Noran Libro Kiadó strana 10 z 13

"Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, legutóbbi tusványosi beszédében leszámolt a liberális demokráciával. De minek tekinthető a helyébe lépő rendszer, ha nem akarjuk elfogadni a hivatalos ideológia "centrális erőtér" - vagy "Nemzeti Együttműködés Rendszere" - típusú megnevezéseit? Az ideológiai tanácstalanságban, zűrzavarban a 2013 novemberében megjelent tanulmánykötet, a Magyar polip - A posztkommunista maffiaállam sietett az olvasók segítségére. A mai Magyarország hatalmi-társadalmi viszonyait új fogalmi keretben, megvilágító erővel leíró mű nem véletlenül fogyott el több mint 12 ezer példányban. Az idén októberben - szintén Magyar Bálint és Vásárhelyi Júlia szerkesztésében - megjelenő második kötet további két tucat tanulmánnyal, az első kötetben nem tárgyalt területek leírásával gazdagítja a magyar polipról, a maffiaállamról alkotott képet. A szerzők túlnyomó többsége most debütál "politológusként" - közöttük nemcsak kiváló kutatókat, de egykori pénzügyminisztert, fővárosi főügyészt vagy éppen alkotmánybírót is találhatunk: Andor Mihályt, Békesi Lászlót, Bócz Endrét, Dessewffy Tibort, Rajk Lászlót, Ripp Zoltánt, Vörös Imrét. Vagy az ebben a kötetben már hangsúlyosan helyet kapó fiatal generáció tehetséges képviselőit, mint például: Deák Andrást, Jancsics Dávidot, Kácsor Zsoltot, Lakner Zoltánt, Szentpéteri Nagy Richárdot, Trencsényi Balázst vagy éppen Ungváry Krisztiánt." (a Kiadó)

A Budapesti Kommunkációs Főiskola tanárainak szakkönyve tárgyalja a kommunikáció tudományának kialakulásában szerepet játszó tudományelméleti tradíciókat, a kommunikációkutatás alapfogalmait, a személyes kommunikációs dinamika alapvető modelljét, a humán kommunikáció alapvető kódjait. A szakkönyv fontos újdonsága a sikeres és hatékony kommunikáció elemeinek a tárgyalása és elemzi a munka és az üzleti élet világában fontos kommunikációs készségeket.

"Egy idős máramarosszigeti zsidó a Budapest felé tartó repülőn megpillantva Kafka fényképét azt állítja, hogy nem halhatott meg 1924-ben, mert ő húsz évvel később Auschwitzban találkozott vele. A regényíró az események kelepcéjébe kerülve nyomozásba kezd. Budapesttől Auschwitzon, Prágán, Bécsen, Berlinen és Oxfordon át egészen Tel-Avivig utazik azért, hogy a titokra választ találjon. Mi történhetett Kafkával a Bécs melletti szanatóriumban és utána két évtizeden át? A nyomozás során nemcsak Kafka sorsa, hanem a 20. századi közép-európai lét egésze válik kérdésessé. Mi lesz a sorsa annak, aki nem bírja elviselni a szerelmet, mert teher a hontalanság élménye, de nem könnyű a hazaérkezés sem, hiszen választható hazájában se lehet igazán otthon? A nyomozás, a különleges tel-aviv-i betörés hihetetlen története, a Kafka-hagyaték csak mellékszál két ember, egy férfi és egy nő váratlan egymásra találásában."

A világhírű kutatóorvos életutunk utolsó szakaszának egész életünkre kiható megkönnyítését nevezi eutéliának. A halálról azért kell másként gondolkodnunk, hogy képesek legyünk az életet is másképpen megélni.

A világhírű kutatóorvos életutunk utolsó szakaszának egész életünkre kiható megkönnyítését nevezi eutéliának. A halálról azért kell másként gondolkodnunk, hogy képesek legyünk az életet is másképpen megélni.

