Európa Könyvkiadó strana 8 z 143

A berlini fal leomlása előtti és utáni években az európai és amerikai politikában - oldalaktól függetlenül - mindenki ünnepelte a változásokat, közös célok formálódtak, és nagyon gyakran személyes barátságok szövődtek. A következő évtizedekben azonban az eufória elpárolgott, a közös célok fokozatosan eltűntek, a szélsőségek ismét felerősödtek, és végül az emberi kapcsolatok is súlyosan megromlottak.1999-ben szilveszteri parti zajlik egy lengyel kisvárosban. A házigazda az akkori lengyel kormány egyik tagja és a felesége, a könyv szerzője. A vendégek - politikusok, újságírók, értelmiségiek - politikai háttere, ha nem is homogén, de mindenképpen nagyon hasonló: jobbközép, mérsékelten konzervatív, liberális társaság, melynek tagjai egyetértenek a demokrácia alapvető kérdéseiben, és Lengyelország jövőbeli céljait illetően is azonos véleményen vannak. De 2020-ban, a könyv írásának, illetve megjelenésének idején már nem lehetne egy fedél alá terelni ugyanezeket az embereket: az autoriter törekvéseket, az illiberális államot, a tekintélyelvű gondolkodást támogatók ellenségnek tekintik és gyűlölik azokat, akik másként gondolkodnak a politikáról.Anne Applebaum módszeres alapossággal tekinti át a jelen állapotokig vezető folyamatokat, és részletesen mutatja be az elmúlt három évtizedben hosszabb vagy rövidebb ideig fontos szerepet játszó politikusok életútját.Mit tehet az értelmiség, amikor újra felbukkannak a tekintélyelvű vagy nacionalista eszmék, amikor a politikai vezetők kisajátítják a történelmet, összeesküvés-elméletekkel házalnak, vagy birtokba veszik a médiát és az igazságszolgáltatást? A demokrácia alkonya eredeti módon ötvözi a személyes és a politikai témákat, és roppant izgalmasan írja le az európai és amerikai közélet dinamikáját, mind a jelenre, mind a közelmúltra vonatkozóan.

Jan Díte leghőbb vágya, hogy milliomos legyen, és ezért hajlandó keményen megdolgozni. Szüksége is van elszántságra, mert egy kisvárosi vendéglő pikolófiújaként kezd bele álmai megvalósításába. Egyre feljebb jut a vendéglátószakma ranglétráján, mert lehet, hogy időnként korlátoltnak, együgyűnek tűnik, de alapvetően talpraesett és kitartó fiú, aki ráadásul mindig jó érzékkel választ magának újabb és újabb mestert. „Jól figyeljenek arra, amit mondok!” - szól ránk időnként Jan, és mi figyelünk, mert érdekes és tanulságos dolgokat mesél, mert Jan nem csak a pénzt, a lányokat is nagyon szereti, és azok is szeretik őt, mert lehet, hogy nem egy dalia, de kedves, vidám és jól bánik velük. Telnek-múlnak az évek, egyre közelebb ér a náci megszállás, a világháború tébolya, de Jan rendületlenül követi a maga elé kitűzött célt. Nem érdekli a történelem, és ugyan a politika sem érdekli, de persze nem a maga ellensége, így aztán német nemzetiségű, sőt kifejezetten náci feleséget választ magának. Gyűlik, ha lassan is, de gyűlik a pénz… Hitler vereséget szenved, Jan pedig ügyesen sáfárkodik az elhurcolt zsidók vagyonával, végre milliomos lesz, és amikor beköszönt a béke, megveszi álmai szállodáját, ám nem sokáig örülhet, mert a hatalomra kerülő kommunisták első dolga az, hogy börtönbe küldik az összes milliomost… Hrabal 1971-ben, két hét alatt, szinte egy szuszra írta meg ezt a sodró lendületű és szókimondó monológot, amely csak 1989-ben jelenhetett meg eredeti formájában, és amelyet sokan azóta is az életmű leghrabalibb, legsikerültebb alkotásának tartanak, és nem is alap nélkül, mert az irodalom történetében ritkán sikerült még ennyi esendőségből, megalkuvásból, későn, nagy áldozatok árán leszűrt bölcsességből és derűből ilyen nagyszabású, pátosz nélkül is magasztos, mulandóságában is örök érvényű emlékművet építeni a XX. század emberének.

