Európa Könyvkiadó strana 9 z 123

1988-ban, négy évvel Truman Capote halála után jelent meg először Gerald Clarke könyve, és tizenhárom héten át vezette a sikerlistákat. Az amerikai irodalom történetében még soha egyetlen író életrajza sem váltott ki ilyen tömeges érdeklődést, s ennek magyarázata Truman Capote írói karrierjének, sorsának, sikereinek és kudarcainak különös drámaiságában rejlik. Nagy történet, nagyszerűen megírva - nemcsak egy élet aprólékos rekonstruálása, hanem hasonló "tényregény" a tragédiához vezető összetett belső motívumok feltárása, mint amilyen Capote főműve, a Hidegvérrel.

A szerelem, öl, butít és nyomorba dönt - szokták mondani a sokat tapasztalt öregek, s ilyenkor általában egy bomba jó nőre gondolnak, aki tönkretett egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiút. De mi van akkor, ha egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiú - pontosabban kamasz fiú - szerelmének tárgya egy ócska, kimustrált, csupa rozsda autó? Egy húszéves, egykor ragyogó szépségű s még mindig elbűvölő alakú 1958-as Plymouth Fury, "akit" ráadásul Christine-nek hívnak? Nos, miután Arnie Cunningham libertyville-i középiskolás diák első látásra fülig beleszeret Christine-be, s őrülten, elvakultan, a végsőkre elszántan szembefordul szüleivel, egyetlen barátjával, sőt egyetlen barátnőjével is, hogy megszerezhesse, illetve megtarthassa "őt", a tétel minden kétséget kizáróan erre az esetre is igaz. Bonyolítja a helyzetet, hogy Christine, a féltékeny, vérszomjas dög, mindenkit elüldöz a fiú mellől. S valóban, ahogy Arnie-nak sikerül üzemképes állapotba hoznia az autót, egyre-másra rejtélyes módon és bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok bolydítják fel a kisváros békés mindennapjait. Bizonyítékok hiányában tétován tapogatózik a nyomozótiszt. Bizonytalan sejtésekkel viaskodik a jó barát, Dennis Guilder és a barátnő, Eligh Cabot is, akiket az egyre megfoghatatlanabbá váló szörnyű események magától értetődő természetességgel sodornak egymás karjaiba. Érzéki csalódás, a képzelet játéka csupán vagy valóság az az oszladozó hulla szagára emlékeztető bűz, amely hol halványabban, hol orrfacsaró módon Christine-ből árad? S vajon mi okozza azt az ijesztő változást, ami Arnie megjelenésében és viselkedésében végbemegy, attól kezdve, hogy Christine-t magáénak tudhatja? Talány és meghatározhatatlan rettegés mesteri adagolásával tartja fogva az olvasót Stephen King, akinek már számtalan regényét izgulhattuk végig.

A blues népe 1963-as első megjelenése óta a téma klasszikusává vált - s azért válhatott klasszikussá, a modern zenetörténet megkerülhetetlen alapművévé, mert Jones mély társadalmi és lelki vonatkozásaival együtt meséli el a spirituálé, a blues, a jazz, a boogie-woogie, a ragtime, a dixieland, a soul, a swing, a bebop, a rhythm and blues és a rock and roll kialakulásának szövevényes történetét. Amely egyben annak története is, hogyan lettek az Afrikából behurcolt rabszolgák amerikaivá, hogyan próbáltak alkalmazkodni új környezetükhöz, majd az ő gyermekeik és unokáik miként fedezték fel saját kulturális örökségük eredeti - és a szerző szerint a fehér ember számára sohasem igazán átélhető vagy másolható - értékeit.