Elménk hozza létre világunkat és abban a helyünket: minden megélt tapasztalt - legyen az boldogság, szomorúság, szenvedés, szépség vagy bármi egyéb - elménkben kap értelmet, ott kel életre. Működésének megértése révén érthetjük el a szabadságot, a boldogságot, az elégedettséget, csak így találhatunk megoldásokat a kihívásokra. Ez hát a kulcs mindenhez. Tanítóm, őszentsége a Gyalwang Drukpa elmesélte, mi történt, amikor fiatal szerzetesként először járt Hongkongban. Akárhová ment a városban, amikor buszra szállt, hirtelen mindenki felugrott a helyéről. Ő ezt roppant kedves és tiszteletre méltó dolognak tartotta, de úgy érezte, nem érdemli meg, hogy az emberek felálljanak, és másképp bánjanak vele, mint a többiekkel. Mindennap lejátszódtak ezek a jelenetek, míg végül őszentsége odafordult az egyik utashoz: "Nagyon kedves az emberektől, hogy felállnak, amikor én felszállok, de hogyan mondhatnám el nekik, hogy ne kivételezzenek velem?" Az utas azt felelte, hogy Hongkongban balszerencsét jelent, ha valaki szerzetest lát, az emberek tehát azért állnak fel, hogy minél messzebb kerüljenek tőle! Őszentsége mindig jóízűen nevetve adja elő ezt a történetet, ami tökéletes példa arra, mennyire másképpen látjuk mindannyian ugyanazt a dolgot. A könyv a buddhista eszméket a modern életnek megfelelő formában mutatja be, hogy azok beépülhessenek mindennapjainkba; célja nem annyira az önsegítés, mint inkább az önzetlenség és a mások felé tanúsított nagylelkűség erősítése. Amikor másoknak adunk, magunknak adunk - a buddhizmus nem vallás, hanem út a boldogság felé.

Pokolhegy Ráckeve egyik "külvárosa", főleg szegények - cigányok és nem cigányok - lakják. Ahogy a szerző írja: "Számomra tenger-gazdagságú csepp." Ez a könyv nem helytörténet, nem is szociográfia, sokkal inkább riport, amelynek nem az itt élő cigányság a főszereplője, hanem Pokolhegy. Hogyan éltek és élnek együtt szegények, gazdagok, cigányok, nem cigányok, mit gondolnak egymásról a szomszédok, hogyan vélekednek tanárok a diákokról, diákok az iskoláról, polgárok a hivatalról, a hivatal hogyan róluk. A cigány-magyar együttélést, melyet az ország egyik legfontosabb jövőbeli problémájának gondolok, nem a GDP fogja meghatározni, nem is kormánydöntések, hanem a felek közti viszonyok minősége. Melynek első lépése az egymásrautaltság megértése, a második pedig a másik fél problémáinak megértése. Mert ma még nem látjuk a fától az erdőt. A fa ez esetben a mi problémánk, az erdő a másoké. Szále László kérdez, s egymás mellé állít cigány és magyar sorsokat - ítéljen az olvasó. S ha nem tud ítélkezni, nem baj. Gondolkodjon. Izgalmas, olykor szívszorítóan szép és igaz olvasmány, és nem is elsősorban a tények miatt, hanem a szerző és a könyvében sorsukat felsorakoztató emberek - férfiak, nők, gyermekek - egymásrautaltsága és ennek megélése miatt.

Egy Tisza melléki kis falu határába már az első világháború kitörésének elején olasz hadifoglyokat telepítenek. Az ő egészségügyi ellátásukról és élelmezésükről a falu asszonyai gondoskodnak, és némelyikük, természetesen a férjéről sem megfeledkezve, szerelembe esik a katonákkal... A korábban tetszhalott életet élő falu ismét zsongani kezd, mint tavasszal az erdő, amely körülöleli. A háború végeztével pedig a férfiak csaknem valamennyien hazatérnek... Vajon mit hoznak magukkal abból a vad, embertelen világból, amelyet ha lelki és testi sebesülésekkel is, de túléltek? És mit találnak otthon? Asszonyaik mivel szembesítik őket, lehet-e még együtt élni? Kikből lesznek az áldozatok, és vajon kik azok, akik akár gyilkosság árán is megszabadulnának a férjüktől? Mi történik a méregkeverő, vajákos asszonyokkal? Hat-e a méreg, amikor már nem hat? Boszorkány-e a boszorkány, vagy csak annak képzeli magát? Angyalcsináló történetet olvasunk, amelyből egyszer csak eltűntek... - az angyalok. A skót írónő, aki regényében a századelő magyar valóságával ismerkedik, ugyan nem feminista, mégis izgalmas, szembesítő kérdéseket tesz föl, amelyekkel valamennyiünknek, férfiaknak és nőknek, férjeknek és asszonyoknak, érdemes szembenézni.

