Magvető Kiadó strana 13 z 97

„Pár évtizede derítették ki a tudósok, hogy – állítólag – az univerzum anyagának kilencven százalékát nem atomok alkotják. De hogy mik alkotják, arról fogalmunk sincs. Vagyis a világmindenség kilencven százalékáról csak sejtéseink lehetnek, ugyanúgy, mint a túlvilágról. Verset pedig csak olyanról lenne »érdemes írni, amiről nem lehet beszélni.«” (Tőzsér Árpád) A metafizikának erről a kilencven százalékáról”, vallja a szerző, Fekete Vince. A Gyönyörű apokalipszis a prímszámokra épített négy ciklusával, a ciklusok közötti feleselő, koncentrikus szerkezetével, a kötet két hangsúlyos pontján pillérszerűen elhelyezett halálversével erről a saját, „véletlen univerzumról”, senkiföldjéről próbál tudósítani. Fekete Vince ezúttal is nagy műgonddal és kreatív játékossággal néz szét ezen a költészetileg is izgalmas területen, ahol egyszerre beszélhetünk – Mészöly Miklós metaforáival – „a tágasság iskolájáról” és a „pontos történetekről útközben”. A kötetre a filozófiai hangoltság, ontológiai érdeklődés mellett jellemző egyfajta ironikus ellenbeszéd is, amely egyszerre ölt testet szociografikus tablóversekben, természetleírásokban és akár személyes, vallomásszerű darabokban is.

A Vattacukor tizenegy elbeszélését - játszódjanak azok a mai Budapesten, a 80-as vagy az 50-es évek vidéki Magyarországán vagy a cári Oroszország távoli vidékein, íródjanak egyes szám első vagy harmadik személyben, legyenek hosszabbak vagy rövidebbek - egy fontos tartalmi elem és egy szintén lényeges formai megoldás köti össze: a novellák zöme a különböző életszemléletek összeütközéseivel és a családi viszonyokkal foglalkozik, a szülő-gyermek kapcsolat nehézségeivel, kivált amikor már a gyermek is felnőtt, illetve a családon belüli egyedüllét eseteivel, az elmagányosodás stációival. Azzal az állapottal, amikor az emlékek és az álmok maradnak elérhető közelségben, vagy épp azok lesznek a kapaszkodók. Ugyanakkor Rakovszky Zsuzsa epikájában nemcsak az az izgalmas, mi történik, hanem az is, hogy arról hogyan szerzünk tudomást. A Vattacukorban az olvasó legtöbbször közvetítőkön keresztül értesül a történtekről: a jó szándékú takarítónő a férjének meséli el egy idős hölgy felzaklató kálváriáját, egy baráti társaság tagjai egymással osztják meg barátnőjük halálának körülményeit, a nyugdíjas szovjet belügyi tiszt a bolgár tengerparton avatja be az ott nyaraló magyar fiatalembert rettenetes gyerekkorába. Mindegyik esetben közvetett közvetlenségben leszünk részesei a történeteknek: ettől a látszólagos távolságtól pedig még inkább érezhetjük azt, hogy mindez akár velünk is megtörténhetett volna.

A kötet elbeszélője és egyben főhőse Gyenes Judith: az 56-os mártír, Maléter Pál özvegye. A gyerekkori emlékek, a jómódú család mindennapi élete, majd a háborús évek megidézése után feleleveníti a korai felnőtté válás és munkába állás nehézségeit a család számára gyökeresen megváltozott világban. Újabb változást a nagy szerelem és a Maléter Pállal kötött házasság hozott. Közös életük azonban mindössze három évig tartott, férjét 1956. november 3-án letartóztatták, 1958. június 16-án kivégezték. Gyenes Judith életét ezután az aggodalom, a remény, a hivatalossággal folytatott harc, az emlékek ápolása töltötte be. Szomorúan, de emelt fővel állt férje koporsója mellett 1989. június 16-án a Hősök terén, az 1956-os mártírok újratemetési szertartásán. Küzdelmes életútjáról az 1956-os Intézet megbízásából Molnár Adrienne készített interjúkat 1998-ban és 2013-2014-ben. A kötetet számos ritkán látott családi fénykép és dokumentum illusztrálja.

