Méry Ratio Kiadó strana 2 z 6

Kilenc éve, hogy idők és terek mélyéből kislányként lépett elénk. Azóta gróf Nádasdy Borbála Zagolni Zabad? könyvének hőse egy ország népének személyes ismerőse. Az Asszonysors, asszonyszerelem a hatodik könyve.

Héthárs (szlovákul Lipany, németül Siebenlinden, latinul Septemtiliae) város Szlovákiában az Eperjesi kerület Kisszebeni járásában. A Csergo?-hegység délnyugati lábánál, a Tarca (szl. Torysa) partján fekszik, 389 m tengerszint feletti magasságban, Kisszebento?l 12 km-re, Eperjesto?l 26 km-re északnyugatra, a 68-as út mentén. O?srégi település, már a honfoglalás elo?tt létezett. Az öreg – ma 68-as számú – országút, hadiút, egyben kereskedelmi útvonal használata a magyar honszerzést követo? intézkedésekkel kezdo?dött meg: Anonymus gesztája szerint „az ott lakók intelmeire, ero?s csapat élén Böngér fiát, Bors vezért küldték ki a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepu?akadályokkal ero?sítse meg, egészen a Tátra-hegységig”.[...] A hárs Közép-Európában a nyári napforduló fája volt. Havának, júniusnak az ekkor virágzó hárs után adták a délszlávok a lipanj nevet.

,Egyesek értetlenül állnak az előtt, hogy mi vitte távoli vidékekre, mi késztette arra, hogy szépséges tájakat, hegyormon magasodó, büszke várakat, romokat örökítsen meg. Hogy a történeti Magyarország várairól készült képeit saját elhatározásból vagy megbízás alapján készítette, eddig nem sikerült kideríteni. A várakról készült képeinek száma több százra tehető. Ebben az albumban 278 képe 132 magyar vár, többnyire >>bús düledékei

Új szemléletű, hiánypótló munkát tart az olvasó a kezében. Ugyanis az 1990-es rendszerváltozás után 27 évvel sem született eddig olyan irodalomtörténet, mely elfogulatlanul, értékelvi alapon igyekezne bemutatni a 20. századi magyar irodalmat az olvasóknak. Valamint olyan sem, amely az országhatárokkal szétszabdalt, nyelvileg, kulturálisan azonban egybetartozó Kárpát-medencei magyar irodalmat természetes egységnek fölfogva a maga teljességében mutatná be.

,Egyesek értetlenül állnak az előtt, hogy mi vitte távoli vidékekre, mi késztette arra, hogy szépséges tájakat, hegyormon magasodó, büszke várakat, romokat örökítsen meg. Hogy a történeti Magyarország várairól készült képeit saját elhatározásból vagy megbízás alapján készítette, eddig nem sikerült kideríteni. A várakról készült képeinek száma több százra tehető. Ebben az albumban 278 képe 132 magyar vár, többnyire >>bús düledékei

