Méry Ratio Kiadó strana 3 z 6

Levoča je situovaná v najsevernejšom regióne niekdajšieho Horného Uhorska a dnešného Slovenska. Nachádza sa v srdci Spiša, na úpätí Vysokých Tatier, na juhozápadnom okraji Levočských vrchov, pri prítoku rieky Hornád, severne od Spišskej Novej Vsi. Spiš sa územne zhoduje s niekdajšou Spišskou župou, ktorá na severe susedila s Poľskom, na západe so Šarišom, na juhu s Gemerskou a Abovsko-turnianskou župou a na východe s Liptovskou župou. V stredoveku túto oblasť obývali predkovia Slovákov, potomkovia Maďarov a aj poľskí a nemeckí prisťahovalci. Spišské mestá, vrátane Levoče, založili nemeckí (saskí) hostia – hospesi. Levoču prvýkrát založili pravdepodobne za vlády uhorského kráľa Gejzu II. (1141 – 1162). Počas tatárskeho vpádu však mesto bolo zničené. Jeho obyvatelia, ktorí ušli, sa neskôr vrátili a okolo roku 1245 na mieste starého mesta založili nové mesto. Prvá písomná zmienka (pod názvom Leucha) je z roku 1249. Významnou pamätihodnosťou mesta je rímskokatolícky farský Kostol svätého Jakuba, ktorý sa nachádza v srdci mesta. Stojí na námestí pri renesančnej radnici. Je postavený v gotickom štýle ako trojloďová pseudobazilika. Jeho vnútorné rozmery sú: dĺžka 49,5 m a šírka 22 m. Výška strednej lode je 19 m. Rozdelenie priestoru na tri lode má pripomínať jednu podstatu Najsvätejšej Trojice. Klenbu, podľa počtu apoštolov, podopiera 12 stĺpov. Pôvodných päť brán malo pripomínať päť Kristových rán. Samotný kostol ako budova predstavuje matku cirkev. Jeho interiér však stelesňuje Pannu Máriu.

Bardejov môže za svoje dnešné znovuzrodenie ďakovať práve tomu, že nad ním zastali časy. Oživenie prišlo po migrácii obyvateľstva v 20. a 21. storočí. Po páde režimu sa začal rozvíjať turizmus. Z týchto skutočností vyplývali pre Slovensko nové možnosti. Bardejov zažil znovuzrodenie v dôsledku komplexnej stavebnej rekonštrukcie. Spolu s nádherne opravenou historickou časťou, mestskými hradbami a baštami, s námestím v centre a s Bazilikou svätého Egídia je Bardejov od roku 2000 súčasťou Svetového dedičstva. Gotická Bazilika svätého Egídia stojí na konci severnej časti námestia. Je postavená vo východo-západnom smere. História tohto kostola spadá do štyroch dejinných období. Prvý kláštorný kostol postavili cisterciáni na prelome 12. a 13. storočia. Možno prežil tatársky vpád, alebo ho aspoň po odchode Tatárov prestavali, pretože v spomínanej kráľovskej listine sa už uvádza aj názov kostola – Kostol svätého Egídia. Druhá stavebná etapa spadá do obdobia vlády Anjouovcov. Z kráľovskej listiny z roku 1320, ktorá oslobodzuje nemeckých usadlíkov od platenia daní, vysvitá, že „Civitas Bardpha” má svojho kňaza a svoj kostol, ktorý nemôže byť iný než Kostol svätého Egídia. Názov tohto kostola sa spomína aj v listine Ľudovíta Veľkého z roku 1352. Panovník v nej povolil usporiadať raz do roka trh, a to na sviatok patróna kostola a mesta, čiže na sviatok svätého Egídia (1. september).

"Nádasdy Borbála grófnő úton-útfélen a szabadságról, a személyes autonómia megőrzéséről beszél. Hitelét saját életének rendhagyó példája adja. Személyes szabadságára nemcsak azok törtek, akik előre kirótt büntetéseikhez kerestek bűnösöket, de meglepő módon azok is, akik pénzt, világsikert, hatalmat kínáltak neki. Örök talány, hogyan ismerte fel e kísértésekben az igazi veszélyt. Vonzalmát az ésszerűtlennek látszó döntések, a másolhatatlan minták iránt ősi ösztön őrzi tűzön-vízen át, talán csak azért, hogy napjainkban ország-világjáró küldetését teljesítse. Hogyan jutott el példája az emberek szívéhez, hogyan lett fogékony közszereplő, ebben a könyvében ezt mondja el nekünk." (Mészáros Géza)