"Minden mese! És eredetileg minden mese felnőtteknek szólt." "A nép számára az erotika a beszéd tárgya volt. Amit érzett, látott vagy látni vélt, elmondta." "A nép az erotikus értelmű, úgynevezett obszcén szavaktól sosem félt." "A nép anyanyelvén szól, néven nevez, és akkor pirul zavartan, ha körülírni kényszerül." "A ma élő magyar ember szájhagyományi kultúrájának, szellemi népművészetének mostoha évszázadok sokaságán át megőrzött élő, viruló műalkotásait becsülhetjük ezekben a mesékben. És ez nem kevés." (Burány Béla orvos és néprajzkutató) "Vidám, szórakoztató könyvünkben éppúgy megtalálhatók a fiatal- és öregkori pajzán mesék, mint a papok, apácák szerelmi életét kifigurázó történetek vagy az úgynevezett tanmesék, amelyeknek hősei leggyakrabban az állatok. A szókimondó, a különböző testrészeket a nép nyelvén megnevező, az aktusokat is leíró vaskos történetek nemcsak a (délvidéki) magyar ember gazdag humorát adják vissza, hanem a nyelv, ezúttal a magyar nyelv gazdagságát, leleményességét is gátlástalanul visszatükrözik. Az állatmesék itt nem állatokról szólnak, ezeknek a történeteknek a kifejezésmódja fontos. Ösztönvilágunk megtestesítői. Célunk tehát, hogy szórakozzunk, és közben szórakozva szórakoztassunk, mint az egyszeri ember, legyen ő is János, aki egyszer akár azt is mondhatta volna jókedvében: "Akkor most menj csak, kedves fiam - János! -, a cselevenduszoddal a Vörös-tengerhez hetymetyütyürűzni. De ha jól akarod érezni magad, útközben szólj be a Julcsinak is!" (a Kiadó)

Nicolai Hartmann kultúrtörténeti-filozófiai közelmúltunk tudományosságának egyik meghatározó személyisége, a 20. század ontológiájának, értékelméletének, etikájának és esztétikájának szisztematizáló törekvésű gondolkodója. A kritikai realizmus képviselője, a 20. századi metafizika legjelentősebb megújítója. Hartmann Etikája a kultúrtörténet egyik legjelentősebb nagyetikája. Olyan művek mellett, mint Arisztotelész Nikomakhoszi etikája, mint Ágoston A szabad akaratról szóló pszeudodialógusa, mint Kantnak Az erkölcsök metafizikájának alapvetésében és a Kritikákban kifejtett, az erkölcsi követelmény természetéről szóló elmélete, illetve mint Scheler Materiális értéketikája. Olyan művek mellett tehát, amelyek az emberiség erkölcsi öneszmélésének talán legkiemelkedőbb dokumentumai, az emberiség öntudatra ébredésének, szabadságra találásának talán legfontosabb jelentésadói. A hartmanni Etika a társadalmi lét reálanalízisére felépített etikai rendszer, amely ontológiai megalapozással kísérli meg az értékidealitás létjellegének rögzítését, az értékek birodalmának feltérképezését, az erkölcsi világ alapfenoménjeinek - az erkölcsi követelménynek, az értékességnek, a morális szabadságnak, az erkölcsi jónak - a fogalmi tisztázását. Ehhez azonban tisztáznia kell a létkategóriák és az értékelvek közti viszonyt, át kell tekintenie a kategoriális törvények érvényesülésének feltételeit és kifejeződésformáit az erkölcsi értékek idealitásvilágában, fel kell tárnia az akarat morális szabadságának determinációs sajátosságait. Hogy megválaszolhassa a központi kérdést: Mit is jelent valójában, hogy erkölcsi lények vagyunk? A hartmanni Etika értelmi és érzelmi alaphangütése a feltétlen hit az emberben, a feltétlen hit a világ s ezen belül az emberi élet értékteljességében, a megkérdőjelezhetetlen meggyőződés az ember teremtőerejében, amely segítségével önmaga teremti magasrendű létvalóságát. Ez az etika - ahogy minden igazi etika - mindenesetre nem erénytan. Egy "erénytanhoz" - ahogy Hartmann is hangsúlyozza - valamiféle útmutatás is tartozna, hogy miként is kell az értékeket megvalósítani. De az etikának nem az a dolga, hogy aktuális programokat fogalmazzon meg, hogy valamelyik oldalra álljon. Az etika nem moralizálhat. Mindenkinek önmagában kell a morális döntést meghoznia. "Erénytant mindenki csak önmagának adhat." Az etikának csak egy lehet a feladata: hogy kinevelje, hogy gondozza, hogy elmélyítse az emberben ott munkáló aktivitást, szellemi teremtőképességet.

