Magvető Kiadó strana 95 z 97

Casanova életének talán leghíresebb kalandja, emlékiratainak egyik csúcspontja,szökése a velencei Ólombörtönből ,,kész regény" a szó minden értelmében. A koncepciós letartóztatás áldozata nem ismeri sem a vádat, sem az ítéletet-az egykori és a jelenbeli diktatúrák módszerei nem sokat változtak -, egy hírhedett kalandor viszont mindezeken nem sokat töri a fejét, bebörtönzése pillanatától kezdve keresi és meg is leli a kiutat. Szökésének lebilincselő történetét Európa-szerte utazgatva sokszor elmesélte,ki tudja, hány és hány előkelő társaságban, mire végül írott formába öntötte, és az lett belőle, amit ma ismerünk: izgalmas, szórakoztató kalandregény, amelynek egyik legfőbb értéke, hogy kajánul fityiszt mutat a mindenkori sótlan, humortalan és kegyetlen hatalmasságoknak.

"Minden tér szűk nekem." Krasznahorkai a Neumann-képek terébe férkőzve alkotja lesújtó, maga alá gyötrő és egyszerre gyönyörű mondatait. Akár a festmények állata, az áradó szöveg is kitörni készül, vagy legalábbis bekebelezni minden gondolatot, amely írás közben adódik. Nehéz eldönteni, melyik volt előbb, kép vagy a szöveg: viszonyuk szerves egész. A "szűk" kis kötet pedig végül mindenkit lenyűgöz túlcsorduló gazdagságával.  

Ibsennek ez a remekműve egyszerre tragédia és komédia. Főhőse, dr. Stockmann felfedezi, hogy a városka gyógyforrásai mérgezettek: de az igazság hirdetésével csak a közösség haragját sikerül kivívnia. Az igazság és a nyilvánosság ellentmondásos kapcsolata ma is aktuális olvasmánnyá teszi a drámát.

Az Alapdarab sorozat olyan könyveket ajánl az olvasóknak, amelyek már kiállták az idő próbáját: a közelmúlt klasszikusait, a magyar és a világirodalom már bizonyított olvasmányait, amelyek a mindenkori jelenhez szólnak. Ezek a könyvek minden polcon megállják a helyüket. A sorozat színes évgyűrűi egyszerre jelenítik meg az időtállóságot és az elevenséget, éppen úgy, ahogy a válogatott könyvek. Két fiatal német a 18. század végén nekilát a világ fölmérésének. Alexander von Humboldt átvág az őserdőn és a sztyeppén, bejárja az Orinoco vidékét, önmagán kísérletezve mérgeket próbál ki, bebújik a barlangokba, megmássza a vulkánokat, és emberevőkkel vacsorázik. A matematikus és csillagász Carl Friedrich Gauss, aki nem tudja az életét nők nélkül élni, mégis képes a nászéjszakán kiugrani a hitvesi ágyból egy képlet lejegyzése kedvéért, Göttingenben bebizonyítja, hogy a tér görbül. A két öreg, híres és kissé bogaras ember először 1828-ban találkozik Berlinben, hogy a tudomány érdekében összefogjanak. Daniel Kehlmann rendkívül élvezetes stílusban meséli el a két zseni életét. A világ fölmérése rafinált játék tényekkel és fikcióval; különös fantáziával és ragyogó technikával megírt filozofikus kalandregény.  

Az Alapdarab sorozat olyan könyveket ajánl az olvasóknak, amelyek már kiállták az idő próbáját: a rég- és a közelmúlt klasszikusait, a magyar és a világirodalom már bizonyított olvasmányait, amelyek a mindenkori jelenhez szólnak. Ezek a könyvek minden polcon megállják a helyüket. A sorozat színes évgyűrűi egyszerre jelenítik meg az időtállóságot és az elevenséget, éppen úgy, ahogy a válogatott könyvek. Rakovszky Zsuzsa első regényében egy nő meséli álmokkal, babonákkal, zabolátlan vágyakkal teli gyermek- és lánykorát, és titkokkal terhes, különös asszonyi sorsát. Lehmann Orsolya 1666-ban leírja az emlékeit, szembenéz a titkaival, bevallja nagy bűnét, melyet egész életében rejtegetnie kellett, hogy elkerülje a hóhérkötelet. A világ elött özvegy édesapja hű, segítő támaszaként szerepel, de a bezárt ajtók-ablakok mögött apa és lánya között hol néma, hol zajos csaták dúlnak: az egymásba csapó szeretet és gyűlölet, az egymásrautaltság és a féltékenység szenvedélyes küzdelmei. És az igazságot senki nem tudhatja meg. 

A szerelemről és a biztonság vágyáról szól az Erősebb nálam, Szabó T. Anna új novelláskötete. Hosszabb-rövidebb történetei sokféleképpen beszélnek a hirtelen feltörő vagy éppen élethosszig tartó szenvedélyekről. Minden szereplője sóvárog valamire, testi egyesülésre, hitbeli bizonyosságra, függésre, otthonosságra, anyai szeretetre vagy apai figyelemre. Tere a mi terünk, ideje a most és az elmúlt évszázad. A szereplők gondjai ismerősek, de a gyújtópontba azok a pillanatok kerülnek, amikor váratlanul és érthetetlenül mégiscsak felizzik az öröm és a feloldódás fényessége: az időn kívüli perc, amiért érdemes élni. A vágy az, ami éltet, és ha kell, összetöri a világ szigorú kereteit.

