Park strana 9 z 23

Nicolas Barreau A nő mosolya című világsikerű regénye majd egy évtizede lett a magyar olvasók kedvence, azóta még 8 könyve jelent meg a Park Kiadónál. A tízedik Fények a Szajna felett című kötete egy hamisítatlan karácsonyi történet.  "Albert bácsira gondoltam, és az útravalóra, amit kaptam tőle. Két kézzel ragadom meg a boldogságot, nem szalasztom el a sorsdöntő pillanatot. És a sorsdöntő pillanat éppen most jött el."  Joséphine Beauregard-nak elege van a családjából. Kiváltképp az anyjából és a nővéreiből, a sikeres családanyákból, akik mindenáron meg akarják mondani, hogyan élje az életét. Pedig Joséphine-nek esze ágában sincs beállni a sorba, és pontosan tudja, mit akar: továbbra is finn regényeket fordítani szobája magányában szerény fizetségért, és a következő karácsonyi vacsoránál végre bemutatni a családnak a szeretőjét, aki addigra egész biztosan beszél a feleségével - hiszen megígérte. Joséphine tehát vár. És ahogy vár, egyszer csak valami váratlan történik: kiderül, hogy örökölt egy, a Szajna partján ringatózó lakóhajót, és vele együtt egy egész ismeretlen múltat és talán egy egész ismeretlen jövőt...  "Sokáig szerettem a karácsonyt. A karácsonyfánk, amelyet a papa minden évben a szalonban díszített fel, zárt ajtó mögött, nekem soha nem volt elég nagy, és már novemberben jártam a fényfüzérekkel kivilágított várost, a feldíszített utcákat és üzleteket, és ajándékokra vadásztam. Három éve azonban már nem olyan szép és ígéretes számomra az ünnepek ünnepe, az évnek e békés végpontja, látszólagos célja, amely családokat hoz össze és haragosokat békít ki. Őszintén szólva utálom a karácsonyt, és erre jó okom van. Idén novemberben azonban történt valami, ami - a szó szoros értelmében - új irányt adott az életemnek."

Minden erőszakos bűncselekmény tragédia az áldozatok és családjuk számára, de az elkövető szempontjából is az. Eszemben sincs amellett érvelni, hogy bármely erőszakos elkövetőt fel kellene menteni. Mélyen hiszek az igazságosságban, valamint annak az emberi jogi keretrendszerben rögzített következményeiben, és egy percig sem vitatom, hogy az erőszakos bűnelkövetők bizonyos csoportját biztonságosan el kell zárni. Azt is értem, egyesek miért érzik szükségét annak, hogy mélyen megvessék az erőszakot elkövetőket: a bosszú alapvető emberi késztetés, amely bezár minket saját félelmeinkbe és haragunkba, miközben ugyanazt a kegyetlenséget tükrözi, amelyet tudatos szinten elítélünk. Bármennyire is fájdalmas, sok bölcsesség van abban a mondásban, hogy ha gyűlölünk valakit, az olyan, mint ha mi vennénk be mérget, és azt várnánk, hogy az illető haljon meg. Ahogy többek közt Gandhi is rámutatott, a társadalom erkölcsi szintjének legmegbízhatóbb mércéje az, hogy mennyire vagyunk együttérzők a társadalom legrosszabb tagjaival.Az igazságügyi pszichiáterként és pszichoterapeutaként dolgozó szerző szerint ha a súlyos bűncselekmények elkövetőit nem tekintjük embernek - és ennek megfelelően bánunk velük -, ugyanazt tesszük, mint ami miatt megbélyegezzük őket. A jó-rossz, normális-abnormális vagy tettes-áldozat ellentétpárok talán mégsem annyira kőbe vésett igazságok, mint ahogy azt gondolni szeretnénk. Gwen Adshead terápiás történetei megkérdőjelezik a "veleszületett bűnöző", a "belátásra képtelen őrült" vagy a "javíthatatlan pszichopata ragadozó" címkék korlátlan alkalmazhatóságát, és megmutatják, hogy a sokszor elképzelhetetlenül kegyetlen tettek elkövetői is képesek változásra, ha kellő megértést és empátiát tapasztalnak." - Dr. Fiáth Titanilla börtönpszichológusDr. Gwen Adshead igazságügyi pszichiáter és pszichoterapeuta; több mint 30 éve dolgozik terapeutaként erőszakos bűncselekmények elkövetőivel. Új-Zélandon született, orvosi képzést a Szent Bertalan Kórházban, igazságügyi pszichiátriai képzést a londoni Szent György Kórházban szerzett.Eileen Horne amerikai író és drámaíró. A Londoni Egyetemen szerzett kreatívírás-diplomát. Dolgozott független televíziós producerként, újságíróként, olasz fordítóként, írt történelmi tényirodalmat, drámát és irodalmi adaptációt - például közreműködött a BBC rádiós drámasorozatában, amely egy fiktív törvényszéki pszichiáternőről szól.

