Park strana 17 z 23

Az ismert történész, Robert Crowley sodró lendületű mesélőkedvvel tárja elénk, hogyan építette fel 1000 és 1500 között Velence a Földközi-tenger keleti medencéjét magában foglaló birodalmát, melyet aztán apránként elragadott tőle a felemelkedő Oszmán Birodalom. Keresztes lovagok, hajóskapitányok és kereskedők beszámolóiból és korabeli feljegyzésekből rajzolódik ki a nyüzsgő városi élet, az élénk kereskedelmi kapcsolatok, a hajóskapitányok és kalózok világa, nagy tengeri ütközetek az Adriai-tengertől Alexandriáig, Krétától Konstantinápolyig és a Fekete-tengerig húzódó vizeken.

„Az Ironmanen ott zajlik a verseny, ahol Dave Scott jár."  1989. október 14-én Hawaii szigetén nagy várakozással övezett összecsapás zajlott két, emberfeletti képességekkel rendelkező, versenyzői karrierje csúcsán lévő sportoló között. A hatszoros bajnok (Dave Scott) egyszer s mindenkorra le akar számolni az ellenfeleivel. Kihívója (Mark Allen) azonban elszánta rá magát, hogy megnyeri a legfontosabb triatlonversenyt is.  A triatlonsport történetének egyik legkiélezettebb vetélkedésén a két rivális szorosan egymás mellett teljesítette a 3860 méter úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és egy maratoni futótávból álló versenyt. Nyolcórányi küzdelem után mindössze 59 másodperc különbséggel értek célba.  Matt Fitzgerald dokumentumregénye rávilágít arra, hogy a két bajnok miként hajszolta egymást és önmagát olyan helyzetbe, amelynek csúcspontján a sporttörténelem egyik legfantasztikusabb versenyében lépték át a fizikai teljesítmény addig ismert határait. Egyikük saját démonjaival küzdött a sikerért, a másik képtelen volt túltenni magát az őt ért korábbi vereségeken. A Vasemberek nem csupán a verseny alakulását írja le, hanem érdekes betekintést nyújt abba is, hogyan vált Mark Allen és Dave Scott ennyire motivált sportolóvá, mitől lobogott bennük ez az olthatatlan sikervágy.

A Hurok egy megpróbáltatásokkal, ki nem mondott sérelmekkel teli, hosszú különélés után újrakezdett házasság története. Akár egy törött váza, melyet összeragasztottak ugyan, de a legfinomabb érintésre millió darabra hullik szét.  „Ha netán elfelejtetted volna, édes úr, majd én eszedbe juttatom: a feleséged vagyok." Így kezdődik a levél, melyet Vanda ír Aldónak, amikor az elköltözik otthonról, elhagyja két kisgyerekét, hogy megvalósítsa önmagát. Fiatal házasok, tele illúzióval és reménnyel, függetlenségre törekvéssel, de szabadságvágyuk közepette arról valahogy megfeledkeznek, hogy már nem szabadok. A férj szerelmes lesz, Rómába költözik, a feleség Nápolyban marad a gyerekekkel, igyekszik túlélni a mindennapokat, megbarátkozni a gondolattal, hogy férje egyetlen választ sem ad a fejében cikázó miértekre. Domenico Starnone három nézőpontból írta meg egy elhagyás, majd visszatérés történetét. Mi történik azzal, aki megszökik, és azzal, aki marad? Meg tudnak-e bocsátani önmaguknak és egymásnak? Lehet-e a múlt sérelmeit szőnyeg alá söpörve önámításban leélni egy egész életet? Van-e annál nehezebb, mint eltépni azokat a láthatatlan szálakat, melyek két embert a fulladásig egymáshoz kötnek? És a gyerekek? Ők vajon megbocsátanak?