Mit jelent életet adni, és mit jelent a világra jönni? Kiss Noémi különleges könyve magzatpróza. Az elbeszélések, monológok, jegyzetek és töprengések ritmikus sorozata a szülés-születés folyamatát járja végig a mesterséges megtermékenyítéstől a vajúdáson át az első születésnapig. Hol az anya, hol az ikerpár szemszögéből bontakoznak ki a szuggesztív történetek. A könyv egyszerre számol be a szülés élettani valóságáról és spirituális csodájáról, az anyaszült meztelenség állapotáról és a világba érkezés számtalan kalandjáról. A várakozás és a kiszolgáltatottság stációit ugyanúgy megismerhetjük belőle, mint a közösnyelv-keresés keserves-gyönyörűséges pillanatait. Az én és a te mellett kozmikus-banális módon megszületik a mi.Felszabadító olvasmány, amely a terhesség és a gyermeknevelés megannyi tabujával foglalkozik.

A nagy múltú antológia idén is az elmúlt év folyóiratterméséből válogatja ki a legfontosabb novellákat.

Magyary Ágnes fantasztikus fordulatokban gazdag regényében egy székelyföldi faluban furcsa biciklis idegenre figyelnek fel a helyiek, aki cilinderben, napszemüvegben, biciklisnadrágban és frakkban ül a drótszamáron, azonban a frakk alatt nem visel semmit. És ha ez nem lenne elég, még megáll az idő is, amely az 1700-as évek óta amúgy is csak araszolgatott errefelé. A falusiak megrémülnek, azt hiszik, az ördöggel van megint dolguk, aki már korábban is járt ezen a vidéken. Magyary Ágnes karneváli regényében helyben és időben vagyunk, pontosabban szabadon utazunk korok, tájak és figurák között a történelmi Magyarország kulisszái és legendáriumai között. Az egyik pillanatban még a 18. században járunk, aztán 1849 után, majd pedig Ady Endre korában. A szerző a történelem állandóságaival és variációival ugyanúgy játszik, mint az olvasó kíváncsiságával és fantáziájával; vagy éppen az archaikussal és a posztmodernnel. Az irodalmi utaláshálókban is gazdag szöveg mögül pedig kirajzolódik Közép-Európa jellegzetes, groteszk, mágikusan realista életvilága, sorsközössége. Mintha Gabriel García Márquez és Esterházy Péter írásművészete találkozna valahol Csíkban.

A fiatal brit irodalom egyik legígéretesebb szerzőjének regényében egy ghánai fiú felnövéstörténetét követhetjük végig délkelet-Londonban. Miután nem jut be az áhított zeneművészeti iskolába, apja javaslatára Stephen elkezd egy üzleti főiskolát a városon kívül. Hamar rájön, hogy az üzleti világ nem neki való, ezért visszatér Londonba, és séfnek áll egy családi barát éttermében. A főzésben megtalálja a szenvedélyét, ám közben meg kell küzdenie se-veled-se-nélküled kapcsolatával, apja rosszallásával és egy váratlan családi tragédiával is. A Kis világok minden érzékre ható regény apa-fiú kapcsolatról, hitről, a közösség erejéről, sok-sok zenével és izgalmas ghánai receptekkel.

Színhely: Palesztina, idő: 1947 nyara. A zsidók már gyökeret vertek a sivár, kiégett talajban, de a végső cél, a független állam megteremtése lebeg a szemük előtt. Az oda vezető út azonban nem könnyű: a világ minden tájáról érkező bevándorlók szembekerülnek a lakosság nagyobb részét jelentő arabok mellett a brit hadsereggel és közigazgatással is, miközben ők maguk ezernyi eszme hívei. Terrorakciók és ellenakciók, bosszú és áldozatvállalás, indulatok és érvek - rengeteg ellentmondás feszíti a harkovi orosz telepes, Avraham Bogatir napjait, aki családjával évtizedek óta küszködik darabka földjén a megélhetésért.A forró 1947-es év palesztinai eseményein keresztül az író tűpontosan érzékelteti azt az időszakot, amelyben Izrael Állam megszületett, és sejteti az ország máig ható, jövendő útját is.