Hatvanhatmillió évvel ezelőtt a Föld legfélelmetesebb élőlényei, a dinoszauruszok örökre eltűntek. Mind a mai napig bolygónk nagy rejtélyei közé tartoznak. A fiatal amerikai paleontológus, Steve Brusatte, szakterületének kiemelkedő egyénisége ebben a könyvében izgalmasan és olvasmányosan meséli el meglepő és új megvilágításba helyezett történetüket. Föleleveníti a dinoszauruszok fejlődésének csúcspontjait, amikor sok száz fajuk létezett, majd megjelentek a mai madarak ősei, a szárnyakat viselő, tollas dinoszauruszok. Aztán feltehetőleg egy óriási meteorit csapódott be a Földbe, és majdnem az összes dinoszauruszt elpusztította – bekövetkezett a földtörténet egyik legnagyobb szabású tömeges kihalása. Brusatte beszámol néhány rendkívüli felfedezésről is, amelyet kollégáival együtt tett, például az ősi, ember nagyságú tyrannoszauriákról és a tollas raptorokról. Ezek alapjaiban változtatták meg a dinoszauruszokról való tudásunkat. A dinoszauruszok tündöklése és bukása nagyszerű tudományos mű, egyben remek ismeretterjesztő munka. „Be akarom bizonyítani, hogy a dinoszauruszok nem holmi »másvilági szörnyek« voltak, az evolúció tévedéseinek sem mondhatók, és az sem igaz, hogy nem voltak igazán érdekesek. Nagyon is érdekesek voltak, ráadásul sikeresek is, jó 150 millió éven át éltek és virultak, közülük kerültek ki minden idők legfantasztikusabb lényei – ideértve azt a tízezerféle, ma is élő dinoszauruszt, amelyeket madaraknak mondunk.”

Az Erdei kalauz izgalmas felfedezőútra hív. Bemutatja a legfontosabb lombos és tűlevelű fafajokat, és elárulja, melyik nyújthat oltalmat a viharban. Mesél rókaodúkról, ahova más "bérlők" is beköltözhetnek, és megismertet a föld alatti, rafinált csőhálózattal, melyet a földigiliszták építenek ki. Elmondja, milyen erdei gyümölcsöket, gombákat, leveleket és hajtásokat szabad és érdemes szedni, s megtudhatjuk, hogy a bükkfa leveleiből finom saláta készíthető. Kiderül, hogy miből lesz az erdei rágógumi, mi az az erdei telefon, és hogy miként tehetnek szert a fák vízhasra. És persze praktikus tanácsokat kapunk arra vonatkozóan is, hogy milyen ruházatban érdemes kirándulni. "Wohlleben visszaadta az erdőnek a lelkét." Süddeutsche Zeitung

