Magvető Kiadó strana 83 z 97

A történet több mint önmaga. Spiró György korszakos nagyregényei és kiváló színdarabjai mellett időről-időre visszatér a - szavai szerint - legnehezebb műfajhoz, a novellához, amely "az épphogy művészete, a szinte aligé". Spiró elbeszélései sűrű szövegek, tökéletességük tömörségükből, szerkezeti pontosságukból is fakad. Kisepikai mesterdarabok, amelyekben éppen annyi információt közöl, mint amennyit elhallgat. A lényeget formálja. Közben azonban az önéletrajzi háttér, a visszafogottsága révén hatványozottan erős személyes jelenlét, ahogyan Spiró egyszerre elbeszélője és szereplője is egy-egy történetnek, regényszerűvé is tágítja a novellák nagy műgonddal kompozícióba illesztett együttesét. Fogantatása pillanatától követhetjük nyomon hősünk életét: felfedezéseit, találkozásait, tapasztalatait, gyászait. A jó novella Spiró szerint "csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle. Lássam a képet - lássa tehát az író is, amikor leírja -, és borzongasson meg, ha ismét és újra felmerül." Látjuk a képet. Fejbe csap minket. Végzetes. Velünk marad.

Az év egyik legjobban várt könyvében a közéleti témákra reagáló, a magyar költészeti hagyományt játékosan használó, szociálisan érzékeny verseket olvashatunk. Berzsenyi-remix és József Attila-rap.

Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium. Tóth Krisztina kiváló arányérzékkel keveri a naturalizmust, az iróniát és a fekete humort, "hétköznapi katarzissal" tisztítja meg múltunknak ezt a nehezen feldolgozható, a kollektív tudattalant erősen befolyásoló szakaszát.

Minden élethelyzetnek van mesebeli párja - hallottuk az elmúlt években többször a kötet írójától, aki nemcsak tematikus mesegyűjteményekkel, hanem "Meseterápia" című könyvével is igazolta állítását. A férfiakról, nőkről, apákról, anyákról és testvérekről szóló mesék után most az emberélet fordulóihoz és határaihoz kapcsolódó meséket válogatta új kötetébe Boldizsár Ildikó. A fogantatástól az élet utolsó harmadáig azokhoz a történetekhez vezeti el olvasóit, amelyek nemcsak az ember fejlődését segítik, hanem az egyik életszakaszból a másikba való átlépést is. A mesékhez írt élvezetes kommentárok - úgynevezett mesekalauzok - bámulatos egyszerűséggel mutatják meg, hogyan fűzhető fel egy emberi élet a mesék rendjére. Mert a könyv szerzője szerint a népmesék legfontosabb eleme nem a csoda, hanem a rend. És minden mese annak a példája, hogyan lehet a rendezetlenséget és a káoszt renddé alakítani, azaz olyan helyzeteket teremteni, amelyekben a teljesség vágya irányítja a gondolatokat és a tetteket. Ez a tudás azért nélkülözhetetlen, mert csak így van esélyünk arra, hogy egyszer majd rólunk is elmondhassák: "boldogan éltek, míg meg nem haltak".

Íme, egy friss, ropogós regény a tizenhetedik századról. Tehát történelmi regénynek kell lennie, mert hogyan is lehetne más, mint történelmi, ha egyszer a tizenhetedik században játszódik, de a huszonegyedik században írták? - írta Esterházy Péter. Egy kemény asszonyról szól, aki tud szeretni. Így gyűlölni is. Továbbá az Úristenről és Gizi nevű bakmacskájáról. Férfiakról is, az egyik Nyáry Pál, igen, egy ilyen nevűt a tizenkilencedik századból ismerünk, aki tehát így nem lehet azonos hősünkkel. Ahogy egy másik szereplő, Christoph Ransmayr csöndhintókészítő neve is csak véletlenül esik egybe a kortárs osztrák íróéval. Próbáljunk hát megbarátkozni a gondolattal, hogy a történelmi regény, mint műfaj kap fogni még egy vajszínű árnyalatot az Egyszerű történet vessző száz oldal kardozós változatában. Más férfiak is regénykednek itten, az egyikük szakács - "A nagy ételsorokat még mindig fejből tudja, akár a Miatyánkot" -, specialitása a tengeri piláf. Vagy itt van Croy herceg: megfigyeltet és jelentéseket írat, de a jelentéseket tán el se olvassa. "Sebaj, tudjuk, a jelentés lényege nem az, hogy olvassák, hanem hogy írják őket." Nem volna ez így szerencsés, azonban a könyvekkel. Ha nem olvassák őket, nem történik semmi, porfogó tárgyakká lesznek. Ha meg ezt itt nem olvassák el, nem tudják meg soha, milyen az Esterházy-féle kardozós. Sem azt, hogy legfontosabb: örülni tudni." (P. D.)

