Park strana 8 z 23

A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia szerzőjétől. Minden pszichés zavar végső soron alacsony önértékelésből fakad. Bárcsak több önbizalmam lenne! Ki ne fogalmazta volna meg már magában ezt a vágyat? A magabiztos emberek jól érzik magukat a bőrükben, derűlátók, és egyenrangúnak vallják magukat másokkal. Önértékelésünk meghatározza, hogyan éljük az életünket, kihat a kapcsolatainkra, testi és lelki egészségünkre. Stefanie Stahl pszichoterapeuta meg van győződve arról, hogy a gyenge önértékelés nem egy életre szól, hanem tudatos lépésekkel megváltoztatható. Terápiás tapasztalatából vett, szemléletes példákkal világít rá, miképpen tudjuk megerősíteni az önbizalmunkat. Ehhez elengedhetetlen, hangsúlyozza, hogy a gyengéinkkel együtt elfogadjuk önmagunkat, világosan kommunikáljunk és kontroll alatt tartsuk az érzelmeinket - mindez segít, hogy jobban élvezzük az életet. „Az önbizalom-hiányos ember nem barátja önmagának, nem igazán szereti magát. Önmagához való viszonya ambivalens: vannak olyan tulajdonságai, amelyeket egészen rendben levőnek vagy akár még jónak is érez, másokat viszont elutasít. És mivel ellentmondásos viszonyt ápol magával, másokról sem tételezi fel, hogy elfogadnák őt. Hogyan is tehetnék, ha ő sem fogadja el önmagát? Ám mint minden ember, ő is arra vágyik, hogy elfogadják úgy, ahogy van.”

Egy fiatal, a világgal és önmagával küzdő nő fordulatos fejlődésregénye.Karen Joy Fowler, a Majd' kibújunk a bőrünkből szerzőjeBaljósan mulatságos történet, életigenlő kiruccanás Amerika ezer sebből vérző, furcsa szívébe.A lenyűgöző bemutatkozó regény főhőse egy fiatal nő, Del, akit nem igazán húz haza a szíve. Szülei botrányos válása után megszakadt a kapcsolata a rokonsággal, el is költözött a kisvárosból.Apja halála után azonban visszavág. Nagybátyjának kellene a telek, ahol egyetlen öröksége, a szülői ház áll, és Del őrült alkut kínál. Ám hamarosan rádöbben, hogy vállalása nem csak a saját régi emlékeit kavarja föl. Egymás után kopognak be hozzá a rokonok, megannyi széthullott élet.Ez a szikár hangvételű, lenyűgöző regény egyrészt a családi viszonyokat átszövő tehetetlenségről, a sérelmekről és a fájdalomról szól, másrészt azokról a pillanatokról, amikor a nyomorúság legmélyén felcsillan az újrakezdés ritkán adódó esélye.Ott vannak az állott dohányszagban, ott vannak a kiszuperált sütőben, ahol vasárnaponként az apja vékonyra szeletelt, roston sült marhát készített, ott vannak a fürdőszobában, ahol az anyja az ajtóra ragasztotta a keresztrejtvényt, olyan magasságban, hogy lássa a vécéről, ott vannak az apja által felhalmozott könyvtári könyvekben, amelyeket soha nem vitt vissza.A New England-i születésű Colleen Hubbard jelenleg az Egyesült Királyságban él a családjával. A Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál (NHS) dolgozott, első regényét, az Ingó ingatlant egyéves szülési szabadsága alatt írta. A University of East Anglia kreatívírás-mesterképzését dékáni elismeréssel végezte el.

