Park strana 15 z 23

1954-ben az ifjú David Attenborough-nak káprázatos alkalmat kínált az élet: világ körüli útra indulhatott, hogy ritka és különleges állatokat gyűjtsön a Londoni Állatkert számára, és minderről filmeket készítsen - a BBC új, Állatkerti gyűjtőutak című sorozatát. Ez a könyv három ilyen utazás története. Társaival a helybeli őslakosokkal együtt kutatott az akkori Brit Guyanában óriáshangyászok, Indonéziában komodói sárkányok és Paraguayban tatuk után. Volt dolguk pirájákkal, dühös kúszósülökkel és szökésre mindig kész pekarikkal. Megküzdöttek a komisz terepviszonyokkal, a kiszámíthatatlan folyókkal, hogy megörökíthessék e távoli vidékek hihetetlen szépségeit és mesésen változatos élővilágát. Módszereik ma már idejétmúltnak tűnnek, de az állatok, növények, helybeli emberek és a környezet iránti csodálatuk és tiszteletük még mindig példamutató. A szerzőre oly jellemző szellemességgel és bájjal megírt történetek nemcsak az emlékezetes kalandokról szólnak, hanem arról az emberről is, aki rajongó szeretetet ébresztett bennünk a természet iránt, és lelkesedése azóta is töretlen.

Mit jelent számunkra, ha a hazugság, durvaság és aljasság válik uralkodóvá, bizonyul sikeresnek a közéletben és a mindennapokban? Ha a nyilvánosságban már-már magától értetődően sértik meg a tisztesség minden szabályát? Ilyen körülmények között pontosan mit jelent „tisztességesen" élni?  Axel Hacke a barátjával beszélgetve, személyes tapasztalatait elemezve és a politikai jelenségeket vizsgálva próbálja körbejárni a témát. S miközben eltöpreng emberi kapcsolataink minőségén, újra meg újra felteszi a csehovi kérdést: miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk?  A tisztességről nehéz időkben amellett érvel, hogy önmagunkban keressük a választ, igyekezzünk tisztelettudóan és érdeklődve fordulni embertársaink felé.

A Brooklyn és a Nora Webster szerzőjétől Írország, az 1990-es évek eleje.Három nő - Dora Devereux, a lánya, Lily és az unokája, Helen - sokéves viszálykodás után törékeny békét köt. Helen imádott öccse, Declan ugyanis haldoklik, és a három nő a nagymama roskatag tengerparti házában találkozik vele meg két barátjával. Ez a különböző korú és különböző gondolkodású hat ember kénytelen meghallgatni és elviselni egymást. „Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges." „Tóibín kivételes tehetsége a regény érzelmi koreográfiájában mutatkozik meg. Helen elhidegült az anyjától is, a nagyanyjától is, és Tóibín gyönyörűen segít nekik békét kötni."David Robson, The Sunday Telegraph

Egy kilenc éves kislány 1991 nyarán a tengerpartra utazik néhány évvel idősebb bátyjával. Jó mulatságnak ígérkezik, de a nyaralás minden magyarázat nélkül elhúzódik. Amikor édesanyjuk váratlanul felbukkan a táborban, megijednek. Kiderül, hogy nem mehetnek haza Vukovárra, menekülniük kell a szerb mészárlások elől. Az édesapjukról semmi hír. Minden bizonnyal megölték. A család először Zágrábban húzza meg magát, később egy menekültszállón Tito szülőfalujában, Kumravecben, ez a Hotel Zagorje. Az érzékeny és okos kislány iróniával, mély empátiával és költői erővel, a gyerekek kissé tort tisztánlátásával rögzíti mindazt, amit maga körül lát: csonkacsaládokat, háborús veszteségeket, megtört menekülteket, közönyös hivatalnokokat és szerencséseket, akik megúszták a háborút. Az apró részletekből összeálló minitörténetek sajátos képet festenek a háborús Horvátországról és egy édesapját elvesztő szomorú kamaszlány fejlődésének történetéről. Ivana Bodrožić horvát író, költő, 1982-ben született Vukováron. A 2010-ben megjelent önéletrajzi ihletésű Hotel Zagorje az egyik legjelentősebb szépirodalmi alkotás a szerb-horvát háborúról. Számos díjat nyert és jó néhány nyelvre lefordították.

