Európa Könyvkiadó strana 6 z 143

Orvosi ellátás a büntetőtáborokban, ahol az igazságtalanság, a szenvedés és a halál uralkodik? Bármilyen meglepő, a szovjet Gulag, amely 1930–53 között 18 millió ember munkaerejének kizsákmányolásáért és 2,5 millió haláláért volt felelős, mintegy 10 ezer orvost, ápolót és felcsert foglalkoztatott, hogy a fogvatartottak egészségügyi ellátását biztosítsa. Valójában persze azért alkalmazta őket, hogy az utak építésén, a fakitermelésben, a bányákban rettenetes körülmények között dolgozó, végletesen kimerült, lesoványodott, beteg rabokat életben tartsák, és további munkavégzésre kényszerítsék. Dan Healey történész a részben szintén fogoly egészségügyi személyzet élettörténetein keresztül mutatja be, hogyan küzdöttek az orvosok és a nővérek nap mint nap az elnyomó hatalommal, az ellátási hiányokkal és a teljes elszigeteltséggel. Hogyan alapítottak kórházakat, kezeltek betegségeket, gondoztak és tápláltak pácienseket, végeztek kutatásokat, neveltek tanítványokat, miközben maguk is megpróbáltak életben maradni. Az életben maradásuk pedig sokszor azon múlott, hogyan döntenek: őrzőik hatalmának és érdekeinek megfelelően engedelmeskednek vagy orvosi szakértelmük és etikájuk alapján cselekszenek? A kettő kizárta egymást. Ettől is olyan megrázó, egyben felszabadító emberi történeteiket olvasni.

„Lefekvéskor, telefon helyett. Olyan szövegeket szerettem volna írni, amik néha megmelengetik, vagy legalább óvó kezekkel fogják körbe egy kicsit az olvasó szívét. Megeshet, hogy közben össze is szorítják azt a bizonyos szívet – ez történhet ügyetlenségből, vagy csak a dolgok természetéből fakadólag, de ez talán nem baj. Azt hiszem, ilyen embernek lenni és embernek lenni ugyan nehéz, de mindig érdekes - és többnyire jó” – mondja első novelláskötetéről a szerző. A személyes intimitástól a társadalmi sorskérdésekig terjedő spektrumon helyezkednek el a szövegek. Hangulataik is sokfélék: a kétségbeeséstől a groteszk szarkazmuson és a frivol humoron át a beletörődés elégikusságáig és tovább – a szolidaritásig, a szeretetteli humánumig. A létezés különböző szintjein érzékelhető gyarlóságaink érdeklik, elénk tárja rendszereink romlását, köz- és magánerkölcseink sötét foltjait. A társadalmi szintű krízisek és az egyéni csődhelyzetek mellett fontosnak tartja, hogy kiutakat mutasson: egy kinyújtott kéz, egy segítségkérés vagy egy túlvilági újrakezdés esélye, a nem emberi világba menekített emberség vigasza, az elengedés, a felülemelkedés gesztusai segíthetnek át minket ebben az idegen, ijesztő és ellenséges világban a Németországban élő, de Magyarországtól soha el nem szakadt író szerint ezekben a 21. századi egypercesekben. Konokul keresi a méltóság megőrzésének lehetőségét, miközben csúszunk, zuhanunk, együtt, összekapaszkodva.

