Magvető Kiadó strana 96 z 97

Az Alapdarab sorozat olyan könyveket ajánl az olvasóknak, amelyek már kiállták az idő próbáját: a rég- és a közelmúlt klasszikusait, a magyar és a világirodalom már bizonyított olvasmányait, amelyek a mindenkori jelenhez szólnak. Ezek a könyvek minden polcon megállják a helyüket. A sorozat színes évgyűrűi egyszerre jelenítik meg az időtállóságot és az elevenséget, éppen úgy, ahogy a válogatott könyvek. Valamikor a nyolcvanas évek elején, valahol Délkelet-Magyarországon, egy egykor volt mezőgazdasági telep eleven romjain bontakozik ki a Sátántangó különleges, mai napig páratlan koreográfiája. Ebbe a zárt és mozdulatlan világba érkezik meg Irimiás, az oldalán Petrinával, hogy új reményekkel és illúziókkal kápráztassa el a telepen élő, leginkább túlélni próbáló helyieket. Krasznahorkai László 1985-ben megjelent első regénye mára a modern magyar és világirodalom klasszikusa lett. A Sátántangó a maga szociografikus gyökereivel így lesz örök érvényű példázat az ember törékeny mivoltáról, a menekülésről és a maradásról, a kegyelemről és a könyörületről, a közelgő katasztrófákról - olyan eredeti hangon és elbeszélői nézőpontból, ami a mai napig lenyűgözi a regény olvasóját.  

Lépten-nyomon elveszett, magukra hagyott, zsákutcába jutott figurákkal találkozhatunk Terézia Mora új elbeszéléskötetében. Furcsák, idegenek, mégsem ismeretlenek. Köztünk élnek, főképp bennünk. A mániákus futó, aki a zsebtolvaj nyomába ered, a szenvedélybeteg fiatal pár, akik külön világuk foglyai, a nyugalmazott egyetemi tanár, akinek új életet kell kezdenie, és a többiek: egymástól elszakított rokonok, eltűnt emberek, illegális menekültek - csupa küzdő és kereső hős, akik vívják a maguk harcát a magány, a közöny és a kaotikus világ ellen. Róluk ír, őket szólaltatja meg Terézia Mora. A kortárs német irodalom egyik legfontosabb szerzője a nagysikerű regények után ezúttal fanyar érzékenységgel, ironikus empátiával megírt emberi történetekkel jelentkezik.

1991 régen volt, huszonöt évvel ezelőtt. Magyarország éppen túl volt a rendszerváltáson, kezdetét vette a többpárti parlamentáris demokrácia, elérhető közelségbe került a Nyugat. A korábban belső emigrációba vonult író immár szabadon utazhatott, szabadon tarthatott előadásokat és dolgozhatott külföldön is. A konok ön- és létértelmező Kertész számára a napló állandó útitárs, amelyben nemcsak az átmenetet dokumentálja és kommentálja, hanem művészetével és magánéletével kapcsolatos belső vívódásait is rögzíti. Ebben az időben veszítette el első feleségét, és találta meg új társát. Utazásai révén új szellemi horizontokra pillanthatott rá, és szembesülhetett megint hazája és szűkebb régiója sajátosságaival és lehetetlen lehetőségeivel. Tíz év feljegyzéseinek válogatását adja most közre az író. Megrendítő és zavarba ejtő az a világérzékelés, amellyel A néző lapjain szembesülhetünk.

1991 régen volt, huszonöt évvel ezelőtt. Magyarország éppen túl volt a rendszerváltáson, kezdetét vette a többpárti parlamentáris demokrácia, elérhető közelségbe került a Nyugat. A korábban belső emigrációba vonult író immár szabadon utazhatott, szabadon tarthatott előadásokat és dolgozhatott külföldön is. A konok ön- és létértelmező Kertész számára a napló állandó útitárs, amelyben nemcsak az átmenetet dokumentálja és kommentálja, hanem művészetével és magánéletével kapcsolatos belső vívódásait is rögzíti. Ebben az időben veszítette el első feleségét, és találta meg új társát. Utazásai révén új szellemi horizontokra pillanthatott rá, és szembesülhetett megint hazája és szűkebb régiója sajátosságaival és lehetetlen lehetőségeivel. Tíz év feljegyzéseinek válogatását adja most közre az író. Megrendítő és zavarba ejtő az a világérzékelés, amellyel A néző lapjain szembesülhetünk.

Zimándi Pius premontrei szerzetestanár 1944-45-ös naplója hetven év után is izgalmas olvasmány. Pontos képet ad a korabeli politikai csatározásokról, az egy éven belül lezajló háromszori hatalomváltásról, frontok jövés-menéséről, sajtóhírekről és mindenütt terjedő rémhírekről, Budapest ostromának hétköznapjairól, a gödöllői rendház lakóinak háborús hányattatásairól, a korabeli egyházi értelmiség előítéleteiről és félelmeiről – keresztmetszet egy eddig elfeledett, precíziós optikával. Zimándi Pius az általam ismert naplóírók között teljesen egyedi kategóriát képez. Nem társadalmi helyzete miatt: a legtöbb szerző középosztálybeli. Az eddig ismertté vált naplók és visszaemlékezések alapvetően két csoportra bonthatók. Szerzőik egy része baloldali indíttatású, vagy a keresztény középosztály kultúrájával szemben komoly kritikát megfogalmazó személy, mint például Gyarmati Fanni vagy Márai Sándor; vagy viszonylag apolitikus, elsősorban a konkrét események leírására szorítkozó, sokszor fiatalkorú szemtanú. Olyan szerző naplója azonban, aki a keresztény középosztály 1944-45-ös hangulatát különösebb távolságtartás nélkül visszaadta volna, még nem jelent meg nyomtatásban. Ez a körülmény adja Zimándi Pius írásának legnagyobb feszültségét [] A naplóíró számos, másutt eddig nem tárgyalt részletről is ír; [] munkája gazdag történelmi forrás. (Ungváry Krisztián)