"A legjobb könyv, amit mostanában olvastam? Meg Lowman Nyolcadik kontinense. A szerző kiváló biológus és környezetvédő, aki a magas lombkoronák eddig ismeretlen, lenyűgöző világát mutatja be." Jane Goodall a HVG-nek Ha igaz a mondás, hogy jobban ismerjük a Hold felszínét, mint az óceánok mélyét, akkor még inkább igaz, hogy alig-alig tudunk valamit a mérsékelt övi és trópusi erdők lombkoronájáról, arról a biológiai határról, amely szó szerint pajzsként védi az életünket. Az ausztráliai esőerdőket kutató egyetemistaként Meg Lowman rájött, hogy e hiányosságunk legfőbb oka az, hogy a szokásos módszerekkel nem is lehet megfelelő közelségből tanulmányozni a lombkoronát. Lowman nem hagyta annyiban: összeállított egy mászókészletet, amellyel felkapaszkodhatott a levelek közelébe. Ez negyven éve történt, és Lowman azóta sem "jött le a fáról". A világ legjelentősebb lombkorona-kutatójaként, akit "a lombkorona Einsteinjének" is neveznek, ma is folytatja megkezdett munkáját, nevéhez fűződik a világ első lombkoronasétánya. Az 1980-as évek előtt az erdészek - meglehetősen képzeletszegény módon - tudomást sem vettek a gondjaikra bízott élőlények kilencvenöt százalékáról. Szinte senki sem fordított figyelmet a fák lombozatára. Aztán 1978-ban egy fiatal botanikus, aki azóta rajongott a zöld óriásokért meg a levelekért, amióta csak az eszét tudta, Ausztráliába érkezett, miután ösztöndíjat nyert a trópusi erdők tanulmányozására. Minthogy ez a bizonyos újonc a mérsékelt égövből jött, szinte semmit sem tudott a trópusi erdőkről. Amikor először látogatott el az ausztrál esőerdőkbe, felnézett a szédítően magas fákra, amelyeknél hatalmasabbakat még soha életében nem látott, és így kiáltott fel magában: "Uramatyám, de hát ennek nem is látom a tetejét!" Ez az álmélkodó botanikus én voltam. "Egy félénk kislány története, aki szeretett a szabadban játszani, majd később, tudósként, elénk tárta a lombkoronákban nyüzsgő csodálatos életet." - Temple Grandin

Kilencvennégy éves vagyok. Rendkívüli élet jutott osztályrészemül; csak most kezdem felismerni, hogy mennyire rendkívüli. Fiatalkoromban úgy éreztem, hogy odakint a szabadban az érintetlen, őseredeti természet vesz körül - ez azonban nem volt egyéb, mint illúzió. Korunk nagy tragédiája - az érintetlen természeti környezet folyamatos zsugorodása és a biológiai sokféleség, a biodiverzitás csökkenése - alig észrevehetően nap mint nap itt zajlik körülöttünk. Tanúja voltam ennek a hanyatlásnak. Az Egy élet a bolygónkon a tanúvallomásom, egyben a látomásom is. Történet arról, miként követtük el a leghatalmasabb tévedésünket, és annak felvázolása, hogy ha haladéktalanul cselekszünk, hogyan tudjuk helyrehozni ezt a tévedést. Ma még - utoljára - van esélyünk arra, hogy tökéletes otthont teremtsünk magunknak, és helyreállítsuk az épségét annak a csodálatos világnak, amelyet örököltünk. Csak akarnunk kell. Földünkön az élővilággal osztozunk, mely az elképzelhető legcsodálatosabb, évmilliárdok alatt kialakult létfenntartó rendszer. Bolygónk stabilitása azonban megingott, miközben a biológiai sokféleség vészesen lecsökkent - a kettő ugyanis szorosan összefügg. Helyre kell állítanunk a biodiverzitást, amit oly kíméletlenül pusztítottunk. Ez az egyetlen kiút a magunk által előidézett válságból. Vissza kell vadítanunk a világot. A könyvhöz kapcsolódó film, Egy élet a bolygónkon címmel, a Netfilxen látható.

