Európa Könyvkiadó strana 6 z 123

Ez a könyv, pontosabban mostani új kiadása, több okból kivételes állomás írói életutamon: elsősorban amiatt, hogy míg készült, szüntelenül azt éreztem, hasztalan tettem papírra, senkit nem fog érdekelni Szeredás Emerenc, még kevésbé az én nem is valami vonzó arcképemet rögzítő gyónás, mely összetört tükörcserepekből egybetákolt keretbe szorítja az írót és a megsérthetetlen, mégis megsértett igazságot. A mindig is mitológiai személyiségnek érzékelt Emerenc aztán megtette első csodáját: az első kiadás megjelenése utáni héten már nem volt kapható története, a könyv üzenetét, amelynél magánabb magánügy igazán nem volt elképzelhető, személyes ügyüknek vállalták fel azok, akik az írót élete minden buktatóján átsegítették: az olvasók. A sepregető öregasszony, aki ha teheti, mindenki útjából el iparkodott seperni a bajt, veszedelmet, áthágta a magyar határt, alakját éppúgy ismerik német földön, mint az Északi-tengernél vagy Svájcban, a Columbia Egyetem Kelet-európai Arcképek sorozatából holdtükör arcába nézhetnek az olvasni szerető New York-iak. Lakásomat vadidegenek keresik fel miatta, állnak az erkélyemen, ahonnan még látni egykori otthonát, kértek tőlem már fényképet róla és valami emléket Viola kutyáról. Az Európa Könyvkiadó is nyilván Emerenc ösztönzésére döntötte el, hogy mikor újraindítja a szerző életműkiadását, nem a pályakezdő Freskó megjelentetésével teszi, amikor az arénába visszatért fiatal író szenvedélyének lángjai először lobbannak a higgadttá modulált mondatok között, hanem Az ajtó-val, amely alkotója jelenlétét harmincnégy nyelven igazolja vissza a nemzetközi könyvpiacon. Testi anyámnak, Jablonczay Lenkének megépítettem a síremlékét a Régimódi történet-ben, negyedszázad eltelte után nem hittem volna, hogy lesz még egy kifizetetlen adósságom. De lett, s ennek kiegyenlítése Az ajtó: halott anyám kezéből Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását. Mindent értett bennem, jobban eltájékozódott életem zilált szálai között, mint én magam. Becstelen adósa volnék, ha én el nem mondtam volna róla azt, amit meg én tudtam.

"A görögök és rómaiak híre szerint a holtak az Alvilágba jutnak, ahová sose hatolhat napsütés. (...) Akinek életművemet köszönhetem, akiket szerettem, akik szerettek, vagy akikhez valami módon kötődtem, mind ott vannak már. Van aranyágam, az Ajtó Emerencének sírján hajtott gallyacska, érettségi ajándékul kaptam egy római rézpénzt, de sem illat füvem, se varázslisztem, varázsmézem, tulajdonképpen sütni sem tanultam. Pedig meg kell mondanom azoknak, akik adósa vagyok, hogy a történetekben, amelyek írógépemen születtek, valamennyien folytatják az életüket, hát megkísérlem az alászállást, mert nemcsak azokat kívánom újra látni, akikhez kötődtem, magamra is kíváncsi vagyok..."

Lala tündérkirályfi nemhiába a csodafügefa ajándéka: ő mindig mást akart csinálni mint ami egy tündérhez illik. Nyughatatlan, kíváncsi, szeret hegyet mászni, kopoltyú nélkül úszni, sőt a szabályokat megszegve még Tündérföld határán is túlmerészkedni. Különös viselkedésével egyre több gondok okoz Írisz királynőnek és a sokat tapasztalt főtündéreknek, s amikor egy napon emberekkel találkozik, akaratlanul is olyan bonyodalmakat indít el, amelyek egész Tündérország békéjét felkavarják.

Hogy Mozart zenéje és az ősi egyiptomi civilizáció milyen szorosan fűződnek egymáshoz - ez a gondolat szolgál Christian Jacq négykötetes Mozart-ciklusának alapjául, melyben az író feltárja a zenetörténet egyik legnagyobb zsenijének szellemi kalandját és titkos életét. Az író a valóságos hős, Wolfgang Amadeus mellé odakölti Thamost, Théba ifjú grófját, aki Egyiptomból indul el, hogy megkeresse a világot a káosz széléről visszarántani hivatott Nagy Varázslót. Szabadkőművesek segítik, mígnem találkozik a szépreményű koncertező fiúval, akihez hozzászegődik őrző angyalaként, művészi lelkiismereteként.

