Magvető Kiadó strana 88 z 97

"Minden tér szűk nekem." Krasznahorkai a Neumann-képek terébe férkőzve alkotja lesújtó, maga alá gyötrő és egyszerre gyönyörű mondatait. Akár a festmények állata, az áradó szöveg is kitörni készül, vagy legalábbis bekebelezni minden gondolatot, amel y írás közben adódik. Nehéz eldönteni, melyik volt előbb, kép vagy a szöveg: viszonyuk szerves egész. A "szűk" kis kötet pedig végül mindenkit lenyűgöz túlcsorduló gazdagságával.

Bálint András az egyik legismertebb magyar színész, több tucatnyi, mára legendává vált filmben játszott főszerepet, ezen kívül huszonöt éve a Radnóti Színház igazgatója, és önálló irodalmi estek előadóművésze. Ebben az interjúkönyvben, miközben elárul több műhelytitkot is, megtudjuk, hogyan vélekedik a színészetről, az irodalomról, a világról. Egy igazi, ,"márais" értelemben vett polgár képe formálódik meg előttünk.

NDK, Drezda: a létező, de megállíthatatlanul pusztuló szocializmus szürke porral lepi be a magába zárkózó drezdai villanegyedet. Lakói beletörődve a megváltoztathatatlannak látszó állapotba élik napjaikat, és humorral védekeznek a megpróbáltatások ellen. A kórházi nővér Anne és sebész férje, Richard Hoffmann két megoldás között vívódnak: alkalmazkodjanak a lehetetlen körülményekhez vagy elhagyják az országot? Idősebb fiukat, Christiant felveszik ugyan az orvosi egyetemre, de előtte a keletnémet hadsereg vendégszeretetét kell élveznie, ahol megtapasztalja a rendszer rideg és kíméletlen keménységét. Nagybátyja, Meno Rohde két világ között mozog: toronylakóként, de a moszkvai száműzetésből visszatért vörös arisztokrácia gyermekeként bejárása van Kelet-Rómába, Drezda egy fontos negyedébe. Itt éli hétköznapjait a nómenklatúra, itt íródnak a hivatalos életrajzok, itt szolgáltatnak német, demokratikus és szocialista igazságot. Uwe Tellkamp epikus igénnyel, megható, szeretetteli és drámai jelenetekkel rajzolja meg a széthulló NDK panorámáját. Három nemzedék tagjai haladnak az 1989-es forradalom felé, ki valódi résztvevőként, ki csak sodródva: a történelem a torony lakóit is magával ragadja.

Térey János verses regénye a mai Budapest középrétegének apró részletekig cizellált lát- és kórképét adja, betekintést engedve a művészvilág kulisszái mögé is.

Boldizsár Ildikó könyve azoknak íródott, akik értik, vagy érteni szeretnék a meséket. A mesék a hagyomány által megszentelt tudás hordozói, s nemcsak vigaszt és bátorítást adnak, hanem arra is képesek, hogy bizonyos lelki és fizikai fájdalmakat enyhítsenek. A szerző korábbi, nagy sikerű meseválogatásai után új könyvében a mesék gyógyító erejének titkát kutatja, s kutatási eredményeit rendkívül közérthetően tárja elénk. Meseterápia című könyve bevezet a mesék hagyományába, rávilágít a közösségi meseélmény szertartásos, történelmi gyökereire, a népmese szerepére az egykori társas szabályrendszerek átadásában, és részletesen bemutatja azt a bölcsesség alapú terápiás eljárást - az általa kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszert -, amely hosszas kutatómunka eredményeként született. A mese gyógyító erejének bemutatására a szerző saját praxisából hoz példákat, s hasznos tanácsokat ad azzal kapcsolatban, hogyan tehetjük mindennapossá a meséket életünkben. A Meseterápia eredeti végkövetkeztetésekkel gazdagítja olvasóját, legyen bár szakember vagy laikus érdeklődő.

Csodálatos életek - életre keltett gondolatok a létről, a "köz"-ről és az irodalomról. A kötet fontos tanúságtétele Esterházy mindennapok finom rezdüléseire figyeli emberségének, kétségkívül európai szellemiségének. A benne foglalt írások maradandóságát pedig mi sem bizonyítja inkább, mint hogy az utolsó munka, A Kékszakállú herceg csodálatos élete múlhatatlanul az Esterházy-univerzum egyik központi darabja - a szerzői felolvasások közönségének legnagyobb gyönyörűségére.