Azért ilyen nehéz tehát elfogadnunk akár a legapróbb veszteséget is, mert rádöbbent, hogy nem körülöttünk forog a világ, nem tudunk mindent megoldani, véges a hatalmunk. A vesztés alázatra tanít. Rákényszerít, hogy szembenézzünk elménk korlátaival: a ténnyel, hogy a vendéglőben hagytuk a pénztárcánkat; a ténnyel, hogy nem emlékszünk, hol hagytuk. Rákényszerít, hogy szembenézzünk akaratunk korlátaival: a ténnyel, hogy nem áll hatalmunkban megvédeni szeretett tárgyainkat az idővel, a változással, a véletlennel szemben. Mindenekelőtt pedig rákényszerít, hogy szembenézzünk a létezés korlátaival: a ténnyel, hogy előbb-utóbb szinte minden elenyészik vagy megsemmisül. Veszteségeink újra meg újra azt sugallják, hogy számolnunk kell ezzel az egyetemes mulandósággal - a döbbenetes, őrjítő, szívszakasztó ténnyel, hogy valaminek, ami az előbb még itt volt, hirtelen nyoma vész. Hitték volna, hogy átlagosan kétszázezer tárgyat veszítünk el életünk során? És elgondolkodtak már azon, hogy miképpen viszonyulnak hétköznapi veszteségeink az egész lényünket érintő, "nagy" veszteségeinkhez? Kathryn Schulz újságírót egy megtalált szerelem és egy mélységes gyász egyidejű, együttes élménye vezette arra, hogy esszé-memoár regényében feltegye magának ezeket a kérdéseket. Ez az ikertapasztalat adja könyvének gerincét, amelyben a szerző többek között azt vizsgálja, hogy a veszteség és a rátalálás kölcsönhatása hogyan formálja az életünket. Rávilágít a keresés fontosságára, legyen szó ősi romokról, új eszmékről, barátságról, hitről, értelemről vagy szerelemről. A The New Yorker munkatársaként dolgozó, Pulitzer-díjas Schulz kíváncsian, gyengéden és humorral ír öröm és bánat kapcsolatáról - és arról, hogyan kapcsolódhatunk mi, emberek egymáshoz. Kathryn Schulz a The New Yorker magazin belső munkatársa, a Tévedhetsz - Kalandozások a hiba határán című könyv szerzője. 2015-ben elnyerte az amerikai folyóiratok díját és a Pulitzer-díjat "The Really Big One" (Nagy a nagyok között) című cikkével, amelyben a Csendes-óceán északnyugati régiójában zajló szeizmikus folyamatok veszélyeivel foglalkozik. A Lost & Found a The New Yorkerben megjelent Losing Streak (Veszteségsorozat) című írásából nőtt ki. Ohióban született, családjával a marylandi keleti partvidéken él.