Malevil egy dél-franciaországi várkastély neve, melyet még a XII-XIII. században építettek az angolok egy sziklafal védelmében. E kastély borospincéjében hét ember tartózkodik, amikor atombombát dobnak le a földre, s bolygónkon jóformán minden szénné ég. Az életben maradók megpróbálják megszervezni a maguk új világát, hamarosan kialakul egy kedélyes, emberséges, demokratikus közösség. Már-már túlságosan is meséssé és idillikussá válna minden, ha nem derülne ki, hogy a malevilieken kívül egyéb csoportocskák is életben maradtak. És a különböző gondolkodású emberek felbukkanása elindítja az izgalmas és váratlan fordulatokban, kalandokban bővelkedő utópisztikus történetet.

"Ha az ember bátyja megöl valakit, az elég kemény", mondja a történet narrátora, aki az anyjával együtt valóságos médiasztár lett, miután a testvére lelőtt egy biztonsági őrt. Hogy miért? Mert talált egy pisztolyt, amelyben ráadásul három golyó is vo lt, és a biztonsági őr ok nélkül szemétkedni kezdett vele. Aztán beugrott egy kocsiba, amelyben hátul egy fiatal lány ült... és vele együtt elhajtott. S miközben őt a rendőrség üldözi, az öccsét és az anyját a tévések meg az újságírók: ez az új nagy sztori - ráadásul a gyilkos fiú gyönyörű, mint ahogy az anyja is, akinek egy magazin még azt is felajánlja, hogy meztelen képeket közölne róla. A fiú - már a lány nélkül, akivel elvesztette a szüzességét, s akibe talán bele is szeretett - végül egy tengerparti strandon találja magát. S körben mindenütt rendőrök... Ray Loriga 1967-ben született Madridban. Prózaíró, filmforgatókönyv-író és filmrendező. 1992-ben jelent meg első regénye - s attól kezdve egy új nemzedék kultikus írója lett. Az 199 5-ben megjelent Égből pottyantak már a nemzetközi sikert is meghozta Loriga, az író és filmrendező számára: a kisregényből 1997-ben La pistola de mi hermano (A bátyám pisztolya) címmel forgatott filmet.

"És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom..." - elmélkedik a regény hőse, aki kis pikolófiúból milliomos szállodatulajdonossá lett, majd a háború és a kommunista hatalomátvétel után vagyonát vesztve, magányos útkaparóként ismeri fel az élet halálosan keserű örömét. "Jól figyeljenek arra, amit mondok" - figyelmeztet bennünket újra és újra Hrabal; és mi figyelünk hökkenten, ámuldozva - ilyen történeteket nem tud más, csak ő, az örök csibész, a legszürrealistább realista, akinek szemében megszépül minden: mint a széttárt lábú szállodai örömlány virágokkal felcicomázott szőrdombocskája, olyan szépségesen tárulkozik ki előtte minden egyes megismételhetetlen sorsú ember. S ebben a hihetetlenül tobzódó szépségben és derűben mégis benne van a kor minden rettenete is: a nácizmusé, amely a tiszta, új német embertípus helyett borzalmas idiótát szül, és a kommunizmusé, amely a könyv lapjain fergeteges bohózatként jelenik meg.

Az agg, beteg, dúsgazdag Sternwood tábornok magához kéreti Philip Marlowe-t, a magánnyomozót: két fiatal, későn született lánya közül az egyik bajban van, szerencsejáték-adósságaival zsarolják. A tábornok nem is a pénzt bánja - azt szeretné, ha a zaklatások egyszer s mindenkorra abbamaradnának. Tehetne-e valamit ez ügyben Marlowe? A magánnyomozó megkedveli a zord hadastyánt, de rá kell jönnie: egyik lány sem éppen földre szállt angyal. A kisebbikből például mintha minden erkölcsi érzék hiányozna. A nagyobbik pedig nemcsak a pénzt szereti szórni a kártyabarlangokban, hanem jó útra tért hajdani szeszcsempész férje is eltűnt, nyomtalanul. És Marlowe megérzi, hogy a tábornok valójában imádott vejét szeretné előkeríttetni... Raymond Chandlernek ebben az első, 1939-ben megjelent regényében már minden együtt van, ami különleges életművét majd meghatározza: az emberi jellem ferdeségei, a pénz megrontó hatalma, piti és nagymenő bűnözők, kiábrándult vagy éppen korrupt rendőrök, az eszményt kergető magánnyomozó alakja - és egy lelketlen, mégis vonzó város, Los Angeles, amelyet talán ő rajzolt fel a legmaradandóbban az amerikai irodalom térképére. A mű korábban, más kiadóknál, Hosszú álom címmel jelent meg. A fordító eredetileg az Örök álom címet adta neki - ezt állítjuk most vissza.