,,Ma a metrón az jutott eszembe, hogy vajon az emberek felfogják-e, mit jelent húsz évesen helyt állni ebben a rettenetes viharban, amikor ebben az életkorban éppen hogy a világ szépségét kellene befogadnunk, és ki kellene tárnunk a szívünket az embereknek?" Hélene Berr úgyszólván első perctől tisztában van vele, hogy történelmi időket él, és aggályos pontossággal jegyez fel minden említésre méltót, a megszállt Párizs hétköznapjait; azt a világot, amely fokról fokra merül az egyre áthatolhatatlanabb sötétségbe. A huszonéves lány 1942 kora nyarától 1944 kora tavaszáig dokumentálja érzéseit, élményeit, gondolatait. De a könyv nemcsak arról ad mesteri képet, hogyan ritkul meg egy nagypolgári család körül lassan a levegő, hanem arról is, mennyi lelkierő, méltóság, együttérzés, tudatosság, emberi tartás, bátorság, sőt, hősiesség volt ebben a törékeny diáklányban. Az olvasó ezt a közel hatvan év múltán előkerült művet - a számos publikált visszaemlékezés közül - akaratlanul is Anne Frank naplójával állítja párhuzamba. Az írás személyessége és közvetlensége a Journal d'Hélene Berrt az egyik legkeresettebb könyvé tette Franciaországban.

Szilágyi István novellái sokszínűségükkel lepik meg az olvasót. Némelyikük belakható-belátható mikrovilágot tár elénk – például Jajdont, a Kő hull apadó kútba című nagyregényéből is ismert kisvárost tereivel, vendéglőjével, anekdotikus figuráival. Egy torzulásaival és fenyegetéseivel együtt is élhető világot. Más történeteit az otthontalanság uralja: sorsuk elől menekülő hősöket kísérünk falvakat elborító al-dunai víztározóhoz, ahol "félbemaradt teremtés peremén döglött kagyló a táj". Vagy a Messzi-folyó kísérteties vidékére, a vegyi üzemhez, mely egyik napról a másikra "hurbolja le", pusztítja a természetet maga körül. Másutt a régmúlt ködébe tévedt, célját feledett haddal vonulunk a pusztaságban; egyebütt pedig balladás korok mesterembereivel bolyongunk a titokzatos Szármány-hegység rengetegében. És az olvasó történetről történetre új és újabb nyelvi terrénumokat jár be, a vaskosságaival együtt is meghitt szlengtől a bölcseleti irónián és az abszurdba bicsakló párbeszédeken át a későbbi írások archaikus-mitikus nyelvi univerzumáig jutva. Szilágyi István novellái és elbeszélései kevésbé ismertek nagyregényeihez képest: elszórtan, folyóiratokban, illetve néhány, ma már alig hozzáférhető kötetben jelentek meg. A több mint négy évtizednyi termésből a ritkán publikáló szerző tizenegy darabot rostált-sorjázott e kötetbe, melynek megjelenése irodalmi életünk jeles eseménye.

Cserna-Szabó Andrást eddig kivételes tehetségű, markáns hangú novellistaként ismerhette a közönség, e könyvében viszont mint esszéíró mutatkozik be. Negyvenkét fejezetben száguld végig a magyar és a világirodalom történetén, Rabelais-től Garacziig, s a rövid szövegekben igyekszik megragadni egy-egy életmű vagy alkotás lényegét, metafizikai középpontját. Olyan szerzőkre és művekre hívja föl a figyelmet, melyek kihullottak a kollektív irodalmi emlékezet hálóján, illetve ismert szerzők életművét világítja meg teljesen új szögből. Mindegyik szöveg olyan feszes és izgalmas, mintha egy igazi novellát olvasnánk; a szöveg kérlelhetetlenül halad előre, a végcél felé, mely nem más, mint elmondani, mit gondol Cserna-Szabó az irodalomról, filozófiáról és a világról. A Mérgezett hajtűkkel olyan olvasható mikro-irodalomtörténet született, mely a megidézett műveket is szóra bírja, az olvasót pedig olvasásra készteti. Ennél többről pedig író nem is álmodhat.

