Európa Könyvkiadó strana 30 z 125

Aki ismeri az angol egyetemi tanár és regényíró előző, magyarul is megjelent, Embert enni nem való (1974) című regényét, nem lepődik meg újabb könyvének zárt, egyetemi atmoszféráján. A világ itt két részre oszlik: azokra, akik osztályoznak, és azokra, akik az érdemjegyeket kapják. Valahonnan a távolból felsejlik osztályharc, kormányzás, háború és béke, a világ határa azonban itt mindig az egyetemi épületek és a környező város határvonala. Azonos a színhely - egy képzeletbeli angol egyetem -, és azonosak a szereplők - tanárok, diákok, professzorok -; Bradbury azonban tovább lép: új regényében vérbeli szatíraíróként mutatkozik be. A szatíra célpontja egy nehezen körülírható, de könnyen érzékelhető politikai divat: a hatvanas évek vége felé és a hetvenes évek elején eluralkodott, "újbalos" radikalizmus. Ennek képviselője Dr. Howard Kirk, a diákjaival tegeződő, farmeröltönyös, dús bajszú, fiatalkorához görcsösen ragaszkodó, felszínes ál-radikalizmusát erőszakosan, nagy hangú handabandázással hirdető szociológus. A regény egy egyetemi félév története; bulik, tüntetések, tanszéki értekezletek, szerelmi kalandok - ezek során leplezi le Bradbury hősében a pozőrt, megmutatja a radikális sikk mögött meghúzódó emberi ürességet, a tudományos tartalmatlanságot. Szétpukkasztja Kirk illúzióját, aki azt képzeli magáról, hogy radikális handabandázásával ő a történelem alakítója - holott ő is csak "az ész cselének" áldozata, azaz nem alanya, hanem csupán tárgya, pontosabban hordaléka a történelemnek.

Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel. Három ember különálló és közös sorsa, három monológ, ami egy pillanatra sem idegen tőlünk, mert rólunk beszélnek, mert belőlünk vannak összerakva. Fogják a kezünket, és végigjárják velünk a földmélyi termeket, nemcsak az ő világukat, hanem a miénket is. Csípni fogja a szemünket a füst, néha úgy fog tűnni, teljesen elfogy a levegő, és fájni fog, nem csak a fejünk. De mégis érdemes végigjárni a föld alatti világot, mert így van esélyünk, hogy elérjük a napsütötte sávot. Mi kiléphetünk, míg a szereplőink visszafordulnak, hogy kézen fogják, s a félhomályos termeken végigvezessék az újabb vándort. A Könyvjelző magazin 2013. áprilisi számában megjelent cikk: Üres levegő, semmiféle ország

Jay Gatsby, a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története nemcsak a dekadens és túlhabzó "dzsesszkorszakot", a húszas éveket jeleníti meg művészi tökéllyel, hanem az amerikai mitológia, "az amerikai álom" olyan örök témáit is, mint ambíció, pénz és hatalom bűvölete, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége. A szegény sorból származó Gatsby beleszeret egy gazdag lányba, Daisybe; a háború elsodorja őket egymástól, s míg a fiatalember a tengerentúlon harcol, a lány férjhez megy egy faragatlan, ámde dúsgazdag emberhez, Tom Buchananhez. Hazatérése után Gatsby fanatikus akarással (és az eszközökben nem válogatva) vagyont szerez, hogy "méltó" legyen Daisyhez és újra meghódíthassa az asszonyt, akinek még a hangja is "csupa pénz". A könyvből készült, Baz Luhrmann rendezte filmet 2013. május 16-tól vetítik a mozikban.

Tolsztoj halálának századik évfordulójára időzítve írta meg Pelevin új nagyregényét, melynek hőse T. gróf - azaz maga Lev Tolsztoj. Bár hogy kicsoda ő, azt maga sem tudja pontosan; a sodró lendületű filozófiai kalandregényben a keleti harcművészet mestereként jelenik meg, s hiába igyekszik hű maradni fő tanításához, hogy "ne állj ellen a gonosznak erőszakkal", kénytelen a legváltozatosabb módszerekkel pusztítani üldözőit, akik meg akarják ölni, mert... nos, hogy miért, az megint nem egészen világos számára.T. gróf csak azt tudja biztosan, hogy egy bizonyos Optyina-pusztába igyekszik. S útközben találkozik Ariellel, a kabbalista démonnal, aki arról akarja meggyőzni, hogy ő - meg néhány társa - teremti az egész világot, amelyben T. gróf él, s természetesen őt magát is. És hősünk egyre több jelét látja annak, hogy Ariel igazat mond.A szövevényes történetben T. gróf aztán - végre - találkozik Dosztojevszkijjel is, aki egy számítógépes játék főhőse, és a holt lelkeket kell pusztítania Péterváron, hogy megszerezze a radioaktív sugárzás ellen védelmező napi vodkaadagját. A gróf végül Szolovjovtól, a nagy filozófustól kap választ gyötrő kérdéseire...