Lew Archert, a magánnyomozót egy rejtélyes betörés felderítésével bízza meg az előkelő házban lakó Irene és Larry Chalmers. Az első számú gyanúsított, a fiuk, Nick eltűnik. Archer, miközben a fiút keresi, egy zűrös szőkeségre, egy köteg katonalevélre meg egy titokzatos csavargóra talál. Később egy hulla is előkerül a néptelen tengerparton

"Görnyedetten hevert hanyatt. Nagyon magányos volt, nagyon halott. A széf ajtaja tárva-nyitva állt, a belső rekesz zárjából kulcscsomó lógott. Egy fémfiók kihúzva. Üres volt. Valamikor pénz lehetett benne." Philip Marlowe, a magánnyomozó megbízást kap: egy kellemetlen, sőt taszító vénasszony azt akarja, hogy szerezzen vissza neki egy tizennyolcadik századi, ritka aranypénzt, az úgynevezett Brasher-dublont, amely néhai férje gyűjteményéből tűnt el nemrég. Ez önmagában pofonegyszerű lenne. Akkor kezdődnek a bonyodalmak, amikor Marlowe rájön, hogy akinek a kezén csak átment a Brasher, az egytől egyig igen rosszul jár, sőt a legtöbben meghalnak. Ez pedig egy magánnyomozónak rossz biznisz: ha Los Angeles-szerte hullákat hagy maga után, azzal csak felbosszantja a zsarukat. Így azután ha nem göngyölíti fel villámgyorsan az ügyet, könnyen a dutyiban találhatja magát - vagy ami még rosszabb, egy ládában a föld alatt. Idegbeteg titkárnő, pénzszóró aranyifjú, aki változatlanul szerelmes megszökött feleségébe, alvilági üzletemberré züllött huszadrangú hollywoodi színész, kóristalányok, piti és gyilkos bűnözők - akad-e köztük csak egy is, aki miatt Marlowe-nak érdemes vásárra vinnie a bőrét?... A regény korábban -más kiadóknál, más fordításban- "A magas ablak" címmel jelent meg.

Edward Deravenel kiderítette, kik és miért gyilkolták meg apját, öccsét, nagybátyját és unokatestvérét, és bosszút állt. Most már a Deravenel Vállalat feje, gyönyörű felesége van, hat szép gyermeke, kedves és okos szeretője, ő az élet császára. A világháború véget ért, a vállalat virágzik. De azért mégsem tökéletes minden: Elizabeth, a felesége mohó és féltékeny, pletykálásával sok bajt okoz. George, az öccse, a helyére pályázik, és igyekszik annyit ártani a testvérének, amennyit csak tud. Még szerencse, hogy a harmadik fivér, Richard mindenben Edward mellett áll. A színpad kész, jönnek a huszadik század húszas-harmincas évei, és olyan felfordulások következnek a kiterjedt Deravenel család életében, amilyenekre senki sem számít. Edward lányának, Bessnek és Henry Turnernek a házassága végre összebékíti a család két ágát. Fiuk, Harry pedig tiszta nagyapja, újabb szőke óriás, akinek már csak a fiú örökös hiányzik a boldogságához. Mire a könyv végére érünk, a világ a felismerhetetlenségig megváltozik...

Jean-Marie Gustave Le Clézio az élő francia irodalom egyik legnagyobb alakja. Mesésen áradó regénye - egy önmagát és gyökereit kereső, félig angol, félig francia fiatalember bolyongásainak története - két évszázad egyetemes és személyes históriájának lenyűgöző freskóját festi elénk. Emberi sorsok keresztezik egymást korszakokon és kontinenseken át, a francia forradalomtól a 68-as párizsi eseményekig, a mauritiusi rabszolgafelkeléstől az algériai háborúig, Nizzától Mexikóig, Londontól Mauritiusig. Forradalmak és háborúk, eszmék és személyes küzdelmek, megtalált és elvesztett álmok váltják egymást nemzedékek során át örök körforgásban.