1913 - Az évszázad nyara című kötet szerzőjének új könyve. 1933-ban Berlinben véget érnek az „arany húszas évek”, a Côte d'Azurön azonban F. Scott és Zelda Fitzgerald továbbra is száguld a házasságukat elnyelő szakadék felé; Walter Benjamin a szerelmet keresi Ibizán, de csak hasist talál; Kurt Weill a Koldusopera jogdíjaiból finanszírozza felesége, Lotte Lenya és szeretője kirándulásait Monte-Carlo kaszinóiba, Erich Kästner pedig beszámol az anyjának legújabb flörtjeiről a berlini Romanisches Caféban. Mintha egyelőre az odaadás és a szerelem lenne az egyetlen lehetséges válasz a nemzetiszocialisták által szított gyűlöletre: a harmincas évek tele vannak szép, merész, kilátástalan kalandokkal és nagy románcokkal. A Szerelem a gyűlölet korában izgalmasan és magával ragadóan meséli el egy radikális évtized történetét, amelyben a szabadosság maximuma egyedülálló politikai katasztrófával találkozik. Amikor az ifjú Jean-Paul Sartre 1929 tavaszán a párizsi École Normale-ban először pillant Simone de Beauvoir szemébe, életében először és utoljára elveszíti az eszét. Miután néhány héttel később, június elején sikerül megbeszélnie vele, hogy kettesben találkozzanak, a lány egyszerűen nem jön el. Sartre a rue de Médicis-n egy teázóban rostokol, és hiába várja. Ezen a napon kellemesen meleg van Párizsban, fehér felhők gomolyognak a mélykék égen, Sartre direkt nem kötött nyakkendőt, mert a tea után át akar menni Simone-nal a közeli Jardin du Luxembourg-ba csónakázni, olvasta, hogy ez így szokás. Már félig kiitta a teáját, tizenötször az órájára pillantott, hosszan tömködte a pipáját, és rágyújtott, amikor odarohan hozzá egy fiatal, szőke nő. Azt mondja, ő Simone húga, Héléne de Beauvoir, a nővére nem tud eljönni, sajnálja. Mire Sartre megkérdezi: de hogy talált meg ilyen hamar ennyi ember között? „Simone azt mondta - így a húg -, hogy maga alacsony, szemüveges és nagyon csúnya.”  Így kezdődik a huszadik század egyik legkülönösebb szerelmi története. „Elragadó könyv. Rengeteget tanultam belőle szerelemről, művészetről, borzalmakról.” - Ferdinand von Schirach. Florian Illies 1971-ben született, Bonnban és Oxfordban tanult művészettörténetet. Volt a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung és a ZEIT tárcarovatának vezetője, a Rowohlt könyvkiadó igazgatója és a Griesbach aukciósház vezetője. Jelenleg a ZEIT társkiadója és szabadfoglalkozású író. 27 nyelvre lefordított, világsikert aratott könyve, az 1913 - Az évszázad nyara új műfajt teremtett az elbeszélő történetírásban.

Új, átdolgozott kiadás Születés, szex és halál - minden, ami az élet szempontjából lényeges. DAILY TELEGRAPH David Attenborough nagy sikerű könyv- és filmsorozatának harmadik, átdolgozott zárókötete az állatok viselkedésével, a zoológia egyik legizgalmasabb területével foglalkozik. Az első kötet, az Élet a Földön középpontjában az állatok evolúciója állt, a második, Az élő bolygó pedig azt vizsgálta, hogyan alkalmazkodnak az állatok a különböző élőhelyekhez. Az élet erőpróbái csupa dráma és akció - a ragadozók elleni küzdelem, a táplálékszerzés, a viaskodás a vetélytársakkal, a párválasztás, a párzás megannyi viszontagsága. Miközben minden állat arra törekszik, hogy átörökítse a génjeit a következő nemzedék számára, nehézségek sokaságával szembesül. A kihívásokra adott válaszok változatosak, néha egészen meghökkentőek - és az ember számára meglehetősen ismerősek, hiszen mi magunk is hasonló erőpróbáknak vagyunk kitéve. "A baglyok fiókái a ragadozó madarak többségéhez hasonlóan nem egyszerre kelnek ki; az első jelentősen erősebb és mohóbb lehet a későbbieknél. Amikor a szülők megérkeznek a táplálékkal a fészekhez, ez a fióka félrelöki a kisebbeket, és elsőként jut az ennivalóhoz. Ha ebben az időszakban bőséges a zsákmány, minden fióka jóllakhat, de mostohább körülmények között a legkisebb éhen marad, és hamarosan elpusztul; csenevész kis testét a többiek azonnal felfalják, így nem vész kárba a hús." Sir David Attenborough (1926) a világ legismertebb és legnépszerűbb brit természetfilmese. Természettudósi és média-pályafutása közel hetven évet ölel fel. Olyan legendás, mára klasszikussá vált BBC-filmsorozatokat készített, mint az Élet a Földön (1979), Az élő bolygó (1984), Az élet megpróbáltatásai (1990), A növények magánélete (1995), A madarak élete (1998), A kék bolygó (2001), Az emlősök élete (2002), a Bolygónk, a Föld (2006) és az Élet hidegvérrel (2008). Életpályáját összegző és a Földünk megóvása érdekében halaszthatatlan lépéseket sürgető legutóbbi könyve, az Egy élet a bolygónkon 2020-ban jelent meg magyarul.

