Európa Könyvkiadó strana 23 z 124

Bohumil Hrabal 1949 és 1986 között született, sokáig íróasztalfiókban őrzött írásaiban egy nem mindennapi életutat megjárt, történelmi sorsfordulókat próbált ember és egy kivételes tehetségű, hol mennybe menesztett, hol pokolba kívánt író feketén-feh éren megrajzolt Janus-arcú önportréja tárul az olvasó elé. A(z) Véres történetek és legendák (Könyv) szerzője Bohumil Hrabal.

Embernek hisszük magunkat. No de mit is jelent ez? Miként határozható meg az emberi jelleg? Felipe Fernández-Armesto, a londoni Mária Királyné Egyetemen a globális környezettörténet professzora, tanulságos útra visz bennünket az emberi nem történetén át. Feltárja, mi minden mond ellent annak a legalapvetőbb vélekedésünknek, hogy emberek vagyunk, és mindig is azok voltunk. Öt nagy témakörben vizsgálódik: a Homo sapiens és a majomfélék kapcsolata; az ember mint az állatvilághoz tartozó, ám abban dominanciát szerzett lény (ókori kínai, indiai, görög világképek, utópiák, Biblia); a neandervölgyi embert és más evolúciós rokonainkat övező paleoantropologikus vita; a fajokat nem mint szilárd, hanem mint képlékeny kategóriákat kezelő felfogás (mi szubhumánus, mi teljesen humánus és mi egyáltalán nem humánus - fizikai jellemzők, bőrszín, stb.); a mesterséges intelligencia kapcsán felvetődő problémák, pl. a tudat és a képzelet); és végül a jövő lehetőségei a biotechnológia tükrében. Részint tudományosan igazolt tények, részint anekdoták sokaságával rávilágít, hogy jóformán minden olyan tulajdonság, amit egyedülállóan emberinek gondoltunk - a nyelv, a tűz, az eszközök használata, mezőgazdálkodás, szervezett együttműködés és hasonlók - más állatoknál is fellelhetők; a lélek vagy a szellem megléte az emberben igazolhatatlan; az öntudatról pedig olyan keveset tudunk, hogy nincs értelme azon spekulálni, vajon az ember létrehoz-e öntudattal bíró mesterséges lényeket, ha egyszer azt sem tudjuk, mi az, amit át kéne adnunk nekik. Az Európa Diákkönyvtár párjaként elindított új sorozatunkban olyan műveket adunk közre, melyek élvezetes formában összegzik mindazt, amit a történelem, a kultúrtörténet, a társadalom- és természettudományok legfontosabb kérdéseiről manapság tudnia kell és tudnia érdemes a művelt, felkészült diáknak és a tájékozott felnőtt olvasónak.

Ernestónak szeretője van - konstatálja Inés a férje papírjai közt talált rúzsfoltos üzenet láttán. Az üzenet közönséges ízlésre vall: ugyan ki vesz komolyan egy olyan nőt, aki rúzzsal szívet rajzol, aztán még alá is kanyarítja, hogy "Szívecskéd". Minden nőt megcsalnak - véli -, csak nem mindenki tudja meg. És az ilyeneknek könnyebb, mert ettől még nem változik meg az életük. Aki viszont megtudja, mindenáron ki akarja deríteni, ki az a nő; tépelődik, mi lehetett a baj, mit kéne tennie, megbocsásson-e vagy sem, és hogyan bosszulja meg a rajta esett sérelmet, aztán mire a párja otthagyja azt a másikat, már úgy összekavarodik benne minden, hogy képtelen visszatérni a rendes kerékvágásba. Főleg ha további rúzsfoltos üzenetek kerülnek elő - például egy óvszeres dobozból! Inés persze utánajár, ki lehet az a sekélyes ízlésű, közönséges nő, majd pedig mindent elkövet, hogy mentse a férjét, aki felfokozott izgalmában végzetes balesetet okoz: "Szívecskéd"-et megöli és jobb ötlet híján bedobja a tóba. Ezzel azonban még koránt sincs vége a családi drámának. Claudia Pineiro az argentin széppróza egyik legnagyobb sztárja. 1960-ban Buenos Airesben született, pályáját forgatókönyvíróként és grafikusként kezdte. Különleges lélektani krimiket, művészi és egyben nagyon olvasmányos pszichothrillereket ír. Nagy mesterek - többek közt Saramago - fedezték fel az irodalomnak.

