Park strana 16 z 23

1954-ben az ifjú David Attenborough-nak káprázatos alkalmat kínált az élet: világ körüli útra indulhatott, hogy ritka és különleges állatokat gyűjtsön a Londoni Állatkert számára, és minderről filmeket készítsen - a BBC új, Állatkerti gyűjtőutak című sorozatát. Ez a könyv három ilyen utazás története. Társaival a helybeli őslakosokkal együtt kutatott az akkori Brit Guyanában óriáshangyászok, Indonéziában komodói sárkányok és Paraguayban tatuk után. Volt dolguk pirájákkal, dühös kúszósülökkel és szökésre mindig kész pekarikkal. Megküzdöttek a komisz terepviszonyokkal, a kiszámíthatatlan folyókkal, hogy megörökíthessék e távoli vidékek hihetetlen szépségeit és mesésen változatos élővilágát. Módszereik ma már idejétmúltnak tűnnek, de az állatok, növények, helybeli emberek és a környezet iránti csodálatuk és tiszteletük még mindig példamutató. A szerzőre oly jellemző szellemességgel és bájjal megírt történetek nemcsak az emlékezetes kalandokról szólnak, hanem arról az emberről is, aki rajongó szeretetet ébresztett bennünk a természet iránt, és lelkesedése azóta is töretlen.

Mit jelent számunkra, ha a hazugság, durvaság és aljasság válik uralkodóvá, bizonyul sikeresnek a közéletben és a mindennapokban? Ha a nyilvánosságban már-már magától értetődően sértik meg a tisztesség minden szabályát? Ilyen körülmények között pontosan mit jelent „tisztességesen" élni?  Axel Hacke a barátjával beszélgetve, személyes tapasztalatait elemezve és a politikai jelenségeket vizsgálva próbálja körbejárni a témát. S miközben eltöpreng emberi kapcsolataink minőségén, újra meg újra felteszi a csehovi kérdést: miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk?  A tisztességről nehéz időkben amellett érvel, hogy önmagunkban keressük a választ, igyekezzünk tisztelettudóan és érdeklődve fordulni embertársaink felé.

A Brooklyn és a Nora Webster szerzőjétől Írország, az 1990-es évek eleje.Három nő - Dora Devereux, a lánya, Lily és az unokája, Helen - sokéves viszálykodás után törékeny békét köt. Helen imádott öccse, Declan ugyanis haldoklik, és a három nő a nagymama roskatag tengerparti házában találkozik vele meg két barátjával. Ez a különböző korú és különböző gondolkodású hat ember kénytelen meghallgatni és elviselni egymást. „Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges." „Tóibín kivételes tehetsége a regény érzelmi koreográfiájában mutatkozik meg. Helen elhidegült az anyjától is, a nagyanyjától is, és Tóibín gyönyörűen segít nekik békét kötni."David Robson, The Sunday Telegraph

Egy kilenc éves kislány 1991 nyarán a tengerpartra utazik néhány évvel idősebb bátyjával. Jó mulatságnak ígérkezik, de a nyaralás minden magyarázat nélkül elhúzódik. Amikor édesanyjuk váratlanul felbukkan a táborban, megijednek. Kiderül, hogy nem mehetnek haza Vukovárra, menekülniük kell a szerb mészárlások elől. Az édesapjukról semmi hír. Minden bizonnyal megölték. A család először Zágrábban húzza meg magát, később egy menekültszállón Tito szülőfalujában, Kumravecben, ez a Hotel Zagorje. Az érzékeny és okos kislány iróniával, mély empátiával és költői erővel, a gyerekek kissé tort tisztánlátásával rögzíti mindazt, amit maga körül lát: csonkacsaládokat, háborús veszteségeket, megtört menekülteket, közönyös hivatalnokokat és szerencséseket, akik megúszták a háborút. Az apró részletekből összeálló minitörténetek sajátos képet festenek a háborús Horvátországról és egy édesapját elvesztő szomorú kamaszlány fejlődésének történetéről. Ivana Bodrožić horvát író, költő, 1982-ben született Vukováron. A 2010-ben megjelent önéletrajzi ihletésű Hotel Zagorje az egyik legjelentősebb szépirodalmi alkotás a szerb-horvát háborúról. Számos díjat nyert és jó néhány nyelvre lefordították.

