Kossuth Kiadó strana 109 z 231

1972 nyarán jelent meg Fábri Péter első kis verseskönyve, a Fosztóképzőkkel. Az olvasók fölfigyeltek rá, hamar elfogyott. Ritkaság pedig, hogy ilyen fiatalon - 16-18 évesen - hódítson magának mai magyar költő olvasókat. Most, második kötete nyomdába adásakor sem töltötte még be a huszadik évét. Ez az új kötet igazolja az előző támasztotta reményeket, sőt érettebbnek, átgondoltabbnak bizonyul annál. A kimódolt formák gyakrabban váltakoznak lazábbakkal, szabadabbakkal. A lényeg azonban - az egészséges elégedetlenség, a tiltakozás a kispolgári fonákságok, a szemforgatás ellen - itt is változatlan. Pedig szó sincs holmi kedélytelen ifjú indulatoskodóról. Aki Fábri első kötetét ismeri, és aki különösen ezt a másodikat olvassa, szívesen konstatálja, mennyi kedvesség, "charme", virtuóz játékosság nyilatkozik meg a mind több reményre jogosító szerzőben.

Egy ?család, ahol sosincs helye a békének.Egy apa, aki mindenek felett állónak képzeli magát.Egy elhagyatott ház, amit a törvénytelenség és erkölcstelenség ural.Egy kocsma és egy lány – a megtisztulás zálogai. Orsolya cédasága gyerekkorában kezdődik, amikor anyja halála után az alkoholista apja az utcasarokra állítja, hogy míg a lánya fizetésért szeretkezik, ő lógathassa a lábát és ihasson. A lány kemény árat fizet ezért: iskolába nem járhat, a tanulástól eltiltják, nem lehet saját élete és szabadsága, apja teljes fogságában vergődik. Kezdetben beletörődik, hogy erre a sorsra hivatott, és igyekszik mindent megtenni a családi egység fenntartásáért, ám egy nap koppan a tégla a homlokán. Egy kis kocsmában meglát egy lányt, aki azonnal elsöprő vihart kavar Orsolya életében. Orsolya tart az idegen lánytól, de vágyik is rá, hogy beszélgethessen vele és végre valakinek kiönthesse a szívét. Ismeretségük akadozva alakul ki, de gyorsan mélyül a barátság, ezzel párhuzamosan Orsolyát egyre jobban beszippantja a félelem és fájdalom mókuskereke…

A Mackenzie fivérek gazdagok, befolyásosak, veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy nő sem éli túl, aki a közelükbe kerül. Sok pletyka kering róluk – tragikus erőszak, csillapíthatatlan vágyak, szeretők, botrányok.London, 1881. Az a hír járja, hogy Ian Mackenzie őrült, és veszélyes a nőkre. Betht mégis elbűvöli a Lord. A lány megérzi, hogy a férfi romlottsága és kivételes tehetsége ellenére segítségre szorul. Az ő segítségére. Beth mindent felad a férfiért. Életének egyetlen értelme, ha mégoly veszélyes is, Ian Mackenzie lesz. Semmi sem szabhat gátat izgatóan viharos és buja erotikus kalandokkal teli kapcsolatuknak…A Bestseller szerző, Jennifer Ashley romantikus, erotikus regénye több díjat nyert megjelenése évében. A Mackezie-sorozat különleges világa, szenvedélyes szereplői, fordulatos cselekménye és a sodró érzelmek magukkal ragadják az olvasót.

Csak a szemünket kell lehunynunk, hogy a mai balatoni hölgyeket elképzeljük a száz esztendő előtti szívhalászok helyére. A nő és a szerelem tulajdonképpen sohasem változik, mint ahogy az igazán nagy dolgok nem változnak a világon. Ugyanazok a hölgyek sétáltak száz év előtt a tópart platánjai alatt, akik manapság. Ott van közöttük a szívhalásznő, Fruzsinkának hívják, és szüleinek, valamint neki magának is az a feltevése, hogy nem tölti tétlenül a nyarat, szívet halász, ha még csak egyetlen szív van a Balatonban.