Keď na ceste z Prešova do Levoče vyjdeme z tunela a odbočíme na „gotickú cestu“, ktorá vedie do Levoče, pred očami sa nám objaví jedinečná scenéria. Najprv zazrieme zrúcaninu hradu, ktorý sa týči na pustom vrchu. Na prvý pohľad sa zdá, akoby biele steny boli prirodzeným pokračovaním travertínových kôp, ktoré vykúkajú spoza trávnatého svahu. Potom, trochu obďaleč, si cestovateľ všimne dve kostolné veže v Spišskej Kapitule, ako vykúkajú spoza prstenca opevnenia. Až potom, ak vôbec, mu padne zrak na Spišské Podhradie ukryté v údolí medzi dvomi štítmi. Okrem týchto dvoch úchvatných pozoruhodností sa nám totiž pred očami objaví aj tretia. Cestu lemujú gaštany. Osamelosť tejto gaštanovej aleje pôsobí v pustom kraji veľmi pekne. Spišská Kapitula je sídlom spišského biskupa a kapituly. Nachádza sa západne od Spišského hradu na Martinskom kopci. Dnes sa Spišská Kapitula označuje za „slovenský Vatikán”. Spišský hrad a Spišská Kapitula sa nachádzajú v srdci Spiša a aj v rámci neho v centre niekdajšej Spišskej stolice. Sú to strategicky dôležité miesta. Hrad a mestečko vznikli v 11. – 12. storočí. Ich obyvateľstvo v minulosti plnilo strážnu funkciu nielen pre Spiš, ale aj pre Uhorské kráľovstvo. V hrade sídlil spišský gróf, kastelán, župan, komu aké oslovenie sa páči. Jeho úlohou bolo, aby pomocou „strážcov Gemera”, ktorých usadili v pohraničných sídlach a z ktorých sa neskôr stali „spišskí kopijníci”, ochránil severné hranice krajiny. V stredoveku Spišská Kapitula so svojimi kanonikmi na čele s prepoštom pôsobila takpovediac ako grófova kancelária. Nielen susedstvo týchto dvoch miest vyjadruje ich vzájomnú prepojenosť. Spišskú Kapitolu totiž postavili na kopec pomenovaný podľa svätého Martina, ktorý bol pohraničným strážcom a aj prepoštský kostol a neskoršia biskupská katedrála je pomenovaná podľa svätého Martina. Zároveň v kostoloch okolitých pohraničných sídel môžeme obdivovať nástenné výjavy ďalšieho pohraničného strážcu, kráľa svätého Ladislava.

The town of Levoča (Hungarian Lőcse) lies in the heart of the Szepesseg region of Slovakia – once the Northernmost part of Upper Hungary, now it is in the central part of Slovakia. Crouched at the foot of the High Tatra mountains on the South-Western edge of the Levoča Hills, it is positioned to the North of Iglo along the river Levoča, a tributary to the Hernad. The Szepesseg region corresponds to the historical county of Szepes which was once bordered on the North by Poland, on the West by Saros County, on the South by Gomor and Abauj-Torna Counties and on the East by Lipot County. In the Middle Ages the population of the area consisted of the forebears of the Slovaks, the descendants of the conquering Hungarians, as well as of Polish and German settlers. The towns of the Szepes region, including Levoča, were founded by German (Saxon) immigrants. Levoča itself probably first emerged during the rule of Geza II (1141-1162). During the Tatar invasion the town was destroyed: the inhabitants fled, but later they returned and built a new town around 1245. Its first known written mention (as Leucha) comes from 1249. St. James’s Church, the Roman Catholic parish church of Levoča, is an outstanding feature of historic importance and a heritage building, which stands in the heart of the city on the main square, next to the Renaissance City Hall. St. James’s Church of Levoča is a basilica with three naves built in the Gothic style. Its internal dimensions are a length of 49.5 m and a width of 22 m. The articulation of the unified space into tree naves serves to remind us of the essential unity of the Holy Trinity. The vaulting is held up by 12 pillars, in line with the number of the apostles. The five original gates represented the five wounds of Jesus Christ. The church itself as a building represents the mother church, serving as an embodiment of the Virgin Mother.