Amerikát egy totalitárius kormány uralja, és a mindenre kiterjedő, mindent átszövő Hálózat tartja az irányítása alatt. A társadalom kétpólusú. A rendszer csak a gazdagoknak kedvez, akik elzártan élnek a belváros jólétet árasztó épületeiben. A város déli részén, a Csatornától délre, Co-Op Cityben csaknem négymillió munkanélküli tengődik reménytelenül kitaszítva és kilátástalanul, embertelen körülmények között. De éljen akár a hatalmas, szennyezett nyomornegyedekben, akár a gazdagok erődszerű toronyházaiban, minden amerikai a törvény által előírt, kötelező szórakoztatásnak hódol: ül az ingyenes televízió előtt, és bekapcsolódik a nemzet kedvenc vetélkedőibe, amelyekben az emberek az életüket teszik fel a hatalmas vagyonért cserébe. Ben Richards végső elkeseredésében játékosnak jelentkezik a legkegyetlenebb vetélkedőbe, A menekülő ember-be. A szabályok roppant egyszerűek: száz dollár minden óráért, amit szabadon tölt, némi menekülési pénz, tizenkét óra előny. Ha harminc napig kibírja, övé a nagydíj – egymilliárd dollár. De ha elkapja az embervadász-kommandó, megölik. És mindezt élőben közvetíti a tévé: mindenki őt figyeli, és hajlandó feladni a jutalomért cserébe. Richards aláírja a szerződést, a visszaszámlálás elindul, és kezdetét veszi a játék – életre-halálra...

A Neurománia „visszaadja a szót a tudósoknak, és hozzáférhetővé teszi a munkájukat azok korlátaival, óvatosságaival együtt, hogy ne legyünk kitéve a torzító diskurzusnak, amely ideológiai vagy kereskedelmi okokból eszköznek tekinti az agyról folyó kutatásokat”. Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy szinte mindennek a magyarázatát az agyban keressük. Boldogságunk, érzelmeink, függőségeink, félelmeink, hiedelmeink, teljesítményünk, egyéni vagy kollektív képességünk a változásra – ezek mind csak neuronjaink kölcsönhatásának eredménye. De az agyról szóló egyre népszerűbb és egy szélesebb körű diskurzus – a neurománia – túl gyakran csak sommás vélemények, általánosítások, részigazságok, sőt hamis állítások árán valósul meg. Nem lehet minden problémát az egyénre és az agyára redukálni, és nem lehet az idegtudománynak és a kognitív tudományoknak olyan meglátásokat tulajdonítani, amilyeneket nem fogalmaznak meg. A „torzító diskurzus”, vagyis az aggasztó mennyiségű dezinformáció javarészt a közösségi média áltudósainak, a megtévesztő reklámoknak, a gátlástalan politikusoknak és egy általános jelenségnek, a tudománnyal szemben egyre erősödő bizalmatlanságnak köszönhető. A szerző ezért komoly figyelmet szentel a hiedelmek, tévhitek tárgyalásának és szigorú cáfolatának. A Neuromániá-ban arról is sok szó esik, mi az, amit nem tudunk, hol húzódnak a határok, mit remélhetünk a jövő kutatásaitól. De a jelenlegi ismereteink alapján, hangsúlyozza a szerző, azért is fontos a lehető legtöbbet tudnunk az agyunkról, mert akkor jobban fogjuk érteni a saját viselkedésünket, reakcióinkat, érzelmeinket – saját magunkat.

Gyűlöli a karácsonyt. A 80 éves egykori középiskolai tanárnő, Edie O’Sullivan az örökös kívülálló, aki még manapság is feltűnést kelt narancssárga hajával, lila nadrágkosztümjével és piros félcipőjével az angliai tengerparti kisváros utcáin, ugyanis kivétel nélkül a szeretet ünnepén veszítette el a hozzátartozóit. Azonban a nyugdíjas rejtvényguruként országosan ismert mogorva és pikírt rejtvénykészítő december 19-én nem várt ajándékcsomagot talál a háza küszöbén, benne egy kirakós játék vérfoltos darabjaival és egy üzenettel: ha nem tudja megoldani a rejtélyt, szenteste éjfélig négyen vagy talán többen is gyilkosság áldozataivá válnak. Versenyfutás kezdődik az idővel, ám a puzzle-darabok csak nem adják ki a teljes képet, és még Edie nevelt fia, a nyomozó Sean is felkerül a veszélyben lévők listájára. A Gyilkosság a karácsonyi expresszen után Alexandra Benedict újabb pörgős, rejtélyes és rejtvényes karácsonyi krimivel lepi meg az olvasókat, nem titkoltan és tiszteletteljesen Charles Dickens Karácsonyi ének című regényének szellemes megidézésével.