1901-ben az akkor már Nagyváradon újságíróskodó Ady Endre kritikus hangú jegyzetet írt az úgynevezett kanonok sor épületeiben elzárkózó és ott dőzsölő katolikus papok életviteléről, életmódjáról, de valójában a klérus ellen. Az egyház, az egyház nevében, ezt követően őt beperelte. Több mint két év telt el, amikor is végrehajtható ítélet született, amely Adyt háromnapos elzárásra ítélte. Bevonult. Éttermek versengtek azért, hogy ellátását biztosítsák. Az irodalomtörténet és a mai krónikusok számára sokáig hozzáférhetetlen volt az a dokumentum, amely most titokzatos úton előkerült. Hála és köszönet Tóth János muzeológusnak és Péter I. Zoltán írónak, akik feldolgozták, újabb ismeretekkel egészítették ki a csaknem százéves, eltűntnek hitt dokumentumot.

Elmondok egy történetet e könyv egyik történetéről.Tegnap (1988. április 20-án) délelőtt azzal a jó hírrel hívott föl a Szépirodalmi Kiadótól Károly Márta szerkesztő, hogy ideje fülszöveget írnom a könyvemhez.Én nagyon boldog voltam, és tökéletesen tanácstalan. Mit tudok még elmondani ezekről a történetekről, amit ők nem árulnak el magukról?Még mielőtt bármi is eszembe juthatott volna, ismét csöngött a telefon. Tamás volt az, a szakállába dörmögő clown, akivel két-három évvel ezelőtt barátkoztunk össze. Tudtam, hogy az utóbbi hetekben elég ramaty állapotban volt, és letoltam:- Mindig csak akkor jössz, amikor jól vagy. Tessék olyankor is jönni, amikor valami bajod van.- Nem, nem, olyankor nem szabad - válaszolta. - Olyankor itt van a Sátán. Meg is írtad te ezt egyszer. Néhány éve olvastam a Nemzetben egy írásodat, amiben, talán hetvenhétben, odamegy hozzátok az a fiú a Párizsi cukrászda előtt és azt kéri, hogy hallgassátok meg.- Igen, tudom, Kérdés volt a címe.- Az, az. És azt mondja nektek: „Ti meghallgattok! Ugye ti meghallgattok!? Ugye "ti meghallgattok engem?!"- Persze, emlékszem. Miért, te is ilyen kétségbeesett szoktál lenni, ha kiborulsz?- Én voltam az a fiú. Csak akkor még nem ismertük egymást.Azóta eltelt néhány hét. Egy este becsöngetett Tamás. Péterrel, színész-rendező barátommal éppen dolgoztunk.- Azt mondtad, jöjjek akkor is, ha baj van. Hát most baj van - mondta Tamás és bedülöngélt a szobába.- Ülj le, egyél. Vagy feküdj le a szomszéd szobában. Vagy mondd el, mi baj - mondtam neki.Se evett, se feküdt, se a baját nem mondta el. Csak belekötött Péterbe.Én pedig kidobtam.

Horn Gyula (1932–2013), a Magyar Köztársaság miniszterelnöke (1994–1998)."Így láttam én" – ez lehetne ennek a könyvnek a mottója, amelyben a korszak hiteles tanúja, a "Cölöpök" szerzője vall politikáról, emberekről, saját töprengéseiről, küzdelmeiről, amelyeket a parlamentben, a pártjában és a nemzetközi színtéren folytatott; ír azokról az eseményekről, tanácskozásokról, amelyeken személyesen részt vett, nyilatkozik az évtized azon szereplőiről, akikkel közvetlenül kapcsolatba került. Az újságolvasó állampolgár számtalan, eddig ismeretlen hazai és nemzetközi eseménnyel és történéssel találkozik ebben a rendkívül érdekes és olvasmányos visszaemlékezésben, amely 1999-ben heteken keresztül vezette a sikerlistát.

„Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák”, vagyis a XVI-XVII. század folyamatos háborúi nem kedveztek a művelődésnek, a kultúra virágzásának – valóban így van ez? A könyv, a lehetséges válaszok közül, az ország döntéshozóinak olvasmányműveltségét vizsgálva ad választ a feltett kérdésre, kiemelve, hogy az arisztokrata családok tagjai – az Istvánffyak, a Zrínyiek, a Bánffyak, a Nádasdyak, az Esterházyak és mások – a kortárs európai nemességéhez hasonló műveltséget szereztek maguknak. Ez az olvasottság segítette őket abban, hogy felelősséggel tudják vállalni a birtokaikon működő egyházak támogatását, iskolákat, nyomdákat, könyvtárakat hozzanak létre, udvaraikban mintát kínáljanak a civilizált élet, a kulturális ízlés és szórakozás elterjesztéséhez. A történelemről, a politikáról gondolkodva hozzák meg döntéseiket az ország újraegyesítését szorgalmazva, a lehetséges szövetségest keresve. Mert egyedül akkor sem ment.

Emmának és ikeröccseinek az a szerencséjük, hogy Gerry nagybácsikájuk kísértetiesen hasonlít Gerald Durrellre. Elég az hozzá, hogy Gerry bácsi a kertjükben landol Belladonna nevű léghajójával, és magával viszi a három gyereket, hogy felkutassák Gerry bátyját, aki két éve indult el afrikai tanulmányútra, de azóta nem adott hírt magáról. A keresésből aztán világ körüli utazás lesz. Gerald Durrell, a biológus szépíró rengeteg érdekes tudnivalót lop az izgalmas és humoros történetbe. Akad egyáltalán gyerek, aki az ismeretszerzésnek ne ezt a Durrell-módszerét választaná?

A tavasszal és nyáron frissen beszerezhető zöldségekre és gyümölcsökre építő receptgyűjteményt a korszerű táplálkozás jegyében válogatták. Otthon egyszerűen elkészíthető fogások, amelyekből teljes ételsorok állíthatók össze a levesektől a salátákon át a könnyű nyári vacsorákig és a desszertekig.

A kisregény a kortársi valóságról fest képet, pontosabban a Mikszáthot nagyjából egyforma erővel vonzó és taszító dzsentri életmódot veszi célba, leleplező leleménnyel. Hiteles szemtanúként számol be egy Sáros megyei esküvőről, s azt a folyamatot igyekszik bemutatni, miként teszi vakká a kívülállót egy jól megrendezett színjáték illúziója, s hogy miként kerekedik felül a kiábrándító valóság. A lecsúszott, de családját a hét vezér koráig visszavezető dzsentri nem csapja be önmagát a fényűzés, a gazdagság színlelésével. Itt mindenki pontosan tudja az igazságot, csakhogy ez a legkevésbé sem zavarja őket abban, hogy egy ábrándot teljes odaadással tudjanak eljátszani. Mikszáth elbűvölő belülállása (ő is szereplője a történetnek) vezet oda, hogy az olvasót is fogva tartja, megdermeszti ez a színjáték. Az ábránd varázslata azonban csak addig tart, míg a jól poentírozott kisregény vissza nem rántja olvasóját a valóság talajára.  

Hovanyecz László beszélgetőpartnerei között akad tudós, színművész, akadémikus, zenetörténész  és festőművész egyaránt. Ami az interjúalanyokban közös, az nem más, mint hogy valamennyien  a XXI. század társaság által alapított Hazám-díj kitüntetettjei voltak az elmúlt években.  A rövidke e-kötetek a Kossuth Kiadó Értékteremtők sorozatában megjelent írásokat tartalmazza. 