Rose egy kanadai kisváros eldugott mellékutcájában látja meg a napvilágot, majd fél ifjúságát azzal tölti, hogy Flóval, gyakorlatias és ravasz mostohaanyjával küzd, aki saját múltjának meséivel ijesztgeti, és gyakran hangoztatja, milyen veszélyes hely a világ. Rose azonban becsvágyó. Tanulmányi ösztöndíjat nyer, és Torontóba megy, ahol megismerkedik Patrickkel, jövendő férjével. Ő lesz Patrick számára az „alázatos, ám érzéki" kolduslány, aki „bátortalan, fehér lábával" bevonul Patrick életébe, ő pedig, Rose lovagjaként, már attól is boldog, ha csak nézheti és imádhatja.  Alice Munro nagyszerű, regényként is olvasható novellafüzérében Rose útját követjük, ahogy egyre távolabb kerül a szegénységtől, és sikeresen felépít magának egy új, saját világot. „- A nőknek más az agyuk - mondta Rose-nak az egyik nyugodt, sőt barátságos korszakukban, amikor Rose még valamivel kisebb volt. Talán elfelejtette, hogy egyszer Rose is nő lesz. - Abban hisznek, amiben, úgy érzik, hinniük kell. Képtelenség követni a gondolatmenetüket. - Ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy Flo szerint vakságot okoz, ha valaki házon belül sárcipőt hord. - Mégis remekül elboldogulnak az életben, és ez a tehetségük nem a fejükben lakik, de nem vitás, ebben okosabb a nő a férfinál."

„Bocsáss meg, amiért elveszítettük egymást. Bocsáss meg, amiért elveszítettelek."  Egy reggel Carolina holtan találja a férjét az ágyban. Egyedül marad a kisfiukkal és egy teljesen új élettel, közben pedig górcső alá veszi korábbi életét.  A Reméljük a legjobbakat megrendítő számvetés a halállal s egyben az élettel is: a szerelemmel, a szülői szereppel, a modern párkapcsolatokkal és az azokhoz kapcsolódó könyörtelen elvárásokkal. Majdnem egy évtizeden át követhetjük nyomon Carolinát szerelemben és gyászban, lehetünk tanúi egy életnek, mely a szigorú tervezés ellenére egészen más irányt vesz.  „Amikor utoljára kívánok jó éjszakát, még nem tudom, hogy utoljára teszem. Ha tudnám, akkor valószínűleg több energiát szánnék a búcsúra. Megcsókolnálak, elmondanám, mennyire szeretlek, mennyire sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem veled az utóbbi hónapokban. Ehelyett óvatosan kiveszem a macskát a kenguruból, és leteszem a földre. Szerintem hamarosan befekszem Ivanhoz, mondom. Nem kell megmagyaráznom, miért, mindketten tudjuk, hogy hamarosan felébred, és keres majd, keresi a tejet a mellemben. Nem tiltakozol. Tekinteted a számítógépre szögezve hagyod, hogy elmenjek, én pedig legutolsó alkalommal hagylak magadra. Abban a hitben, hogy holnap reggel találkozunk. Nem így lesz. Nem találkozunk soha többé.

„Orbán Viktor 2014-ben nem hirdetett új kormányprogramot. Programja egy szóból állt: Folytatás.” Sárközy Tamás legújabb könyvében kifejti, hogy az Orbán-kormány harmadik, 2014 és 2018 közötti ciklusát egy olyan kormányzás jellemzi, amely alapvetően nem a liberális társadalomszervezési elvekre épül, miközben nem tagadja a liberális alapértékeket, az emberi jogokat, a jogállamot, az elkülönült hatalmi ágak létét. Új vonása, a „kifelé fordulás”, azaz hogy a nemzeti identitás és a szuverenitás megőrzése érdekében vívott, már korábban is sokat emlegetett szabadságharcát nemzetközi színtérre, az Európai Unión belülre viszi. A szerző az Orbán-kormány működését elsősorban jogalkotási oldalról vizsgálja, célja, hogy ezt az időszakot – az előnyöket és hátrányokat, a sikereket és kudarcokat összevetve – tárgyilagosan elemezze. Munkájában objektivitásra és pártatlanságra törekszik.