„A szerencsés Dick” – így nevezte valaki utolsó egyetemi évében Richard Divert, aki valóban a sors kegyeltje: rendkívül tehetséges, elbűvölő egyéniségű amerikai fiatalemberként ismerjük meg 1917-ben, amikor elkezdődik pszichiátriai karrierje Európában, „a háború utáni világ széttört univerzumában”. Egy barátja szerint épp a szerencséje a szerencsétlensége: „nincs más megoldás, mint összeszedni valami betegséget vagy kisebbrendűségi komplexust vagy szívbéli csalódást”. Ám Dick a magánéletében is szerencsés: beleszeret svájci kollégájának és barátjának gyönyörű – az apjával történt incesztus miatt szenvedő – betegébe, s vállalja, hogy nemcsak férje és szerelmese, de ápolója és biztonságot jelentő támasza is lesz. Nem dúlja fel ezt az idillt sem Nicole betegségének időnkénti fellobbanása, sem Dick és egy fiatal amerikai színésznő szerelme, sem az őket körülvevő bohém amerikaiak kisebb-nagyobb botrányai. A házassággal Dick ráadásul mesés vagyont is szerez, ami lehetővé teszi, hogy munkájának éljen, és barátjával ragyogó pszichiátriai klinikát létesítsen Svájcban. S miközben a gyönyörű fiatal pár éli az Európába települt gazdag amerikaiak fényűző életét, valami mégis megroppan Dick és Nicole kapcsolatában; talán a pénz kezdi ki a nemes értékeket, talán valami megfoghatatlan lelki mechanizmustól gyűlik föl a keserűség Dickben, akinek egyre kiszámíthatatlanabb viselkedését értetlenül figyeli Nicole, mert „évszázadok telnek még el, mire egy amazon végre képes lesz fölfogni azt a tényt, hogy a férfi kizárólag büszkeségében sebezhető meg, de ha ezt egyszer megroppantják, törékeny lesz az egész ember, akár a tojás”. Vagy talán csak Nicole betegsége, a világgal szembeni dühe szivárog át Dickbe, s amikor a páciens végleg meggyógyul, Diver doktor „szabadságának” az az ára, hogy örökké magában hordozza gyönyörű feleségének levetett-elhajított bánatát. Fitzgerald, az amerikai dzsesszkorszak legragyogóbb írója, aki A nagy Gatsby-ben az első világháború utáni évtizedek Amerikájának művészileg hibátlan regényét alkotta meg, ebben a művében is kegyetlen beleérzéssel ábrázolja az emberi lélek finom mozgatórugóit, az emberi tragédiákhoz – vagy épp a nem várt boldogsághoz – vezető különös folyamatokat.

Ez a regény keresi a fényt. Felkapcsolja a gyerekkor lámpáit és bejárja azt a valaha biztonságos világot, ahol még minden rendben volt. Apa, anya, nagyapa, nagymama - akkor még pont az volt, ami akarva volt. Csak később akar a gyerekkor szereplője valami mást. Másnak lenni, nem olyannak, mint akiket ismer. El akarom hagyni a biztonságot, oda akarok menni, ahol van szabadság, ahol nyitva a világ minden ajtaja. És odakerül, és elindul a vergődés, csatározás a tanárokkal, csatározás a felnőttekkel, különösen az apával, akinek ez a valaha sokat ígérő gyerek most a kudarc, a csalódás. Amint megjelenik a vágy, elvész a biztonság. Gimi, Budapest, egyedüllét. Sok ellenséges felnőtt és sok új barát. Az első nagy élményeket, az ismerkedést az önálló élettel egy félelmetes társ kíséri, a szorongás. Lesz-e belőlem valami, mondjuk ha más nem, legalább felnőtt? A regény folyamatosan átjár a biztonságból a támaszokat és segítőket vesztett kamaszkorba és vissza. Közben persze sokat nevetünk és néha sírunk is, de a fogainkat nem csikorgatjuk, mert a sors forgatagos eseményein könnyedén és boldogan siklunk, mert pontosan ismerjük, velünk is ez volt. És minden nehézség mögött felsejlik az az érzés, hogy de jó, hogy vagyunk. A csokimikulásos lány nyomot hagy a szíven, egy turistajelzést, hogy ne tévedjünk el, amikor magunkhoz akarunk közel kerülni.