A Hét rövid fizikalecke szerzőjétől. Miért a múltra emlékszünk; miért nem a jövőre? Mi vagyunk az időben, vagy az idő létezik mibennünk? Mit jelent az valójában, hogy az idő „folyik"? Mi köti az időt a mi szubjektív természetünkhöz? Az idő rendje a fizikának egy olyan jelenségét tárgyalja, amely mindenkit érdekel: az időt. Az idő olyan rejtély, amelyről mindenkinek van személyes tapasztalata. A fizikusok számára is rejtély: ők az idő radikális átalakulásának lehettek szemtanúi Newtontól Einsteinig, a kvantummechanikáig, végül a hurok-kvantumgravitáció elméletéig, amelynek Carlo Rovelli az egyik legjelentősebb képviselője. Newton egyenleteiben mindig ott volt az idő, de mára eltűnt a fizika alapegyenleteiből. Múlt és jövő már nem egymás ellentettjei. A fizikának azt kell felszámolnia, amit mindenki hisz: hogy az egyetlen biztos pont a jelen.Carlo Rovelli, miközben e rendkívüli gondolattársítások közül három példát megvizsgál, betekintést ad a fizika múltjába, s elvezet odáig, ameddig az időről való jelen tudásunk elér: „a ma még nem ismert dolgok hatalmas, az éj sötétjébe burkolózó csillagóceánjáig." „Általában úgy gondoljuk el az időt, mint valami egyszerű, magától értetődő dolgot; órával mérhető, és mindennek fittyet hányva, egyenletesen halad előre a múltból a jövő felé. Az idő múlásával meghatározott rendben következnek egymásra a múlt, a jelen és a jövő eseményei; a múlt végérvényes, a jövő nyitott. Csakhogy bebizonyosodott: ez mind tévedés."

Leóék családjában sokat vitatkoztak. De csak ritkán személyes okokból, többnyire inkább politikáról, társadalomról, az ügyről. A zsidó Gerhard nagypapa a francia ellenállás harcosa, kém és újságíró, a hatalom vonalas képviselője. Kedvenc leánygyermeke, Anne hozzámegy a művész Wolfhoz, aki zöldre festett hajjal mászkál, és bűnbandának titulálja az NDK államot. Anne, aki tizenhét évesen lép be a pártba, úgy próbálja szeretni rebellis férjét, hogy azért ne árulja el sztálinista apját sem. A gyerek Maxim belenő az egyre jobban kiéleződő konfliktusokba. Maga előtt látja ordibáló apját, titokban a konyhában sírdogáló anyját és számára idegenné váló nagyapját. Tizennyolc évvel a berlini fal leomlása után Maxim Leo gondolatban visszatér az NDK-ba, hogy megrendítően bölcsen megírja, miként és miért bukott meg az antifasiszta atyák által alapított állam. „Az az igazság, hogy az életem általában egészen normális mederben folyt. Olyan normális volt, mintha Hamburgban vagy Bonnban laktunk volna. Olyan normális, hogy az NDK-ról simán megfeledkezhettünk. Az élet otthon, a kertben, a tengernél, a barátoknál, a focipályán zajlott. Arról szólt, hogy leugrunk a mászókáról, horgászunk, elszívjuk az első cigit, és smárolunk a parkban egy lánnyal. Később, amikor már nem tudtam ilyen könnyen kitérni az NDK elől, amikor túl közel jött hozzám, kezdtem más szemmel nézni az országot."

Magnussonnak köszönhetően a Svédországban régóta élő hagyományból, amelyet magyarul végső takarításnak nevezhetünk, mostanra világszerte követendő trend lett. „A végső takarítás olyasmi, amit azért kell megcsinálnod, hogy ne a gyermekeidnek kelljen ezekkel a dolgokkal foglalkozniuk. Habár továbbra is úgy érzem, ez is jó ösztönző erő lehet, ez az éremnek csak az egyik oldala. A végső takarítást azonban a saját megelégedésedre is csinálod. Nincs is fontosabb annál, mint hogy valamiben örömed leljed, és közben az emlékeidet is feleleveníthesd. Csodás érzés végignézni az összegyűjtött holmijaidon, és felidézni, mit is érnek. Ha pedig valamiről nem jut eszedbe semmi, és fogalmad sincs, miért is őrizgetted – akkor könnyű lesz megválni tőle.” „Jó lesz ez még valamire, mondta a nagymama, valahányszor ki akartuk dobni a molyette pulóvereket, üres befőttesüvegeket. Ha olvasta volna ezt a könyvet, talán sikerrel járunk. Margareta Magnusson meggyőz róla, hogy méltatlan dolog egy élet hordalékát a gyerekeink, unokáink nyakába zúdítani. Szóval ha te is őrizgeted még a gyerekek kagylógyűjteményét, és nincs szíved megválni a teljes Révai-nagylexikontól, holott húsz éve már csak a port törölgeted róla, akkor ez a könyv neked szól.” Lugosi Viktória, a Vándorhomár szerzője „A szerző azt sugallja: időben el kellene kezdenünk foglalkozni az elmúlással, rendet rakni magunk körül és a lelkünkben is, hogy méltó módon készülhessünk fel a végső útra. Súlyos témákról ír irigylésre méltó könnyedséggel és szellemességgel.” Hegedűs Katalin, a Létezik-e jó halál? szerzője „Egy barátunk nagymamája mondogatta, hogy szeretné még »meleg kézzel továbbadni az örökségét«. Ajánlom ezt a felszabadító könyvet mindenkinek, aki hisz benne, hogy van élet a halál előtt.” Lackfi János író