A római katolikus Szent Anna-templom a XV. században épült gótikus stílusban. Német forrás szerint már a XII. században állt e helyen egy, a strázsákat szolgáló erődtemplom. Templomunk egyhajós, torony nélküli egyház, a legkisebb azok közül, amelyeket eddig bemutattunk. Keletelt, föltehetően a július 26-i Szent Anna-napján kelő Naphoz igazítva. Zsindely fedi, ahogy a szentély ablakait elválasztó támpilléreket is az óvja esőtől, hótól. A két keresztboltos szakaszos szentély (8,3 × 5,4 m) az apszis felé Y leágazású bordákkal fél-nyolcszögzáródású. Szélesebb hajója (8,7 × 8,6 m) osztatlan, két keresztboltos szakasszal. A templomnak négy csúcsíves ablaka van, három a szentélyben, egy a hajó déli oldalán nyílik. A kétosztású ablakok mérműkoronája egyszerű díszű. Szokatlan, hogy az apszis közepén, a főoltár mögött nincs ablaknyílás. Déli oldalán nyílik a nyeregtetős, tágas belépő félköríves boltívű bejárata, amelyen át kis zárt előtérbe jutunk. Ugyancsak toldalék az északi oldalon található sekrestye. Ez a típus jellemző az egykorú falusi templomokra. Nagyőrön 1629-ig faharangláb töltötte be a torony szerepét, ez után épült a vidékre jellemző reneszánsz harangtorony. Nagyőr ismert első említése, Eur (Őr) 1251-ből való. Az Árpád-korban az északi gyepűt őrző kabar és székely határőröknek, "Szent László lándzsásainak" települése volt. A régi írásokban "gumururuk"-nak, gömörőröknek, ardóknak (erdőóvóknak) nevezett határőröket gyepűvonalukon az ősi magyar tízes katonai-polgári-vallási szervezeti rendben telepítették le. A "szepsi tízlándzsások székét", melyet egy 1243-as oklevél nobiles sub decem lanceis costituti néven említ, Betlenfalváról (Betlanovcéről) irányították. Nemesek voltak, és leszármazottaik egészen a XIX. századig függetlenek maradtak a szepesi ispánságtól, a későbbi királyi vármegyétől és az autonóm szász tartománytól. A lándzsás falvakat, a kor helyőrségeit, kaszárnyáit mindenkor elkülönítették a polgárvárosoktól, Aquincum példázza ezt már az ókorban is. A tatárjárás után német hospesekkel telepítették újra. A Szepes vármegyei falu 1919-ig Magyarországhoz tartozott. Német lakosságát a II. világháború után kitelepítették Németországba. 1976-ban Szepesbélához csatolták. Nagyőr pirinyó kis falu. Ha Szepesbéla felől közelítjük meg, templomtorony híján először észre sem vesszük dombhajlatok közt megbúvó házait. Nagyőrt sok minden összeköti Kisszebennel is: közelségük, birtokos családjaik, középkori pecsétjükön. A nagyőrin ugyanúgy Keresztelő Szent János tálra tett fej van kivésve, mint az Kisszeben és Szepesolaszi pecsétjén és címerében látható. A Kisszebenhez képest kis Nagyőr kis temploma csupán egyhajós, tornya sincs, és "csak" három oltára van, de rossz állapotuk ellenére csodás falképei miatt is megérdemli, hogy bemutassák.

A római katolikus Szent Anna-templom a XV. században épült gótikus stílusban. Német forrás szerint már a XII. században állt e helyen egy, a strázsákat szolgáló erődtemplom. Templomunk egyhajós, torony nélküli egyház, a legkisebb azok közül, amelyeket eddig bemutattunk. Keletelt, föltehetően a július 26-i Szent Anna-napján kelő Naphoz igazítva. Zsindely fedi, ahogy a szentély ablakait elválasztó támpilléreket is az óvja esőtől, hótól. A két keresztboltos szakaszos szentély (8,3 × 5,4 m) az apszis felé Y leágazású bordákkal fél-nyolcszögzáródású. Szélesebb hajója (8,7 × 8,6 m) osztatlan, két keresztboltos szakasszal. A templomnak négy csúcsíves ablaka van, három a szentélyben, egy a hajó déli oldalán nyílik. A kétosztású ablakok mérműkoronája egyszerű díszű. Szokatlan, hogy az apszis közepén, a főoltár mögött nincs ablaknyílás. Déli oldalán nyílik a nyeregtetős, tágas belépő félköríves boltívű bejárata, amelyen át kis zárt előtérbe jutunk. Ugyancsak toldalék az északi oldalon található sekrestye. Ez a típus jellemző az egykorú falusi templomokra. Nagyőrön 1629-ig faharangláb töltötte be a torony szerepét, ez után épült a vidékre jellemző reneszánsz harangtorony. Nagyőr ismert első említése, Eur (Őr) 1251-ből való. Az Árpád-korban az északi gyepűt őrző kabar és székely határőröknek, "Szent László lándzsásainak" települése volt. A régi írásokban "gumururuk"-nak, gömörőröknek, ardóknak (erdőóvóknak) nevezett határőröket gyepűvonalukon az ősi magyar tízes katonai-polgári-vallási szervezeti rendben telepítették le. A "szepsi tízlándzsások székét", melyet egy 1243-as oklevél nobiles sub decem lanceis costituti néven említ, Betlenfalváról (Betlanovcéről) irányították. Nemesek voltak, és leszármazottaik egészen a XIX. századig függetlenek maradtak a szepesi ispánságtól, a későbbi királyi vármegyétől és az autonóm szász tartománytól. A lándzsás falvakat, a kor helyőrségeit, kaszárnyáit mindenkor elkülönítették a polgárvárosoktól, Aquincum példázza ezt már az ókorban is. A tatárjárás után német hospesekkel telepítették újra. A Szepes vármegyei falu 1919-ig Magyarországhoz tartozott. Német lakosságát a II. világháború után kitelepítették Németországba. 1976-ban Szepesbélához csatolták. Nagyőr pirinyó kis falu. Ha Szepesbéla felől közelítjük meg, templomtorony híján először észre sem vesszük dombhajlatok közt megbúvó házait. Nagyőrt sok minden összeköti Kisszebennel is: közelségük, birtokos családjaik, középkori pecsétjükön. A nagyőrin ugyanúgy Keresztelő Szent János tálra tett fej van kivésve, mint az Kisszeben és Szepesolaszi pecsétjén és címerében látható. A Kisszebenhez képest kis Nagyőr kis temploma csupán egyhajós, tornya sincs, és "csak" három oltára van, de rossz állapotuk ellenére csodás falképei miatt is megérdemli, hogy bemutassák.