Poprad is a town overlooking the High Tatra mountains, in Spiš, a region of Slovakia once inhabited by Saxons. Thanks to socialist urban planning, today's Poprad looks somewhat like a tin crown which, paradoxically, has five true gems glittering atop its branches. The gems are the town's mediaeval centre and four former Saxon towns – once its neighbours, by now they have merged with the main city: Matejovce (Mateóc), Veľka (Felka), Straže pod Tatrami (Strazsa) and Spišska Sobota (Szepesszombat). These five small towns have shared a history. Their population, Saxons, Slovaks and Hungarians, have every reason to be proud of their past and their treasures. The most valuable asset of Spišska Sobota is its Roman Catholic church and the adjacent Renaissance bell tower. Consecrated in the name and on the day of St. George, the church is the oldest building of the city, standing on its spindle shaped main square which is trimmed with old houses. Its name, that of its patron saint, St. George, comes from the German name of the city – Georgenberg. In the early Middle Ages, border cities, built on strategic, easy-to-defend spots such as hills, were often named after legendary military saints.

Should you be driving from the direction of Prešov, as soon as you come out of the tunnel and take a turn for what is called ‘the Gothic tour’ leading to Levoča, you will be faced with an amazing view. The first thing you note is a sublime ruinous castle crowning a barren hill. It might appear at first sight as if the white walls were a natural continuation of the chalk tuff protruding from the grassy hillside. Somewhat further away one catches sight of two towers of the church of Spišská Kapitula (Szepeshely) peeping out from behind a closed ring of castle walls. Only then do you notice Spišské Podhradie (Szepesváralja), if at all. In fact you might well become distracted by a third amazing sight – the lonely and gorgeous chestnut ally along the road comes over particularly spectacular against the dreary landscape in which it is set. The ‘city’ is the seat of the bishop and chapter of Spiš in Slovakia, on St. Martin’s Hill which rises to the West of Spišský Hrad -the Slovakian Vatican, as it is called today. Spišský Hrad and Spišská Kapitula lie in the heart of historical Spiš (Szepesség) province and, within that, of Spiš County – a spot of strategic importance. The people of this castle and small city, founded by Hungarians in the 11th-12th centuries, acted as defendors of the region – indeed, of the entire kingdom. The castle has been the seat of the Count of Spiš, of castellanes, stewards and sheriffs – what you will. Their mission was to protect the Northern borders of the country at the head of the 'Gömör guard' and later the Spiš lancers who were made to settle here. Spišská Kapitula, with its canons, headed by the provost, served in the Middle Ages as the chancellors' seat for the count of Spiš. Close ties between the two places are shown, besides their geographic proximity, by the fact that Spišská Kapitula was built on a small hill named after St. Martin the border protector, and the provost's church, founded by Hungarians, which later advanced to become a bishop's cathedral, were also named after this border protecting saint. This is true to the way in which the churches of the surrounding border protecting villages feature wall paintings of the legendary of that other great border protector, King St. László.

The contemporary revival of Bardejov is due to the fact that time seems to have stopped here – the general migration of people in the 20th-21st century, the enlivening of tourism after the post-communist transition and the new Slovakia which recognised the local potential. Bardejov was re-born in the frames of a comprehensive urban reconstruction project. Its beautifully restored historical centre, the inner city surrounded by mediaeval city walls and bastions and the centre with the main square where St. Giles’s Church and the Gothic Town Hall stand have been a part of the World Heritage since 2000. St. Giles’s Church stands in the Northern end of the square – a Gothic church with three naves and an East-West orientation. Its history overarches four major periods. The first monastery church was built by the original Cistercian monks at the turn of the 12th and 13th centuries. It probably survived the Tatar invasion or was rebuilt after that onslaught abated, because the already mentioned royal charter actually refers to St. Giles’ Church by name. The second period of construction was during the reign of the Anjou monarchs. A royal charter from 1320 which gives a tax holiday to German settlers reveals that ‘Civitas Bardpha’ has a priest and a parish – this cannot be referring to anything other than St. Giles’ Church. A document issued by Lajos the Great in 1352 also mentions the church by name. This document is a licence to hold an annual fair, which is to take place after the feast day (September 1st) of St. Giles, patron saint of the church and the city.