2006-ban a Szeret, nem szeret... című kötettel indult el magyarul Alice Munro életművének kiadása. A szerző kötetről kötetre egyre nagyobb rajongótáborra tett szert, majd a 2013-as irodalmi Nobel-díj szélesebb körben is ismertté tette "a kortárs novella nagymesterét". A Valamit el akartam mondani című novellagyűjtemény az eredeti megjelenési sorrendben a második, a magyar sorozatban viszont a tizenötödik, zárókötet. "Alice Munro figurái minden lehetséges módon felveszik a harcot. Küzdenek a fojtogató erkölcsi normák, az emberek korlátozó elvárásai, a kényszerű viselkedési szabályok és minden lehetséges fásultság és elfojtás ellen." - Margaret Atwood. Remény és szeretet, harag és megbocsátás vibrál a Valamit el akartam mondani történeteiben szereplő nővérekben, anyákban és lányokban, nagynénikben, nagyanyákban és barátnőkben, miközben múltjukkal és jelenükkel, valamint azzal küszködnek, amit a jövőből látnak: az idő múlásával, az öregedéssel. Alice Munro rendkívüli képességgel ragadja meg a szeszélyes emberi ösztönök fogságába esett személyiség lényegét. Az életmű második kötete őszinte és szép, lenyűgöző utazás a szerelem, a fenyegetés és a meg-lepetések világában. Alice Munro 1931-ben született az Ontario tartományban lévő Winghamben, Kanadában. Első novellája 1950-ben, első kötete pedig 1968-ban jelent meg. Művei azóta számos nyelven olvashatók, mindenütt nagy kritikai és közönségsikert aratnak. Számos díj és elismerés birtokosa, elnyerte többek között az Egyesült Államok Országos Könyvkritikusi Körének díját és a rangos Giller Prize-t is. 2009-ben megkapta a Man Booker Nemzetközi Díjat.

A Variációk egy párra szerzőjétől Maddy azon morfondírozik, hogy mit ajándékozzon régi iskolai barátjának, Peternek, aki egy nehéz válás után most költözött vissza Londonból a dél-angliai Lenbourne-be. Peternek fogalma sincs, mivel lephetné meg kamasz lányát, Chloét, akit alig ismer. Chloe valami különlegeset szeretne venni a nagymamájának, Irene-nak, aki egyedül él a város másik végében. Meglévő és leendő szerelmek, testvérek, barátok, szülők, gyerekek, akik meg akarják ajándékozni a másikat, hogy kifejezzék érzéseiket, ami az év többi napján nem is olyan könnyű. Az Ajándékok egy regény arról, hogy szeretni, örömet szerezni jó. A karácsonyi füzérként egymásba kapcsolódó történetek inspirálnak, meghatnak és vigasztalnak; arra emlékeztetnek, hogy milyen csodálatos és szomorú, nehéz és boldog, milyen különös lehet a karácsony. "Egy este a sok-sok többi este között, amikor ragyoghatunk, mosolyoghatunk, és azt mondhatjuk a világnak, de legalábbis a családunknak és a barátainknak: Itt vagyok, élek, és legalábbis ma jól érzem magam."

A Koppenhága-trilógia megjelenésével a dán irodalom egy klasszikusát ismerheti meg a magyar olvasó, a köteteket 2021-ben a The New York Times az év legjobb könyvei közé sorolta. "A gyerekkor hosszú és keskeny, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle." Tove Ditlevsen írásai reneszánszukat élik. Koppenhága-trilógia című memoárjában, amely az 1960-as és 70-es évek fordulóján látott napvilágot, fájdalmas őszinteséggel tárja az olvasó elé legszemélyesebb élményeit, élete legintimebb történéseit. Mesél koppenhágai gyerekkoráról, fiatalságáról, íróvá válásáról, házasságairól és függőségéről. A trilógia első része, a Gyerekkor egy iróniával fűszerezett, érzékeny portré felnőtté válásról, barátságról és költői szárnypróbálgatásról. "Sötét a gyerekkor, és nyüszít, mint egy pincébe zárt, elfelejtett kis állat. Látni, mint a leheletet a hidegben, olykor túl kicsi, olykor túl nagy. Soha nem illik pontosan az emberhez. Csak akkor lehet nyugodtan szemlélni, és úgy beszélni róla, mint egy túlélt betegségről, amikor már levetetted magadról, mint egy inget." Tove Ditlevsen (1917-1976) a 20. századi dán irodalom legeredetibb női hangja. Koppenhága munkásnegyedében, Vesterbróban nőtt fel, első költeményeit 12 évesen írta. Hosszú alkotói pályafutása során több mint harminc verseskötetet, regényt, novellát, gyerekkönyvet és memoárt írt, amelyek középpontjában a szorongás, a traumák és a lelki vívódások állnak. Írásaiban elmosódnak a határok önéletrajz és fikció között, megelőzve ezzel az autofikció olyan kortárs klasszikusait, mint Rachel Cusk és Karl Ove Knausgard. Műveit mintegy harminc nyelvre lefordították. Előkészületben Ifjúkor (2023. ősz) Házasság (2024. tavasz)

„Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.” A légierő rakodásvezetőjének gépét lelövik a vietnámi háborúban. A katona életét az menti meg, hogy egy fafojtó fügefára zuhan. Egy festőművész százévnyi fotóportrét örököl, mindegyik kép ugyanarról a pusztulásra ítélt gesztenyefáról készült. Egy keményen bulizó egyetemista lány hozzáér a villanyvezetékhez, bele is hal az áramütésbe, hogy azután légi és fénylények lökjék vissza az életbe. Egy hallássérült tudós fölfedezi, hogy a fák kommunikálnak egymással. Ők négyen és további öt idegen végső, erőszakos együttlétre jönnek össze, hogy megmentsék az amerikai földrész utolsó, néhány hektárnyi érintetlen erdejét. Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Meggyőző erővel ábrázolja, hogy az emberi mellett létezik egy másik világ - hatalmas, lassú, minden részével egymásba kapcsolódó, leleményes -, de az számunkra szinte láthatatlan. Az Égig érő történet azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható. Richard Powers írói munkásságát kritikusai Jonathan Franzenéhez, Dave Eggerséhez vagy Don DeLillóéhoz hasonlítják. Az Égig érő történet, a tizenkettedik regénye 2019-ben elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat. Legutóbbi regénye a 2023-ban magyarul is megjelent Rémület.

„Múlt és jelen folyamatos párbeszéde ez a finoman szőtt, lebilincselő történet, mely elevenen teremti újra egy zsidó család tapasztalatait a huszadik század Európájában.” - Philippe Sands, a Kelet-nyugati utca és a Patkány út szerzője. Hitler hatalomra jutásának idején Sara Franciaországban élt, de ritkán beszélt erről az időszakról. Jóval a halála után unokája, Hadley Freeman egy cipősdobozra bukkant a szekrényben. Egy titokzatos idegennel készült fotót, egy, a Vöröskereszttől érkezett rejtélyes táviratot és egy szignózott Picasso-rajzot talált benne. Kutatásba kezdett, melynek során eljutott Picasso párizsi archívumától egy auvergne-i parasztház szobájáig, Long Islandből Auschwitzig. Freeman úgy rakosgatja össze a családja múltját, akár egy kirakóst, hogy minél többet megtudjon nagyanyja és három testvére, Jacques, Henri és Alex életéről. Történetük - amely olykor tipikus, olykor megdöbbentő - felvillantja a kelet-európai zsidóság egy újabb holokauszttapasztalatát „Szeptember 24-én az őrök kirángatták Alexet az Excelsior-beli cellájából - kékre-zöldre verve, kis híján megtörve -, és társaival együtt a vasútállomásra hajtották. Várt rájuk egy vonat. Alig látták, mert az érzékeiket eltompította az állomást betöltő éktelen lárma: férfiak, nők, gyerekek és csecsemők ordítottak, sírtak, könyörögtek, miközben kíméletlen katonatisztek kiabáltak velük franciául és németül. A lárma szívszakasztó és rémületes volt, bele lehetett halni. De Alex rendíthetetlenül masírozott a vonat felé - emelt fővel, félelem nélkül, ahogy egy légióstól elvárható. Mellette az a cellatársa, akivel a leginkább összebarátkozott, egy hórihorgas francia, Jacques Schwob Héricourt; ugyanabba a kocsiba kerültek nyolcvan társukkal együtt. - Lesz esély, hogy megszökjünk? Nem bánhatnak velünk úgy, mint a birkákkal. Tennünk kell valamit - suttogta Alex Héricourt-nak. De fogalmuk sem volt, mit tehetnének.” „Krimi, családtörténet, a múlt század lebilincselő krónikája. Hadley Freeman egy cipősdoboznyi emléktárgyból rekonstruálja családja történetét, egy olyan családét, amelyet a vészkorszakban megpróbáltak eltörölni a föld színéről. Freeman pontosan látja azokat a szürke zónákat, amelyeket a háborús időkben az emberek elfoglalnak; és attól sem riad vissza, hogy rámutasson múlt és jelen gyűlölködésének rémisztő párhuzamaira. Bátor és csodálatos könyv.” - Nathan Englander.