„Egész úton azt nézed, / mi mindent hagytál magad mögött” - szólítja meg az Utószezon című vers beszélője Rékai Anett első kötetének olvasóját is.Mintha az elszakadás és a felszabadulás állomásait járhatnánk végig: a kamaszkor lezárását, az önálló élet indulásának fázisait, az újabb illeszkedési kényszerek nehéz és nonszensz szabályait, egy párkapcsolat függő játszmáit és az irodalmi nyilvánosság társas játékait. Rékai Anett a visszájáról látja a dolgokat, a vonat ablakában pedig ott van a tükör lehetősége is. Így lesz egyfajta utazás az egész könyv, váratlan váltókkal, feltételes megállókkal és szabad jelzésekkel.

Ancsel Éva, a neves filozófus, legendás tanáregyéniség 1989-1990-ben magnóra mondta az életét lányának, Gimes Katalinnak. A beszélgetések rendszertelenül folytak, s céljukról - mintegy tabuként - anya és lánya sosem beszélt. A vállalkozás végül töredékben maradt, de Ancsel Éva életének első, csaknem harminc évét - az 1950-es évek közepéig - többé-kevésbé részletesen feltárja. Emellett fennmaradt egy magnóra mondott vallomása a férjéről, Gimes Imre újságíróról. Ezek a szövegek indították arra Gimes Katalint, hogy könyvet állítson össze az édesanyjáról. Először olvasható itt Solymosi Zsuzsa szociológus mélyinterjúja, amely egy elsőgenerációs értelmiségieket kutató vizsgálat keretében készült 1979-ben. A továbbiakban néhány rádióműsor szövege és a korabeli sajtóban megjelent tematikus beszélgetések kaptak helyet: Ancsel Éva ezekben irodalomról, zenéről, pszichológiáról, oktatásról, a média szerepéről beszél. Szuggesztív előadói stílusa, árnyalt, plasztikus, nemegyszer önironikus fogalmazásmódja e beszélgetéseket - filozófiai műveihez és nevezetes "bekezdéseihez" hasonlóan - rendkívül élvezetes olvasmánnyá teszi. A lapokon felbukkannak a korszak ismert gondolkodói, az egyetemi élet és a politika szereplői, s reflektorfény vetül a hosszú XX. század rettenetes sötét és szürke korszakaira.

Bakos Gyöngyi rövidtörténetei napjainkban játszódnak, zömmel Budapesten, de akadnak olyan novellák is, melyekben a hősök Pozsonyba vagy Bécsbe utaznak. Míg más novellistáknál a karakterek vágynak az utazásra, addig Bakos Gyöngyi figurái sokszor inkább csak tervezik az utazást, sakkoznak a variációkkal, mérlegelik a következő lépést, ízlelik a lehetséges megszólalást. Akár azt is, hogy egyáltalán megszólaljanak-e. Hétköznapinak tűnő, mégis furcsává váló élethelyzetekben találkozunk velük: meglátnak egy ismeretlen embert az utcán, találkozóra hívnának valakit, várják a futárt, odaadnak egy könyvet, inget válogatnak. Ezekben a történetekben sokszor az lesz fontos, hogy mit nem árul el az elbeszélő: titkok, elhallgatások vagy éppen félig kimondott szavak lesznek lényegesek. Ahogyan a szerző izgalmas bemutatkozó kötetében (Nyolcszáz utca gyalog, 2020) is titkos főszereplő volt Budapest, úgy a Nixon nem tud lépcsőzni lapjain is nagyon fontos lesz a főváros, ahol ugyanúgy lehetséges a találkozás, mint az elrejtőzés, akár önmagunk elől is. Mindehhez fanyar irónia, hűvös humor és mindezt ellensúlyozó zsigeri empátia társul. 