Hogyan lett Kína a világ második legnagyobb gazdasága - a százhuszonhatodikból?Frank Dikötter Kína-szakértő megkérdőjelezi mindazt, amit eddig tudni véltünk Kína példátlan átalakulásáról. Eltekint a fegyelmezett társadalom és a növekedés felé a pártdob ütemére rendíthetetlenül menetelők mítoszától, ő az ellentmondások, az illúziók és a palotai intrikák történetét meséli el. Az épphogy megúszott katasztrófákét, az árnyékbankokét, a korrupcióellenes tisztogatásokét és a mindennapi szegénységet ellenpontozó rendkívüli állami vagyonét. Arra kérdez rá, hogy az elmúlt negyven év változásai vajon nem egy óriási piramisjátékra, egyfajta Ponzi-rendszerre épültek-e.Levéltári kutatásokra, kiadatlan emlékiratokra és interjúkra hivatkozva egyértelművé teszi: a Kommunista Párt célja soha nem a demokratikus világhoz való csatlakozás, hanem az ellenállás, végső soron a leigázás volt.Minden értesülés megbízhatatlan, részleges vagy torz. Mivel egyetlen helyi kormányzat sem közöl pontos adatokat, nem ismerjük sem a gazdaság valódi méreteit, sem a bedőlt hitelek mértékét. A lelkiismeretes kutatónak a szókratészi paradoxon jár az eszében: "Csak azt tudom, hogy semmit sem tudok." Ami Kínát illeti, még azt sem tudjuk, hogy mit nem tudunk.

A The New York Times-sikerlistás Mama utolsó ölelése szerzőjétől "Lebilincselő olvasmány, amely tudományosan megalapozott, együttérző és kiegyensúlyozott álláspontot képvisel a biológiai és társadalmi nem kérdése körüli legélesebb vitákban." - Yuval Noah Harari Ki hitte volna, hogy a hím bonobók ugyanolyan gyengéden gondoskodnak egy csecsemőről, mint a nőstények - de csak akkor, ha egyetlen nőstény sincs jelen? És azt, hogy az emberszabásúak hím és nőstény kölykei más-más játékokat választanak, csakúgy, mint a kisfiúk és a kislányok? És mit tanulhatunk abból a megfigyelésből, hogy a bonobók szexualitását nem az utódnemzés, hanem az örömszerzés és az intimitáskeresés motiválja? Ráadásul nem kizárólag heteroszexuális viszonyokban. Vajon mit jelent mindez ránk, emberekre nézve? Frans de Waal világhírű főemlőskutató évtizedek óta tanulmányozza a bonobók és a csimpánzok, az emberhez genetikailag legközelebb álló két faj viselkedését. Nemekkel kapcsolatos megfigyelései nyomán arra a következtetésre jutott, hogy bár a biológiai nem és a gender között van kapcsolat a főemlősök és az emberek esetében is, a biológia egyáltalán nem indokolja férfiak és nők társadalmi egyenlőtlenségét. De Waal az emberszabásúak társadalmainak bemutatásán keresztül megkérdőjelezi a férfiasságról és a nőiességről szóló hiedelmeket - mindazt, amit általában a tekintélyről, a vezetőkről, a versengésről és az együttműködésről gondolunk. Test és elme, biológia és kultúra egyaránt meghatároz bennünket. Férfiak és nők mások, azonban "az embereknek nem kell egyformának lenniük ahhoz, hogy egyenlőek legyenek". "A modern társadalom készen áll a nemek közötti hatalmi és kiváltságbeli különbségek korrekciójára. A nők azonban nem tudják ezt egyedül megvalósítani. A nemi szerepek annyira összefonódnak, hogy a férfiaknak és a nőknek együtt kell megváltozniuk. E kiigazítások némelyike már folyamatban van. Látom, hogy a fiatalabb nemzedék sok mindent másképp csinál, mint a sajátom, például a férfiak nagyobb mértékben vesznek részt a szülői feladatokban, a nők pedig betörnek a férfiak által dominált munkahelyekre. A megoldás a férfiak bevonása a változás folyamatába. Ezért berzenkedem az olyan általánosításoktól, amelyek a férfiakat hibáztatják mindenért, ami rossz a világban. A férfiasság bizonyos megnyilvánulásait "mérgezőnek" nevezni... nos, én nem így képzelem el a feminizmust. Mi értelme egy egész nemet megbélyegezni?" Frans de Waal (1948) holland származású amerikai főemlőskutató, etológus, az atlantai Emory Egyetem pszichológiai tanszékének professzora. Évtizedek óta vizsgálja a főemlősök társas viselkedését, konfliktusmegoldó, együttműködési és empatikus képességét, igazságérzetét. De Waalt 2007-ben a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta.