Az ?én moszkvai tartózkodásom óta eltelt, túlontúl eseményes három évtized életem tájképét nagyon sok sírral népesítette be, eseményekben, küzdelmekben, megrázkódtatásokban, fájdalmakban, reményekben és megvalósulásokban szédületesen bővelkedett- mégis, az idő múlásával egyre többet kell gondolnom a moszkvai VEGAAR egykori igazgatójára, a szőke, minduntalan el-elpiruló fiatal németre, Bork Ottóra, kiről az Egy regény a regényben oly sűrűn és nemegyszer csúfolódóan barátságtalan hangsúllyal történik említés. A jelenet, amikor a nyitott ajtón keresztül a titkárnőjével való beszélgetésemet hallva, ő, az igazgató szobájában, íróasztala mögé guggolva próbál előlem elrejtőzve láthatatlanná válni – ez a feledhetetlen élmény, illetve látvány ma, három évtized távlatából úgy rémlik fel előttem, mint valami kínos, de minden szónál beszédesebb jelkép. Kigondolni se lehetne kifejezőbb szimbólumot: a nagy vállalatnak ez az igazgatója, aki hirtelen elhatározással igyekszik összecsucsordova elbújni az ügyfele elől a tekintélyes íróasztal alatt – elbújni a cselekedet, a döntés, maga a létezés kockázata elől. Tragikus módon azonban épp ez volt a megvalósíthatatlan, a végül is megoldhatatlannak bizonyult feladat: nem lehetett letenni,és levegővé válni, nem lehetett úgy igazgatónak lenni, hogy az ember mégse legyen az, tisztséget viselni és ugyanakkor még elbújni is úgy, hogy azt észre ne vegyék.

,,- Kaphatnék egy vállról indítható atomtengeralattjárót?- Momentán nincs, uram. De ha megrendeli, a jövő hét közepére minden bizonnyal át is veheti. Szolgálhatok más egyébbel?- Igen. Korsó sört kérek.- Hétféle csapolt söröm van, a fehértől a feketéig, az édes-től a keserűig. Tizenkét fajta whiskym...De ha a tisztelt vendég rám hallgat... Ismeri a reklámversikét? Igyál Boldog Bulldog whiskyt, repetázzál, hogyha ízlik!" 

"- Ki kérdezett? Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem - idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene... - Ki kérdezett? Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész. Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk "jó napot!" és "ajánlom magamat" és "egészségére" és "van szerencsém" - és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó - s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt - s a szakadékon át a köd és káosz - egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége. - Ki kérdezett? Igaz is - ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett, írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam - véleményem volt errõl, meg amarról - szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra - ütemre és rímre -, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó... De ki kérdezett?" (részlet)

„A ?zokogó sofőrt megnyugtattam, aztán visszaküldtem a kamionba. Amíg a rendőröket várva a lány testére vigyáztam az út közepén, néztem a földet, és arra gondoltam, hogy talán megmentettem volna, ha jobban figyelek, és azt mondom neki, hogy ez itt nem az ígéret, hanem az igézet földje.” "Hallom, hogy a vak fiam beforduI az utcánk sarkán. A botjával veri a falat. Amúgy csöndben jön. Tudom, csak én hallom, minden este, amikor más senkise jár. De azt is, ha két vagy négy utcával arrébb megy szegény. Jó, hogy jön már. Azt hittem, sose látom többet. Sose szagol meg engem, sose matatja az arcomat." „Amikor hazaértem, nem volt otthon senki, csak a lány. Nem az, amelyiket hónapokkal előbb megismertem, nem az a kissé komikus csodanősténység, hanem a világ legszebb nője. (…) Fehér vászonruha volt rajta, de olyan, annyira egyszerű és mégis annyira ravasz, hogy nem takarta, hanem megmutatta a testét. Félmagas sarkú cipője volt, a szeme kifestve, de éppen csak. A haja olyan volt, mintha a szélcsöndben is lobogna.”