Henri Troyat, az orosz származású francia regényíró és irodalomtörténész 1965-ben megjelent monumentális Tolsztoj-életrajza a halhatatlan életművet megvilágító ragyogó monográfiaként és egy izgalmas, ellentmondásos - és persze zseniális - alkotó ragyogó életregényeként egyaránt olvasható. Lenyűgöző a mű gazdagsága: a szerző szinte napról napra követi az életút minden apró és fontos eseményét és az író reagálásait; felhasználja Tolsztoj naplófeljegyzéseit, levelezését, a családtagok, barátok, kritikusok visszaemlékezéseit, az óriási Tolsztoj-irodalom eredményeit. A könyvből elsősorban az önmagával küszködő író személyiségének képe bontakozik ki: a katonatiszt-földbirtokosé, aki ugyanakkor jobbágyfelszabadítást hirdető reformátor, a gondos családapáé, aki ugyanakkor sehogy sem tudja létrehozni a családi harmóniát feleségével és gyerekeivel, a mélyen hívő emberé, aki egyben szektaalapító# és a világirodalom egyik legnagyobb alkotójáé, aki vallási-erkölcsi-filozófiai vívódásain keresztül eljut odáig, hogy haszontalannak tartja az irodalmat. Az életrajz kapcsán megismeri az olvasó az orosz életet, a kor orosz irodalmának és történetének problémáit és aktív szereplőit, a Tolsztoj-művek keletkezésének körülményeit. Troyat némely megállapításával vitába szállhat az olvasó - de ha elolvasta a könyvet, egy lángelme vívódásának felemelő tanulságaival lesz gazdagabb.

A Sötétség délben című regényével világhírűvé vált magyar származású író szerteágazó munkásságában kitüntetett helyet foglal el immár klasszikussá vált tudománytörténeti-tudományfilozófiai műve, az Alvajárók, amelyben az univerzumról alkotott kép változását, a csillagászat és a fizika kialakulását vizsgálja a babiloniaktól Newtonig. Miközben átfogó történelmi, tudományos és filozófiai ismeretekkel megrajzolja az adott korszak kulturális képét, és bemutatja azokat a kiválasztott személyiségeket - Kopernikuszt, Tycho de Brahét, Keplert, Galileit-, akiknek a tudományos gondolat fejlődése köszönhető, a szerző korszerű tudományképet sugall. "A tudomány haladását általában egyenes vonalú, józanul töretlen fejlődési folyamatnak tekintjük - írja -, holott nagyon is szabálytalan, olykor a politikai gondolkodás evolúciójánál is cikcakkosabb csapást követ. Különösen a kozmológiai elméletek fejlődése nevezhető - túlzás nélkül - a kollektív megszállottság és kiegyensúlyozott skizofrénia történetének, s az útvonalát meghatározó egyes felfedezések és felismerések inkább tűnnek egy holdkóros, mint egy elektronikus agy produktumainak. Amikor Kopernikuszt vagy Galileit lesegítettem a talapzatról, ahová a tudományos mitográfia állította őket, nem az volt a célom, hogy lealacsonyítsam őket, csupán hogy teremtő gondolkodásukba bepillantsak. Nem bánom azonban azt sem, ha a kaland melléktermékeként szembekerülök a legendával, mely szerint a Tudomány józan és szikár, a Tudósok pedig higgadtabbak és szenvedélyektől mentesebbek másoknál (aminek folytán a világ dolgainak irányításában vezető szerepet kellene játszaniuk), és képesek maguknak és kortársaiknak megfelelően racionális megoldásokat nyújtani a más eredetű etikai ítéletek helyett. Szándékom volt, hogy e bonyolult tárgykört az átlagolvasó számára hozzáférhetővé tegyem, de remélem, hogy az egyetemi ifjúság is haszonnal forgatja majd könyvemet."

A chamberlaini gimnáziumban közeleg az érettségi. A tizenhat éves, esetlen Carrie White-ot nemcsak bigottan vallásos anyja terrorizálja, hanem diáktársai - főként a lányok - gúnyolódásának is állandó céltáblája. Egy különösen megalázó esemény után a főkolomposokat megbüntetik, Carrie-ben pedig nőttön-nő az indulat, elégtételt akar venni az őt ért sérelmekért. Egyre inkább tudatosul benne, hogy félelmetes telekinetikus képessége micsoda hatalom! Elérkezik a nagy nap, az érettségizők bálja. Csodák csodája, a rút kiskacsa Carrie-t bálkirálynővé választják a csinos és népszerű Tommy oldalán. Ám néhány diák nem bír magával, a végsőkig meg akarják alázni a lányt, s szörnyű tervet eszelnek ki. Válaszként Carrie szabadjára engedi pusztító erejét, melynek nyomán kő kövön nem marad...