Mindannyian arra vágyunk, hogy elfogadjanak és szeressenek. Ideális esetben gyermekkorunk folyamán fejlesztjük ki azt a szükséges ön- és ősbizalmat, amely felnőtt életünkben végigkísér. Ám az átélt sérelmek mélyen belénk vésődnek, és tudat alatt meghatározzák összes kapcsolatunkat. A bennünk rejlő gyermeknek újra otthonra kell lelnie, vallja Stefanie Stahl pszichoterapeuta. Mert akinek nincs belső otthona, az a külvilágban sem találhat otthonra. Átfogó, gyakorlati programja segít abban, hogy levethessük azokat a régi, beidegződött mintákat, amelyek újra meg újra zsákutcába visznek. Lépésről lépésre jutunk el új és hasznos beállítódásokhoz, magatartásmódokhoz, amelyeket ha elsajátítunk, a kapcsolataink javulhatnak és kiegyensúlyozott, boldog felnőttek lehetünk.

"Negyed évszázada ismerem Pippa Leet, mégsem fogom soha megtudni, ki is ő igazán." Pippa Lee mindent megkapott az élettől, amiről egy nő álmodhat. Tökéletesnek látszó világa egy költözés után mégis a szétesés jeleit mutatja. A reggeli kávé mellett, a kertvárosi fűnyírók zúgása közepette Pippa azon tűnődik, hogyan is kerülhetett egy nyugdíjas lakóparkba, és miért lett belőle alvajáró. Keresi a választ, és sorra kibomlanak múltjának történetei: egy terhelt anyakapcsolat, féktelen fiatalság, sorsfordító találkozások, viszonyok és árulások, a házasság csalóka biztonsága. A jelen pedig egy következő újrakezdés bizonytalan ígéretét hordozza. Rebecca Miller nagy sikerű regényében páratlan éleslátással tárja fel a modern élet kihívásait - és a benne rejlő összes lehetőséget. A regényből világsztárok főszereplésével (Keanu Reeves, Robin Wright, Monica Bellucci, Julianne Moore) azonos című film készült, amelynek forgatókönyvírója és rendezője is maga a szerző volt. Rebecca Miller (1962) amerikai író, filmrendező, a Menekülés az életbe, valamint a Jack és Rose balladája szerzője és rendezője. Regényei és novelláskötetei eddig 32 nyelven jelentek meg.