"Ki vagyok? Hová megyek? Kivel?" A világhírű argentin pszichológus egyik legnépszerűbb könyve húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk. Egyszerű tanácsok ezek: igyekezzünk megismerni önmagunkat, használjuk ki jobban az időnket, rakjunk rendet magunk körül, tanuljuk meg meghallgatni a másik embert, ne féljünk kockázatot vállalni... - ám a szerző minden tanácshoz, mint megszokhattuk tőle, elgondolkodtató történeteket is elmesél. S ezektől könyve nemcsak élvezetes olvasmány lesz, hanem egy-egy meghökkentő csavarral, nézőpontváltással, egy kis humorral vagy öniróniával olyan új megvilágításba helyezi mindennapos problémáinkat, hogy egyszeriben megoldhatónak tűnik az, amivel annyit küszködtünk hiába. A bevezetőben Bucay elmeséli, hogy amikor az amerikaiak és az oroszok még versengtek egymással az űrkutatásban, az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy mivel írjanak az űrhajósok a világűrben, a súlytalanság állapotában ugyanis nem működik a golyóstoll. Az amerikaiak titokban, nagyszerű tudósok bevonásával, óriási pénzeket áldozva rá, kifejlesztették a világűrben működő golyóstollat. Az oroszok meg egy kicsit vakarták a fejüket, majd gyorsan eldöntötték, hogy jó lesz a ceruza is. E tanmese tanulsága csak látszólag az, hogy mindig van egyszerű megoldás (mert sokszor nincsen) - de hogy valójában mit sugallnak, mire tanítanak Bucay történetei, azon kinek-kinek magának kell elgondolkodnia.

"Minden kezdet nehéz. Ez is. Kikecmereg a vízből, körül se néz. Pedig igazán vethetne még egy utolsó pillantást az óceánra, és legalább udvariasságból színlelhetne némi honvágyat, de nem teszi." Verhulstöt a mai flamand irodalom legtehetségesebb és legizgalmasabb szerzőjeként, afféle „új Louis Paul Boon”-ként tartják számon. Semmivégre című önéletrajzi ihletésű regényével aratta első nagy sikerét mind a kritikusok, mind az olvasók körében. A könyv 2007-ben megkapta a Gouden Uil irodalmi díjat, és hamarosan film is készül belőle. Verhulst igen termékeny író, általában évente megjelenik egy regénye. Az "Elcseszett napok egy elcseszett bolygón" az emberiség fekete humorral megírt krónikája, az európai "kultúrember" - története. Hogy milyen ez a történet? A legkevésbé sem dicsőséges, sőt inkább szégyenletes események hosszú sora. Főszereplője a hódító, erőszakos és pusztító ember, aki testi erejét arra használja, hogy más élőlényeket elpusztítson, szellemi erejét pedig arra, hogy minden szépet és jót tönkretegyen. Verhulstnek nem célja, hogy hízelgő portrét fessen az emberiségről. Helyette azt mutatja be, miképpen "fejlődik" a primitív őslény minden hájjal megkent gyilkossá, hogyan használja fel tudását arra, hogy magát és környezetét elpusztítsa. E kifordított modern kori fejlődésregény narrátora mindvégig kívülállóként tudósít az eseményekről. Ahogy Verhulst mondta egy interjúban: a marslakó szemszögéből próbálja megírni a történetet. S a marslakó ártatlan és értetlen pillantása leplezi le az eseményekben rejlő abszurditást.