A kötetben tizenöt olyan, sokáig mellőzött vagy kifejezetten az asztalfiók mélyére száműzött írás kapott helyet, amely nem csupán átfogja szinte a teljes hrabali életművet, de betekintést is enged annak különböző szakaszaiba. Az 1948-as Legenda Káinról című elbeszélés, amelyből idővel a Szigorúan ellenőrzött vonatok című regény (és film) nőtt ki, még az írói pálya elejét idézi. Az olvasói levelekből és a saját írásaiból összeollózott mondatokból álló, játékosan groteszk önarcképek mögött már az érettebb Hrabal vonásai derengenek fel, hogy aztán Az önvilágámító tanonc kalauzá-val és az Isten báránykái-val elérkezzünk a kiforrott író ihletetten áhítatos ars poeticájához és a később valóságos univerzummá táguló kerskói világhoz. Hrabal későn indult az írói pályán. Volt, hogy a szárnyára kapta és magasra röpítette az írás, az alkotás mámora, az olvasók szeretete, és megízlelhette a sikert, de volt, hogy a hatalom, a politika hallgatásra kényszerítette, meg persze olyan is, hogy a saját kétségbeesése némította el. Az azonban bizonyos, hogy bárhol is kezdünk bele, egy világosan megkülönböztethető szakaszaival, tisztán kivehető határaival és korlátaival, végleteivel és szélsőségeivel együtt is egy tömbből faragott, nagyszabású életmű bontakozik ki előttünk, amely minden ízében, az első betűjétől az utolsóig pontosan olyan, mint maga Hrabal: ismerősen emberi, játékos és halálosan komoly, tünékeny és örök, hétköznapian esendő és ünnepélyesen magasztos.

1996 egy késő novemberi napján ereszkedik a Gatwick repülőtér leszállópályájára Saleh Omar gépe. Az idős férfi az Indiai-óceán távoli szigetéről, az eltérő kultúrák évszázados találkozóhelyéről, Zanzibárról érkezett, hamisított útlevéllel és álnéven, a táskájában pedig legféltettebb kincse, egy tömjénnel teli mahagóniládika. Korábban bútorüzlete és háza volt, férj volt és apa, ám most csak menedéket keres csendes magányába zárkózva. Mivel úgy tűnik, nem beszél angolul, kirendelnek mellé egy tolmácsot, az egyetemi oktató, költő Latif Mahmudot, aki szintén Zanzibárról származik. Amikor Saleh és Latif találkozik egy angol tengerparti kisvárosban, kiderül, a múltjuk nagyon is szorosan egymáshoz köti őket. Visszaemlékezéseik során feltárul családjaik ellenségeskedéssel terhes, szövevényes története, melyben szerelem, árulás, csábítás és birtoklásvágy egyaránt szerepet játszott. A háttérben pedig egy gyarmati uralom alól felszabadult nép küzdelmes sorsát is végigkövethetjük a Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah saját élettapasztalatait is felszínre hívó, magával ragadó regényében.

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban." Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenkettedmagával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén." A történet ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokk-terápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve - ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében Sylvia Plath öngyilkos lett. „- De mi az a Kilencedik királyság? - Az a tagadás királysága, a fagyott akaraté. Ha odaér a Kilencedik királyságba, nincs visszatérés." Homályos, szimbolikus, több megfejtést rejtő mese a Mary Ventura és a Kilencedik királyság rövidke története.

Violet Powell huszonkét éves, fiatal nő Maine állam egyik kisvárosából. Éppen most engedik ki a börtönből, miután huszonkét hónapot ült ittas vezetés által okozott halálos balesetért, amelyben meghalt egy helyi óvónő. Harriet Larson nyugdíjas angoltanárnő, a börtön könyvklubját vezeti elítélt nőknek, eközben az üresfészek-szindróma nyugtalanító kilátásaival néz szembe. Frank Daigle nyugdíjas gépész, aki még mindig nem tudta feldolgozni a Violet által megölt feleségével töltött házasságának bonyodalmait. Amikor egy reggel egy portlandi könyvesboltban ők hárman találkoznak egymással, mindhármuk élete megváltozik. A Szeretni annyi, mint kíméletlenül őszinte és mélységesen reményteli történet arról, hogyan lehet elengedni a bűntudatot és megragadni a második esélyt. Monica Wood a könyveire jellemző empátiával, szellemességgel, jóindulattal és mély megértéssel világítja meg a sorsfordító döntéseket, és a jótetteket, amelyek miatt érdemes élni.