Szőcs Petra a fiatal költők közül az egyik legkiemelkedőbb tehetség. Verseiben legtöbbször a testet és a testtől elkülöníthető, attól elváló külvilág kapcsolatát vizsgálja, erős eltárgyiasítással, de ennek a kapcsolatnak elsősorban nem a tragikumát, hanem - néha már az abszurd határáig elmenő - iróniáját mutatja meg. A szövegek szereplői plasztikus, hús-vér figurák, akik mégis sokszor mitikus, kontúr nélküli "hősökké" válnak, viselkedésüket gyakran az álmok logikája határozza meg. Nemcsak a versek szereplői beszélnek valamiféle szűrőn keresztül, hanem a megjelenített belső és külső tájak vizualitása is határozottan álomszerű. A szerzőnek ez az első kötete.

Szőcs Petra a fiatal költők közül az egyik legkiemelkedőbb tehetség. Verseiben legtöbbször a testet és a testtől elkülöníthető, attól elváló külvilág kapcsolatát vizsgálja, erős eltárgyiasítással, de ennek a kapcsolatnak elsősorban nem a tragikumát, hanem - néha már az abszurd határáig elmenő - iróniáját mutatja meg. A szövegek szereplői plasztikus, hús-vér figurák, akik mégis sokszor mitikus, kontúr nélküli "hősökké" válnak, viselkedésüket gyakran az álmok logikája határozza meg. Nemcsak a versek szereplői beszélnek valamiféle szűrőn keresztül, hanem a megjelenített belső és külső tájak vizualitása is határozottan álomszerű. A szerzőnek ez az első kötete.

A mai lengyel irodalom egyik legegyénibb hangú szerzőjének regényei és esszéi után ezúttal novelláiból kaphatunk válogatást. Az írói pálya különböző szakaszaiban született három novelláskötet akarva-akaratlanul az életút állomásait rajzolja fel. Az "Át a folyón" (1996) sötét tónusú novellái a varsói fiatalkorba és az érzéki tapasztalatszerzés idejébe vezetnek vissza; a "Tél" (2001) riportszerű pillanatképeinek fókuszában az anyag bomlása áll a szerző választott otthona, a Beszkidek kis falvaiban; a "Grochów" (2012) megrendítő visszaemlékezéseiben a halálhoz, az elmúláshoz való viszonyunkat vizsgálja az író. Ebben az egyszerre szikár és lírai prózában minden kis tárgynak, emléknek, értéktelen részletnek helye van, mint egyfajta Noé bárkájában, amely átmenteni próbálja mindazt, aminek részesei voltunk.

Emlék Bundás egy nyugodtnak induló vasárnap délután kedvenc férfimagazinjából arról értesül, hogy a szerelem kialakulásáért a feniletilamin nevű hormon a felelős, s hogy pontosan hétféle szerelem létezik. Mire a cikk végére ér, már tajtékzik a dühtől, és ordít: micsoda hazugság, hiszen csakis egyféle van, "az elvakult, buta, üres szerelem, ami csak szenvedély és csak rabság. A többi habkönnyű neurózis, polgári házasság, semmi egyéb." Az már az élet humorérzékét dicséri, hogy ebben a pillanatban megcsörren a telefonja, és éppen az a nő keresi, aki elhagyta, és akinek az emlékétől nem tud szabadulni. A regény a vak szenvedélyek karneválja. A fekete szerelem végigsöpör a budapesti Király utcán, Kolozsváron, Pécsen, az adriai tengerparton. Nemet változtató macsó, japán karddal hadonászó írósztár, bánatevésbe menekülő mizantróp apa, transzvesztita szerelemdémon és persze a westernt író főhős kergeti a boldogság kék madarát, vagy ahogy a könyv fogalmazza újra a toposzt: a szerelem pöttyös lasztiját. Mindeközben a Vadnyugaton is zajlik az élet: ármány és szerelem, bűn és bűnhődés, árulás és bosszú. A legendás Mocskos Tizenegyek Bandája az enyészeté lesz, kőkemény gengszterszívek törnek ripityára, de azért Blacklord messze földön híres kuplerájának (Eldorádó Kéjház) szalonjában minden hajnalban felcsendül a Szamár-induló...