Lebilincselő meseregény sziporkázó nyelvi leleményekkel, jóízű humorral, ízig-vérig mai történet, valóságos, hús-vér alakokkal, a képzelet és a mese varázslatos világában. A József Attila-díjas Tóth László színes-eleven-varázslatos gyermeki világot teremtve meséli Kiskata, Julijul és a csodálatos porszívóján száguldó jóságos boszorkány, Dörzsi-Mörzsi izgalmas kalandjait.

"A műfaját tekintve tanulmánygyűjtemény és "közjogi almanach" egyes darabjai a 2011-es új Alaptörvényt közvetlenül megelőző és azt követő években születtek. Az írások egy része könyvekben, kiadványokban, szaklapokban megjelent, másik része még nem publikált. A könyv a "Magyarországot saját alkotmánya nélkül kormányozni nem lehet" címet viseli, de lehetne más is, például közjogi korkép, tájkép az elmúlt, sokszor értelmes párbeszéd nélküli évekről. A cím utalni kíván az Alaptörvényben is szereplő magyar történelmi alkotmányra, pontosabban az alkotmányos identitástudat történetiségére, amelybe az Alaptörvény előtti 22 év is beletartozik - ellentmondásaival együtt. A könyv három nagyobb fejezetből áll. A folyamatos alkotmányozás Magyarországon 1989-2011 című első fejezet a rendszerváltozásról, az 1989-es ideiglenes alkotmány születésének körülményeiről és annak további sorsáról szól. E két évtized alatt a politikát és a közjogtudományt állandóan foglalkoztató kérdés volt az új alkotmány megalkotásának igénye. Mihez képest legyen új a magyar alkotmány? Rendszerváltoztató típusú alkotmányra van-e szükség? - hangzottak a kérdések. A kötet második része részben ezekre a kérdésekre keresi és törekszik megadni a választ, mérlegre téve az új Alaptörvény egyes rendelkezéseit. E fejezet bemutatja az új Alaptörvény nóvumait és a korábbi alkotmányhoz való viszonyát, érinti továbbá az alkotmányozás főbb vitakérdéseit. Mindkét fejezetben nagy hangsúlyt kap két téma, nevezetesen a közvetlen demokrácia és a lelkiismereti és vallásszabadság, amelyek az elmúlt évek rendkívül érzékeny jogalkotási vitatémái voltak. A könyv harmadik fejezete a közjogász almanachjából válogat, utalva ezzel a címmel az almanachok műfajának tarkaságára, sokszínűségére. A könyvek jelzik a szerzők személyes sorsának alakulását: magam is rácsodálkoztam, hogy a tanulmányok nagy része tisztelgő kötetekben jelent meg. Túl a hatodik x-en, egyre gyakoribb a felkérés könyvbemutatók megtartására, előszavak, ajánlások, lektori és opponensi vélemények elkészítésére, laudációk, tisztelgő és emlékező beszédek elmondására. Ezekből a nyilvánosság számára is vélhetően érdekes beszédekből közöl néhány csokorra valót a könyv, hangsúlyozva azt, hogy ezeknek az írásoknak is megvannak a műfaji követelményei. Az almanach "morzsái" a bemutatott könyveken és köszöntött személyeken keresztül kötődnek a közjoghoz és a könyv által felölelt korszakhoz is. A kötet e részében a szerző egyúttal tisztelegni is kíván egykori professzorai, tanárai, barátai és tanítványai előtt." (a Kiadó)