Ki irigyelhette szépségét, gazdagságát, boldogságát? Mindenki. Kinek lehetett több-kevesebb oka a gyilkosság, sőt gyilkosságsorozat elkövetésére? A hajón szinte mindenkinek. S ha már Egyiptomban, régészeti leletek felkeresésére indult útnak gazdag utasaival a hajó, a -véletlenül- fedélzetén tartózkodó Poirot is régészeti módszerekkel kezd a bűntény felderítéséhez: először minden zavaró, fölösleges elemet eltávolít, aztán minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy az a gyilkos, akire (természetesen) a legkevésbé sem gyanakodhatunk.

Öt ízig-vérig mai történet, s mindegyik - ahogy azt már megszokhattuk Pelevintől - bizarr ötletre épül, s miközben maró gúnnyal ábrázolja világunk válságát és káoszát, örök filozófiai kérdésekről is elmélkedik. A "Burning Bush művelet" az orosz titkosszolgálat hihetetlen akciójáról szól, melynek az a célja, hogy hamis Isten-hangot ültessenek be George W. Bush tudatába. Főhőse egy zseniális utánzóképességgel megáldott odesszai zsidó, akit kiképeznek rá, hogy a mennyei "igazságokat" közvetítse az Egyesült Államok elnökének, s így valójában Oroszországból irányítsák a döntéseit - s ehhez hősünknek előbb valóban látnia kell Istent, majd a pokol fenekét is... A második elbeszélés hősét a tálibokhoz építik be, hogy segítsen nekik az Amerika elleni háborúban. Az orosz ügynök újfajta fegyvert talál ki: a sivatag homokjára írja szavait, amelyek halálos fegyverként összezavarják a szupermodern amerikai robotrepülőgépek mesterséges intelligenciáját... Platón barlangja és a Wikileaks-botrány, a buddhizmus ősi tanításai és az angyalok mai divatja, high-tech, a modern háborúk eszközei, ősi és mai mítoszok elegye, a mesterséges intelligencia problémája és az örök kérdés, hogy van-e Isten, s ha igen, akkor miért ilyen világot teremtett... Szédítő, rabul ejtő, elgondolkodtató kaleidoszkóp Pelevin új könyve: az ő könyveit olvasva biztosan más szemmel fogjuk látni a világot - mert semmi sem az, aminek látszik...

"Az "Ulysses", mint maga a szerző mondja: minden. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő, vagy központi probléma." (Hamvas Béla, 1930) "Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész." (Szerb Antal, 1941) "Noha Joyce megszállottja a reklám-közhelyekből, handlékból és szirupos érzelgésből összeragadt Dublin városának, érdeklődése mégis egyetemes: az egész világ, az egész és örök ember érdekli, nem egyetlen osztály, vagy egyetlen korszak. Teljesen különbözik a századforduló naturalizmusától abban is, hogy műve tele van forma-játékkal: minden fejezet más és más kompozíciós ötlettel dolgozik: van dráma és van egy szuszra leírt belső monológ, van viktoriánus-érzelmes stílus-paródia, és van egy óriás katekizmus - műve realitás-tartalma így sokkal, de sokkal inkább érvényesül, mintha egyenletes regényformába öntötte volna." (Szentkuthy Miklós, 1947) "Joyce művében az európai kultúra abban a pillanatban látható, amikor irtózatos robajjal hullik, omlik szerteszét, s csak a törmelékek, a romok utalnak arra, hogy mindez valaha, ha egyáltalán, egységes egészként működött. Thomas Mann a zárt forma, James Joyce a nyitott forma apostola. Thomas Mann a hit mitikusa, s ezért olyan komoly, James Joyce a hitetlenség mitikusa, s ezért olyan derűs." (Nádas Péter, 1978/2000) "Ő akkor semmihez se kapcsolódva hirtelen azt mondta: "Tudod, mit szerzek, András fiam?" A magas ember fölvonta magát. "No?" "Egy hatalmas James Joyce képet. - És aztán úgy, ahogy Marci úr a bajuszt mutatja: - Vumm! Az egész szobafalra!" (Esterházy Péter, 1979) Az új magyar kiadás szövegében is új: Szentkuthy Miklós fordítását a Magyar James Joyce Műhely tagjai, Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, és Szolláth Dávid dolgozták át. Az utószót Kappanyos András írta.