"Nyaralni muszáj" - akkor is, ha az ember nem tartozik a gazdagok közé, és így eleve nem juthat el a legvonzóbb helyekre; és akkor is, ha kedve sincs az üdüléshez. Mert ha szeretnénk, ha nem, valamit mégiscsak muszáj csinálni, ha már megszülettünk. Houellebecq ötödik ikszbe lépett főhőse a Kanári-szigetek északkeleti részére, Lanzarote-ra fizet be egy útra. Hogy mi található itt? Egy-két vulkán, nemzeti park, meg strand strand hátán. Amiről ebben az elbeszélésben olvashatunk, az távol áll a road movie-k pergő világától. Annál érzékletesebben, pontosabban, és már-már kérlelhetetlen őszinteséggel tudósít viszont arról, hogy a modern ember miként próbál értelmet szerezni napjainak, hogyan tölti el kénytelen-kelletlen a kiszabott időt. Kétségbeesett küzdelem ez, hiszen a főhős, valamint a nyaralás során szinte véletlenszerűen mellé sodródó néhány férfi és nő lelke ugyanolyan sebzett és sivár, mint maga az üdülésre kiválasztott táj. A "Lanzarote" éles szemmel megírt, szarkasztikus vízió, mely az emberi természet végső mozgatórugóit vizsgálja. Miközben a Goncourt-díjas szerző humorral, szándékoltan sztereotípiákat elsütve ír a különböző európai népek nyaralási szokásairól, a kulturális turizmus perspektíváiról, vagy egy pedofilokból álló szektáról, szívbe markoló igazságokat fogalmaz meg a szexualitás mindent elsöprő erejéről, az ember végtelen magányáról és a célját vesztett élet tragikomédiájáról.

Mintha feltettek volna a Titanicra.Megy a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövidtörténet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél. A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvatr, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes, csillapíthatatlan érdeklődése és figyelme az emberi táj iránt. Hogy egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik. A bölcseleti téteket, egzisztenciális kérdéseket fanyar-felszabadító, önmagával is kíméletlen iróniával ellensúlyozva, Krasznahorkai a távolit hozza közel, az univerzálisban az egyszerit csillantja fel, és ahogy olvassuk az írásokat, kirajzolódik saját létezésünk egyetemes mélysége is: hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége - meg persze mind efölött a melankólia pusztító gyöngédsége, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek a szívtelen, józan, jéghideg messzeségben van.

Nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul, mint mi.Budapesti házibulik a nyolcvanas évek derekán. Szerelmi bonyodalmak, hódítások, megcsalások, barátságmítoszok, világjobbító dumák, politikai viccek, szamizdatok. A Pesti barokk főszereplője Koszta János is ebben a világban van otthon; pontosabban ebben a világban otthontalan. Dés Mihály nagyszerű első regényében ennek a korszaknak és környezetnek nem is annyira emléket állít, semmint inkább a mítoszoknak, emlékfutamoknak a nyomába ered. Újraírja, átgondolja őket. Az ájtatos legendaképzésnek ugyanannyira híján van ez a kalandokban bővelkedő szellemes regény, mint a retrocsalamádénak. A könyvben több műfaj is mintha irodalmi farsangbál lenne izgalmasan találkozik egymással. Családregény-betétek, levelezések, naplók, önéletrajzok, anekdoták, viccek, ügynökjelentések váltakoznak a mű lapjain. A Pesti barokk játék a valósággal, hiszen annak lapjain a fiktív karakterek mellett valódi, hús-vér személyek is szerepelnek; a határvonalak elmosódnak. Szellemessége szintén többrétegű: akadnak itt vaskos humorú tréfák, ironikus szólamok és irodalmi utalások. Mivel nem generációs regény, ezért minden nemzedék élvezettel olvashatja. Aki élt már akkor, azért; aki pedig nem, azért.