A negyvenéves tanárnő bírósági ítéletére vár, és közben a kórházban próbálja összerakni sorsa mozaikdarabkáit. Hol tört meg az élete? Létezésének kudarca a testébe, a történelembe vagy a házasság természetébe volt írva? A Sovány angyalok lapjain Lívia visszaemlékezéseit olvashatjuk: egy kizökkent személyiség múltmentési kísérleteit. Hogyan ismerkedtek meg férjével, az ígéretes atlétával, hogyan küzdöttek, majd adták fel, hogy gyerekük legyen, miképpen élték meg a rendszerváltás kalandos zűrzavarát - és végül miként néztek szembe azzal, hogy nincs már hova futniuk egymás elől. Kiss Noémi új regényében az irodalom nyelvén beszél az élethazugságokról, a családon belüli erőszakról, a testi-lelki meddőségről. A Sovány angyalok egyszerre érzéki és idegen, forrón közelítő és hidegen absztrakt. Volt egy kórház, sokat feküdtem ott, az ablak mellett állt az ágyam, a könyököm néha bevertem a radiátorba. A városból HÉV-vel lehetett kimenni. Messziről világított, mint egy karácsonyfaégő, pontokban. Barátságos, meleg volt. Gőzölgött a szellőzőből a füstös bőrszag, az izzadság párái. Sárga üveges teraszok fogták körbe a hatemeletes panelépületet. Valahol a pusztaság közepén húzták fel, letűnt kor munkásai. Közel a HÉV megállóhoz, ne kelljen sokat gyalogolni. Akinek törött volt a lába, hiányzott a veséje, műtötték az állkapcsát, vagy éppen gyereket szülni ment oda, annak egy örökkévalóságnak tűnt. Tágas parkjában kihajtott a spiraea, néhány zöld szár bújt ki a fekete, vizes földből. Éjszaka földikutyák tanyája, akik hatalmas kupacokat hagynak maguk után, végigtúrják átlóban a kertet. Jó érzés bejárni. Belélegezni a tüdőbe. Mikor idekerültem a szívemmel, képtelenségnek tűnt, örültem, ha a betonpadig eljutottam a vizit után. Akinek infarktusa volt, nem is akarták kiengedni a kórteremből, aztán mégis mehettem, nem törődtek velem. Teltek a hetek, erőre kaptam. Jöttek sorban újra más betegségek, egyelőre itt maradok. A vetetlen ágy és a tavaszi szélben kalimpáló bokorágak között fogok nemsokára futkorászni, ha meggyógyulok. Megszerettem ezt az utat, még akkor is, ha olyan nehezen ment néha, egészen nehezen megy itt minden, az is, hogy levegőt vegyek egyáltalán.

Ottlik Géza új, irodalomtörténeti szempontból is jelentősséggel bíró kötete javarészt eddig kiadatlan írásokat tartalmaz, amelyek az író hagyatékában, illetve a Magyar Rádió irattárában maradtak fenn. Valamennyi szöveg a Rádió számára készült, még a háború utáni első évek kezdeti, bizakodó légkörében. ,,Azokról a művekről akarok beszélni itt, melyekben a valóság a maga könyörtelen hitelességében jelenik meg, s egyben mégis izgalmasan, varázslatosan, vonzón. E kettős természeténél fogva azt érjük el, hogy kedvet kapunk az élethez..." Ottlik, miközben másokról mesél izgalmasan és ma is újszerűnek tűnő megközelítésben, ha közvetve is, de leginkább magáról, s írói ambícióiról vall. Az írások az életművön belül leginkább a szerző legkedvesebb könyvéhez, az 1980-ban megjelent Próza című kötetéhez kapcsolódnak. Az olvasót jegyzetek és névmutató is segíti a könnyebb tájékozódásban.

Simon egy vidéki esküvőre indul a feleségével, aki nem felhőtlenül boldog, hogy a férje testvérei is velük utaznak. A két lány, Garance és Lola, teljesen mások, mint ő, és mindent meg is tesznek azért, hogy érezze, sosem léphet be közös titkos világukba. Ám az ezt követő eseményt még álmában sem feltételezné... Amikor megérkeznek és megtudják, hogy a negyedik testvér, Vincent nem vesz részt az unalmasnak ígérkező szertartáson, köszönés nélkül faképnél hagyják a násznépet és Simon feleségét, hogy hármasban abba a kastélyba ruccanjanak, ahol Vincent dolgozik. Életük fordulópontja lesz ez a kaland. Mind a négy testvér érzi, hogy ez a lopott alkalom az utolsó nagy találkozás, mely lezárja a fiatalkorukat. A "Kis kiruccanás" Anna Gavalda elbűvölő stílusában mesél a gyermekkori kötelékekről, melyek egész életünket meghatározzák.

Ki ne ismerné és szeretné Kosztolányi Dezső Esti Kornél című kötetét? Esterházy Péter könyve, az Esti ezt a remekművet írja újra esterházyul: költőien és regényesen: ">Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.< Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom, regényes életrajzom (melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában), maradok töredék. Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni."

A Szép versek immáron negyvenhat éve megjelenő kortárs magyar költészeti antológia, melyben idén hatvanegy költő közel kétszáz verse olvasható.