A címben szereplő hebehurgya Sam Shotter a rokonszenves Wodehouse-hősök sorát gyarapítja. Amerikából Angliába vetődött, kalandos múltú és további kalandokra kész fiatalember, aki egy kanadai újságkivágásban véletlenül megpillantott fénykép alapján szerelmes egy ismeretlen lányba. Hogy sikerül-e rátalálnia rejtelmes imádottjára, s hogy ezzel vajon befejeződik-e Sam hajmeresztő kalandjainak sorozata - minderről és még sok egyébről értesülhetünk ennek a fordulatos és humorral bőségesen át- meg átszőtt regénynek szívvidító fejezeteiből.

Az oroszok sok mindenben tehetségesek, de az istennek se tudják normálisan megszervezni a társadalmukat. Úgyhogy nincs mese, fel kell kérni valamelyik nagyhatalmat, hogy gyarmatosítsa Oroszországot. Természetesen a németek nem jöhetnek szóba, mert az túlságosan rendszerető nép, ráadásul még idegesek is, és a végén még kiirtanák a trehány oroszokat. Mondjuk Japánt lehetne megkérni Oroszország gyarmatosítására, és akkor végre minden rendbe jönne. Ilyen -meg egészen másféle (hol mélyen bölcseleti, hol pimaszul hányaveti)- eszmefuttatásokból áll Jerofejev "regényenciklopédiája", melyben szócikkeken keresztül szembesülünk a szerző mindig markáns (és olykor meghökkentő) nézeteivel az orosz lélek -meg az orosz történelem és kultúra- sajátosságairó l. S ugyanakkor ez mégiscsak regény, amelynek maga a szerző a főszereplője: vagy legalábbis az oroszságát gyűlölve szerető Író, aki folyton az átlagoroszt megtestesítő Tahót keresi, s aztán mindenféle aljas -vagy épp fennkölt- dolgokat művel vele. S a szereplők között vannak még állambiztonsági szakik (akik szintén Tahót keresik), meg Gregory Peck, aki útmutatót ír az oroszokról nyugati kémek számára, meg a felesége, Cécile (aki természetesen imád oroszokkal szeretkezni), meg egy kapafogú menyas szony (hogy az orosz nő is képviselve legyen). Különös könyv -mint Jerofejev minden műve-, amelynek elolvasása után jobban fogjuk érteni az oroszokat, sőt talán magunkat is.

Stefan Zweig legmodernebb regénye -amely nem távoli évszázadok hírességeit mutatja be az olvasónak, hanem saját kora, a két világháború közötti Ausztria kisemberét- valódi Bonnie és Clyde-történet. Hősnője Christine Hoflehner klein-reiflingi postáski sasszony, aki fellázad az örök igazságtalanság ellen, hogy értékes, becsületes emberek dohos szobákban, rosszul öltözötten kénytelenek élni és dolgozni, míg mások, náluk sokkal méltatlanabbak dőzsölnek. Christine erre akkor döbben rá, amikor gazdag a merikai nagynénje meghívja néhány napra egy előkelő svájci nyaralóhelyre. A fény, a csillogás, a könnyed, vidám élet persze elbűvöli Christinét, s amikor visszalökik a klein-reiflingi osztrák nyomorúságba, képtelen sorsába beletörődni. Orosz hadifogs ágból hazatért, hozzá hasonlóan nyomorult szeretőjével kétségbeesett lépésre szánják el magukat... Zweig az olvasóra bízza: gondolja-írja tovább a regényt: gazdagság vagy börtön vár-e erre a két emberre, akik úgy vélik, csak jogos jussukat akarják ki csikarni az élettől.