Egyszer átmennek Elbára - persze úszva, mondták -, és soha többé nem jönnek vissza. A fiatal Silvia Avallone regénye a tavalyi év egyik legnagyobb könyvszenzációja volt Olaszországban. A színhely az Elba szigetére néző, toscanai Piombino. Ennek a tengerparti városnak azonban nem sok köze van a "sole mió"-s Itáliához. A helyi iparnegyedben vagyunk, ahol nyáron a bénító forróság, télen pedig a kongó üresség és a szitáló eső miatt bágyadt unalom az élet. Az itt élők hozzászürkültek a környezetüket uraló acélművekhez, a lerobbant bérházrengeteghez, a koszos és olajos tengerparthoz. Az agyonhajszolt apák és a drogmámorba menekülő nagyfiúk az acélgyárban dolgoznak, az asszonyok pedig harmincévesen már püffedt lábbal, fásultan végzik a háztartási teendőket. A két főszereplő kamasz lány, Anna és Francesca, mégis úgy érzi: csupa ígéret az élet, övék a világ. A végtelen boldogsághoz már csak az kell, hogy betöltsék a tizennégyet, részt vehessenek a nyári ünnepen, megismerjék a testi szerelmet, és eljussanak a napfényben fürdő szemközti szigetre. Lehet-e ez a kiút sivár valóságukból? Kamaszregénynél jóval több: lebilincselő sodrású, váratlan fordulatokban és erotikus intermezzókban, miniatűrszerű pontossággal kidolgozott jellemrajzokban gazdag, eleven lüktetésű mű az Acél. Egy kiábrándult új korosztály szigorú látlelete Itália sötétebbik feléről.

"Tulajdonképpen miért akartak gázkamrába küldeni?" Amir és Efi, a "két és feledik" holokauszt-túlélő nemzedék tagjai egy izraeli lakótelepen élnek, különlegesnél különlegesebb csodabogarak között. Csupa érthetetlen furcsaság veszi őket körül, csupa kérdés, amire szeretnének választ kapni. Például: Miért kiabálja ki az ablakán Adéla Grüner, hogy "Kálmán, vigéc, vigéc!"? Miért nevezik Gerson Klimát a saját fivérének, és miért vonul be időnként, önszántából a bolondokházába? Mi okozhatja Feige betegségét, és mi baja egyáltalán? Miért kérdezgeti a bolond Hirsch folyton-folyvást, hogy "Csak a szenteket vitték gázkamrába?"? És egyáltalán, mit takar az a szó, hogy "holokauszt"? A gyerekek hiába kérdezősködnek, állandóan a hallgatás falába ütköznek, mert még „nem elég nagyok” hozzá, hogy az igazságot hallhassák. Így aztán kutatni kezdenek, könyvtárba járnak, trükkös kérdéseket eszelnek ki, hogy kiszedjék a bolondokból történeteiket, "Buchenwaldot játszanak", vagyis koplalnak és szomjaznak, hogy legalább a megélt tapasztalat révén közelebb juthassanak szüleik, nagyszüleik traumájához. Később aztán, ahogy nagyobbak lesznek, fokozatosan megnyílnak előttük a falak, megerednek a nyelvek, felsejlenek a múltból a megélt holokauszt-történetek. Amir csak ekkor szembesül vele, hogy még a személyes történetek sem segítenek, nem visznek közelebb annak a megértéséhez, ami felfoghatatlan. De talán nem is ez a cél: a történeteket dokumentálni kell, leírni mindent, amit csak lehet, önmagáért, önmagunkért - sugallja a haifai születésű alkalmazott matematikus, katonatiszt író Sapir-díjas regénye.