Ausztria, 1937. A 17 éves Franz Huchel elhagyja szülőfaluját, hogy Bécsben próbáljon szerencsét egy újságot és dohányárut árusító trafikos tanoncaként. Ott találkozik a törzsvevő Sigmund Freuddal, aki nyomban lenyűgözi. Idővel szokatlan barátság alakul ki a két meglehetősen különböző férfi között. Amikor Franz nem sokkal később fülig szerelmes lesz a varietétáncos Anezkába, az idős professzorhoz fordul tanácsért. Ám kiderül, hogy a világhírű pszichoanalitikus számára a női nem legalább akkora talány, mint Franz számára. De a korhangulat nem kedvez se a szerelemnek, se a barátságnak. A drámaian kiéleződő politikai-társadalmi viszonyokkal szemben mindhárman tehetetlenek, és az események örvénye hamarosan más-más irányba ragadja őket.  „Robert Seethaler Alfred Polgar és Joseph Roth méltó utóda." Gerhard Polt.  „Seethaler olyan könnyedséggel mesél, amilyennel Jurek Becker Hazudós Jakabja óta nem találkoztunk." Manfred Papst, Neue Zürcher Zeitung am Sonntag.   „Seethaler utánozhatatlan természetességgel mondja el nekünk, hogyan válik a gyarapodó tudás következtében az élet gazdagabbá, egyszersmind bonyolultabbá." Claudia Voigt, Der Spiegel. 

A Franklin és Winston lapjain két olyan politikusegyéniség izgalmas kapcsolata bontakozik ki, akik a második világháborúban győzelemre vitték a szabad világot. Barátságuk sorsdöntő és a maga nemében páratlan volt - a háború idején 113 napot töltöttek együtt, és csaknem kétezer üzenetet váltottak. Nemegyszer titokban találkoztak, egymástól igencsak távol eső helyeken - Washingtonban, Casablancában, Teheránban -, beszélgettek háborúról, politikáról, a politikai döntések nehézségeiről és magánéleti gondjaikról.Történetük egyfajta love story, amelyben az érzelmes Churchill a tartózkodó Rooseveltnek udvarol. A brit kormányfő, aki Hitlerrel jó ideig egymaga szállva szembe, a legsötétebb órában rázta föl nemzetét, soha nem tudta, hányadán áll Roosevelttel - akinek épp ez volt a célja. A titkokat dédelgető amerikai elnök szeretett zavarba hozni másokat - fehér házi munkatársait és a feleségét, Eleanort éppúgy, mint Churchillt.Jon Meacham az izgalmas politikai eszmecserék hátterében meghúzódó személyes drámák megelevenítésével erőteljes portrét rajzolt minden idők egyik legfigyelemreméltóbb barátságáról.