Japánban, a világ legmagányosabb országában Kana, a fiatal kutató igyekszik megmérni az elmagányosodást. Ő csak tudja, mekkora is lehet - autista, és őt az átlagnál is jobban sújtja. Kanadában egy furcsa fiú megpróbál beilleszkedni az iskolában, elég kevés sikerrel. Ki hinné, hogy pár év múlva hollywoodi sztár lesz belőle? Ausztráliában egy vak, autista irodalomtörténész éppen a doktoriját írja Les Murray-ról, az első bevallottan autista ausztrál költőről. És mivel jókor van jó helyen, találkozhat is bálványával. Amerikában egy anya próbálja könnyebbé tenni beszédképtelen autista fia életét. De hogyan gyógyítsák meg az orvosok az elviselhetetlen hasi fájdalmait, ha nem tudja elmondani, hol és hogyan fáj? Kilenc különleges, az autizmusspektrumon élő ember életébe enged bepillantást Daniel Tammet könyve, Ausztráliától Franciaországon át Japánig. Van köztük matematikus, a Fields-érem kitüntetettje, aki átrándul a politikába is. Van gyilkosságokat kinyomozó detektív, akinek csak egyetlen esetet nem sikerült megoldania. Van iskolateremtő sebész, van sikeres regényíró, és van beszédképtelen autista, aki számítógép segítségével kommunikál. Mindannyian megváltoztatták a világ elképzelését az autizmus-spektrumzavarról. Daniel Tammet, aki maga is autista savant, sikerrel hidalja át a nemek, életkorok, bőrszínek és nemzetiségek alkotta szakadékot, hogy megmutassa interjúalanyai gazdag belső életét. Minden történet más, egyvalami közös csak bennük: ezek az emberek mind merészen, szabadon alakítják az életüket. A neurodivergens elme gazdagságát és szépségét tárja fel előttünk ez az életigenlő könyv.

Föld a láthatáron! Megnyugtató, felkavaró, egyben mámorosan szédítő érzés. Állandó élménye annak a hat űrhajósnak, akik a Nemzetközi Űrállomáson már hónapok óta végzik küldetésüket. Keringési pályájukon huszonnégy óránként tizenhat napkeltét és tizenhat napnyugtát csodálhatnak meg, miközben alattuk óceánok, kontinensek, sivatagok, gleccserek és hegyláncok suhannak tova, és városok éjszakai csillagköde jelzi: laknak odalent. Samantha Harvey Booker-díjas lírai elbeszélésében nemcsak a napi rutinját végző űrrepülő-legénység "lebegő családjának" gondolatai, álmai, érzései, vágyai jelennek meg rendkívül kifejező és szeretetteljes módon, de általuk az egész emberiség és kozmikus otthona múltjáról, jelenéről és valószínűsíthető jövőjéről is képet kaphatunk - képzeletünkben földöntúli hatást keltve.

Tom Sherbourne, az első világháború veteránja visszatér Ausztráliába, és munkát vállal egy szigeten, a szárazföldtől majdnem félnapnyira lévő Janus-sziklán a világítótorony őreként. Magával viszi fiatal és szerető feleségét, Isabelt. Magányos boldogságuk csak azért nem teljes, mert bármennyire is vágynak rá, nem jön a gyermekáldás. Isabel kétszer elvetél, egy babájuk pedig halva születik. Évekkel később a gyászoló Isabel a viharos szélben gyereksírást hall: partra sodródott csónakban egy halott férfi és egy élő csecsemő fekszik. Tom, aki a világítótorony őreként részletes feljegyzéseket vezet, és akinek szilárd erkölcsi elvei a szörnyű háborúban sem sérültek, azonnal jelenteni akarja a történteket. De Isabel szoptatni kezdi a kisbabát, és Tom kezdeti ellenkezése ellenére a sajátjukként tekintenek a csecsemőre, akinek a Lucy nevet adják. Amikor a kislány kétéves lesz, Tom és Isabel visszatérnek a szárazföldre, ahol kénytelenek szembesülni azzal, hogy a világon más emberek is élnek.