Jan Díte leghőbb vágya, hogy milliomos legyen, és ezért hajlandó keményen megdolgozni. Szüksége is van elszántságra, mert egy kisvárosi vendéglő pikolófiújaként kezd bele álmai megvalósításába. Egyre feljebb jut a vendéglátószakma ranglétráján, mert lehet, hogy időnként korlátoltnak, együgyűnek tűnik, de alapvetően talpraesett és kitartó fiú, aki ráadásul mindig jó érzékkel választ magának újabb és újabb mestert. „Jól figyeljenek arra, amit mondok!” - szól ránk időnként Jan, és mi figyelünk, mert érdekes és tanulságos dolgokat mesél, mert Jan nem csak a pénzt, a lányokat is nagyon szereti, és azok is szeretik őt, mert lehet, hogy nem egy dalia, de kedves, vidám és jól bánik velük. Telnek-múlnak az évek, egyre közelebb ér a náci megszállás, a világháború tébolya, de Jan rendületlenül követi a maga elé kitűzött célt. Nem érdekli a történelem, és ugyan a politika sem érdekli, de persze nem a maga ellensége, így aztán német nemzetiségű, sőt kifejezetten náci feleséget választ magának. Gyűlik, ha lassan is, de gyűlik a pénz… Hitler vereséget szenved, Jan pedig ügyesen sáfárkodik az elhurcolt zsidók vagyonával, végre milliomos lesz, és amikor beköszönt a béke, megveszi álmai szállodáját, ám nem sokáig örülhet, mert a hatalomra kerülő kommunisták első dolga az, hogy börtönbe küldik az összes milliomost…

A berlini fal leomlása előtti és utáni években az európai és amerikai politikában - oldalaktól függetlenül - mindenki ünnepelte a változásokat, közös célok formálódtak, és nagyon gyakran személyes barátságok szövődtek. A következő évtizedekben azonban az eufória elpárolgott, a közös célok fokozatosan eltűntek, a szélsőségek ismét felerősödtek, és végül az emberi kapcsolatok is súlyosan megromlottak. 1999-ben szilveszteri parti zajlik egy lengyel kisvárosban. A házigazda az akkori lengyel kormány egyik tagja és a felesége, a könyv szerzője. A vendégek - politikusok, újságírók, értelmiségiek - politikai háttere, ha nem is homogén, de mindenképpen nagyon hasonló: jobbközép, mérsékelten konzervatív, liberális társaság, melynek tagjai egyetértenek a demokrácia alapvető kérdéseiben, és Lengyelország jövőbeli céljait illetően is azonos véleményen vannak. De 2020-ban, a könyv írásának, illetve megjelenésének idején már nem lehetne egy fedél alá terelni ugyanezeket az embereket: az autoriter törekvéseket, az illiberális államot, a tekintélyelvű gondolkodást támogatók ellenségnek tekintik és gyűlölik azokat, akik másként gondolkodnak a politikáról. Anne Applebaum módszeres alapossággal tekinti át a jelen állapotokig vezető folyamatokat, és részletesen mutatja be az elmúlt három évtizedben hosszabb vagy rövidebb ideig fontos szerepet játszó politikusok életútját.

Ha, mint a legnagyobbakéban, Hrabal életművében is vannak olyan regények, amelyeken nem fognak az évek, és amelyeknek színei, hangulatai egyáltalán nem fakulnak, és amelyekhez idővel csak egyre makacsabbul ragaszkodik az olvasó, a Sörgyári capriccio mindenképpen közéjük tartozik. Olyan mesebeli, délibábosan reszkető díszletek közé csöppenünk, ahol már-már valóban elhisszük, hogy megállt az idő, hogy a szereplőkkel együtt mi is boldog Csipkerózsika-álomba szenderültünk. Egy talán sohasem létezett, mégis otthonosan ismerős kisvárosias és békebeli világ idillje ragyogja be ezeket a lapokat, amelyeken Hrabal édesanyjának, nevelőapjának és az életművében gyakran felbukkanó, habókosan bölcs tanítómesterének, Pepin bácsinak a fiatalsága elevenedik meg. „Chagall festészetének stílusa ihletett - írja Hrabal -, s a külső, szembeszökő eseményeket feljegyző és montírozó poétikát a vágy belső modelljével ötvöztem, és ez a vágy tette lehetővé, hogy egy fiatalasszonnyá változzam, a képzelet zseblámpájával bevilágítsak a múltba, és megjelenítsek egy életszeletet, melyből szövegbe menthető egy gyönyörű asszony, akit elnyelt a könyörtelen idő.”