2007 was the year when we celebrated the 800th anniversary of the birth of St. Elisabeth of the House of Arpad, the sainted princess who was a daughter of Hungary’s King Andras II and Gertrude of Merania, and a younger sister of King Bela IV. Born at Sarospatak, at the age of four she was betrothed to Hermann, future Duke of Thuringia, and grew up as a child in the Thuringian court. In the event, Hermann died five years later and Elisabeth now became the fiancee of the second-born son, Ludwig, seven years her senior. She was 14 when she married Ludwig, 15 when she gave birth to her son, two years later she had her first daughter, a further year later her second and by the time the third daughter came she was a widow. The princess’s religious fervour alienated her from practically everybody around her, except her husband. She would take every chance to help the poor. During the famine of 1225 she had the large granaries opened up and was freely distributing bread to the starving. In Wartburg she had a hospital set up for plague sufferers and personally took part in looking after them. Never loath to do physical work, she was ever ready to fast and submit herself to bodily trials and self-imposed deprivation. A marriage of love, her alliance with Ludwig was tragically short-lived. In 1227 he set off for a crusade but fell ill and died on the way. Without Ludwig’s protection the despairing widow had no chance of staying in her former position. In 1228 she and her children left the castle of Wartburg and moved to Marburg. The person with the most definitive influence on her through the remaining years of her life was Franciscan monk Conrad of Marburg, the first German inquisitor, who acted, on proposal by the pope himself, as Elisabeth’s confessor and to whom she had made a wow of obedience while her husband was still alive. She used her widow’s fortune to have a hospital established in Marburg and served there as a nurse herself, wearing the grey uniform of the Franciscan Third Order. She relinquished the upbringing of her children to the relatives who thought her mad. She kept her fortune but only in order to distribute it among the poor – even though she might as well have chosen power, plenty and the luxurious life of the court. Emperor Friedrich II proposed to her but she declined. In 1231 she, too, became ill and died on November 17th. She was buried in Marburg and canonised a mere four years after her death, in 1235. Her feastday is on November 19th in Hungary and November 17th in the universal church.

Kisszeben, Szeben (szlk. Sabinov, ném. Zeben, lat. Cibinium) város a Csergő-hegység délnyugati lábánál, a Tarca folyó völgyében. Az Eperjesi kerület kisszebeni járásának székhelye. A város legértékesebb épülete a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt, gótikus stílusú római katolikus templom. A háromhajós plébániatemplom a főtéren áll. Alapjaiban római kori, a XIV. század elején gótikus stílusban átépítették. 1461-ben, amikor a husziták fölégették a várost, leégett a templom is. Főoltárán felirat emlékeztet a nagy tűzre. Az újjáépítés 1484-ben kezdődött. A tűztől leginkább sérült szentélyt 1505-re sikerült helyreállítani. Az 1518-ig késő gótikus stílusban megnagyobbítottáka hosszházat. A templom teljes felújítása reneszánsz kiegészítésekkel 1529-ben fejeződött be. 1846-ban újabb tűz rongálta meg a tornyát. A kisszebenieknek 33 évet kellett várniuk a rendbehozatalra. Fő ok a pénzhiány volt. 1863-ban ismét tűz pusztított. Ezután döntött a gyülekezet a templom teljes felújításáról. 1864-1879 és 1895-1897 során két ütemben folyt a rekonstrukciója. E második szakaszban Schulek Frigyes irányította a munkálatokat. A tornyot 1879-ben állították helyre a késő gótika jegyében. Szerencsére, a beavatkozások nem változtattak építészeti jellegén. A költségekhez az egyház és a hívek mellett a város és a magyar nemzeti hatóságok is hozzájárultak. Az ünnepélyes átadásra 1879. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén került sor.

A könyv többet nyújt, mint amit alcíme ígér. Perényi János nem csupán diplomata (jelenleg Magyarország bécsi nagykövete), hanem eredeti szakmája szerint történész is. A "határok menti" utazások nemcsak az egykori Perényi-birtokokat mutatja be Abaújtól Beregen át Ungig, de a Perényi nemzetség anekdotákkal, valós történetekkel fűszerezett történetét is megismerhetjük a "Perényi-út" virtuális megtétele közben. S mivel a Perényiek sokszor töltöttek be fontos országos tisztségeket a magyar történelemben a középkortól napjainkig, egyfajta sajátos ország- és nemzettörténet is kikerekedik az olvasó szeme láttára a könyvből. S természetesen Perényi János szemlyes története, a szűkebb értelemben vett családtörténettől (a nagyszülők nemzedékétől) a közéleti szerepvállalásig, a diplomatasors érzékletes bemutatásáig, miközben a szerző személyes világnézetét és tudósi szemléletmódját is alkalmunkban áll megismerni.

Lebilincselő meseregény sziporkázó nyelvi leleményekkel, jóízű humorral, ízig-vérig mai történet, valóságos, hús-vér alakokkal, a képzelet és a mese varázslatos világában. A József Attila-díjas Tóth László színes-eleven-varázslatos gyermeki világot teremtve meséli Kiskata, Julijul és a csodálatos porszívóján száguldó jóságos boszorkány, Dörzsi-Mörzsi izgalmas kalandjait.