A színész-rendező-író Harold Pinter csaknem fél évszázados pályáján mindvégig a maga útját járta. Egyéni színpadi írásművészete nem illik kategóriákba. Sosem eredt divatok nyomába, stílusa - habár összetéveszthetetlen - nem merevedett meg, nem ürült ki. Sikeresen elkerült egy sor buktatót, nem vált a "pinterizmus" foglyává, sőt még azt is "túlélte", hogy Martin Esslin híres tanulmányában az abszurd félrevezető címkéjét ragasztotta rá. Darabjai a rendezőnek, a színésznek és a nézőnek egyaránt kihívást jelentenek. Különös történeteket ír, amelyeknek cselekményét és "mögöttes tartalmát" egyaránt nehéz megfejteni, a lassan adagolt, apró információmorzsákból összerakni.

A Tizedmásodperc, az Órajáték, az Agytröszt és Az elnök családja hősei, Sean King és Michelle Maxwell visszatérnek, és életük legfélelmetesebb kalandját élik át egy óriási tétre menő játszma során. A sorozatgyilkossággal vádolt Edgar Royt egy erődszerű, szuperbiztos szövetségi börtönben őrzik a tárgyalásáig. Majdnem biztos, hogy el is ítélik. Sean Kinget és Michelle Maxwellt az ügyvédje, egyben Sean régi barátja és egyetemi oktatója alkalmazza, hogy diszkréten nyomozzanak egy kicsit, és segítsenek kibogozni az ügyet. Ám a nyomozás már azelőtt megfeneklik, hogy egyáltalán elkezdődhetett volna: éppen az ügyvéddel tervezett első találkozójukra igyekeznek, amikor rábukkannak a holttestére. Hátat fordíthatnának Edgar Roynak, de az igazságérzetük nem hagyja őket nyugodni. Most már ők tesznek föl kérdéseket, amelyeket azonban szemlátomást senki sem akar megválaszolni. Roy tényleg gyilkos? Ki és miért ölte meg az ügyvédjét? A King-Maxwell párosnak akad néhány meglepő szövetségese, akik velük együtt nyomoznak az ügyben. Minél mélyebbre ásnak Edgar Roy múltjában, annál több akadállyal, féligazsággal és hamis baráttal találkoznak, rendre zsákutcába jutnak, a fenyegetettség pedig minden oldalról egyre fokozódik. Makacsságuk miatt a kormányzat legfelső szintjeivel kerülnek szembe, és a hatalom legsötétebb zugaiba nyernek bepillantást. A végső leszámolásnál Sean és Michelle teljesítőképessége végső határáig megy, és még az is lehet, hogy végleg el kell válniuk egymástól.

Ebben a könyvben a lehető legnagyobb objektivitással szeretnék beszámolni mozgalmas életemről, arról a hetven évről, amely alatt az egész világ is oly nagy változásokon ment át - írta emigrációban született emlékiratairól az első magyar köztársasági elnök. - Önmagunkról nehéz teljes őszinteséggel írni, és sokan követik el azt a hibát, hogy nem úgy írnak, ahogy az adott időben éreztek, hanem ahogy később, sok tapasztalat után látják magukat és a dolgokat. Nem amilyenek voltak, de amilyenek szerettek volna lenni. Valaki azt mondta, hogy az emberek akkor kezdenek emlékiratokat írni, amikor már mindent elfelejtettek. Életünk sok viszontagsága ellenére is azonban meg tudtunk őrizni rengeteg levelet, dokumentumot, feleségem naplóinak nagy részét, s ezekkel fel tudom eleveníteni emlékeimet. De egyébként is jó memóriám van, és sokszor a legkisebb részletekig emlékszem azokra az eseményekre, amelyek életemben fontossággal bírtak. [...] Gyakran töprengek rajta, hogyha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot. Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értékeset alkotnunk." (Károlyi Mihály) Az angolul 1956-ban, már Károlyi halála után publikált kötet eddigi magyar kiadásai csak cenzúrázva jelenhettek meg. Az Európa Könyvkiadó Emlékezések sorozatában most először lát napvilágot a teljes, csonkítatlan szöveg.

