Európa Könyvkiadó strana 75 z 143

Hol lehet otthon az ember? Hogy maradhat tiszta úgy, hogy közben ne fogyjon el körülötte a levegő? Szeretheti-e az ember a hazáját, ha az éppen vajmi kevéssé szerethető? Csupa olyan kérdés, amely a korábbi Maalouf-művekben is fölmerül, s amelyeket mostanában a magyar olvasó is egyre gyakrabban tehet fel magának. A Libanonból elszármazott világhírű francia író, Amin Maalouf legújabb regényének főhőse a Franciaországban élő keresztény arab történész, Adam, aki az 1970-es években, a polgárháborús zavargások idején hagyta el hazáját. Adam húsz év múltán - egy haldokló egykori barát telefonhívására - hazalátogat, és megpróbálja számba venni, mi lett az 1970-es években egymástól elválaszthatatlan, baloldali eszméktől fűtött, idealista fiatalemberek sorsa. Hogyan csinált karriert elveit feladva az, aki otthon maradt? Hogyan él sikerei ellenére számkivetve az, aki a kivándorlást választotta? Apránként kirajzolódik előttünk egy valaha sokszínűségével tüntető, elbűvölő vidék megannyi súlyos társadalmi konfliktusa és jóvátehetetlen egyéni tragédiája. De Adam számvetésére is baljós árny vetül...

Gondoltál már arra, milyen lenne egyik napról a másikra otthagyni régi életedet? Magad mögött hagyni minden gondot, fájdalmat és rettegést? Senkitől el sem köszönni, és belevágni egy másik életbe? Nevet, sőt személyiséget cserélni? Emily Coleman sokáig azon kevesek közé tartozott, akiknek ilyesmi meg sem fordul a fejében: boldogan éldegélt szerető családjával egy szép nagy kertes házban. És nevelgette a kisfiát. Noha a múltja több generációra visszamenően kínosnál kínosabb titkokat rejtett, Emily jól boldogult a felnőtt életben. Nem így ikerhúga, Caroline, a nem várt, második gyerek, akinek túl kevés jutott az anyai szeretetből. Caroline labilis idegzetű felnőtté cseperedett, aki a gyermekkori mellőzöttség traumáját önpusztítással és féltékenységi játszmákkal igyekszik feloldani. Úgy fest tehát, hogy problémás húgát leszámítva Emily körül nagyjából minden rendben van. Míg egy napon mégiscsak fogja magát, az éj leple alatt felszáll a londoni vonatra, és otthagy csapot-papot. Itt kapcsolódunk be Emily történetébe. És nem fér a fejünkbe: miért? Miféle szörnyű titok lappang Emily végletes döntése mögött? "Nem találkoztam még olyan olvasóval, aki előre kitalálta volna a könyvem csattanóját" - nyilatkozta egy interjúban Tina Seskis, akinek letehetetlenül izgalmas, első regénye először digitálisan publikált saját kiadásként jelent meg, és így lett hatalmas siker...

Finoman erotikus és megindítóan kedves történet egy érzelmileg sérült alfahímről... Az excentrikus Molly Abberwick tea- és fűszerüzletet vezet, valamint néhai apja tudományos alapítványán keresztül ígéretes feltalálókat támogat. Elhatározza, hogy kirúgja tudományos szakértőjét, dr. Harry Trevelyant... Igaz, hogy Harry zseniális, jóképű és szexi, de sajnos arrogáns és basáskodó, egyszóval kiállhatatlan alak. Nem átallja például azt az ajánlatot tenni Mollynak, hogy kezdjenek egymással szerelmi viszonyt, amelyet ugyanúgy megtervezhetnének és irányíthatnának, mint egy tudományos projektet. Harry ráadásul rendelkezik bizonyos paranormális képességekkel... Molly egyre bonyolultabbnak érzi az életét, és mintha nem volna elég baja, valaki cseppet sem vicces tréfákat űz vele, és hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy az életére törnek... Jayne Ann Krentz a modern románc koronázatlan királynője - rajongói szerint az Ölelő karok a legelbűvölőbb regénye.