Rose egy kanadai kisváros eldugott mellékutcájában látja meg a napvilágot, majd fél ifjúságát azzal tölti, hogy Flóval, gyakorlatias és ravasz mostohaanyjával küzd, aki saját múltjának meséivel ijesztgeti, és gyakran hangoztatja, milyen veszélyes hely a világ. Rose azonban becsvágyó. Tanulmányi ösztöndíjat nyer, és Torontóba megy, ahol megismerkedik Patrickkel, jövendő férjével. Ő lesz Patrick számára az „alázatos, ám érzéki" kolduslány, aki „bátortalan, fehér lábával" bevonul Patrick életébe, ő pedig, Rose lovagjaként, már attól is boldog, ha csak nézheti és imádhatja.  Alice Munro nagyszerű, regényként is olvasható novellafüzérében Rose útját követjük, ahogy egyre távolabb kerül a szegénységtől, és sikeresen felépít magának egy új, saját világot. „- A nőknek más az agyuk - mondta Rose-nak az egyik nyugodt, sőt barátságos korszakukban, amikor Rose még valamivel kisebb volt. Talán elfelejtette, hogy egyszer Rose is nő lesz. - Abban hisznek, amiben, úgy érzik, hinniük kell. Képtelenség követni a gondolatmenetüket. - Ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy Flo szerint vakságot okoz, ha valaki házon belül sárcipőt hord. - Mégis remekül elboldogulnak az életben, és ez a tehetségük nem a fejükben lakik, de nem vitás, ebben okosabb a nő a férfinál."

„Bocsáss meg, amiért elveszítettük egymást. Bocsáss meg, amiért elveszítettelek."  Egy reggel Carolina holtan találja a férjét az ágyban. Egyedül marad a kisfiukkal és egy teljesen új élettel, közben pedig górcső alá veszi korábbi életét.  A Reméljük a legjobbakat megrendítő számvetés a halállal s egyben az élettel is: a szerelemmel, a szülői szereppel, a modern párkapcsolatokkal és az azokhoz kapcsolódó könyörtelen elvárásokkal. Majdnem egy évtizeden át követhetjük nyomon Carolinát szerelemben és gyászban, lehetünk tanúi egy életnek, mely a szigorú tervezés ellenére egészen más irányt vesz.  „Amikor utoljára kívánok jó éjszakát, még nem tudom, hogy utoljára teszem. Ha tudnám, akkor valószínűleg több energiát szánnék a búcsúra. Megcsókolnálak, elmondanám, mennyire szeretlek, mennyire sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem veled az utóbbi hónapokban. Ehelyett óvatosan kiveszem a macskát a kenguruból, és leteszem a földre. Szerintem hamarosan befekszem Ivanhoz, mondom. Nem kell megmagyaráznom, miért, mindketten tudjuk, hogy hamarosan felébred, és keres majd, keresi a tejet a mellemben. Nem tiltakozol. Tekinteted a számítógépre szögezve hagyod, hogy elmenjek, én pedig legutolsó alkalommal hagylak magadra. Abban a hitben, hogy holnap reggel találkozunk. Nem így lesz. Nem találkozunk soha többé.

„Orbán Viktor 2014-ben nem hirdetett új kormányprogramot. Programja egy szóból állt: Folytatás.” Sárközy Tamás legújabb könyvében kifejti, hogy az Orbán-kormány harmadik, 2014 és 2018 közötti ciklusát egy olyan kormányzás jellemzi, amely alapvetően nem a liberális társadalomszervezési elvekre épül, miközben nem tagadja a liberális alapértékeket, az emberi jogokat, a jogállamot, az elkülönült hatalmi ágak létét. Új vonása, a „kifelé fordulás”, azaz hogy a nemzeti identitás és a szuverenitás megőrzése érdekében vívott, már korábban is sokat emlegetett szabadságharcát nemzetközi színtérre, az Európai Unión belülre viszi. A szerző az Orbán-kormány működését elsősorban jogalkotási oldalról vizsgálja, célja, hogy ezt az időszakot – az előnyöket és hátrányokat, a sikereket és kudarcokat összevetve – tárgyilagosan elemezze. Munkájában objektivitásra és pártatlanságra törekszik.