Kosztolányi Dezső regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd, fiatal Nerót azonban vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli meg kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölc sebbnek érzi önmagánál - üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak.

A nevem Sławomir Mrożek, de bizonyos körülmények miatt, amelyek négy évvel ezelőtt álltak elő az életemben, új, sokkal rövidebb nevem lesz: Baltazár. 2002. május 15-én agyvérzésem volt, emiatt lettem afáziás. Az afázia nem más, mint a nyelvhasználati képesség részleges vagy teljes elvesztése, ezt egyes agyi struktúrák károsodása okozza. Amikor visszanyertem a beszédkészségemet, és újra dolgozni próbáltam, Beata Mikołajko logopédus asszony azt javasolta, hogy a terápia részeként írjak egy új könyvet. Írás közben fokozatosan nyertem vissza az emlékezőtehetségemet. Ennek köszönhetően 2005-ben, amikor befejeztem a könyvet, már sokkal több eseményt tudtam felidézni, és le is tudtam írni őket. A könyv első, rövid része Mexikóban játszódik. Az olvasók emlékezetébe akartam idézni, amit már megírtam a Hazatérésem naplójá-ban, vagyis azt, mi történt velem 1990-től 1996-ig. A második részben arról számolok be, hogyan éltem gyerekkoromtól addig, amíg el nem hagytam Lengyelországot. Ebben a könyvben különböző ismert és kevésbé ismert emberekről esik szó, és azt is elmondom, milyen helyzetekbe kerültem életem során. Elképzelhető, hogy akaratlanul megváltoztattam bizonyos eseményeket, és másképp mutattam be őket, mint ahogy a valóságban történtek. Ez esetben kérem az olvasókat, legyenek elnézőek." (Baltazár, azaz Sławomir Mrożek)

Howard Belsey, a liberális beállítottságú angol művészettörténész Wellingtonban, egy Boston környéki kis amerikai egyetemen morzsolgatja pályafutása végnapjait. Afro-amerikai felesége, Kiki fúj rá, mióta tudja, hogy Howard csalja őt. Nagyfiuk, Jerome apja esküdt ellenségének, a Howardhoz hasonlóan Rembrandt-szakértő, ám ultrakonzervatív trinidadi- angol Monty Kippsnek a védőszárnyai alá húzódik, és beleszeret Monty gyönyörű lányába, Victoriába. Az igazi bonyodalmak és a nagy érzelmi sakkjátszmák akkor kezdődnek, amikor Monty egyszer csak felbukkan Wellingtonban, mint vendégprofesszor. Miközben Belsey és Kipps között dúl a bősz vita a pozitív diszkriminációról, a két feleség összebarátkozik, Zora Belsey egy fitala gettórapper karjaiba omlik, a legfiatalabb Belsey gyerek, Levi pedig egy csoport haiti menekült között véli megtalálni identitását.

Urania Cabral harmincöt év után látogat vissza "hazájába", a Dominikai Köztársaságba, pedig megfogadta, hogy soha többé be nem teszi a lábát erre a "vacak kis szigetre". De mégis látni akarja még egyszer utoljára azt a béna emberi roncsot, mellyé az egykor oly nagy hatalmú apja változott... Nem megbocsátani akar neki, mert úgy érzi, az apja bűnére nincs bocsánat, hanem a bűnhődését látni: magatehetetlen szenvedését, a riadt tekintetét, amikor szemére olvassa egykori tetteit. Urania látszólag sikeres életet él: jó nevű jogász az Egyesült Államokban, s még most, negyvenkilenc évesen is kívánatos nő - csakhogy férfi soha nem érintette a testét az óta a szörnyű éjszaka óta, amikor Trujillo, a Kecske, Dominika diktátora egy szűz kislány testével akarta felgerjeszteni lankadó vágyait... Miközben Urania újra találkozik apjával és rokonaival, visszatérünk az 1961-es esztendőbe, amikor Trujillót meggyilkolták. Vargas Llosa borzongatóan eleven képet fest egy diktatúra hétköznapjairól, elénk varázsolva a rendszert kiszolgáló és a zsarnoksággal különböző okokból szembeszálló alakokat... és persze magát Trujillót, aki élet és halál ura a szigeten, de a minisztereivel folytatott megbeszéléseken folyton a nadrágját nézi, nincs-e ott árulkodó vizeletfolt, mert egyedül saját testének nem tud parancsolni... és a történelemnek, amely éppúgy elsöpri őt is, mint más aljas, perverz diktátorokat, akik önmagukat isteni hatalommal ruházzák fel.