A fák titkos élete című könyv szerzője ezúttal az állatok életének eddig ismeretlen területére kalauzol minket. Gondoskodó, önmagát a kicsinyeiért feláldozni is képes mókus, hűséges holló, a háztetőn élvezettel „csúszdázó" varjú, szomorkodó szarvastehén - lehetnek az állatoknak is érzelmeik? Nem kizárólag az ember sajátja-e az efféle gazdagon árnyalt érzelmi élet? Peter Wohlleben, a neves német erdész a legfrissebb tudományos felismeréseket és az állatokkal kapcsolatos gazdag, személyes tapasztalatait és megfigyeléseit ötvözve bepillantást enged egy még alig feltárt világba: az erdőben és a házunk táján élő állatok bonyolult viselkedésmódjába, lelki-érzelmi életükbe. Nézőpontja - vállaltan - erősen szubjektív, megállapításainak egy részét a tudomány még nem igazolta, könyvének üzenete azonban egyértelmű: az állatok közelebb állnak hozzánk, mint hinnénk. Az állatok érzelmi élete lenyűgöző, egyben igazi szemléletformáló olvasmány.

A Nyugi! élvezetes és hasznos segítség szakembereknek és kamaszokat nevelő szülőknek egyaránt. Közérthetően megfogalmazva teszi lehetővé, hogy kicsit jobban rálássunk a kamaszokat érintő tipikus problémákra, és megértsük ennek a korosztálynak a nehézségeit, küzdelmeit, felmerülő kérdéseit. Ebben az életkori szakaszban már természetszerűleg nem oszt meg mindent a gyerek a szülővel, ezért különösen nagy segítséget jelent, hogy témakörönként bepillanthatunk a szakember munkájába is, ízelítőt kapunk a rendelőben elhangzó párbeszédekből és hangulatból, így akár konkrét eszközöket is megismerhetünk, melyek segítségével megnyílik az út egy újrahangolt párbeszéd felé. Dr. Almási Kitti klinikai pszichológus, író, előadó. A serdülő olyan, mint a járni tanuló kisgyerek: amikor a tipegő az első lépéseit teszi, eltávolodik a szülőtől, hogy felfedezze a világot, hogy aztán egy idő után visszajöjjön hozzá, és némi érzelmi tankolás után megint eltávolodjon tőle. A kamasz ugyanezt teszi: ha van egy biztonságos háttér, ahova vissza lehet menni, ahol az elfogadó szeretet mellett a saját véleménynek is helye is van, akkor a serdülő úgy működik, mint a kisgyerek. Csak éppen ő nem a szoba távolabbi sarkában, a szülőtől hat lépésre matatgat a játékaival, hanem a nagyvilágot, a kapcsolatokat, a felnőtté válás útját fedezi fel. Szülőként nagyon nehéz ebben jól lavírozni, tudni eldönteni, mikor van rám szükség, és mikor hagyhatom hibázni, akár pofára esni. De alapvetően azt kell fokozatosan elengedni, hogy ezeknél az eltávolodásoknál utánanyúljak - inkább bízzak benne, hogy visszajön, de akkor viszont legyek ott, hogy kérdezhessen, mesélhessen. 

