerülnek, távol a civilizációtól – amely talán éppen elpusztul –, s megpróbálnak értelmes rendet, társadalmat kialakítani. És őrzik a tüzet, mert ez az egyetlen útja a menekülésnek… Sokáig kellemes, szinte idilli játéknak tetszik az egész: a jól nevelt angol fiúk ragyogóan megbirkóznak a nehézségekkel, s követik Ralphot, a született vezetőt, aki tüzet gyújt, és expedíciót vezet a sziget felderítésére. Ám az idillben – eleinte szinte észrevétlenül – sokasodnak a bajok: a vezérszerepre pályázó Jack nem hajlandó engedelmeskedni Ralphnak, és a fiúk közül egyre többen állnak mellé, s imádják vele együtt a Legyek Urát… Golding, aki sokáig általános iskolai tanárként dolgozott, a gyermeki lélek nagyszerű ismerőjeként rajzolja meg hőseit, akik az egyre inkább elfajuló „játékban” mintegy felgyorsítva élik át az emberi civilizáció történetét az első észszerű közösségi szabályok megteremtésétől kezdve egészen odáig, amikor a rend összeomlik, s újból a bálványimádás, a gyilkos ösztön kerekedik felül…