Aki megment egy embert, az megmenti az egész emberiséget, mondták a régiek. Aki megszeret egy asszonyt, az megszereti az egész asszonyiságot, mondom én. Férfitársam, a világ összes nőjébe kapaszkodsz, amikor az anyukádhoz bújsz, s ugyanilyen alapon a világ összes nőjével szerelmeskedsz, amikor azzal a kiválasztottal. Becsüld meg a lehetőséget. Sose feledd, hogy ők szülnek minket, ám amilyen pechesek, általában ők is temetnek el. Jól tesszük, ha komolyan vesszük őket. Ha figyelünk rájuk - nem úgy, ahogyan szoktunk, hanem úgy, ahogyan ők figyelnek ránk, meg a gyerekeinkre. A Sánta kutya időutazás egy asszonyi sorsban, valamint a huszadik század magyar történelmében, amelyet olyan könnyedén felejtünk el, amilyen nehéz volt átélni. Kevés híján száz év története került ebbe a regénybe, nagy időugrásokkal, és a szándék szerint női szemmel. Egy asszony élete mindig magában foglalja több férfi életét. Pasas(ok), férj(ek), fiúgyerek(ek). A nők már süldő lány korukban tudják, hogy a látszat ellenére rajtuk múlik minden. Amikor a férfiak egymásnak esnek, vetélkednek, háborúznak, a nőknek akkor is meg kell menteniük a világot. Nem mindig sikerül, hát legalább a családot. Ha az sem megy, a lélek tüzét s a reményt tartják életben, bármi áron.

Carmine Delmonico újra nyomoz. Holloman általában békés kisváros New York tőszomszédságában, elit egyetemének orvosi karán több Nobel-díj-várományos kutató is dolgozik. Most azonban egy őrült tartja rettegésben, aki kegyetlen módon megerőszakolja áldozatait. Miután egyikük fittyet hány a fenyegetésre, és feljelentést tesz a rendőrségen, a következő nőt holtan találják meg. Carmine Delmonico századosnak főhet a feje, mert eközben vandálok pusztítanak egy bevásárlóközpontban, rivális csoportok szítanak zavargásokat, emberrablás történik. Ráadásul a kapitányságon az egyik embere depressziós, a másik hanyagul végzi a munkáját, és a gyönyörű, de kíméletlenül törtető új gyakornok nemhogy könnyítené, inkább nehezíti a dolgukat. Ilyen körülmények között kénytelen minden rendelkezésre álló segítséget igénybe venni, beleértve a Sétáló Úriemberek elnevezésű polgárőrség különösen ügybuzgó egységét... A Tövismadarak, a Fűkoszorú, A gránitember, a Fortuna kegyeltjei és tömérdek más sikerkönyv sokoldalú szerzője, Colleen McCullough a krimi műfajában is profi, aki bármilyen témához nyúl, lebilincselő történetet kerekít belőle. Kevesen tudják róla, hogy mielőtt írónak állt, neurofiziológusként dolgozott, ez ugyanis az eredeti szakmája. Rokonszenves nyomozóját, Carmine Delmonicót a Hiányzó holttestek és a Túl sok a gyilkosság című regényeiből ismerhetjük.

"...gyere, Cerberus, ne üvölts, önmagamat is belegyúrtam a süteménybe." A görögök és rómaiak hite szerint a holtak az alvilágba jutnak, ahová sose hatolhat napsütés. Az ókor nagy hőskölteményei nem tartották lehetetlennek, hogy élő is átléphesse a halottak titokzatos világának érckapuját. Megrendítő élmény a holtakkal való találkozás, de az odajutást feltételek szabályozzák. Az alvilági révész, Charon pénzt kíván, fuvardíjat, a három torkon üvöltő, sárkányfarkú őrkutya, Cerberus varázsfűvel illatosított mézes süteményt. Ha az obulust kifizette, az eb megkívánta csemegét átadta az utas, szabad a közlekedés a Babits olyan jól ismerte aszfodéloszligetek közt, s az elszánt földi halandó meglelheti a maga halottját a Jajgatás tavánál, csak szorítsa az aranyágat. Akinek életművemet köszönhetem, akiket szerettem, akik szerettek, mind ott vannak már. Van aranyágam, Az ajtó Emerencének sírján hajtott gallyacska, érettségi ajándékul kaptam egy római rézpénzt, de sem illatos füvem, se varázslisztem, varázsmézem, tulajdonképpen sütni sem tanultam. Offát, Cerberus rituális süteményét majd összeállítom azzal, amim van, anyám alabástromfehérségének lisztjébe apám szeretete mézét gyúrom, s a szülővárosom feledhetetlen díszletei közt valaha sírt-nevetett hajdaniak sokízű, fűszeres személyisége elemeivel szórom meg gazdagon. Ha bízik bennem, kövessen az olvasó. Nem félelmes látogatás lesz ez az út, inkább olyan, mint egy nyomozás, míg kiderül, kinek árnya miképp épült bele egy író életművébe. A Jajgatás tava csendes, egyetlen árny se könnyezik, nincs itt félnivaló, se szomorúság. Az igazság, egy élet vagy életmű háttérzenéje sohasem szomorú.