„Az élet jövedelmező biznisz, amíg betartod a szabályokat." A New York állambeli Hudson-völgyben egy minden létező kényelemmel felszerelt luxuswellnessközpont bújik meg: bioétrend, személyi edzők, napi masszázs - mindez ingyen. Mi több, komoly pénzt kap, aki itt tölti az idejét - többet, mint amiről valaha is álmodott.  Hogy mi benne a csapda?  A vendég kilenc hónapon át nem hagyhatja el a létesítményt, minden lépését felügyelik, el van zárva a külvilágtól és korábbi életétől erre az időre, amíg ő mindent annak rendel alá, hogy megszülje a tökéletes kisbabát. Valaki másnak. A Farm sodró lendületű, provokatív, szívszorító olvasmány, a végletekig viszi az anyaságról, pénzről, értékrendekről való gondolkodást, és alapvető kérdéseket tesz fel arról, mekkora áldozatra hajlandók a nők azért, hogy jobb jövőt biztosítsanak maguknak és szeretteiknek.

Az állandóan rohanó, túlterhelt menedzser, John egyhetes szabadságra indul, de útközben autójával eltéved. Betér egy kávézóba, hogy egyen valamit - és sorsfordító élményben lesz része. Az étlap címoldalán három kérdéssel szembesül: „Miért vagy itt?"„Félsz a haláltól?" „Elégedett vagy az életeddel?" Miközben a pincér, a konyha séfje és az egyik vendég segítségével megpróbál választ adni ezekre a kérdésekre, egyre inkább új szemszögből tekint az életére, és rájön, hogy milyen fontos dolgokat tanulhat meg a zöld levesteknőstől... „Néha, amikor a legkevésbé várjuk és a legnagyobb szükségünk van rá, új helyen találjuk magunkat új emberekkel, és új dolgokat tanulunk. Ez történt velem is egy éjszakán, egy sötét, elhagyatott úton. Ha belegondolok, az a helyzet az akkori életemet szimbolizálta. Ahogyan akkor eltévedtem utazás közben, ugyanúgy vesztem el az életben is - nem tudtam pontosan, merre tartok, és miért haladok abba az irányba. Napjaim nagy részében minden másnál többet tépelődtem azon, hogy az életnek többnek kellene lennie egy kalitkában napi tíz-tizenkét, munkával töltött óránál..."

„Ha becsukódik a boldogság kapuja, kinyílik helyette egy másik." Amikor felesége, Hélene alig harminchárom évesen meghal, Julien Azoulay-t mélyen lesújtja a gyász. A romantikus vígjátékok szerzője és egy kisfiú, Arthur édesapja úgy érzi, kegyetlenül elbánt vele a sors. Kelletlenül teljesíti a Montmartre-i temetőben nyugvó felesége utolsó kívánságát: írjon neki 33 levelet. A kézzel írt leveleket sorra elhelyezi Hélene sírkövének titkos rekeszében, egy nap azonban mindegyik eltűnik, s a helyükön Julien különös dolgokat talál: egy kőszívet, egy Prévert-verset, két mozijegyet az Orfeusz című filmre. Mit jelentsen mindez? Julien a rejtély nyomába ered...

Az 1950-es évek közepén született Egy ifjú természettudós történetei Állatkerti gyűjtőutak című könyvének sikere után az 1960-as évek elején az ifjú David Attenborough újabb utakra indul. Ezúttal Madagaszkárt, Új-Guineát és a Csendes-óceán térségét, valamint az ausztráliai Északi területet keresi fel filmes stábjával. Kalandos utazásairól olvasva megismerjük többek között Pentecost szigetének toronyugróit, az ősi tongai királyi kavaceremóniát, és olyan különleges állatokat is, mint a paradicsommadarak, a kaméleonok és a szifakák. A bőséges képanyaggal és térképekkel ellátott kötet szellemes, könnyed és áradóan mesélő stílusával méltán varázsolja el olvasóját.

„Soha többé, mondják az emberek világszerte egymásnak és maguknak."  1947-ben Európa és a világ a háború borzalmaiból éledezik. Párizsban az embereket elvarázsolják (vagy éppen felbőszítik) Dior ruhakölteményei, a közép-kelet-európai országokban a kommunisták hatalomátvételre készülődnek, égetővé válik a palesztin konfliktus, zajlanak a nürnbergi perek, megszületik az emberek és nemek közti egyenlőség gondolata.  Elisabeth Asbrink - Florian Illies: 1913. Az évszázad nyara című könyvéhez hasonlóan - hónapról hónapra mutatja be ennek az évnek a főbb történéseit. A mozaikszerűen felvillanó pillanatképek előterében, a kötet közepébe ékelve a magyar származású szerző családjának megrázó története áll, ez teszi könyvét erősen személyessé.  1947 színes és fordulatos krónikája arra is fájóan rámutat, hogy számos akkori folyamat és döntés hatása napjainkig ível, és ma is aktualitással bír.