A képzeletbeli középnyugati kisváros, Zenith szülötte, Sam Dodsworth ambiciózus, sikeres autótervező és üzletember. Fiatalon házasodik, a felesége a bájos Fran. Sam ötvenévesen eladja autógyárát, majd a feleségével, régi álmukat valóra váltva, európai körutazásra indulnak. Az utazás - melynek során megfordulnak Angliában, Franciaországban, Olaszországban és Bécsbe, illetve Budapestre is eljutnak - jóval hosszabbra nyúlik a tervezettnél, ugyanis Fran annyira megkedveli az európai életstílust, hogy nem kíván visszamenni Amerikába. Egyre nagyobb lelkesedéssel merül el a társasági életben, míg Sam továbbra is inkább turistaként viselkedik az európai városokban, és időnként rövidebb időre visszatér Amerikába, mert nem mond le a tervéről, hogy majd új vállalkozásba fog. Kapcsolatuk lassú, de átható változásnak indul. A regény, amelyet a szerzőtől már megszokott hol finom, hol erőteljesebb szarkazmus hat át, nemcsak egy házasság története, hanem az amerikai és az európai gondolkodás, életforma, életfelfogás különbségeinek pontos és szellemes rajza is. Kedvelt témáját, az amerikai provincializmust Sinclair Lewis a Dodsworth-ben nem a középnyugati kisváros szociografikus leírásában mutatja be, hanem a - szintén roppant kritikusan ábrázolt - európai színpompával való összehasonlításban.

Szerintetek az boldog, aki nem birtokolja azt, amit akar?" Tagadóan válaszoltak. "Hogy is van ez? Mindenki boldog, aki birtokolja azt, amit akar?" Erre anyám így szólt: "Ha jó az, amit bírni akar, akkor boldog, ha azonban rossz dolgot akar birtokolni, még akkor is szerencsétlen, ha tulajdonában van." Boldogan rámosolyogtam: "Anyám, a filozófia fellegvárát hódítottad meg! Mert kétségkívül csupán a szavak hiányoztak hozzá, hogy ugyanúgy fejezd ki magad, mint Tullius. A Hortensius-ban, a filozófia dicséretéről és védelméről írott könyvben ugyanis ezt írja: 'Íme, ezt állítják azok, akik bár nem filozófusok, mégis serények a vitatkozásra: mindenki boldog, aki úgy él, ahogy akar.' Ez természetesen hamis állítás. Mert valamilyen meg nem engedett dologra vágyni az maga a legnagyobb szerencsétlenség. Kisebb boldogtalanság, ha nem kapod meg azt, amit akarsz, mint ha olyat akarsz megkapni, amit nem szabad. A visszás akarat több rosszat hoz magával, mint amennyi jót a szerencse." E szavak hallatán oly lelkesedés fogta el, hogy csaknem elfeledkeztünk asszonyi voltáról és azt hittük, valamilyen híres férfiú ül közöttünk."

"Van pápánk!" - hangzott fel 2025. május 8-án, csütörtök este a Szent Péter-székesegyház középső erkélyéről, miután a Sixtus-kápolna kéményéből fölszállt a fehér füst. XIV. Leó néven új egyház- és államfő foglalta el trónját a Vatikánban. Robert Francis Prevost az Ágoston-rend első pápája, az első egyházfő, aki az Egyesült Államokban született, egyben az első perui állampolgársággal rendelkező vatikáni államfő. Az amerikai kontinensről másodikként érkezett pápa a húsvéthétfőn elhunyt argentin Ferenc után kezdi meg pontifikátusát. De vajon eszméiben is követi elődjét, folytatja megkezdett reformjait? Hogyan viszonyul a nők szerepvállalásához az egyházban? Hát az egynemű párok kapcsolatához, frigyük megáldásához? Mi az álláspontja a papok által elkövetett szexuális visszaélések kezelését érintően? Esélynek vagy veszélynek tartja-e az egyház szempontjából a mesterséges intelligencia térnyerését? Mindezekre a kérdésekre választ találunk ebben a villámgyorsan, nagy tájékozottsággal és alapossággal megírt portrékönyvben - amiből még a pápa öltözködéséről és kedvenc sportjáról is értesülhetünk a világ- és egyházpolitikai összefüggések mellett. A szerző, Rónay Tamás elismert Vatikán-szakértő, külpolitikai rovatvezető. XIV. Leó a negyedik pápa, akiről monográfiát írt - méghozzá a megválasztása utáni tíz napban.

BÓDIS KRISZTA (1967) író, pszichológus, filmes. Létrehozta a Van Helyed Alapítvány-t, fölépítette és vezeti a Van Helyed Rendszer-t, amelyben intézményeket és komplex szolgáltatásokat működtetnek annak érdekében, hogy a mélyszegénység újratermelődését megakadályozzák. Társadalmi aktivitását alkotásközpontú szemlélet és módszertan jellemzi. Nemzetközi figyelmet keltő tevékenysége elismeréseképpen háromszor ítélték neki a Tolerancia-, kétszer az Emberség díjat, 2010-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2013-ban Raoul Wallenberg-díjjal tüntették ki. Tüdős Klára életéről szóló Istenhegy trilógiájának első kötete, a Kisasszonyképző 2022-ben, második kötete, a Korzón a pokolba 2023-ban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, a Kapszula Könyvtár sorozatában pedig Kemény vaj című regénye, amely egy a társadalom legkiszolgáltatottabb, legszegényebb, leginkább kirekesztett rétegéből származó fiatal lány felnövéstörténete.