Az állandóan rohanó, túlterhelt menedzser, John egyhetes szabadságra indul, de útközben autójával eltéved. Betér egy kávézóba, hogy egyen valamit - és sorsfordító élményben lesz része. Az étlap címoldalán három kérdéssel szembesül: „Miért vagy itt?"„Félsz a haláltól?" „Elégedett vagy az életeddel?" Miközben a pincér, a konyha séfje és az egyik vendég segítségével megpróbál választ adni ezekre a kérdésekre, egyre inkább új szemszögből tekint az életére, és rájön, hogy milyen fontos dolgokat tanulhat meg a zöld levesteknőstől... „Néha, amikor a legkevésbé várjuk és a legnagyobb szükségünk van rá, új helyen találjuk magunkat új emberekkel, és új dolgokat tanulunk. Ez történt velem is egy éjszakán, egy sötét, elhagyatott úton. Ha belegondolok, az a helyzet az akkori életemet szimbolizálta. Ahogyan akkor eltévedtem utazás közben, ugyanúgy vesztem el az életben is - nem tudtam pontosan, merre tartok, és miért haladok abba az irányba. Napjaim nagy részében minden másnál többet tépelődtem azon, hogy az életnek többnek kellene lennie egy kalitkában napi tíz-tizenkét, munkával töltött óránál..."

„Az élet jövedelmező biznisz, amíg betartod a szabályokat." A New York állambeli Hudson-völgyben egy minden létező kényelemmel felszerelt luxuswellnessközpont bújik meg: bioétrend, személyi edzők, napi masszázs - mindez ingyen. Mi több, komoly pénzt kap, aki itt tölti az idejét - többet, mint amiről valaha is álmodott.  Hogy mi benne a csapda?  A vendég kilenc hónapon át nem hagyhatja el a létesítményt, minden lépését felügyelik, el van zárva a külvilágtól és korábbi életétől erre az időre, amíg ő mindent annak rendel alá, hogy megszülje a tökéletes kisbabát. Valaki másnak. A Farm sodró lendületű, provokatív, szívszorító olvasmány, a végletekig viszi az anyaságról, pénzről, értékrendekről való gondolkodást, és alapvető kérdéseket tesz fel arról, mekkora áldozatra hajlandók a nők azért, hogy jobb jövőt biztosítsanak maguknak és szeretteiknek.

„A rólunk szóló történeteket csakis múlt időben mesélhetjük el. Visszafelé peregnek onnan, ahol a jelenben állunk, és többé nem a történet szereplői, hanem a szemlélőik szólalnak meg" - írja az idős Leo Hertzberg művészettörténész professzor a regény utolsó lapjain. Van egy titkos fiókja, abban tartja mindazt, amit szeretett, mindazt, ami azokra emlékezteti, akiket valaha szeretett. Attól függően, hogyan rendezgeti őket, hogyan viszonyulnak ezek a tárgyak egymáshoz a térben, hívódnak elő érzései és a múlt eseményeinek értelmezései. Hertzberg professzor fiatalkorában vásárolt egy Bill Wechsler-festményt. Majd Wechslerék a szomszédjukba költöznek, és így veszi kezdetét a szerelemnek és barátságnak, veszteségnek és helytállásnak ez az erőszaktól, kétszínűségtől, gyilkosságtól és szenvedélytől legkevésbé sem mentes, rendkívüli története. A SoHo kifinomult művészvilágának galériáiban és a művészeti egyetemeken forgolódó Hustvedt-hősök olyannyira el vannak foglalva azzal, hogyan tegyék láthatóvá önmagukat a külvilág számára, hogyan váljanak ők maguk is műalkotássá, hogy saját életük megélésére nemigen marad idejük. Hazugságaik, megtévesztéseik és bizonytalanságaik láttán az olvasó újra meg újra felteszi a kérdést, hogy vajon érvényesek-e még napjainkban a viselkedésünket irányító társadalmi, pszichológiai és erkölcsi korlátok.

Nora Webster a közelmúltban özvegyült meg. A hirtelen veszteségtől és attól, hogy a gyerekeit egyedül kell fölnevelnie, kicsúszik a lába alól a talaj. Olyan jövővel kell szembenéznie, amelyre egyáltalán nem készült fel. De Norában nagy erő lakozik, csöndes eltökéltség, hogy nem enged mások elvárásainak. A zene, valamint a barátság adománya révén megtanulja, hogyan élhet tovább. Rátalál saját világára, saját akaratára, és sikerül úrrá lennie a gyászán.