Két várost látok: az egyik a patkányé, a másik a fecskéé. "Nem biztos, hogy Kublai kán elhisz mindent, amit Marco Polo mond, amikor leírja neki a követi kiküldetései során meglátogatott városokat, de nyilvánvalóan nagyobb kíváncsisággal és figyelemmel hallgatja a tatárok császára az ifjú velencei szavait, mint bármelyik más küldöttéit vagy felfedezőéit..." És Marco Polo mesél: láthatatlan városokról - a városokról és az emlékezetről, a vágyról, a jelekről és a szemekről, a városokról és a holtakról, a városokról és az égről, a karcsú, a folyamatos és a rejtett városokról -, mesél és mesél Kublai kánnak, míg rá nem döbben az olvasó a nagy titokra: hogy mindvégig egyetlen városról, az ő városáról, Velencéről beszélt... A vajmi kevéssé tudományos, ám annál fantasztikusabb "Láthatatlan városok" magyarul jó harminc éve egy scifi-sorozatban jelent meg. A 20. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nemzetközileg is páratlan népszerűségű alkotójának, Italo Calvinónak (1923-1985) ez a remekműve most az életműkiadás újabb, nagyszerű darabjaként kerül a magyar olvasó kezébe.

"A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye... ...Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom ... Folytatás ›› az ára... Legalábbis a monda szerint." Colleen McCullough ausztrál írónő világsikert aratott regényét a mondabeli "tövismadár" történetével kezdi. A tövismadár jelkép: a történet hősei - asszonyok és férfiak, a Cleary család tagjai - hasonlóképpen csak egyszer szeretnek, életüket egyetlen szenvedélyes szerelem tölti be, amely meghatározza sorsukat. A Clearyek története Új-Zélandon kezdődik és Ausztráliában folytatódik, ahonnan csak a második világháború szörnyű eseményei sodornak el egy-egy családtagot a jó öreg Európába. A Cleary család a gyönyörű ausztrál tájakon küzd a boldogulásért az anya vezetésével. Fee erős egyénisége szilárd erkölcsi alapon áll, mindent megtesz a családjáért, élete a kötelességteljesítés mintaképe. Gyermekeit mégsem tudja megóvni a keserves csalódásoktól, és a ragyogó napsütötte táj is kiszámíthatatlanul szeszélyes - hirtelen támadt, kegyetlen bozóttűz ragadja el egyik fiát... A két női főszereplő: Fee és Maggie - anya és leánya - élete a sors különös játéka folytán hasonlóvá válik egymáshoz, mindketten olyan férfit szeretnek, akitől a társadalom elválasztja őket, s a szerelmükből született gyermekek feje fölött a tragédia sötét árnya lebeg... Colleen McCullough regénye, a Tövismadarak, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere volt világszerte, s a belőle készült televíziósorozat, amely elénk varázsolja a fordulatos eseményeket, csak növelte a könyv iránti érdeklődést. A(z) Tövismadarak (Könyv) szerzője Colleen McCullough.