A bálna nem motívum paradigmatikus indulása után második verseskötetében Zilahi Anna az emberi érintkezés és megismerés határait, természetes és mesterséges eszközeit, lehetőségeit és vakfoltjait kutatja tovább. Mit is jelent önmagán túl a megszólítás, az odafordulás, az elhallgatás, vagy éppen a visszhang? Ahogy egyik versében írja: ,,egymás szavait visszhangozzuk, így válunk magunk is visszaverődéssé." De hol húzódnak az én vagy a te természetes határai? Zilahi Annát a beszéd és a csend lélektana és akusztikája érdekli. Empatikus humorral és következetes játékossággal mutatja meg azt a szerteágazó természeti rendszert, amelynek az ember - hiába hiszi, hogy az irányítója, sőt megteremtője - legjobb esetben is csak a részese. Hol a másik közel engedése, hol az én eltávolítása nyit új perspektívákat, így lesz a figyelem és a gyász mellett a címadó gyengédség is a könyv fontos motívuma. A képzőművészként is alkotó Zilahi Anna verseiben tükröződik a művészetközi érdeklődés: a képversek mellett zenei utalásokkal is találkozhatunk a kötetben, amely az archaikus és a posztmodern végpontjai között, éppen a múltunk kultúrtörténeti leletein keresztül nézve, a bizonytalan, félelmetes, helyenként mégis káprázatos jövő horizontja felé pillant.

Mit keres egy angyal a hídon? És kit talál meg? Hogyan lehet visszanézni egy már rég elhagyott életszakaszra? És ami fontosabb: hogyan lehet nyelvet találni az akkor történtekhez? Miközben egy elveszett-eltévedt nemzedék körvonalai is felsejlenek, új kötetében Vados Anna a mindannyiunkban ott élő ismeretlent vagy épp egykori ismerőst szólítja meg. Költészete a beszéd és a hallgatás határait járja végig. Így lesz ez a versvilág helyenként sejtelmesen ködös, másutt kijózanítóan éles: függőségeket tár fel, és a szabadság nyelvét keresi. Az Egymás lélegzete verseiben nemcsak a címben is érzékeltetett te meg én viszony van benne, ez a pulzáló, hol forró, hol jeges párbeszéd, hanem a transzcendencia nyitott horizontja is. Hiszen akik ezekben a versekben szót kapnak, vagy akikről szó van, azok magukban már felmérve a mélység rettenetét, a zuhanás lehetőségét, a metafizikában vagy a másik tekintetében próbálnak kapaszkodót keresni.

Santiago Nasar kedves, dolgos fiú volt, ezért mindenkit kicsit kínosan érintett, hogy meg kell halnia. De nem volt mit tenni, a tisztességen esett foltot csak vérrel lehet tisztára mosni, ezért a falu népe együttes erővel bólintott rá a kimondott ítéletre. Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája 1981-ben jelent meg spanyolul és 1982 óta olvasható Székács Vera kitűnő fordításában. Gabriel García Márquez (Aracataca, Kolumbia, 1927. március 6. - Mexikóváros, 2014. április 17.), a huszadik század egyik legvarázslatosabb írója. Pályafutását újságíróként kezdte, a világ a Száz év magány (1967) megjelenése után ismerte meg. 1982-ben kapott Nobel-díjat.  

Az egykori filozófusnak egy berlini kocsma magyar pultosa a hallgatósága. A csapos hallgat, a törzsvendég beszél, többször is szóba hozván, hogy "a nyelv... már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza", ám ez nem akadályozza meg abban, hogy káprázatos részletekből összeálló óriásmonológjában ne mesélje el újra és újra, kicsit mindig másképp és mégis ugyanúgy, hogy miért utazott el a spanyolországi Extremadura tartományába, és miért kezdte kutatni az utolsó farkas történetét, s miként döbbent rá arra, hogy nem érvényes az egyes szám, mert csak utolsó farkasok és történetek vannak. Krasznahorkai László katartikus elbeszélésének egyetlen mondata páratlan művészi érzékenységgel mutat rá a civilizáció és a környezet katasztrofális összefüggéseire, a természet fenségére és a gondolkodás tragikumára; az eredetileg 2009-ben írt, egyszerre ironikus és melankolikus szöveg így lesz napjainkban még aktuálisabb és még fontosabb.

Spiró György "Tavaszi Tárlat" című regénye az '56-os magyar forradalmat követő hónapokban játszódik. Középkorú hőse véletlenül röviddel a forradalom kitörése előtt vonul kórházba műtétre, és a szovjetek novemberi bevonulása után kerülhet csak haza. A regény olyan világot ír le, amelyben azok sem lehetnek biztonságban, akikről mindenki pontosan tudja, hogy nem vettek - nem vehettek - részt semelyik oldalon semmiféle politikai vagy harci cselekményben. Hősünket a főnökei, a kollégái, a barátai egyik napról a másikra kiközösítik, és a munkahelyére sem járhat be többé. Felesége el van foglalva a reprezentatívnak szánt képzőművészeti kiállítás, a Tavaszi Tárlat szervezésével, és semmi egyebet nem vesz tudomásul. Kettejük hideglelős története fél évvel a váratlanul kitört forradalom után, a szintén váratlan demonstrációvá váló május elsejei felvonulással zárul. A kor rémisztő mindennapjait, az egyes ember megtörését és kiegyezését, a társadalom önfeladását még nem ábrázolták ekkora erővel.

A versekben olyan helyzetekkel találkozunk, melyek egyszeriségükben is magukban hordozzák a tragédiát, és ezen keresztül a katarzist. Felkavaró és játékos könyv, méltó napjaink egyik legnépszerűbb író-költőjéhez.