A visszaemlékezés plasztikusan mutatja be C. G. Jung személyiségét. Olyan ember áll az olvasó elé, aki mélyen átélte egyedi sorsát, igyekezett megérteni önnön lényét, és megvalósítani önmagát; a szó legteljesebb értelmében európai volt. Élete példázatos és keresésre ösztönző.

A könyv a századforduló Párizsában játszódik. Főhőse Blanche Wittman a világhírű pszichiáter, a Sâlpetriere kórház főorvosa, Jean Marti Charcot kedvenc betege, a hisztéria tüneteinek és kezelésének szentelt nyilvános bemutatók főszereplője. Charcot halála után Blanche "meggyógyul", és a későbbi Nobel-díjas Marie Curie asszisztense lesz. A laboratóriumi sugárfertőzés miatt életét tehetetlen nyomorékként fejezi be. Szinte haláláig naplót ír, s naplóinak három kötete, a sárga, a fekete és a vörös könyv, a "kérdések" könyvei, képezik a regényé alapszövetét. A csapongó, meditatív, személyes emlékekkel tagolt szöveg markánsan jeleníti meg a kort, a jellemeket, a helyszíneket, az ismert és kevésbé ismert személyiségeket (Freud, Jane Avril, Pierre Curie, Paul Langevin, Einstein...) és lassan beletorkollik a fő téma, a mindent legyőző szerelem megszólaltatásába. Blanche és Charcot, illetve Marie és Paul megindítóan szép és tragikus szerelmének történetét meséli el, melybe mesteri könnyedséggel szövi bele saját anyjának és saját (fél)árvaságának életrajzi motívumait, a század eszmetörténetének és tudománytörténetének kezdeti alakulását, a torz politikai gondolatok és az elvaduló, bigott tömegek indulatainak vészjósló jeleit. A zenei alapegységekből építkező regény Enquist egyik legszemélyesebb műve, Blanche és Marie pedig legemlékezetesebb, legnagyobb empátiával megírt két regényhőse.

Ben Mears, a sikeres író visszatér a Jerusalem's Lot nevű, isten háta mögötti kisvárosba, hogy "kiírja" magából itt szerzett gyermekkori traumáját: az 1930-as években a komoran a helység fölé magasodó Marsten-házba vonult vissza egy véres kezű gengszter, aki egy nap - látszólag minden indok nélkül - agyonlőtte feleségét, majd felkötötte magát. A gyermek Ben Mears egyszer beszökött ide, és meglátta a gengszter lógó hulláját, amely még évtizedek múltán sem indult oszlásnak... Az írónak azonban nem a nyugodt alkotómunka jut osztályrészül. Az álmos kisvárost mindinkább a megmagyarázhatatlan rettegés keríti hatalmába. Találnak egy akasztott kutyát, eltűnik két gyerek, s egyik este egy talpraesett kisfiú, Mark Petrie a szobája ablakában megpillantja az egyik - időközben eltemetett - gyermek vigyorgó arcát. Mark már-már enged a kísértet bűverejének, de azután egy keresztet tart feléje, aminek láttán a jelenés agonizálni kezd, és füstté válik. Ben, Mark és még néhány, mindenre elszánt helybéli megindítja élethalál-harcát a Marsten-ház titokzatos lakói ellen...