Filip Florian új regénye részletgazdag és színpompás képet fest a XIX. századi Romániáról és arról a Bukarestről, melynek élete ugyanolyan pezsgő volt, akárcsak a korszak többi európai nagyváros Párizstól Budapestig. Főhőse egy berlini fogorvos, aki a trónörökös - a későbbi I. Károly király - kíséretében érkezik a román fővárosba, ahol gazdag mentora társaságában az élet sűrűjébe veti magát. Prostituáltak és úrinők, trónvárományosok és zabigyerekek, intrikák és háborúk, szerencsejáték és bódulat közepette köttetnek és szakadnak szét a szerelmi és baráti kapcsolatok. A Kisujjak című művével egy csapásra ismertté vált, fiatal román szerző ezzel a regényével egészen biztosan még előrébb lépett a nagy mesélők ranglétráján.

A kötet az 1991 és 1994 tavasza közt született Esterházy-írásokat tartalmazza, mindazt, ami nem regény és nincs Kertész Imrének ajánlva. A szerző némiképpen önkényesen csoportosította a szövegeket, meghagyva egyben és időrendben az Élet és Irodalom-beli „kékharisnyákat”, melyek így talán a (velünk) múló időt is mutatják. Az önismétléseket se nagyon gyomlálta ki, mutassák csak, hogy így dolgozik: rakosgat.

Egyszer volt, hol nem volt... Számtalanszor hallottuk gyermekkorunkban ezt a mesekezdő formulát, amelyet mi is így adunk tovább. De vajon belegondoltunk-e valaha, mit jelent ez az egyszerűnek és könnyednek tűnő kijelentés: egyszer lenni, másszor meg nem? Pedig a réges-régi időkből származó teremtésmítoszok, élet-és haláltörténetek többek között azért őrződtek meg számunkra, hogy felelősséggel lássuk s éljük mindennapjainkat, és újra meg újra szembenézzünk az élet végességével. A varázsmesék hősei nemcsak sárkányokkal viaskodnak a mesékben, s nemcsak királylányokat mentenek meg a veszedelemből, hanem útnak indulnak azért is, hogy megszerezzék az élet vizét. Az élet vizét megszerezni akaró hős leereszkedik a Halál Birodalmába, hogy megküzdjön az újjászületésért. Akik jártak már ezen a vidéken, tudják, mi található ott: folyók, hidak, tengerek, csónak, fák, barlangok, szakadékok, démonok és kapuőrök. Ha a hős eligazodik ebben a világban, és kiállja az alvilági próbákat, bátorsága jutalmaként megkapja az élet vizét. A mesékben nincsenek legyőzhetetlen ellenfelek, a halál sem az. A mese lehetővé teszi az ember számára, hogy - ha csak átmenetileg is - győzelmet arathasson a halál felett, és megteremtse saját világát. "Világot teremteni" pedig azt jelenti, hogy az ember teremtő erejének tudatában formálni és alakítani tudja azt a világot, amelyben él, legyen ez a világ benne vagy rajta kívül. A kötet meséi felidézik, mintegy újra az emlékezetbe vésik, valamint működésbe hozzák ezt a régi mágikus tudást.

Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra. Az író finom humorral ábrázolja, hogy napjainkban milyen különc cselekedetté vált az olvasás, hiszen a canterburyi érsek is a Celebek a táncparkettent nézi esténként, emellett végigkövethetjük, hogyan próbálja a királynőt környezete leszoktatni erről a furcsa hóbortról. A kisregény szellemes válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére. Alan Bennett 1934-ben született Leedsben. Író, dráma- és forgató-könyvíró, színész. Nagy-Britanniában a hatvanas évektől kezdve rendkívül népszerű, ám a nemzetközi hírnevet a Beszélő fejek című monológsorozat hozta meg számára, melynek televíziós és színpadi változata is létezik. Ez az első könyve magyarul.