„Az alábbiakban anyám sorsáról és az élete vége felé történtekről írok [...]. A szocializmus lehetővé, sőt már-már kötelezővé tette a holokauszt nyilvánosság előtti csendes emlékezetét, másképp: elhallgatását. Édesanyám otthon - és betegsége alatt különösen - beszélhetett volna róla, de inkább nem tette. Az alábbiakban a halálához vezető időszakról és eseményekről lesz szó - de minden oldalon ott lapul a holokauszt néma emlékezete.” Új kötetében György Péter központi témája a gyász. A túlélő bricolage-szerűen, az európai kultúra ösvényein haladva tárja fel viszonyát a veszteséghez; számára az anya elvesztése és a holokauszt emlékezete összeér a gyászban. „Ez a könyv a gyászról, a gyász kényszeréről, lehetetlenségéről és igazságáról szól. Arról, ami személyes, és arról, amire az ismeretlen emberek sorsa láttán érzett, az emlékezet leckéit átható tehetetlenség vezet, valamint a kettő elválaszthatatlanságáról; arról, hogy mint tűnt elő, akaratlanul, anyám halálakor az ő végjátékában is a történelem.” A Magvető ezzel a könyvvel köszönti a 70 éves szerzőt. 

Boldizsár Ildikó első két felnőtteknek szóló meseválogatása 2007-ben jelent meg a Magvető Kiadónál Mesék nőkről férfiaknak és Mesék férfiakról nőknek címmel, melyeket egy egész sorozat követett, 2010-től pedig megjelentek a szerző által fejlesztett Metamorphoses Meseterápiás Módszer elméleti kötetei is. 2007 óta felnőtt egy generáció, amelynek tagjai megtanulták olvasni a népmeséket, és sok ezer ember tanult Boldizsár Ildikótól metamorphoses-meseterápiát különféle elméleti és gyakorlati szinten Magyarországon és több helyen Európában. A Mesék... sorozat idén karácsonytól megújult formában, és megújult tartalommal jelenik majd meg. 

Moliere Tartuffe című drámája igazi klasszikus, ami évszázadok alatt sem veszített humorából és mély emberismeretéből. A francia klasszicista komédia felejthetetlen karakterekkel és jelenetekkel mutatja meg, miképpen törhet magának utat az álszentség.

Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció. Regényes nyomozás a családi múlt után, amely a személyes vallomás látszatát kelti. Mit jelent a kitörés a paraszti kultúrából? Milyen férfiszerepeket kínál fel a társadalom, amelyekből válogathatunk? Mennyire ura egy nő a saját sorsának? Hány generáció életét változtatja meg egy különös döntés? Az Apám üzent megrázó család- és identitásregény, apakönyv egy nemzedékről, amely nem találta a helyét a Kádár-korban, de még kevésbé a rendszerváltás után, és egy másik nemzedékről, amelynek ezzel az örökséggel számot kell vetnie. 

Bárkit érinthet, mégis minden történet másmilyen: ez a könyv a demenciáról és az otthonápolás mindennapjairól, a felejtésről és az emlékezésről szól.Szűcs Teri akkor kezdte írni feljegyzéseit, amikor az édesanyjánál demenciát diagnosztizáltak. A naplójegyzetek és esszék azonban soha nem csak magántermészetű vallomások, hanem egy közös emlékezet megteremtésére tett kísérletek is. Ez a könyv újraírja a demenciával élő ember emlékeit: a leningrádi fiatalkor, a zsidó, szovjet és magyar identitások határain kibomló élettörténet megejtő szépséggel rajzolódik ki, miközben a könyv érzékeny látlelet az otthonápolás jelenlegi nehézségeiről és lehetőségeiről, embert próbáló és felemelő napjairól, törékeny egyensúlyáról is.