Ebben a kisregényben nincs pont, amely egy szabályos, egyszerű vagy összetett mondatot lezárna. Itt csak vesszőkkel találkozik az olvasó, no meg egy-két kérdő- vagy felkiáltójellel, de utána kisbetűvel folytatódik a szöveg, bekezdések nélkül a végtelennek tetsző monológ egy mostani kisasszonyhoz és a fiatalkori múltból a szüntelen jelenbe átplántált gyönyörű leányzókhoz, akik "ott heverésztek a pokrócukon fürdőruhásan, mint valami napimádó testület tagjai, hatan voltak, és a hátukon feküdtek, karjukkal a feltupírozott fejecskéjük alatt, és direkt a felhőkbe néztek, hogy testecskéjüket a férfiszemek szabad prédájára adják..." Kinek is a szájából hangzik el ez a monológ? Ki is a mestere ennek az élőbeszédtől illatos groteszk retorikának? Nos, az áradó szavak, az egymást szeszélyesen követő anekdoták, az évszázadokat összekapcsoló gondolattársítások, amelyek egy véget nem érő tánc "pajkos" szédületével kábítják el a hölgyeket, azaz olvasókat - egy hatvanéves cipészmesternek, "az emberi láb mérnökének" a vallomásai. A monológista az "európai reneszánsz híve", akit egy életre megbabonáztak Mária Terézia legendásan méretes keblei, általában a Monarchia Ferenc Józseffel és Schratt Katalinnal, Rudolffal és Vetsera Máriával, aki tudja, mit köszönhet az emberiség Edisonnak, vagy éppen Puskinnak, aki szintén "az európai reneszánszhoz tartozott", akinek szép pakompartja volt, tudják, olyan oldalszakálla, mint a megboldogult Ferenc Jóskának meg a Strauss zeneszerzőnek"; aki dolgozhat, ahol ember csak dolgozhat; aki túlélte az első világháborút, mint Svejk; aki az elbeszélés idején a szocialista munkaverseny sajátosságaira is kitér álmélkodva; aki körül évtizedeken át dúlt az élet szereleméhes banyák és fruskák, papnék és görlicék, részeges és szadista, vagy egyszerűen csak féleszű hímek körtáncaként. A kisvárosi-falusi lét megannyi mindennapi kalandja, tragédiája és komédiája burjánzott körülötte...

Chester's Mill békés kisváros. Ezt legfeljebb Dale Barbara, iraki veterán, most gyorséttermi szakács vonná kétségbe, aki összetűzésbe keveredett a városka legnagyobb hatalmú emberének a fiával és a barátaival. Szerencséje volt, mert a rendőrfőnök nem a befolyásos apának hitt, hanem neki. De Barbie tanult a történtekből: úgy dönt, továbbáll. Olyan sok a hasonló kisváros, és közepesen sült hamburgert készítő szakácsra mindenhol szükség van. Számításába egyetlen hiba csúszik - a Búra, amely váratlanul, a derült égből ereszkedik alá, és elvágja Chester's Millt a külvilágtól. És ahogy az emberek lassan felfogják, hogy a láthatatlan, de nagyon is valóságos akadály ott van és ott marad, kiderül, hogy Chester's Mill nem is olyan békés hely. Stephen King felejthetetlen figurákat teremt ebben a regényében is. A város három tanácsosa, a helyi újság szerkesztő-tulajdonosa, két lelkész - egy férfi és egy nő -, a városi kórház személyzete, a rendőrség állománya mind fontos szerepet játszanak, ki jót, ki rosszat. És nincs mód elmenekülni a városból...