"A jó apa alakja épp olyan fontos és meghatározó egy gyermek életében, mint a jó anyáé. A mesebeli jó apák megőrzik és virágzásban adják át a birodalmat fiaiknak, és jó előre gondoskodnak az örökség igazságos elosztásáról. A jó apák atyai áldással indítják útnak azokat a gyermekeket, akik "szerencsét próbálni indulnak", és segítenek jó házastársat találni azoknak, akik erre vágynak. Lényeges aspektusa a mesebeli (és a valóságos) apáknak, hogy mindig a megértés felé egyengetik az utat, és igyekeznek elejét venni a tévedéseknek. Vagyis -Jung szavaival élve- az apa a mesében sem lehet más, mint a mérték, a mérce, a tartás, a biztonság és a bizalom hordozója, a törvény, a kötelesség szimbóluma. Mindaz, amit egy apa a gyermekeire hagyományoz a mesékben, leírható egyetlen szóval: felelősség. Felelősség a bennünk és a rajtunk kívül létező birodalmakért, amelyekből nem hiányozhat egyetlen aranyalma, aranyköles vagy szépen szóló aranymadár sem." (A szerző)

Ljudmila Ulickaját nem kell bemutatni Magyarországon: a világhírű írónő méltán lett a hazai olvasóközönség kedvence, alighanem a legolvasottabb kortárs orosz szerző. Ulickaja prózájának titka elsősorban az izgalmas meseszövésben, a családi és szerelmi szálak szövevényes, olykor bizarrnak ható bonyolításában, az érdekesebbnél érdekesebb emberi sorsok felvonultatásában, a közelmúlt történelmi-politikai eseményei hátterén kirajzolódó hétköznapi élet plasztikus ábrázolásában rejlik. Az orosz írónő regényeiben mindez ráadásul olyan míves kidolgozást kap, mint valami finom női kézimunka. A Kukockij esetei című regény különleges helyet foglal el az eddigi életműben. Igazi elbeszélőkedvvel, a klasszikus orosz próza legjobb hagyományait követve – és azokat a mai kor embere számára „fogyaszthatóan” megújítva – mesél el egy nagy ívű, a XX. század közepének Oroszországában játszódó családtörténetet, amelyben azonban a család csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető családnak. A regény főhőse, Pavel Kukockij doktor, a kiváló nőgyógyász különleges képességekkel rendelkezik: „belső látásával” – mintha csak röntgenszeme lenne – érzékeli a méhet, a magzatot, a női szervezet felépítését, egészen a sejtszerkezetig. Kukockij doktor mégsem tud boldog, kiteljesedett életet élni: karrierje megbicsaklik a szovjet hivatalokkal az abortusz elismertetéséért folytatott reménytelen küzdelemben, házassága Jelenával, az egyre jobban a látomások világába forduló szeretett nővel fokozatosan tragédiába torkollik, nevelt lányával, akinek életsorsa szintén szövevényessé válik, egyre inkább elveszíti a kapcsolatot – és végül Kukockij doktor a kilátástalan helyzetből az alkoholizmusba menekül. „Életem jelentős része összefonódott a biológiával, de a sors szeszélye folytán más partokra vetődtem. Azok az évek azonban mély nyomot hagytak bennem. Akkoriban döbbentem rá, hogy az orvos foglalkozása az áldozópap tevékenységével áll rokonságban, és akkoriban vetődtek fel bennem először az afféle bonyolult kérdések is, mint hogy hol az emberi szabadság határa, hol húzódik a határ egészség és betegség, élet és halál között… A Kukockij eseteiben nincsenek válaszok ezekre a kérdésekre, csupán gondolatok vannak, belső elmozdulás abba az irányba, ahonnan a válaszok érkezhetnek. Az ember életében előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor e gondolatok megkerülhetetlenné válnak.” – nyilatkozta Ulickaja a regényről. A Kukockij esetei 2001-ben elnyerte a legrangosabb orosz irodalmi elismerést, a Booker-díjat, 2006-ban pedig nagy sikerrel vetítették Oroszországban a regényből Jurij Grimov rendezésében készült tizenkét részes tévéfilmet.

A rockzene nemzedékek számára nyújtott és nyújt máig is életre szóló élményt, mert mindenkit szétfeszít belül a rock and roll rugója! Tóth Krisztina és Békés Pál írók felkérték zenerajongó kollégáikat, hogy írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről. Az írások témája igen változatos: egy lemez, szám, koncert, együttes, vagy csupán egy emlékezetes pillanat. Az antológiában huszonhat alkotó írása olvasható magyar és külföldi, régi és új, kőkemény és dallamos zenét játszó együttesekről, a Beatlestől a Nirvanáig.