Poprad is a town overlooking the High Tatra mountains, in Spiš, a region of Slovakia once inhabited by Saxons. Thanks to socialist urban planning, today's Poprad looks somewhat like a tin crown which, paradoxically, has five true gems glittering atop its branches. The gems are the town's mediaeval centre and four former Saxon towns – once its neighbours, by now they have merged with the main city: Matejovce (Mateóc), Veľka (Felka), Straže pod Tatrami (Strazsa) and Spišska Sobota (Szepesszombat). These five small towns have shared a history. Their population, Saxons, Slovaks and Hungarians, have every reason to be proud of their past and their treasures. The most valuable asset of Spišska Sobota is its Roman Catholic church and the adjacent Renaissance bell tower. Consecrated in the name and on the day of St. George, the church is the oldest building of the city, standing on its spindle shaped main square which is trimmed with old houses. Its name, that of its patron saint, St. George, comes from the German name of the city – Georgenberg. In the early Middle Ages, border cities, built on strategic, easy-to-defend spots such as hills, were often named after legendary military saints.

2007 was the year when we celebrated the 800th anniversary of the birth of St. Elisabeth of the House of Arpad, the sainted princess who was a daughter of Hungary’s King Andras II and Gertrude of Merania, and a younger sister of King Bela IV. Born at Sarospatak, at the age of four she was betrothed to Hermann, future Duke of Thuringia, and grew up as a child in the Thuringian court. In the event, Hermann died five years later and Elisabeth now became the fiancee of the second-born son, Ludwig, seven years her senior. She was 14 when she married Ludwig, 15 when she gave birth to her son, two years later she had her first daughter, a further year later her second and by the time the third daughter came she was a widow. The princess’s religious fervour alienated her from practically everybody around her, except her husband. She would take every chance to help the poor. During the famine of 1225 she had the large granaries opened up and was freely distributing bread to the starving. In Wartburg she had a hospital set up for plague sufferers and personally took part in looking after them. Never loath to do physical work, she was ever ready to fast and submit herself to bodily trials and self-imposed deprivation. A marriage of love, her alliance with Ludwig was tragically short-lived. In 1227 he set off for a crusade but fell ill and died on the way. Without Ludwig’s protection the despairing widow had no chance of staying in her former position. In 1228 she and her children left the castle of Wartburg and moved to Marburg. The person with the most definitive influence on her through the remaining years of her life was Franciscan monk Conrad of Marburg, the first German inquisitor, who acted, on proposal by the pope himself, as Elisabeth’s confessor and to whom she had made a wow of obedience while her husband was still alive. She used her widow’s fortune to have a hospital established in Marburg and served there as a nurse herself, wearing the grey uniform of the Franciscan Third Order. She relinquished the upbringing of her children to the relatives who thought her mad. She kept her fortune but only in order to distribute it among the poor – even though she might as well have chosen power, plenty and the luxurious life of the court. Emperor Friedrich II proposed to her but she declined. In 1231 she, too, became ill and died on November 17th. She was buried in Marburg and canonised a mere four years after her death, in 1235. Her feastday is on November 19th in Hungary and November 17th in the universal church.