"Éjjel és nappal, munkahelyen és utcán - harminchárom éves, de ma is úgy jár-kel a városban, hogy kocsányon lóg a szeme. Kész csoda, hogy egy taxi még nem lapította palacsintává, ahogy délidőben átkel Manhattan főútvonalain. Harminchárom éves, de ha egy lány keresztbe teszi a lábát a metró szemközti ülésén, ma is fixírozni kezdi!" Így vall magáról Alexander Portnoy, ez volna az ő "gyógyíthatatlan" betegsége, a Portnoy-kór. A főhős azonban egyszersmind kívülről is látja magát, és rendkívül szórakoztató módon, finom öniróniával ecseteli beteges megszállottságát. Azt mondhatnánk, hogy Woody Allenre hasonlít - csak hát Philip Roth Woody Allennél sokkal korábban, még 1969-ben alkotta meg ezt a figurát. A regény olyan átütő sikert aratott, hogy a "Portnoy-kór" az irodalmi körökön kívül is fogalom lett; ma már orvosi szakkönyvekben is előfordul mint szakkifejezés. "Maga a műfaj, az önmarcangolás legalább Szent Ágostonig visszavezethető, mivel azonban időközben Freud és a freudizmus kialakított egy sajátos szókincset a szakszerű lélekkibelezés céljára, a szalonbaloldali amerikai értelmiségi zsidó lett a téma mestere, és Herzog, Bellow, Malamud meg Woody Allen nagyon pontosan leírják a Portnoy-kórban szenvedők hátterét és álmait. Többek közt azt az elképzelést, hogy nekik is jut egy szerencsétlenné tehető szőke "siksze", mint Arthur Millernek Marilyn Monroe."

"Ölj meg, ha akarsz, de ne parancsolgass nekem!" A Setét Torony sorozatban - melynek negyedik kötetét tartja kezében az olvasó - a thriller koronázatlan királya a fantasy birodalmába kalandozik. Egy mitikus, történelem előtti - vagy utáni - varázsvilágba, amely idegensége mellett is ismerős a mesék és mítoszok mellett talán leginkább a nagy amerikai westernekből. A regényfolyam egyes darabjai önállóan is megállják helyüket, de együtt alkotnak kerek egészt, hoznak létre egy olyan teljes világot, amelyet sokan A Gyűrűk Urá-éhoz hasonlítanak. Roland és hűséges barátai sikeresen megküzdöttek Blaine-nel, a Monóval. Egy valaha civilizált, ám mostanra elpusztult városban szálltak le a bomlott számítógépagyú, egysínű vasútról. Roland elérkezettnek látja az időt, hogy pihenőjük közben elmesélje társainak múltját. Megtudjuk, miért kellett idő előtt elhagynia atyái földjét, Gileádot, s milyen küldetéssel érkezett Alain és Cuthbert barátjával a Külső Ívbe. Itt ismerte meg a gyönyörű és bátor Susan Delgadót, s egy csodaszép, szenvedélyes, ám tragikus szerelem története tárul elénk. A pihenő végeztével hőseink ismét útnak indulnak; céljuk a távolban magasodó, égbe nyúló tornyú, rejtelmes üvegpalota.

Anthony Burgess (1917-1993) leghíresebb műve, a Gépnarancs 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies konformitást kényszerítő Államról, amely a fiatalok számára életformává vált erőszak visszaszorítására az "agymosástól" sem riad vissza - holott ez az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen eszköze. Burgess riasztó, pesszimista látomásából Stanley Kubrick készített döbbenetes hatású filmet.

"Reménykedni a történelem végében - emberi dolog." (Samuel P. Huntington) 1989-ben, az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként adta közre Francis Fukuyama "A történelem vége?" című, mindössze néhány oldalas tanulmányát, és ezzel egy csapásra világhírű lett. Cikkek ezreiben vitatkoztak vele, a világ minden valamirevaló történésze és politikatudósa kifejtette véleményét az "endizmus"-vitában. Majd Fukuyama könyvben is megírta az elméletét, s kiderült, hogy filozófiailag alaposan végiggondolt, mély elemzés alapján jutott el a következtetéshez, miszerint a liberális demokrácia "az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja", "a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet". Azóta bármi történik a világban - terroristák rombolják le a Világkereskedelmi Központot, újabb háború tör ki valahol, valamilyen forradalom megdönt egy rendszert -, az újságírók szinte reflexből emlegetik Fukuyama óriási tévedését, aki naivan azt gondolta 1989-ben, hogy véget ért a történelem. Fukuyama legkomolyabb bírálója persze Samuel P. Huntington volt, aki szerint a jövő nem a liberális demokrácia diadalát hozza, hanem a civilizációk összecsapásait. A világeseményeket elnézve és átélve mintha Huntington állna nyerésre... Sőt a "liberalizmus" mára a világ sok helyén, sokak számára szitokszóvá változott. Alaposan megváltozott a korszellem a kilencvenes évek óta - de talán éppen ezért érdemes újraolvasni (vagy végre rendesen elolvasni) Fukuyama könyvét. Hogy jobban megértsük, mit veszíthet az ember, ha nem tudja megőrizni a liberális demokrácia értékeit.