A 31 éves Annie McDee-nek nemrég bomlott fel egy hosszú párkapcsolata. A lány rosszkedvű, a munkájában se leli örömét. Épp egy lepukkant régiségboltban keresgél születésnapi ajándékot arra érdemtelen új szeretőjének, amikor a limlomok közt észrevesz egy elkoszolódott festményt. Csekélyke spórolt pénzéből megveszi, aztán sietve finom, szülinapi vacsorát főz - csakhogy az ünnepelt nem jön el.A festmény tehát Annie-é lesz, s ő hamarosan gyanakodni kezd, hogy talán jóval értékesebb, mint hitte. Akaratán kívül ugyanis egyszeribe a legkülönfélébb alakok - száműzött orosz oligarcha, kapzsi emírfeleség, gátlástalan műkereskedő - lihegnek a sarkában, akik bármire képesek lennének, csak hogy megkaparintsák az „ócska limlomot". S miközben Annie megpróbálja kideríteni, ki festhette a képet, az európai történelem sötét titkaival szembesül - de feltárul előtte egy új szerelem lehetősége is. „Ezt a könyvet olvasni olyan, mintha megrohamoznánk egy csúcskategóriás cukrászdát: ámulunk-bámulunk, és azt kívánjuk, soha ne érjen véget ez a felséges ízorgia." Elizabeth Gilbert, az Ízek, imák, szerelmek szerzője. „Ha egy péntek este meg találnék halni az én kis stúdiólakásomban, észre sem vennék, amíg a munkaadóm nem akarna asztalt foglaltatni magának egy étteremben vagy elhozatni a cuccait a tisztítóból. Devonban, ha bementem a kocsmába, ismertem a helybeliek felét. Itt azokat sem ismerem, akikkel egy házban lakom. Hogy mondjam el a régi barátnőimnek az igazat? Mások szemében pompásnak tűnhet az életem: érdekesnek, izgalmasnak és gondtalannak. Csak az a baj, hogy én történetesen nem így akarok élni. Nem ezt terveztem, csak valahogy zavarossá vált a forgatókönyv. Mert úgy volna rendjén, hogy én, Annie egy Tavistock melletti kis faluban éldegélek életem szerelmével, és a céget vezetem, amit együtt hoztunk létre. De valamiért a film felénél kidobtak a saját történetemből, és valaki más életébe csöppentem, ahol egy másodpercig sem akarok maradni." 

Az ismert történész, Robert Crowley sodró lendületű mesélőkedvvel tárja elénk, hogyan építette fel 1000 és 1500 között Velence a Földközi-tenger keleti medencéjét magában foglaló birodalmát, melyet aztán apránként elragadott tőle a felemelkedő Oszmán Birodalom. Keresztes lovagok, hajóskapitányok és kereskedők beszámolóiból és korabeli feljegyzésekből rajzolódik ki a nyüzsgő városi élet, az élénk kereskedelmi kapcsolatok, a hajóskapitányok és kalózok világa, nagy tengeri ütközetek az Adriai-tengertől Alexandriáig, Krétától Konstantinápolyig és a Fekete-tengerig húzódó vizeken.