A könyv alapján készült nyolc részes sorozat már az HBO és az HBO GO műsorán. Lila és Elena tizenhat évesek, és egy világ választja el őket egymástól. Lila immár férjes asszony, de férje vezetéknevének viselését önmaga elvesztéseként éli meg. Beleveti magát választott családja vállalkozásainak vezetésébe, de nem nagyon élvezi új szerepét. Elena gimnáziumba jár, mintadiák, de miközben a tanulmányaival és önmagával viaskodik, éppen Lila esküvőjén eszmél rá, hogy nem találja a helyét sem a telepen, sem azon kívül. Innen folytatódik a Nápolyi regények második kötete. Az új név története a két barátnő ifjúkorának elbeszélése. Szerelem, féltékenység, szabadságvágy és lemondás a kísérőik egymástól egyre inkább távolodó útjaikon. Lila számára a házasság börtön, Elena pedig nehezen viseli azt a szenvedélyes makacsságot, mellyel barátnője menekülni szeretne kötelezettségei elől. De az egymás iránt érzett gyűlöllek és szeretlek érzelemhálóból, az önmegerősítés vágyából fakadó, függőséget okozó köteléktől nem tudnak szabadulni. Ahogy Lila és Elena követik egymást, eltávolodnak egymástól, majd újra egymásra találnak, magával ragadja, elsodorja az olvasót.

A Hét rövid fizikalecke szerzőjétől. Az idő, a tér, az anyag is minden jel szerint elemi kvantumesemények nyüzsgő sokasága. A kvantumgravitációs kutatások a valóságnak ezt a mélyszövetét igyekeznek feltárni; tudásunk itt megint kétségessé válik. Carlo Rovelli, ennek a kalandnak az egyik legfőbb szereplője egyszerűen és megnyerően kalauzolja el az olvasót e kutatás lényegéig. Elmondja, hogyan változott meg a világról alkotott képünk az ókortól a legújabb felfedezésekig - annak felismeréséig, hogy a fekete lyukak párolognak, hogy lehetett ősrobbanás előtti univerzum, hogy a tér szemcsés szerkezetű, hogy az információnak is lehet szerepe a fizikában, hogy az idő nem játszik szerepet a részecskefizikában. A szerző a világ fizikai látásmódjának széles freskóját vázolja fel, tisztázza az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika tartalmát, felvisz bennünket a mai tudás hajójának fedélzetére, eredeti módon és jól érthetően ismertet meg bennünket a ma még nyitott legfontosabb kérdésekkel. S ami talán a legfontosabb: átadja az olvasónak a kutatás adta varázslatos érzést, a kutatást ösztökélő szenvedélyt és a tudomány által a szemünk elé tárt új távlatok szépségeit.

"A Giorgio Parisinek odaítélt Nobel-díj egy rendkívüli tudóst jutalmaz, és visszaigazolja az olasz elméleti fizikai iskola kiemelkedő színvonalát." CARLO ROVELLI Önmagukat látszólag minden törvényszerűség alól kivonó kísérleti valóságok, magát a tudóst is meglepő felfedezésekhez vezető kutatások, a fizikai és matematikai intuíció felvillantása - ez az a világ, amelyet Giorgio Parisi több mint ötven éve kutat. A részecskékkel kapcsolatos úttörő felfedezések, szenvedélyes érdeklődés az olyan rejtélyes jelenségek iránt, mint az állapotváltozások, a "spinüvegek" és a seregélyek röpte, a gondolatok születésével kapcsolatos elmélkedések, a tudomány társadalmi szerepét firtató eszmefuttatások - ez a könyv tematikai sokféleségével izgalmas utazás egy olyan fizikus zseniális elméjében, aki az összetett rendszerek törvényszerűségeit keresi, mert az egyszerűek mindig is unalmasnak tűntek a számára. "A seregélyek röpte különös módon lenyűgözött, mert nemcsak az én kutatásaim vezérfonalához, de a modern fizika oly sok más témájához is kapcsolódott: ezek az egymással kölcsönhatásban álló, nagyszámú alkotóelemből (szereplőből) álló rendszerek viselkedésének megértését célozták. A fizikában ezek a szereplők lehetnek elektronok, atomok, spinek, molekulák; viselkedésük szabályai nagyon egyszerűek, együttesen azonban jóval összetettebb csoportos viselkedésre képesek."