Az őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyilkolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától...

A Foghíjak, Hrabal önéletrajzi trilógiájának harmadik kötete, a beérkezés krónikája. Az író, aki addig sorra-rendre az asztalfióknak alkotta műveit, a hatvanas évek közepétől szinte egyik napról a másikra híres lesz. Egymást követik sikeresnél sikeresebb kötetei, a Szigorúan ellenőrzött vonatok című film elnyeri az Oscar-díjat, ő maga tagja lesz az írószövetségnek, s tevékenységét a megújhodó Csehszlovákia felszabadult légkörében állami díjjal jutalmazzák. Ebbe a "karriertörténetbe" azonban éles cezúrát von 1968. augusztus 21-e. Hrabal a "felszámolás alatt álló írók" listájára kerül, kéziratait visszaadják a kiadók, ráadásul aggódnia kell személyes biztonságáért is. Hrabal kegyetlenül pontos portrét rajzol önmagáról. A zseniális ötlettel felesége nevében elkészült arcmás nem kíméli jellemének legkiáltóbb torzulásait és ellentmondásait sem. Ő az, aki mindig és mindenben "világbajnok" akart lenni, s akit közben a legnagyobb fokú kishitűség gyötör. Aki bátorságról és szabadságról papolt, s most reszketve, felfordult gyomorral lesi, nem áll-e meg kapuja előtt egy fekete autó. Aki könyörtelen és kegyetlen tudott lenni az emberekhez, s könnyekig meghatódik egy tejet lefetyelő cirmos macskakölyök láttán. Aki epeműtétje után bebeszéli magának, hogy rákja van, és meg fog halni, de azért a tepertőről és a rozspálinkáról sem tud lemondani, sőt a nyaralójuk melletti erdő minden odvas fájában elrejt egy-egy üveget, hogy biciklitúrái során legyen mivel felvidítania magát. Öngúny és önimádat váltja szüntelenül egymást ebben a portréban, amely éppúgy csupa ellentmondás, akárcsak a háttérként felrajzolt világ, ahol csúf és szép, útszéli és fennkölt keveredik elválaszthatatlanul. S ami igazán csúcsteljesítménnyé avatja a Foghíjak-at, az a Hrabalnál szokatlan formai kidolgozottság, tökéletesség.

"Totális realizmusnak" nevezte Hrabal azt az írásmódot, amelyre 1952-ben Jarmilka c. elbeszélésével talált rá, megszabadulva a szürrealizmus "képtelen metaforáitól", "szójegeceitől", kladnói vasmunkásként "fogta fel", hogy úgy kell írnia, "mintha riportban számolna be az emberekről, a beszédükről, a munkájukról s egyáltalán az életükről". Ez a kulcsnovella, a Jarmilka csak megcsonkított formában jelenhetett meg korábban, s így került be az 1977-ben kiadott Tükrök árulása c. kötetbe is. Most végre a csúnyácska munkáslány történetének teljes szövegét olvashatjuk, s a náci koncentrációs táborokról szóló hátborzongató oldalakat élesen ellenpontozza a "szocialista építőmunka" gunyoros ábrázolása.

"Néhány óra múlva felébredt, vagyis inkább felriadt. Tudta, hogy mi ébresztette fel - egy hangos nyögés, szinte kiáltás, valahonnan egészen közelről. És a következő pillanatban harsányan megszólalt egy csengő. Poirot felült, és meggyújtotta a lámpát. Most vette észre, hogy a vonat áll. Valószínűleg egy állomás. A kiáltás megijesztette. Emlékezett rá, hogy a szomszéd fülke Ratchetté. Felkelt, és kinyitotta az ajtót, éppen akkor, amikor a kalauz végigsietett a folyosón, és bekopogott Ratchett ajtaján. Poirot résnyire nyitva hagyta az ajtót, és figyelt. A kalauz még egyszer kopogtatott. Megszólalt egy csengő, és egy távoli fülke ajtaja fölött kigyulladt egy lámpa. A kalauz hátrapillantott. Ebben a másodpercben megszólalt egy hang a szomszéd fülkében franciául: Semmi baj. Tévedtem. Rendben van, monsieur. A kalauz elsietett, és bekopogott azon az ajtón, amely fölött égett a lámpa. Poirot megkönnyebbült szívvel visszabújt az ágyba, és eloltotta a villanyt. De előbb még megnézte az óráját. Nulla óra harminchét perc volt."