Attól fogva, hogy "A tulajdonságok nélküli ember" első kötete a harmincas évek elején megjelent, Robert Musil főművét egyre-másra Joyce Ulysses-éhez és Proust regényfolyamához hasonlítgatták. Ami e hatalmas regény indíttatását, szellemi és művészi jelentőségét illeti, e társítás csakugyan nem túloz. Húsz évig, éppen a két világháború közé eső két évtizeden át dolgozott Musil e művén. S bár a regény cselekménye 1913-14-ben, a világháború küszöbén álló császári Bécsben játszódik, ennek a mindenestül múlttá váló világnak gyilkos iróniájú leleplezésével fokról fokra eljut Musil a XX. század első felének egész szellemi felülbírálásáig. A regény főhőse, Ulrich, "a tulajdonságok nélküli", a semmivel sem azonosuló, mindent megkérdőjelező ember azonban, ellentétben sok más regényhős kortársával és utódjával, nem esik áldozatul a korszak kafkai "perének", személyisége, érzelmei fölött állandóan megőrzi uralmát a racionális intellektus, és ennek a racionalitásnak a segítségével próbálja megtalálni az emberlét új lehetőségét. Musil regénye nem alkalmi kikapcsolódásra szolgáló olvasmány, hanem akár hónapokra-évekre szóló, újra meg újra megkísértő szellemi kaland. Tandori Musil-fordítása pedig -ahogy az utószóban Győrffy Miklós írja- "olyan nemzeti irodalmi érték, amely a magyar olvasó szempontjából hozzáadódik az eredeti mű nagyságához."

Először jelenik meg magyarul Dickens utolsó befejezett alkotása, tizennegyedik regénye. A Közös barátunk eredetileg 1864-65-ben, folytatásokban látott napvilágot. A szövevényes cselekményű mű fő témája egyik kritikusa szerint: a pénz, a pénz, és újra csak a pénz. Az események hátterében persze, mint mindig, emberi tulajdonságok állnak, jelesül a romlottság és a kapzsiság. Vízi hullát fognak ki a Temzéből, és ezzel nyomban kezdetét veszi az elhunyt vagyona fölötti civakodás. London nagy folyója azonban nemcsak a haláleset helyszíne, hanem egyben az újjászületés és a megtisztulás letéteményesévé is válik. A víz, a hömpölygő folyó ilyen módon metaforikus betetőzését jelenti a szerző egész karrierjének, központi szerepet tölt be a kalandos történetben, amelynek öt évvel halála előtt ért végére. Dickens London és a londoniak talán minden addiginál részletesebb rajzát adja itt, szerelem, személyazonosság és vagyon háromszögében, nagyszabású szereplőgárdával vázolja fel kora világát. Érdekes adalék a kéziratról, hogy az 1865 nyarán Franciaországból hazatérő Dickens vonata a staplehursti vasúti híd átépítése közepette kisiklik, az író kupéja a folyómeder fölött állapodik meg, félig a levegőben lógva. Dickens a Közös barátunk éppen esedékes folytatását először a vagonban felejti, aztán visszamászik érte. Végül három hónappal később, szeptember elején zárja le a kéziratot, megemlékezve arról, hogy a viaduktról kitörő vasúti szerelvény örökre elszakíthatta volna olvasóitól. Szerencsére nem így történt, így most mi is kezünkbe vehetjük Dickens lassan százötven éves könyvét, N. Kiss Zsuzsa vadonatúj fordításában.

Hastings kapitány több év argentinai tartózkodás után végre ismét Londonban találja magát. Első útja öreg barátjához, Hercule Poirot-hoz vezet. De jaj: Poirot csomagol, indulóban van Dél-Amerikába! Ám ekkor egy férfi zuhan be az ajtón, aki csak a négyes számot rajzolja gépiesen egy papírra. Amikor az ismeretlen magához tér, rövid ismertetést ad négy gonosztevőről. Egy kínairól, aki a társaság esze. Egy amerikairól, akit a dollár jele szimbolizál. Egy francia nőről és a negyedikről: a gyilkosról. Poirot tehát marad, és fölveszi a harcot a Nagy Négyes ellen.