A természet számtalan meglepetést rejt: a lombos fák befolyásolják a Föld forgását, a darvak akadályozzák a spanyolországi sonkatermelést, a tűlevelű erdők pedig esőt csinálnak. Peter Wohlleben, A fák titkos élete című sikerkönyv szerzője legújabb kötetében - a tőle megszokott eleven mesélőkedvvel - megannyi érdekes és különös példán keresztül mutatja be, milyen bámulatos kölcsönhatás és összjáték zajlik a növények és az állatok között. Hogyan épül fel a természet hatalmas óraműve, melyben minden „fogaskeréknek" megvan a maga helye és szerepe? És mi történik, ha ez a finoman kiegyensúlyozott rendszer megbillen? Mi a jobb: ha az ember „segíti" a természetet, hogy helyreálljon ez az egyensúly, vagy ellenkezőleg, ha békén hagyja?  „Kertünkben nyaranta megszámlálhatatlanul sok nefelejcs virágzik. Kéretlenül benyomulnak a veteményesünkbe is, ahol aztán makacsul megtelepednek. És mivel olyan szépek, többnyire békén hagyjuk őket. A nefelejcs azonban csak azért lehet ilyen sikeres, mert van egy csapat kis szövetségese: a hangyák.  A hangyák nem feltétlenül rajonganak a virágokért, legalábbis nem a szépségükért vannak oda. Sokkal inkább az éhség hajtja őket a virágokhoz, amelyek csak akkor válnak érdekessé számukra, amikor magot hoznak. Tudniillik a magok úgy néznek ki, hogy láttukra a hangyáknak összefut a szájukban a nyál. Kívülről ugyanis egy elaioszóma- (magyarul hangyakalács-) réteg borítja őket, amely olyan, mint egy süteménymorzsa. Az apró állatkák a finomságot elrágcsálják, a tulajdonképpeni mag pedig megmarad."

„Az Ironmanen ott zajlik a verseny, ahol Dave Scott jár."  1989. október 14-én Hawaii szigetén nagy várakozással övezett összecsapás zajlott két, emberfeletti képességekkel rendelkező, versenyzői karrierje csúcsán lévő sportoló között. A hatszoros bajnok (Dave Scott) egyszer s mindenkorra le akar számolni az ellenfeleivel. Kihívója (Mark Allen) azonban elszánta rá magát, hogy megnyeri a legfontosabb triatlonversenyt is.  A triatlonsport történetének egyik legkiélezettebb vetélkedésén a két rivális szorosan egymás mellett teljesítette a 3860 méter úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és egy maratoni futótávból álló versenyt. Nyolcórányi küzdelem után mindössze 59 másodperc különbséggel értek célba.  Matt Fitzgerald dokumentumregénye rávilágít arra, hogy a két bajnok miként hajszolta egymást és önmagát olyan helyzetbe, amelynek csúcspontján a sporttörténelem egyik legfantasztikusabb versenyében lépték át a fizikai teljesítmény addig ismert határait. Egyikük saját démonjaival küzdött a sikerért, a másik képtelen volt túltenni magát az őt ért korábbi vereségeken. A Vasemberek nem csupán a verseny alakulását írja le, hanem érdekes betekintést nyújt abba is, hogyan vált Mark Allen és Dave Scott ennyire motivált sportolóvá, mitől lobogott bennük ez az olthatatlan sikervágy.

A Hét rövid fizikalecke szerzőjétől. Miért a múltra emlékszünk; miért nem a jövőre? Mi vagyunk az időben, vagy az idő létezik mibennünk? Mit jelent az valójában, hogy az idő „folyik"? Mi köti az időt a mi szubjektív természetünkhöz? Az idő rendje a fizikának egy olyan jelenségét tárgyalja, amely mindenkit érdekel: az időt. Az idő olyan rejtély, amelyről mindenkinek van személyes tapasztalata. A fizikusok számára is rejtély: ők az idő radikális átalakulásának lehettek szemtanúi Newtontól Einsteinig, a kvantummechanikáig, végül a hurok-kvantumgravitáció elméletéig, amelynek Carlo Rovelli az egyik legjelentősebb képviselője. Newton egyenleteiben mindig ott volt az idő, de mára eltűnt a fizika alapegyenleteiből. Múlt és jövő már nem egymás ellentettjei. A fizikának azt kell felszámolnia, amit mindenki hisz: hogy az egyetlen biztos pont a jelen.Carlo Rovelli, miközben e rendkívüli gondolattársítások közül három példát megvizsgál, betekintést ad a fizika múltjába, s elvezet odáig, ameddig az időről való jelen tudásunk elér: „a ma még nem ismert dolgok hatalmas, az éj sötétjébe burkolózó csillagóceánjáig." „Általában úgy gondoljuk el az időt, mint valami egyszerű, magától értetődő dolgot; órával mérhető, és mindennek fittyet hányva, egyenletesen halad előre a múltból a jövő felé. Az idő múlásával meghatározott rendben következnek egymásra a múlt, a jelen és a jövő eseményei; a múlt végérvényes, a jövő nyitott. Csakhogy bebizonyosodott: ez mind tévedés."