"Ez az egész könyv egy variációs formában megírt regény. Az egyes részek úgy követik egymást, mint annak az útnak a szakaszai, amely a téma belsejébe, a gondolat belsejébe, egyetlenegy helyzet belsejébe vezet, amelynek megértése beláthatatlan messzeségbe vész előttem. Ez a regény Tamináról szól, és attól a pillanattól kezdve, hogy Tamina lelép a színről, Tamináért szól. Ő a regény főszereplője és fő hallgatója, az összes többi történet az ő történetének a variációja, és úgy fut össze az életében, mint valami tükörben. Ez a regény a nevetésről és a feledésről, a feledésről és Prágáról, Prágáról és az angyalokról szól."- írja könyvéről a Párizsban élő világhírű cseh író.

A légi háború a német irodalomban? Vagy inkább: a légi háború csöndje a német irodalomban? Mi ez a csönd, és mit takar? - teszi fel a kérdést Sebald. Csak az angol haderő egymillió tonna bombát dobott le a német városokra a második világháborús szőnyegbombázások során, és ezekben hatszázezer civil személy vesztette életét. Hogy lehet az, hogy ennek a nemzeti katasztrófának szinte semmi nyoma nem maradt sem a korabeli, sem a későbbi irodalmi alkotásokban? Vagy hogy az a néhány regény, amely mégis kísérletet tett a feldolgozására, nem jutott tovább a giccsnél, a közhelyeknél, a náci retorikára is jellemző dagályos semmitmondásnál? Miért nem jelenítette meg a légi háborút és annak következményeit a német irodalom sem rögtön, sem később? Talán szégyenkezésből? Feledés- vagy vezeklésvágyból? Vagy az átélt iszonyatos trauma béklyózta meg? Sebald azon túl, hogy rákérdez a korabeli beszámolók hiányának lelki és erkölcsi okaira, egyúttal el is végzi azt a munkát, amit a kortársak elmulasztottak: a maga szikárságában felkavaró írói nyelvén rekonstruálja, mit élhettek át az áldozatok életük utolsó pillanataiban, s hogy milyen borzalmak vártak a túlélőkre, akik közül sokan az őrületbe menekültek az emlékezés elől. Sebald esszéje nemcsak elgondolkodtat, de borzalmas láttató erővel meg is szólaltatja a csöndet.

Ez itt Amerika. Amikor melegszik a helyzet, a szabadság felülír minden mást. David Baldacci eddigi legmeglepőbb és legveszélyesebb megbízatására küldi Sean Kinget és Michelle Maxwellt, öt korábbi regényének főhősét. A titkosszolgálati ügynökből lett magánnyomozók különös körülmények között megismerkednek egy kamasz fiúval, akinek az apja bevetés közben életét vesztette Afganisztánban. Tyler kisvártatva kapcsolatba lép velük, hogy megbízza őket az igazság kiderítésével. Balsejtelmek gyötrik, és nem hisz a hivatalos szerveknek, akik azt közölték vele, hogy apja temetésén nem lesz koporsó, mivel nem maradt belőle annyi, amennyit beletehetnének. Tyler azt azonban elhallgatja, hogy gondosan megszövegezett e-mailben kódolt üzenetet kapott az apjától... az állítólagos halála után. Sean és Michelle nekilátnak, hogy felderítsék a rejtélyt, hamar kiderül azonban, hogy megint nagyszabású, bonyolult ügybe keveredtek, amelynek szálai a hatalom legmagasabb szintjére vezetnek. Minél mélyebbre ásnak, annál sötétebb üzelmek sejlenek föl előttük. És csakugyan életben lehet Tyler apja? Mi volt vajon küldetésének igazi célja? Lehet, hogy Tyler a következő célpont? Nyomozásuk során sokan és többször is kockára teszik az életüket, és nem mindenki olyan szerencsés, hogy megússza. A világ egyik legnépszerűbb thrillerszerzőjének regényei sorra a bestsellerlisták elejére kerülnek, és negyvenöt nyelven, nyolcvan országban több mint száztízmillió példányban keltek el.