Magyar Bálint 2001-ben "Magyar polip - a szervezett felvilág" címmel írt cikket az egészpályás lenyúlást alkalmazó, a jogállam intézményrendszerét szétzüllesztő Fideszről, illetve az általa berendezett világról, ahol a demokratikus intézményrendszer keretei között működő hatalom maffiamódszerekkel, állami segédlettel terjeszkedik lefelé. Ebben a rendszerben az állam nem a maffia eszköze, hanem maga a maffia, amely az államhatalom teljes fegyvertárát beveti politikai és gazdasági érdekei érvényesítéséért. A cikk megjelenésekor még sokan vitatták az új fogalmi megközelítés helyességét, amelynek kulcskategóriái a "szervezett felvilág", a "maffiamódszereket alkalmazó állam" és a "politikai családtagok" voltak. 2010-ben azonban a Fidesz-KDNP kétharmados parlamenti többségével jórészt megszűntek a hatalomgyakorlás intézményes korlátai. A párt után az állam is egyetlen személy fennhatósága alá került, aki azóta az engedelmességre kényszerítést már a társadalom egészén alkalmazza. A rendszert leíró új fogalmi keret az elmúlt hónapokban revelációként hatott sok politológusra, szociológusra és közgazdászra . Felmerült a gondolat, hogy ezen az új nyelven lehetne modellszerűen értelmezni a jelenlegi magyar gazdasági és társadalmi viszonyokat. A kötet szerzői - mindenki a maga szakterületén - erre tesznek kísérletet. A téma és az annak feldolgozását szolgáló fogalmi keret nemcsak Magyarország, hanem az autokratikus kísérleteknek szintén kitett kelet-európai országok esetében is fontos és időszerű, hozzájárulhat a volt Szovjetunió utódállamaiban végbemenő folyamatok megértéséhez is.

"Fotós-filmes családba születtem Budapesten, 1940-ben. A fotós édesapám, Inkey Tibor volt. Filmesből több is volt: nagybátyám, Szőts István filmrendező és nagynéném, Szellay Alice filmszínésznő. Szinte természetes, hogy nekem fotóssá kellett lennem. Édesapám révén a Fényszövbe kerültem tanulónak, majd utána - az említettek támogatásával - a Filmgyárba. Igazi filmes tanítómesteremnek Illés Györgyöt nevezném, de nagyon szerettem Sára Sándorral és Szécsényi Ferenccel is dolgozni. A Filmgyárban munkaköröm alapján elsősorban jelenetfotózást kellett végeznem, de a nagy színésznőkkel és színészekkel kialakult szinte baráti kapcsolatomnak köszönhetően beleszerettem a portréfotografálásba. Szerencsém volt abban is, hogy a sajtó részéről a színészportrékra nagy igény mutatkozott (Film-Színház-Muzsika, Filmvilág stb.). Több évtizedes filmgyári munkám során 53 játékfilm, és 50 televíziós film standfotóit készítettem a színészportrékon kívül. Nyugdíjba menetelem után kedvem támadt az írásra. Első könyvemben a gyermekkor és egy kisváros hangulatát próbáltam visszaadni, Alsógödi Amarcord volt a címe. Újabb könyvemben filmgyári életemre gondolok vissza. Egy érdekes világ érdekes embereiről szól. Számos fotó és történet segítségével próbálom megmutatni a filmkészítés nehézségeit és gyönyörű pillanatait." (Inkey Alice)

Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legszebb hátrahagyott emléke a kávéház. A kávéház szónak nem lenne ekkora kisugárzása, ha nem a Habsburg-uralom kései korszakában, a dualista monarchia megalakulásakor nyerte volna el jelentésének teljességét. Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie: a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját. A legelőkelőbb kávéház legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. Egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel, a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott vagy játszott egy parti rexet barátaival. A kávéházban minden vendég, társadalmi hovatartozásától függetlenül, társas életet élhetett... Nagyvárad kávéházi életének fénykorát az ezerkilencszázas évek fordulóján, elején élte, amikor az emberekben megvolt az igény, hogy nyilvános társadalmi életet éljenek. Mivel a városnak jelentős szerepe volt a modern magyar irodalom kialakulásában, a lejegyzett emlékekből sok ismeretet szerezhetünk a kávéházak életéről. A kávéházak - egymással versenyezve és egymás szerepét kiegészítve - fontos részei voltak annak a szellemi izgatottságnak, amellyel a szecessziónak ez az erősen zsidó kultúrájú városa feltöltődött.