Isabel Fonseca 1995-ben megjelent könyve a romákról szóló irodalom egyik alapműve: nem tudományos értekezés - bár a szerző a romák eredetéről szóló elméleteket, nyelvüket, gyakran homályba vesző történelmi múltjukat, a középkori cigányüldözéseket és a hozzájuk kapcsolódó ... Folytatás ›› babonákat is vizsgálja -, hanem számtalan nehéz, fájdalmas, gyakran tragikus cigány sors együtt érző és józan leírása. A fiatal amerikai újságíró - akinek egyik nagyanyja magyarországi zsidó asszony volt - hosszú utazásokat tett Kelet-Európa országaiban, hogy belülről ismerje meg a cigányokat, "a világ legkevésbé értett népét". Roma családokkal élt együtt, s bár számukra ő gádzsó volt, idegen, kedvesen befogadták, s aztán lassacskán már a titkaikat is megosztották vele; s így többet tudott meg az érzéseikről, kultúrájukról, rítusaikról, mint amennyit bármennyi külső nézőpontú szociálantropológiai kutatásból megtudhatunk. Fonseca ott volt a felperzselt romániai cigány falvakban, amikor Kelet-Európában újra kezdődtek a pogromok, s a cigányok lettek a legkézenfekvőbb bűnbakok "a lassan változó, rozoga szocialista társadalmak minden bajáért", s ott volt Auschwitzban is, ahol először tartottak megemlékezést a cigány holokausztról, melyben félmillió ember pusztult el... A magyar kiadáshoz a szerző új utószót írt, melyben összefoglalja, hogy a könyv megjelenése óta eltelt időben mennyit változott Európában e több évszázados múltú európai nép élete, melynek "nyomor, munkanélküliség és kirekesztés az osztályrésze - keleten és nyugaton egyaránt". A(z) Állva temessetek el! (Könyv) szerzője Isabel Fonseca.

Az írónő egyik legnépszerűbb művében édesanyjának, Jablonczay Lenkének életét és sorsát, valamint egy család és egy egész korszak történetét írta meg dokumentumregény formájában: naplók, háztartási könyvek, a szereplők versei, elbeszélései, levelek, szóbeli és írásbeli visszaemlékezések feldolgozásával. A regényt utoljára 2010-ben jelentettük meg a szerzői sorozatban, s most megújult külsővel adjuk közre.

Az életben maradás gyerekkori kalandjáról szól ez a könyv. Miután a Gestapo 1944 májusában, tizenegy éves koromban a szüleimet letartóztatta, sikerült megvesztegetnem a helyi hatalmat, hogy a csendőrök negyedmagammal, egy nappal a gettóba zárás és az Auschwitzba szállítás előtt fölengedjenek Berettyóújfaluból a rokonainkhoz Budapestre, ahol még adódott némi haladék. Elutaztunk, életben maradtunk, és hazatértünk a faluba. A többi zsidó gyereket addigra elnyelték a hamvasztókemencék. Egy év, a felnőtté válás története, és aztán érzelmes és fanyar visszatérések. "Télikabátban járkáltam a szobámban, hideg, száraz ürülékszag terjengett a fürdőszoba felől, a földön a vastag szemétben ott voltak a fogalmazványok, amelyek kiérdemelték tanítóim dicséretét, ott voltak a szétszórt lapok a fényképalbumokból, a nyaralások az erdélyi Kárpátokban, a máramarosi havasokban, és az azóta elgázosított nagynénik, unokatestvérek. Nem vettem fel semmit a földről, s ha mégis, akkor visszatettem. Tavalyi kabátom még nem volt sem szűk, sem rövid, az elmúlt évben egy centit sem nőttem, inkább talán tömörödtem. Néztem az épen maradt tükörben csodálkozó arcomat, álltam a megalázott halmazban, a honvágy csúfságában, és biccentettem annak a kis figurának, aki lám, így hazatalált."

"Keresek valamit a mélyben, valami magot, magamban és magamon kívül (magamon kívül keresem), ahogy egy fa évgyűrűi mentén befelé haladva, ahogy Peer Gynt hántja le a hagymahéjakat. Van legmélye, van mag, talán több is, csak azt nem tudom, melyik az igazi: a gyerekkor, a magzati lét, a halál vagy a fogantatás előtti világ. Mire rakódik rá minden más: a nőiség, a szerelem, a gyász, a világban való élet? Keresem" – írja legújabb, immár negyedik verseskötetéről a legmaibb magyar költészet egyik vezéregyénisége, François Villon és Bolond Istók közeli rokona, a minapi "Irgalmasvérnő", a szerepjátékok népszerű mestere, Kiss Judit Ágnes. Az új kötet talán "komolyabb", talán szomorúbb az eddigieknél. Végső választ azonban – szerencsére – ezúttal sem kap az olvasó. A keresés folytatódik.