A szeretet nem jön mindig erőfeszítés nélkül, néha csak később érik meg, fokozatosan nő cseppenként, ahogy az idő múlik. Isztambulban, a Cabal utcában áll a valaha jobb időket látott Bonbonpalota. Történetünk idején az utcát ellepi a szemét, a környékről ugyanis mindenki a Bonbonpalota melletti kert falához hordja a hulladékát. A lakásokban elviselhetetlen bűz terjeng, és mindent elárasztanak a bogarak, csótányok, tetvek, bolhák. Különös emberek lakják a bolhapalotát: az alkoholista egyetemi tanár, aki válása után harsány barátnője vállán lel vigaszt; a meleg ikerpár, Celal és Cemal, akiket gyermekkorukban elválasztottak egymástól, de felnőttként közös fodrászszalont nyitottak. Szintén a ház lakója Keménydió Metin és FeleségeNágya, akit a szinkronszínész Metin folyamatosan megaláz; az Égszínkék Szerető, aki nem tud mit kezdeni az élet nehézségeivel. Itt él még az idős gyűjtögető, Madame Néni, Higiénia Tijen, akinek kislánya tetves lesz, a kábítószerfüggő Sidar és kutyája, Gaba, az iskolás Muhammet és szülei, a cseppet sem mindennapi Lobbanékonytermészetűfi család, és persze Hadzsi Hadzsi, aki dzsinnekkel teli különös mesékkel traktálja az unokáit, őrületbe kergetve ezzel a menyét. E közösség életét bolygatja fel egy különös felirat, amely egyik reggel a kertfalon jelenik meg... Az isztambuli fattyú, a Szerelem és a Becsület szerzője a legolvasottabb női író Törökországban. Műveit több mint harminc nyelvre lefordították. A The Economist angol hírmagazin szerint a legjobb úton jár, hogy letaszítsa trónjáról Orhan Pamukot, és ő legyen a legkiválóbbnak tartott kortárs török szerző.

Egy zúzdában, két korszak határán játszódik a Túlságosan zajos magány: a nyomtatott és a bezúzásra ítélt könyvek korszakhatárán. Hőse, az önhibáján kívül, szakmai ártalom következtében művelt Hanťa harmincöt éve préseli és bálázza, díszíti-címkézi a műhelyébe ... Folytatás ›› pottyantott papírneműt. A hentesüzleti zsírpapírtól kezdve a bibliapapírra nyomott klasszikusokig mindent. Kihalássza és olvasgatja kedvenceit, Vincent van Gogh napraforgós reprodukcióival vagy egyéb hulladék poszterekkel díszíti a kész bálákat, és sörbe fojtja a világ dicsőségének mulandóságán érzett mélységes bánatát. Isten nyugosztalja az áldozatul esett húslegyeket, egércsaládokat és a bőrkötésbe csomagolt világmegváltó eszméket! Ámen. Ez az eredetileg 1977-ben, szamizdatban megjelent írás Hrabal életművében és nemzetközi megítélésében is korszakhatárt jelent, a legmagvasabb szövegei közt tartják számon. A gyöngéd barbár az 1968-ban öngyilkosságba menekült költő-festő barát, Vladimír Boudník halálának évfordulójára készült szöveg. Hrabal ars poeticája. "Kurva fix!" "Senki más nem fejezi ki úgy Prágát, mint Bohumil Hrabal. Csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával ötvözni." (Milan Kundera) Olvasson bele: Részlet a könyvből A(z) Gyöngéd barbárok (Könyv) szerzője Bohumil Hrabal.

Ilyen kötetet soha még magyar Christie-olvasó nem tartott a kezében: itt van mind a húsz Miss Marple-novella egyben. Miss Marple, az éles szemű és eszű vénkisasszony első pillantásra szelíd, porcelánkék szemű, kötögető idős hölgynek tűnik. De ha valaki gonosztettre ragadtatná magát, jól teszi, ha előtte körülnéz: nincs-e ott a környéken egy ártalmatlan külsejű, ősz hajú néni. Bár még ennyi elővigyázat is kevés: ha csak elmesélik Miss Marple-nek a megoldhatatlan bűnügyet, ő kibogozza. Húsz novella, húsz bűnügy, húsz könnyű ujjgyakorlat a világ leghíresebb detektívjének, sokórányi felhőtlen szórakozás a vénkisasszony rajongóinak.