A nyárligeti detektív Sztálin rendőrségében nyomoz. Szindbád, a detektív szovjet fogságba esik, és egy hosszú, a rabokat megtizedelő vonatút után egy szibériai munkatáborban találja magát, a Bajkál-tó közelében. A láger borzalmas körülményei közt küzd az életben maradásért, amikor is egy rejtélyes bűntény a segítségére lesz: valaki ellopja a lágerparancsnok, Grecki őrnagy rendkívül értékes távcsöves puskáját - és Szindbád rájön, ki a tettes. Ettől pedig gyökeresen megváltozik az élete. A szovjet rendőrség alkalmazásába lépő Szindbád életveszélyes vizeken kénytelen lavírozni, hiszen ebben a végletekig átpolitizált, a mindennapi rettegésre épülő rendszerben soha nem lehet tudni, hogy ki kicsoda, de páratlan nyomozó ösztöne és emberismerete segítségével legyőzi az akadályokat. Csabai László nagyregényében feltárulnak a negyvenes évek Szovjetuniójának hétköznapjai, a sztálini rezsim működésének elképesztő, már-már mulatságos abszurditása, a kontinensnyi Szibéria lenyűgöző tájai, ősi kultúrája, s mindezt jellegzetesen "csabais", vagyis egyszerre dermesztően pontos és mégis finoman költői tekinteten keresztül látjuk.

Első prózakötetével jelentkezik az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Takács Zsuzsa, akit költőként a kortárs irodalom élvonalában tartunk számon. Novelláskötetének alcíme: Önéletrajzaim. A hol nő, hol férfi, hol gyerek - első személyben fogalmazó elbeszélője - ugyanarról az eseményről beszél, de máshol és máskor él, s a megtörténtekre másként emlékszik vissza. "Ez a történet nem velem esett meg, de csak első személyben tudok beszélni róla" - fog a mesébe egy férfi főszereplő, akit álmából egy alföldi tanyán lejátszódott régi történet riaszt. Szenvedélyes szeretetről, szerelemről, vagy éppen kísértettörténetbe illő fordulatokról szólnak ezek az "önéletrajzok", amelyek tele vannak váratlan áttűnésekkel, éles vágásokkal, az értelem kontrollja alól újra meg újra kicsúszó jelenetekkel, egy hideglelős álomvilág hol halálos, hol merészen erotikus, ám szorongó képeivel. A szerzőt régóta költőként is foglalkoztató gondolat prózájának alapkérdéseként vetődik fel: Vajon azonosak vagyunk-e önmagunkkal egész életünk során?

Helmer, a korosodó gazda magányosan él a tanyáján ápolásra szoruló, idős apjával. Nem ő választotta ezt a magába záruló, eseménytelen életet: valamikor régen, ikertestvére váratlan halálát követően behódolt a szülői akaratnak, így élete kényszerpályára került. Van-e még innen visszaút? Nyithat-e új fejezetet az ember ötvenöt éves korában? Amikor hirtelen fölbukkan testvérének egykori menyasszonya, hogy egy szokatlan kéréssel forduljon hozzá, Helmernek szembe kell néznie mindezidáig mozdíthatatlannak tűnő múltjával, és a jövőjéről is döntenie kell. A regény 2010-ben elnyerte a neves International IMPAC Dublin Literary Award díjat. J. M. Coetzee író pedig ezzel a találó mondattal jellemezte: "a visszafojtott gyengédség és a lakonikus humor regénye".

A Hadd forogjon a nagyvilág az elmúlt évek egyik legizgalmasabb angol nyelvű regénye. A cím Lord Tennyson Locksley Hall című versének egyik kulcssora. A címben emlegetett forgás a regény poétikájára és történetére is jellemző. A regény egyik cselekményszála Philippe Petit lenyűgöző légimutatványától indul, aki 1974-ben átsétált a Világkereskedelmi Központ ikertornyai között. Ebben a kontextusban a mű izgalmasan kapcsolódik 9/11-toposzához, és még inkább New York irodalmi-kulturális mitológiájához. McCann ugyanis ennek a tébolyítóan izgalmas és az ellentéteket, konfliktusokat végletesen kifeszítő metropolisznak is megírta egyik lehetséges regényét. A Hadd forogjon a nagyvilág másik szála nem a magasban, hanem a mélyben játszódik: egy prostituált életkálváriáját és bírósági perét ismerhetjük meg benne. A különböző karakterek, események és motívumok olykor majdhogynem láthatatlan idegkötélpályákon keresztül kapcsolódnak össze. A regény vállalása és tétje hogy az egyensúly előfeltétele a feszültségek maximalizálása. A Hadd forogjon a nagyvilág végeredményben egy létállapotnak, a világforgásnak, a folyamatos egyensúlyozásnak, e mutatvány képtelenségének és szükségszerűségének a regénye. Colum McCann 1965-ben született Dublinban, New Yorkban él. A Hadd forogjon a nagyvilág 2009-ben elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award).