Bolygónk gazdag de véges természeti kincseit eddig pazarló módon használtuk. Fogyasztói társadalomban élünk, s közben gondatlanul elszennyeztük bolygónk légkörét, vizeit és talajait. Mi több, csodálatosan változatos élővilágát elszegényítettük, s veszedelmes éghajlatváltozást indítottunk el. Mindezzel párhuzamosan az emberiség létszáma és fogyasztási igénye megsokszorozódott, tovább terhelve Földünk működőképességét. Ha nem változtatunk eddigi életmódunkon, saját létünk alapjait tesszük tönkre. Egyre több tudós figyelmeztet: ma már nem a Föld állapota, hanem az emberiség fennmaradása a tét! A ,,bolygóvigyázás" valójában ezt szolgálja. Segít idejében átváltani egy másfajta, környezettudatos, fenntartható életre, melyben nem az anyagi fogyasztás és felhalmozás az egyetlen cél. A változás nem könnyű. Hosszabb távú gondolkodást, összefüggések látását igényli. Erre kell nekünk és gyermekeinknek felkészülni, s ehhez nyújt óriási segítséget ez a könyv. Forgács Ildikó és Dózsa Tamás szinte játékos egyszerűséggel mutatja meg, hogy hányféle apró dologban tudunk valamit tenni, - ha akarunk, - egy másfajta, valóban fenntartható világ megvalósításáért. Gyerekeknek és felnőtteknek is ajánlom e kézikönyv gyakori használatát! (Dr. Vida Gábor, akadémikus

A római katolikus Szent Anna-templom a XV. században épült gótikus stílusban. Német forrás szerint már a XII. században állt e helyen egy, a strázsákat szolgáló erődtemplom. Templomunk egyhajós, torony nélküli egyház, a legkisebb azok közül, amelyeket eddig bemutattunk. Keletelt, föltehetően a július 26-i Szent Anna-napján kelő Naphoz igazítva. Zsindely fedi, ahogy a szentély ablakait elválasztó támpilléreket is az óvja esőtől, hótól. A két keresztboltos szakaszos szentély (8,3 × 5,4 m) az apszis felé Y leágazású bordákkal fél-nyolcszögzáródású. Szélesebb hajója (8,7 × 8,6 m) osztatlan, két keresztboltos szakasszal. A templomnak négy csúcsíves ablaka van, három a szentélyben, egy a hajó déli oldalán nyílik. A kétosztású ablakok mérműkoronája egyszerű díszű. Szokatlan, hogy az apszis közepén, a főoltár mögött nincs ablaknyílás. Déli oldalán nyílik a nyeregtetős, tágas belépő félköríves boltívű bejárata, amelyen át kis zárt előtérbe jutunk. Ugyancsak toldalék az északi oldalon található sekrestye. Ez a típus jellemző az egykorú falusi templomokra. Nagyőrön 1629-ig faharangláb töltötte be a torony szerepét, ez után épült a vidékre jellemző reneszánsz harangtorony. Nagyőr ismert első említése, Eur (Őr) 1251-ből való. Az Árpád-korban az északi gyepűt őrző kabar és székely határőröknek, "Szent László lándzsásainak" települése volt. A régi írásokban "gumururuk"-nak, gömörőröknek, ardóknak (erdőóvóknak) nevezett határőröket gyepűvonalukon az ősi magyar tízes katonai-polgári-vallási szervezeti rendben telepítették le. A "szepsi tízlándzsások székét", melyet egy 1243-as oklevél nobiles sub decem lanceis costituti néven említ, Betlenfalváról (Betlanovcéről) irányították. Nemesek voltak, és leszármazottaik egészen a XIX. századig függetlenek maradtak a szepesi ispánságtól, a későbbi királyi vármegyétől és az autonóm szász tartománytól. A lándzsás falvakat, a kor helyőrségeit, kaszárnyáit mindenkor elkülönítették a polgárvárosoktól, Aquincum példázza ezt már az ókorban is. A tatárjárás után német hospesekkel telepítették újra. A Szepes vármegyei falu 1919-ig Magyarországhoz tartozott. Német lakosságát a II. világháború után kitelepítették Németországba. 1976-ban Szepesbélához csatolták. Nagyőr pirinyó kis falu. Ha Szepesbéla felől közelítjük meg, templomtorony híján először észre sem vesszük dombhajlatok közt megbúvó házait. Nagyőrt sok minden összeköti Kisszebennel is: közelségük, birtokos családjaik, középkori pecsétjükön. A nagyőrin ugyanúgy Keresztelő Szent János tálra tett fej van kivésve, mint az Kisszeben és Szepesolaszi pecsétjén és címerében látható. A Kisszebenhez képest kis Nagyőr kis temploma csupán egyhajós, tornya sincs, és "csak" három oltára van, de rossz állapotuk ellenére csodás falképei miatt is megérdemli, hogy bemutassák.