Magvető Kiadó strana 95 z 97

Szilasi László gyászkönyve az édesanya halála után kezd íródni: a szerző minden este 18:48-kor hívta fel az édesanyját, és miután meghalt, írásban folytatta vele az immár egyirányú beszélgetést. Vajon tud-e vigaszt nyújtani az írás? Vagy a vigasz-e az egyáltalán, amire szükség van ilyenkor? Honnan lehet tudni, meddig tart a gyász? Hogyan kapcsolódhatnak egymásba a múltbeli emlékek és a jelen napjai? Naplószerű feljegyzések és esszéisztikus számvetések váltják egymást a kötet lapjain, amely az édesanya mély vallásosságától ihletetten minden eseményben a jelentést keresi.

G. István László új versei egy tudatosan építkező költői világ alakulásának remekbe szabott eredményei. A szerzőt szenvedélyesen érdeklő témák - a családi kapcsolatok analízise, a közéleti megszólalás költőileg érvényes lehetőségei vagy az irracionális álmok mint a valóság megismerésének eszközei - koncentrikus körökként gyűrűznek végig ebben a kötetben is. Újdonság, hogy mindemellett ekphrasziszok - képleíró versek - folytatnak a kép és a szó művészete között termékeny párbeszédet.

Az egykori filozófusnak egy berlini kocsma magyar pultosa a hallgatósága. A csapos hallgat, a törzsvendég beszél, többször is szóba hozván, hogy "a nyelv... már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza", ám ez nem akadályozza meg abban, hogy káprázatos részletekből összeálló óriásmonológjában ne mesélje el újra és újra, kicsit mindig másképp és mégis ugyanúgy, hogy miért utazott el a spanyolországi Extremadura tartományába, és miért kezdte kutatni az utolsó farkas történetét, s miként döbbent rá arra, hogy nem érvényes az egyes szám, mert csak utolsó farkasok és történetek vannak. Krasznahorkai László katartikus elbeszélésének egyetlen mondata páratlan művészi érzékenységgel mutat rá a civilizáció és a környezet katasztrofális összefüggéseire, a természet fenségére és a gondolkodás tragikumára; az eredetileg 2009-ben írt, egyszerre ironikus és melankolikus szöveg így lesz napjainkban még aktuálisabb és még fontosabb.

Spiró György "Tavaszi Tárlat" című regénye az '56-os magyar forradalmat követő hónapokban játszódik. Középkorú hőse véletlenül röviddel a forradalom kitörése előtt vonul kórházba műtétre, és a szovjetek novemberi bevonulása után kerülhet csak haza. A regény olyan világot ír le, amelyben azok sem lehetnek biztonságban, akikről mindenki pontosan tudja, hogy nem vettek - nem vehettek - részt semelyik oldalon semmiféle politikai vagy harci cselekményben. Hősünket a főnökei, a kollégái, a barátai egyik napról a másikra kiközösítik, és a munkahelyére sem járhat be többé. Felesége el van foglalva a reprezentatívnak szánt képzőművészeti kiállítás, a Tavaszi Tárlat szervezésével, és semmi egyebet nem vesz tudomásul. Kettejük hideglelős története fél évvel a váratlanul kitört forradalom után, a szintén váratlan demonstrációvá váló május elsejei felvonulással zárul. A kor rémisztő mindennapjait, az egyes ember megtörését és kiegyezését, a társadalom önfeladását még nem ábrázolták ekkora erővel.

A versekben olyan helyzetekkel találkozunk, melyek egyszeriségükben is magukban hordozzák a tragédiát, és ezen keresztül a katarzist. Felkavaró és játékos könyv, méltó napjaink egyik legnépszerűbb író-költőjéhez.