„Úgy érzem, hogy a véghez közeledve, egy kört leírva, ismét a kezdet felé tartok. Pácienseim régi történetei egyre gyakrabban hívják elő a saját emlékeimet, jövőjükkel kapcsolatos munkám megidézi és felkavarja múltamat.”Irvin D. Yalom ezúttal a saját életét vizsgálja a terapeuta szemével. Számba veszi azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek hozzájárultak személyes és szakmai fejlődéséhez, beavat világszerte sikeres könyvei, a Szerelemhóhér, a Terápiás hazugságok vagy a Szemben a nappal keletkezésének körülményeibe. Bepillantást nyerhetünk terápiás és írói munkamódszerébe, s közben a családja történetét is megismerjük.Könyvében őszintén beszél halálfélelméről, az öregedés küzdelmes megéléséről. Az Úton önmagamhoz ajándék az olvasónak: aki Yalom társául szegődik, esélyt kap arra, hogy a saját életén is eltöprengjen.

A Viktor Frankl által alapított egzisztencialista analízis Freud pszichoanalízise és Adler individuálpszichológiája után a harmadik legjelentősebb bécsi pszichoterápiás irányzat, amelynek Irvin D. Yalom, a Stanford Egyetem professzora a legmodernebb tolmácsolója. Ahogy Jerome D. Frank, a Johns Hopkins Egyetem pszichiátere írta, Yalom professzor hatalmas klinikai tapasztalata, melyet érzékenyen és széles látókörűen értékel és integrál, kiváló teljesítményt eredményezett. Irvin D. Yalom elegáns, világos és szellemes stílusa lehetővé teszi, hogy művét ne csak a napi gyakorlatot folytató segítő foglalkozásúak, hanem az emberi élet lehetőségei iránt érdeklődő laikusok is élvezettel olvashassák. Irvin D. Yalom (1931) a Stanford Egyetem pszichiátriaprofesszora, író. A csoportpszichoterápia elmélete és gyakorlata, Az Egzisztencialista pszichoterápia, A terápia ajándéka és a Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek című munkái szakterületének alapművei közé tartoznak. Fikciót, filozófiát és pszichoterápiát ötvöző regényei, A Schopenhauer-terápia és az Amikor Nietzsche sírt világszerte rendkívül népszerűek, és magyarul is olvashatók.

„Senki sem hordoz magában olyan géneket, amelyek alapján egy bizonyos népcsoport "tiszta" tagjának nevezhetné magát.” Az emberi gén útja az emberi túlélés története. Azokról a nagy migrációs hullámokról szól, amelyek ősidők óta formálták Európát, és azokról is, amelyek innen indulva alapozták meg a nyugati világot. Merthogy az ember és a civilizációk fejlődését mindig is az állandó mozgás, a mobilitás vitte előre. A lendületesen fejlődő új tudományág, az archeogenetika, a régészeti genetika segítségével többek között fény derül arra, miért voltak sötét bőrűek az első európaiak, ki az a gyenyiszovai lány és miért téves az a nézet, hogy a népek genetikailag meghatározhatók. Johannes Krause és Thomas Trappe élvezetes stílusban megírt, gazdagon illusztrált könyve az Európa történetével kapcsolatos legfrissebb archeogenetikai ismereteket foglalja össze.

"Feledhetetlen könyv a kamaszkorról, a dühről, az álmok kergetéséről." - Marie Claire A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában. A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem. Éveken át falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki kilopta a játékautomatából a pénzt, húztam meg kulccsal valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval valamelyik tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem adott ötöst a fizikadolgozatomra, hanem csak hármast, rohantam neki a fejemen motorossisakkal valamelyik kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az orrát, hogy folyt belőle a vér. Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a csípőcsontomra, tettem gúny tárgyává a fülemet, a túl hosszú lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor kinő a mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem, ha semmit sem ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg zuhannyal alaposan a fülemet, lakkoztam a körmöm, használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót a mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral, ellenőrizgettem, hogy egyetlen szeplőm se látszódjon, égettem le magam az első napsütésben. "Ez a páratlanul elegáns és érett próza pillanatok alatt beszippant, magával sodor, és töprengésre késztet a komplexitásával, amely az emberi élet komplexitásához fogható." - La Stampa, Nadia Terranova