Should you be driving from the direction of Prešov, as soon as you come out of the tunnel and take a turn for what is called ‘the Gothic tour’ leading to Levoča, you will be faced with an amazing view. The first thing you note is a sublime ruinous castle crowning a barren hill. It might appear at first sight as if the white walls were a natural continuation of the chalk tuff protruding from the grassy hillside. Somewhat further away one catches sight of two towers of the church of Spišská Kapitula (Szepeshely) peeping out from behind a closed ring of castle walls. Only then do you notice Spišské Podhradie (Szepesváralja), if at all. In fact you might well become distracted by a third amazing sight – the lonely and gorgeous chestnut ally along the road comes over particularly spectacular against the dreary landscape in which it is set. The ‘city’ is the seat of the bishop and chapter of Spiš in Slovakia, on St. Martin’s Hill which rises to the West of Spišský Hrad -the Slovakian Vatican, as it is called today. Spišský Hrad and Spišská Kapitula lie in the heart of historical Spiš (Szepesség) province and, within that, of Spiš County – a spot of strategic importance. The people of this castle and small city, founded by Hungarians in the 11th-12th centuries, acted as defendors of the region – indeed, of the entire kingdom. The castle has been the seat of the Count of Spiš, of castellanes, stewards and sheriffs – what you will. Their mission was to protect the Northern borders of the country at the head of the 'Gömör guard' and later the Spiš lancers who were made to settle here. Spišská Kapitula, with its canons, headed by the provost, served in the Middle Ages as the chancellors' seat for the count of Spiš. Close ties between the two places are shown, besides their geographic proximity, by the fact that Spišská Kapitula was built on a small hill named after St. Martin the border protector, and the provost's church, founded by Hungarians, which later advanced to become a bishop's cathedral, were also named after this border protecting saint. This is true to the way in which the churches of the surrounding border protecting villages feature wall paintings of the legendary of that other great border protector, King St. László.

The town of Levoča (Hungarian Lőcse) lies in the heart of the Szepesseg region of Slovakia – once the Northernmost part of Upper Hungary, now it is in the central part of Slovakia. Crouched at the foot of the High Tatra mountains on the South-Western edge of the Levoča Hills, it is positioned to the North of Iglo along the river Levoča, a tributary to the Hernad. The Szepesseg region corresponds to the historical county of Szepes which was once bordered on the North by Poland, on the West by Saros County, on the South by Gomor and Abauj-Torna Counties and on the East by Lipot County. In the Middle Ages the population of the area consisted of the forebears of the Slovaks, the descendants of the conquering Hungarians, as well as of Polish and German settlers. The towns of the Szepes region, including Levoča, were founded by German (Saxon) immigrants. Levoča itself probably first emerged during the rule of Geza II (1141-1162). During the Tatar invasion the town was destroyed: the inhabitants fled, but later they returned and built a new town around 1245. Its first known written mention (as Leucha) comes from 1249. St. James’s Church, the Roman Catholic parish church of Levoča, is an outstanding feature of historic importance and a heritage building, which stands in the heart of the city on the main square, next to the Renaissance City Hall. St. James’s Church of Levoča is a basilica with three naves built in the Gothic style. Its internal dimensions are a length of 49.5 m and a width of 22 m. The articulation of the unified space into tree naves serves to remind us of the essential unity of the Holy Trinity. The vaulting is held up by 12 pillars, in line with the number of the apostles. The five original gates represented the five wounds of Jesus Christ. The church itself as a building represents the mother church, serving as an embodiment of the Virgin Mother.

The contemporary revival of Bardejov is due to the fact that time seems to have stopped here – the general migration of people in the 20th-21st century, the enlivening of tourism after the post-communist transition and the new Slovakia which recognised the local potential. Bardejov was re-born in the frames of a comprehensive urban reconstruction project. Its beautifully restored historical centre, the inner city surrounded by mediaeval city walls and bastions and the centre with the main square where St. Giles’s Church and the Gothic Town Hall stand have been a part of the World Heritage since 2000. St. Giles’s Church stands in the Northern end of the square – a Gothic church with three naves and an East-West orientation. Its history overarches four major periods. The first monastery church was built by the original Cistercian monks at the turn of the 12th and 13th centuries. It probably survived the Tatar invasion or was rebuilt after that onslaught abated, because the already mentioned royal charter actually refers to St. Giles’ Church by name. The second period of construction was during the reign of the Anjou monarchs. A royal charter from 1320 which gives a tax holiday to German settlers reveals that ‘Civitas Bardpha’ has a priest and a parish – this cannot be referring to anything other than St. Giles’ Church. A document issued by Lajos the Great in 1352 also mentions the church by name. This document is a licence to hold an annual fair, which is to take place after the feast day (September 1st) of St. Giles, patron saint of the church and the city.