Jongdzsu kiégett, pedig megvolt mindene, ami miatt sikeres és szerencsés emberként tekinthettek rá a szülei, barátai, kollégái, és ami miatt neki magának is sikeres és boldog emberként kellett volna tekintenie önmagára: lendületesen induló karrier, házasság és mozgalmas, izgalmas élet Szöul világvárosi forgatagában. Azután valahogy egyik napról a másikra kifogy belőle a lendület, az erő: egyre többször, egyre hevesebben jut eszébe régóta eltemetett gyermek- és ifjúkori álma, az, hogy könyvek között él, hogy van egy saját könyvesboltja. Végül vesz egy hatalmas levegőt, összeszedi a bátorságát és nekirugaszkodik, maga mögött hagyja a régi életét: felmond a munkahelyén, elválik a férjétől, kiköltözik Szöul egyik csendes, Hjunam-tong nevű külvárosi negyedébe, és megnyitja a könyvesboltját. Olvas, dolgozik, tanulja és figyeli a boltját, saját magát és legfőképpen az embereket, akiket kezdetben a véletlen sodor be hozzá, később viszont már az a békés és barátságos hangulat, amely révén a boltja hívogatón otthonos és megnyugtató szigetként várja és fogadja be a nagyváros űzött lelkeit, hogy ők is rájöhessenek: az irodalom, a könyvek ereje szinte kimeríthetetlen, és soha nem késő megállítani a rossz irányba kanyarodó cselekményt és elölről kezdeni mindent. Tiszta lappal.

A XIX. és XX. század fordulóján járunk. Panama párás levegőjében a változás feszültsége vibrál. Egy letűnő és egy születőben lévő korszak határán állunk, a senki földjén. Ahol ma még talajt érzünk a lábunk alatt, ahol ma még hegyek vonulnak büszkén, holnapra eltűnik minden, és a víz veszi át a hatalmat: két összeömlő óceán hullámai mossák el a múltat. Ez a gyönyörű és kissé ijesztő kép adja Cristina Henríquez egyszerre nagyszabású és bensőséges hangulatú regényének hátterét. Az író visszafogott eszközökkel ragadja meg a Panama-csatorna építésének feszített tempóban zajló, hatalmas tömegeket megmozgató, egyszerre felemelő és embertelenül kegyetlen munkálatait. A Panama-csatorna az emberiség történetének egyik, ha nem a legnagyobb mérnöki teljesítménye, ám a felépítéséről szóló nagyszabású regény a gazdasági, politikai nézőpont helyett elsősorban a történet emberi oldalára helyezi a hangsúlyt, azokra a történelemkönyvek lapjain meg sem említett szereplőkre, akiknek a mindennapi életéről, a sorsáról, a megélhetésért, a boldogságért, a szeretetért, az érvényesülésért a vívott küzdelméről nem sokat tudtunk mind ez idáig. A Panama - Átjáró a végtelenbe című regényben egy távoli korszak és világ ölt testet: emberek, tervek, álmok, sikerek és kudarcok vonulnak előttünk, és olyan mesés gazdagsággal kavarognak a sorsok, hogy nem is a történelem néz vissza ránk e bámulatos regény lapjairól, hanem maga az élet.

Az ország népszavazásra készül, amelyen arról döntenek a polgárok, kötelezővé váljon-e az empátiateszt. Lehetne magyar történet is, de ez Izlandon játszódik a közeli jövőben, és négy szereplő markánsan különböző hangvételben előadott, számos ponton egymásba kapcsolódó elbeszéléséből bontakozik ki. Mindannyiuk életét meghatározza a forradalmian új, az egyén együttérző képességét mérő, az antiszociális viselkedést kimutató empátiateszt, amely jelöltekre és jelöletlenekre osztja a társadalom tagjait. Akik vállalják és sikerrel teljesítik a tesztet, jelöltté válnak, nagyobb biztonságot és bizonyos kiváltságokat élvezhetnek, de ez a személyiségi jogok csorbulásával jár. Az emberek többsége már elvégezte a tesztet, "megjelölte" magát, és bekerült a mindenki számára hozzáférhető országos adatbázisba.