Nicolas Barreau A nő mosolya című világsikerű regénye majd egy évtizede lett a magyar olvasók kedvence, azóta még 8 könyve jelent meg a Park Kiadónál. A tízedik Fények a Szajna felett című kötete egy hamisítatlan karácsonyi történet.  "Albert bácsira gondoltam, és az útravalóra, amit kaptam tőle. Két kézzel ragadom meg a boldogságot, nem szalasztom el a sorsdöntő pillanatot. És a sorsdöntő pillanat éppen most jött el."  Joséphine Beauregard-nak elege van a családjából. Kiváltképp az anyjából és a nővéreiből, a sikeres családanyákból, akik mindenáron meg akarják mondani, hogyan élje az életét. Pedig Joséphine-nek esze ágában sincs beállni a sorba, és pontosan tudja, mit akar: továbbra is finn regényeket fordítani szobája magányában szerény fizetségért, és a következő karácsonyi vacsoránál végre bemutatni a családnak a szeretőjét, aki addigra egész biztosan beszél a feleségével - hiszen megígérte. Joséphine tehát vár. És ahogy vár, egyszer csak valami váratlan történik: kiderül, hogy örökölt egy, a Szajna partján ringatózó lakóhajót, és vele együtt egy egész ismeretlen múltat és talán egy egész ismeretlen jövőt...  "Sokáig szerettem a karácsonyt. A karácsonyfánk, amelyet a papa minden évben a szalonban díszített fel, zárt ajtó mögött, nekem soha nem volt elég nagy, és már novemberben jártam a fényfüzérekkel kivilágított várost, a feldíszített utcákat és üzleteket, és ajándékokra vadásztam. Három éve azonban már nem olyan szép és ígéretes számomra az ünnepek ünnepe, az évnek e békés végpontja, látszólagos célja, amely családokat hoz össze és haragosokat békít ki. Őszintén szólva utálom a karácsonyt, és erre jó okom van. Idén novemberben azonban történt valami, ami - a szó szoros értelmében - új irányt adott az életemnek."

A prímszámok magánya sikerszerzőjétőlVannak pillanatok, amikor egyszerre minden megváltozik. Történik valami, és a folyó, amelyben addig lubickoltunk, hirtelen ismeretlen irányba kezd rohanni. A regény főhőse egy érzékeny és kíváncsi fiatalember, aki mindig is megelégedett a természettudományos magyarázatokkal, most mégis megválaszolhatatlan kérdések özönével találja magát szemben. A házassága válságba került, és ahogy szétnéz maga körül, látja, hogy mindenki más is válságban van: tudóstársa, Novelli, aki túl idős és öntelt ahhoz, hogy eligazodjon a #metoo utáni világban; Karol, a pap, aki váratlanul szerelmes lesz; barátja, Giulio, aki éppen elveszíti a fiát. A regényben megidézett válság mégsem csupán egy házaspár vagy egy nemzedék, hanem az általunk ismert egész világ válsága, Tasmania pedig az a vágyott hely, ahol talán megmenekülhetünk. A regény főhőse abban keresi a menekülést, a maga Tasmaniáját, hogy könyvet ír az atombombáról. Küszködve halad, de nem adja fel. Egyfajta ördögűzés ez számára - mert az apokalipszis itt van bennünk, kétségbeesett küszködésünkben és a szív ellenőrizhetetlen mozgásaiban.A langyos vizes fürdőn és a pina coladán alapuló délután négyórai kezelés működött. Újrakezdtük a szexet - ez volt az igazi ok, amiért egészen idáig eljöttünk. Aztán Lorenza hason fekve olvasni kezdett - a bugyiját sem vette vissza -, és nyugodtnak látszott. Én ismét közelíthettem hozzá szabadon, vagy ott maradhattam a közelében, hogy aláhúzogassam a Giuliótól kölcsönkapott könyv legmeggyőzőbb részeit, és így halogassam a vágyat. Hát ilyennek kellene lennie a házaséletnek - gondoltam -, mindig ilyennek: tele ezzel az érzékiséggel. Talán Lorenzának volt igaza: az apasághoz fűződő elvárásaim túlzók voltak, és az idealizálás csapdájába estem. Végtelen sok pár él gyermek nélkül, és semmi sem utal arra, hogy kevésbé lennének kiteljesedve vagy kevésbé volnának boldogok, mint a többiek. És mégis, még az ocean roomban is ott volt kettőnk között a kimerültség érzése - főleg abban, ahogy beszéltünk: mintha már az élvezet közepén is hasadék nyílt volna. A mi saját ózonlyukunk.Paolo Giordano 1982. december 19-én született Torinóban. A Torinói Egyetemen tanult fizikát, majd elméleti részecskefizikából doktorált. Első regénye, A prímszámok magánya több mint egymillió példányban kelt el és harminc nyelvre fordították le. A Tasmania az ötödik regénye.