Vastag, durva és letehetetlen - Bret Easton Ellis regénye a nagyközönség számára is elérhetővé tette a tömegkultúrával elárasztott tudat hiperrealista ábrázolását. Főszereplője, Patrick Bateman, igazi faszkalap. Mint ismeretségi körében mindenki, tele van pénzzel, és pszichopata módjára, bedrogozva, önmagával és fiatalságával eltelten rohangál New York feliratokkal szabdalt, egyre szűkülő tereiben, ahol pénz, divat, nők, agresszió és embertelenség szül újabb és újabb félreértéseket. Nemcsak az "Amerikai Psycho"-ban leírt világ alkot labirintust, hanem az Ellis által montázsszerűen felsorakoztatott jelek, hivatkozások és üzenetek is. Les Misérables - egyebek közt "A nyomorultak" Broadway-előadásának plakátja villan fel minduntalan a kurvákkal, koldusokkal, saját ismerőseivel és démonaival egyaránt viaskodó Bateman mögött a háttérben. Szövevényesen váltakoznak a valóság darabjai, a szimbólumok, a lejátszott média és a beteges fantáziák, hiszen a mindezt érzékelő tudat szakadozik egymással nem kommunikáló állapotokra. "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel..." - indul a kilencvenes évek USA-jának leghatásosabb és egyben legradikálisabb nagyregénye, hogy aztán az olvasó elkülönülését felőrölve, bő ötszáz oldalnyi hihetetlenül élvezetes társasági kamu, irigység, bárgyú fogyasztói öntudat és kegyetlenkedés után többé már ne lehessen tudni, végül ki mondja: nincs kijárat, ez sem kijárat, "NEM KIJÁRAT".

Hogy az életregénynek (...) miért az a címe, amelyről okkal hihető, Beethovent vagy korát idézi, egyszerű magyarázata van: a parányi mestermű szöveg nélkül készült, a két érdekelt, a mester és Elise nyilván tudták, mit beszélnek a hangjegyek, mi csak találgathatjuk, pedig a dallam mond valami határozottat, amely szóval, beszédben rekonstruálható. Anyám szerint az emberiség milliárd és milliárd Eliséből áll, s mindegyikük kihallhatja Elise dalából a neki szóló személyes üzenetet, kérdést vagy utasítást, ami Elisének, annak az eredetinek is mondott valamit, de mond nekünk is, mindenkinek közülünk, aki hajlandó így némán eldúdolni a dalt és kiszűrni belőle, mire kér tőle állásfoglalást a mester. Én úgy éreztem, Beethoven azt kérdezi fiatal magamtól: "Mit felelsz, ha választ kér a Kor? Hallgatsz? Vagy szólsz?" Én szóltam: egy teljes írói életmű igazolja vissza. (...) Hadd ajánljam eddig fel sosem tárt esztendőim végre rögzített történetét az Ismeretlen Olvasónak. Hallja ki csak ő is Elise szövegtelen dallamából a neki szóló üzenetet, ahogy a regény főszereplője, Cili értette, mit közöl a nagy titkok közül vele a mester, miért mondatja vele a dallamhoz ezt a szöveget: "Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor. Sokszor."

Robert Merle (1908-2004) öt híján száz évet élt meg, de bízvást elmondható, hogy már életében halhatatlanná lett. Különösen szívükbe zárták őt a magyar olvasók. Művei - a Mesterségem a halál, A sziget, az Állati elmék, a Védett férfiak vagy a tizenhárom kötetes Francia história-sorozat darabjai és a többi - még a szerző életében nem kevesebb, mint nyolcvanegy kiadásban és összesen három és fél millió példányban jelentek meg nálunk, és népszerűsége az elmúlt évtizedben sem hagyott alább. Nagy sikerei közül is kiemelkedik a katasztrófavíziós antiutópiák egyik legnagyszerűbb előképe, az 1972-es Malevil. Apokalipszisfreskó és klasszikus túlélőhistória, egy szélsőséges helyzetbe zárt közösség működésének és esélyeinek analízise, egyúttal lebilincselő kalandregény ez a könyv. Hősei arra ocsúdnak egy sziklafal védte dél-franciaországi várkastély borospincéjében, hogy pusztító atomkatasztrófát éltek túl. Vajon elegendő esélyt ad-e némi élelem, jószág és vetőmag, hogy ne pusztuljanak éhen? S ami legalább ilyen fontos: sikerül-e újjászervezniük az életüket és megvédeni magukat az új barbárság váratlanul felbukkanó erőivel szemben? A regénybeli sötét jövő dátuma, ahogy például Orwell 1984-es éve is, immár a múlté. De megnyugvásra semmi ok: a történet aligha ért véget.