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele…” – így provokálja leendő olvasóját az egyik legismertebb, legtöbbet idézett angol regény első mondata. Az 1789-es forradalmat közvetlenül megelőző idők Franciaországára utal. A nevezett két város pedig Párizs és London. A két városon kívül szerepet kap két férfi is, akikre lesújtanak a francia forradalom rettenetes eseményei. Londonban az osztálya által elkövetett bűnök elől menekülő, azokat megtagadó fiatal francia arisztokrata, Charles Darnay és a züllött életmódot folytató angol ügyvéd, Sydney Carton ugyanabba a fiatal nőbe szeret bele. Darnaynak akarata ellenére vissza kell térnie Párizsba, és szembe kell néznie a terror anarchiájával. Carton sorsa végzetesen összefonódik riválisáéval, így a végső próbát neki is Párizsban kell kiállnia. A szerző által „legjobb történetének” nevezett regény erőteljes, eleven portréja a változásnak, a felfordulásnak, amely nemcsak a történelem menetét, hanem az egyének életét is alapjaiban változtatja meg. Charles Dickensnek (1812–1870), a XIX. századi angol széppróza óriásának ez a kései regénye ritkán hozzáférhető a magyar olvasók számára.

Elif Shafak új regényének központi motívuma a víz. Egyetlen vízcsepp útját követjük végig az ókori Mezopotámiától a 19. századi Anglián át napjainkig. A regény monumentális tabló: a vízcsepp révén összekapcsolódik múlt és jelen: az asszír uralkodótól, Assurbanipaltól indulva a viktoriánus Londonban élő polihisztor, Arthur Smyth életén át a huszonegyedik századi jazidi kislányig, Narinig követjük a víz útját. Shafak több szálon futó meséje a vízcsepp perspektívájából láttatja az emberiség történetét, köti össze a politikát, a kultúrát és a jelenkor legszorongatóbb kérdését, a fenyegető klímakatasztrófát. A Folyók vannak az égben azonban nem a rettegésről szól. Shafak azt mutatja meg, hogy a víz nemcsak természeti erő, hanem az emberiség állandó társa is, amely végigkíséri az irodalom és a kultúra történetét az özönvíz epikus meséjétől a Gilgamesen át napjainkig, s amely az idő folytonosságára és az ősök közelségére is emlékeztet minket.

„Mindannyian látjuk magunk előtt az autokrata állam karikatúráját. A képen az állam élén egy gazember a markában tartja a katonaságot és a rendőrséget, amely erőszakkal fenyegeti a lakosságot. Mindenfelé ádáz kollaboránsok, esetleg feltűnik a kép szélén néhány bátor másként gondolkodó. A huszonegyedik században azonban ennek a képnek már vajmi kevés köze van a valósághoz. Manapság az autokráciákat nem egy gonosz ember vezeti. A hatalmat bonyolult hálózatok gyakorolják, amelyek kleptokratikus rendszerekre, katonai, félkatonai, rendőri erőszakszervekre és propagandát, dezinformációt terjesztő, megfigyelést végző szakértői csoportokra épülnek.” Anne Applebaum új könyve elmélyült alapossággal tekinti át, hogy a „régi vágású” diktatúrákból autokráciákká váló rendszerek milyen ijesztő hatékonysággal dolgoznak a demokratikus világ meggyöngítésén. Az utóbbi évek, évtizedek hozadéka, hogy ázsiai, afrikai és európai országok hagyományos diktatúrákból autokráciákká alakultak, amelyek egyrészt profitalapon – is – működnek (innen a könyv címe), másrészt az ideológiai kérdésektől függetlenül az egymással történő folyamatos kooperációt is a rendszer fennmaradása feltételének tartják.