Minden erőszakos bűncselekmény tragédia az áldozatok és családjuk számára, de az elkövető szempontjából is az. Eszemben sincs amellett érvelni, hogy bármely erőszakos elkövetőt fel kellene menteni. Mélyen hiszek az igazságosságban, valamint annak az emberi jogi keretrendszerben rögzített következményeiben, és egy percig sem vitatom, hogy az erőszakos bűnelkövetők bizonyos csoportját biztonságosan el kell zárni. Azt is értem, egyesek miért érzik szükségét annak, hogy mélyen megvessék az erőszakot elkövetőket: a bosszú alapvető emberi késztetés, amely bezár minket saját félelmeinkbe és haragunkba, miközben ugyanazt a kegyetlenséget tükrözi, amelyet tudatos szinten elítélünk. Bármennyire is fájdalmas, sok bölcsesség van abban a mondásban, hogy ha gyűlölünk valakit, az olyan, mint ha mi vennénk be mérget, és azt várnánk, hogy az illető haljon meg. Ahogy többek közt Gandhi is rámutatott, a társadalom erkölcsi szintjének legmegbízhatóbb mércéje az, hogy mennyire vagyunk együttérzők a társadalom legrosszabb tagjaival.Az igazságügyi pszichiáterként és pszichoterapeutaként dolgozó szerző szerint ha a súlyos bűncselekmények elkövetőit nem tekintjük embernek - és ennek megfelelően bánunk velük -, ugyanazt tesszük, mint ami miatt megbélyegezzük őket. A jó-rossz, normális-abnormális vagy tettes-áldozat ellentétpárok talán mégsem annyira kőbe vésett igazságok, mint ahogy azt gondolni szeretnénk. Gwen Adshead terápiás történetei megkérdőjelezik a "veleszületett bűnöző", a "belátásra képtelen őrült" vagy a "javíthatatlan pszichopata ragadozó" címkék korlátlan alkalmazhatóságát, és megmutatják, hogy a sokszor elképzelhetetlenül kegyetlen tettek elkövetői is képesek változásra, ha kellő megértést és empátiát tapasztalnak." - Dr. Fiáth Titanilla börtönpszichológusDr. Gwen Adshead igazságügyi pszichiáter és pszichoterapeuta; több mint 30 éve dolgozik terapeutaként erőszakos bűncselekmények elkövetőivel. Új-Zélandon született, orvosi képzést a Szent Bertalan Kórházban, igazságügyi pszichiátriai képzést a londoni Szent György Kórházban szerzett.Eileen Horne amerikai író és drámaíró. A Londoni Egyetemen szerzett kreatívírás-diplomát. Dolgozott független televíziós producerként, újságíróként, olasz fordítóként, írt történelmi tényirodalmat, drámát és irodalmi adaptációt - például közreműködött a BBC rádiós drámasorozatában, amely egy fiktív törvényszéki pszichiáternőről szól.