„- Szörnyű dolog gyereknek lenni - mondta -, mások kényének-kedvének kiszolgáltatva."  A Cleve család nagy élvezettel idézi fel múltjának csaknem minden részletét, de egy végzetes anyák napja eseményeit nem hozzák szóba soha. Azon a napon a kilencéves Robin Cleve-et felakasztva találták egy fán az előkertben. Tizenegy évvel később a rejtély - és a bűncselekményre utaló talányos nyomok - megoldása még mindig ugyanolyan kilátástalannak tűnik, mint aznap, amikor megtörtént az eset.  A tizenkét éves Harrietet Houdini és Robert Louis Stevenson példája ösztönzi, amikor egyetlen barátjával nekilát, hogy megkeresse bátyja gyilkosát... és megbüntesse őt. De ami gyerekes játéknak indul, abból hamarosan sötét, veszélyes utazás lesz egy mississippi kisváros fenyegető alvilágában.

2008 őszén a Lehman Brothers összeomlását követő pénzügyi cunami csaknem elsodorta Magyarországot. Jöttek az önkínzó kérdések: mit nem vettünk észre, miért hagytuk, hogy így legyen, most mi a teendő, mikor döntünk jól. Különösen nyomasztó volt a magyarországi túlzott eladósodás, a devizahitelezés kiváltotta társadalmi válság, ami valóban az orrunk előtt zajlott. Valóban vakok, semmit sem értők, mindent félrekezelők voltunk? Azt a reménytelen feladatot próbálom megoldani, hogy önkritikusan és - amennyire tőlem telik - távolságot tartva mutassam be döntéseink hátterét. Mit s miért. Mikor ültünk tudásvákuumban, mikor reagáltunk időben és hibátlanul, mit nem vettünk észre, mit láttunk már akkor is tisztán. Nem voltunk tévedhetetlenek. Döntéseink nem voltak hibátlanok. De mindenkor igyekeztünk minden véleményt megismerni, minden megismerhető tényt figyelembe venni, számos szakértő, elemző álláspontjára támaszkodni. Meggyőződésem, hogy az így születő döntések hosszú távon nagy valószínűséggel jobbak, mint amikor egy önmagát minden igazság birtokában tudó vezető irányít és dönt.

Sokan vágyunk boldog párkapcsolatra, de van, akinek ez nem, vagy csak nehezen sikerül. Egyesek látszólag mindig rosszul választanak, másoknak pedig akkor megy tönkre a kapcsolatuk, amikor éppen szorosabbá válna. Vannak, akik párkapcsolatban élnek ugyan, mégis magányosak. Mi lehet az oka annak, ha vakvágányra fut egy kapcsolat? Nagyon sok kudarc hátterében az úgynevezett kötelékfóbia (a kötődésre, elköteleződésre való képtelenség) állhat, hívja fel a figyelmet könyvében Stefanie Stahl. Életszerű példákon keresztül mutatja be a kötelékfóbia különböző megjelenési formáit, viselkedési mintáit, például a "vadászt", a "hercegnőt" és a "falépítőt". A Libikóka segít felismerni a kötelékfóbiás embereket, és tanácsokat is ad arra vonatkozóan, hogyan bánjunk velük.

Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya-történetek időrendben második kötete nemzedékek képzeletét ejtette rabul 1826-os megjelenése óta. Az Észak-Amerika vad tájain játszódó cselekmény középpontjában egy valóságos történelmi esemény áll, amikor 1757-ben a franciák indián szövetségesei a William Henry-erődöt feladó brit katonák és családtagjaik százait mészárolták le. E köré a véres incidens köré építi Cooper romantikus történetét fogságról, szerelmes vonzalomról és hősiességről, amelyben a mohikán Chingachgook és fia, Uncas sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a parancsnok lányai, Alice és Cora Munro, valamint Sólyomszem, a határvidéki felderítő életével. Indián kerül szembe indiánnal, a fehérek brutális társadalma a mohikán civilizációval – abban, ahogyan a világ az amerikai indiánt látja, egyetlen írott szöveg sem játszott akkora szerepet, mint Az utolsó mohikán.