Agnes nem hisz a fülének, amikor egy nap azzal hívja fel a rendőrség, hogy Colette, a nagynénje elhunyt. Képtelenség! Colette három éve egyszer már meghalt, eltemették, meggyászolták, és azóta is ott nyugszik a gueugnoni temetőben... Legközelebbi hozzátartozóként neki kell azonosítania a holttestet, így a saját szemével győződhet meg arról, hogy ezúttal valóban Colette hagyta itt az árnyékvilágot. De akkor kit temettek el három éve? Miért akarta a nénikéje elhitetni mindenkivel, hogy meghalt? Izgalmas nyomozás kezdődik, és a Colette által kifejezetten Agnes számára készített hangfelvételek felbukkanásának, a régi barátok, a gyermekkori barátok vallomásainak, a hol fájdalmas, hol megmosolyogtató emlékeknek köszönhetően lassan összeáll a kép. Agnes végül nem csupán Colette titkait, a családja történetének addig rejtett fejezeteit ismeri meg, de a saját múltjával is szembenéz, sőt a válása óta reménytelennek érzett jelenét is sikerül újragondolnia. Valérie Perrin a maga sajátságos, könnyed, mégis gazdagon és érzelmesen áradó stílusával egy olyan izgalmas és fordulatos történet útvesztőjén vezeti át az olvasót, amelyben egyszerre van jelen a könnyes nosztalgia, a szelíd humor és a krimiszerű feszültség.

1938-ban járunk, a borúlátó jóslatok szerint Anglia lekésőbb 1941-ben háborúba lép Németországgal. George Bowling, a középkorú biztosítási ügynök kicsinyes feleségével és két gyerekével az angol alsó középosztály szürke életét éli London egyik jellegtelen kertvárosi negyedében. Tulajdonképpen azon a napon születik meg a fejében a nagy ötlet, amikor megkapja a műfogsorát. Nem sokkal korábban szép summa dugipénzre tett szert a lóversenyen, és kedvtelve fontolgatja, vajon mire költse. "Egy hétvége egy nővel, vagy csendben elcsepegtetni apróságokra, szivarra, dupla whiskyre, ezek merültek fel mint lehetőségek." De megpillant egy plakátot, amely az emlékezés különös logikája folytán felidézi benne a múltat. Harmincnyolc évet repül vissza az időben abba a kisvárosba, ahol született és férfivá érett, és emlékképeiből egy azóta elveszett életérzés és a szó minden értelmében lerombolt világ tárul elénk. Ebből a nosztalgiából fakad a "nagy ötlet", amely valójában sajátos kitörési kísérlet egy beszűkült életformából, és bár eleve magában hordozza a csalódást, az újabb illúziók elkerülhetetlen szertefoszlását, egy nagy utazás - mint mindig - a lélek belső útjaira is elvisz, és a cselekvés puszta ténye is megnyugvást ad George Bowlingnak, Orwell egyik legrokonszenvesebb alakjának.

Egy nem is olyan távoli, disztópikus jövőben Amerika kegyetlen időszak elé néz. A tizenhat éves Ray Garraty útnak indul, hogy részt vegyen a mentális és fizikai állóképesség legnagyobb próbatételén, az embertelen versenyen, a "Hosszú Menetelés"-en, amely évente megrendezésre kerül. Száz fiú éjjel-nappal egyenletes, óránként hat kilométeres tempóban menetel, megállás nélkül. A "díj" nem más, mint a győztes álma: bármi legyen is az, megkapja, élete végéig. A szabályok szigorúak, a tét óriási. Nincs célvonal: az utolsó talpon maradó ember nyer. A versenyzők semmilyen külső segítséget nem kaphatnak. Ha bárki lassít, nem tudja tartani a tempót, figyelmeztetésben részesül. Három figyelmeztetés kieséssel jár, örökre.