"Költő szerelme szalmaláng / azért oly sebes és falánk." Sajátos hangvételű, akár életrajzi regényként is olvasható könyvében a szerző nemcsak a heves szerelmi vágytól lázas költő képzelt és valódi nőkapcsolatait tárta föl, hanem annak a mély rétegű vonzalomnak az eredetét kutatta, amely az asszonyi törődésre szomjazó József Attilát gyermekkorától kezdve utolsó lélegzetvételéig jellemezte. Azoknak a - társadalmi hovatartozásuktól függetlenül segítő - asszonyoknak a portréit rajzolta meg, akik az idejekorán elvesztett, gondoskodó édesanya ,"helyetteseiként" mély empátiával, önérzetsegítő lelki bátorítással és olykor anyagi támogatással is hozzájárultak a ritka költői tehetség kibontakoztatásához, s - minden jó szándékuk ellenére - tragikus sorsa alakulásához is. Ezek az asszonyok valamennyien a sorsát szövögető párkákra emlékeztetnek, akik szinte kézről kézre adogatták egymásnak védencüket, de csak ideig-óráig tudták boldoggá tenni.

Mo Yan regénye a mai Kínába viszi el olvasóját. A közös utazás a Szeszföld nevű városba vezet, egy korrupt és szürreális álomvilágba, amely tele van babonákkal, hihetetlen étkekkel és furcsa történésekkel. Amikor a döbbenetes mennyiségű alkohol előállításáról és fogyasztásáról, valamint a bűnügynek számító kulináris élvezetekről szóló pletykák és szóbeszédek a tartományi Népi Ügyészséghez egy névtelen feljelentés révén eljutnak, a helyszínre küldik Tom Port, a neves nyomozót, aki megtapasztalja, hogy vannak, akik a szesz mértéktelen fogyasztásától meg se rezdülnek, s ezért hősként tisztelik őket - de ő maga részegségében többször is megjárja a poklokat. A Szeszföld a mai Kína társadalmának autentikus kritikája, amely a távol-keleti ország múltjában keresi a mai történések magyarázatát.

"A nagy cserfa asztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de a tálak alig a tetején. Ebben egy kis friss túró, fenyőfakéregben; odább egy tál újmódi, korán érő fekete szőlő; egy kis mézzel főzött retek, üvegfedél alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos retkek, amiket a fogások között rág az ember, hogy ne unja el magát. A kövér, forró leves párolog a tányérban. A néni alig mer hozzányúlni." (Petelei István) "Azt mondták, hogy a szeretet ellenszolgáltatás. Ha szeretnek bennünket, akkor valamiért szeretnek. Ok nélkül nincs szeretet. Az oktalan szeretet képtelenség. (...) Körülbelül így beszéltek. Én megjegyeztem, hogy mégiscsak önmagunkért kell szeretni bennünket." (Kosztolányi Dezső) "...a kert kapujában megjelent egy emberi forma, aki jött felém, a füzek felé, a part irányában. (...) Hosszú, vékony, emberi forma, fehér fürdőköpenyben. Olyan könnyedén jött (...), hogy szinte nem is jött, mint inkább szállott, mint egy kísértet a fehér köpenyével a csillogó atmoszférában. Mint egy nagy lepke, úgy szállott. Úgy is kaptam feléje, a karomat meglengetve, mint egy lepkefogó." (Szomory Dezső) A kötet szerzői: Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Gelléri Andor Endre, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Illés Endre, Kassák Lajos, Kóbor Tamás, Kosztolányi Dezső, Markovits Rodion, Móra Ferenc, Móricz Virág, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Palotai Boris, Pap Károly, Petelei István, Szomory Dezső, Vaszary Gábor, Zágon István, Zsolt Béla.