„Mi, akik bárhová visszajöttünk, azt hisszük, megkapaszkodunk. De azonnal szembesülünk a gyökértelenséggel, úszunk a szélben, mint ősszel az ökörnyál, összetört identitással, feleslegességünk teljes tudatával. Megszámlálhatatlan irodalmi alkotás született Auschwitz-Birkenauról, de nagyon kevés az igazi, amelyik azonnal szíven üti az embert, amelynek minden szava szentírás, minden betűjére szükség van. Döbbenetes erejű könyv.  Amíg mi élünk, nem lehet azt mondani, hogy nem volt Auschwitz-Birkenau, sem azt, hogy nem olyan volt, amilyennek mi mondjuk. Ma, amikor az egész világ újra veszélyes vizeken evez, Göran Rosenberg hangját is meg kell hallanunk, aki alapos történelmi tanulmányt, és egyben megrázó regényt írt, saját, mindössze egy generációra visszamenő családtörténetét."  Fahidi Éva, az Anima rerum valamint A dolgok lelke szerzője.  Göran Rosenberg személyes hangú elbeszélésben örökíti meg édesapja, David Rosenberg útját az auschwitzi haláltáborból a nagy teherautógyárnak otthont adó svéd kisvárosig. Arról a Helyről ír, ahol ő maga gyermekként birtokba veszi a világot, ahol 1947-ben, egy augusztusi kora estén egy lengyel származású, zsidó fiatalember azért száll le a vonatról, hogy újrakezdje az életét, és ahol a világháborút követő idők ragyogó horizontját túl hamar elsötétítik Łódź, Auschwitz, Ravensbrück és Wöbbelin árnyai.  „Minden alkalmat megragadok, hogy az Auschwitzból induló utakról érdeklődjem, mert mindegyik egyedi csoda, ellentétben az Auschwitzba vezető út mindenki számára egyforma, kollektív poklával. Az Auschwitzból induló utak a legváltozatosabb pályákat futják be, a legkiszámíthatatlanabb célok felé térnek le, és a legváratlanabb helyeken haladnak keresztül. Akik az Auschwitzból induló úton járnak, mind kivételek, éppúgy, ahogy minden, Auschwitzból induló út is kivétel. És mivel azon kevesek, akik élve eljutnak az út végéig, ritkán utaznak ugyanazon az úton, könnyen előfordulhat, hogy az útvonalak feledésbe merülnek."

„Kevés olyan expedíciós beszámolót olvastam, amely annyira részévé tudott tenni az eseményeknek, mint A Déli-sark foglyai. Éreztem közben a süvítő szél metsző hidegét, hallottam a jég ropogását, a hajótest utolsó reccsenéseit... Hiteles, emberi, megrázó... Köszönöm, hogy olvashattam."Gál József, a Szent Jupát és az Equator kétszeres földkerülő vitorlázója Az 1914-es brit Birodalmi Transzantarktiszi Expedíció tagjai, miután hajójuk elsüllyedt, hónapokig sodródtak reményvesztetten a jégtáblákon, míg megannyi viszontagság után sikeresen megmenekültek. Alfred Lansing az expedíció még életben lévő tíz tagjával 1959-ben folytatott interjúk, a fennmaradt naplók és feljegyzések alapján írta meg lebilincselően izgalmas dokumentumregényét. A lélegzetelállító történet - melyet az expedíció ausztrál fotósának, Frank Hurley-nek szenzációs felvételei illusztrálnak - az emberi tudásvágy, elszántság és akaraterő megrázó erejű szimbóluma. „Délután ötkor kiadták a parancsot, hogy mindenki hagyja el a hajót. Nemigen volt szükség parancsra, hiszen már mindannyian tudták, hogy ideje abbahagyni a kétségbeesett küzdelmet: a hajónak befellegzett. Senkit sem rendített meg a hír. Szinte közönyösen fogadták a vereséget. Túlságosan ki voltak merülve, semhogy keseregjenek rajta.A hatalmas külső erő lassan zúzta szét a hajótestet; nem egyszerre, hanem apránként törte össze. Ahogy az oldalának feszülő tízmillió tonnányi jég egyre jobban behorpasztotta, a haldokló hajó zokogva panaszolta fájdalmát. Bordái, eresztékei, roppant gerendái (köztük majdnem emberderék-vastagságúak is) recsegtek-ropogtak a kérlelhetetlenül fokozódó nyomás alatt, míg végül megadták magukat, és sortűzszerű ropogással elpattantak.Frank Wild másodparancsnok bedugta a fejét a legénységi hálóba.- Vége, fiúk - mondta halkan. - Ideje szedelődzködni."

Egy rejtőzködő indián törzs, néhány szuperatléta és minden idők legnagyobb ultrafutó versenyének története.(jó lenne ha ezután a mondat után új sor kezdődne, ahogy itt) Egy egyszerű kérdéssel kezdődött minden: Miért fáj a lábam? A válasz után kutatva Christopher McDougall elképesztően izgalmas emberekkel találkozott, és hihetetlen atlétikai teljesítményeknek volt szemtanúja. A rejtélyes Caballo Blanco közvetítésével megismerte a világ legfantasztikusabb ultrafutóit, a Mexikóban élő tarahumara indiánokat, és közelebbi kapcsolatba kerülve velük rádöbbent, hogy mindaz, amit a nyugati világ a futásról tud, téveszméken nyugszik.McDougall útja a Harvard high-tech laboratóriumaiból Észak-Amerika napsütötte völgyein és hófödte csúcsain át vezetett a Réz-kanyonba. Elbeszélésmódja egyszerre személyes és tudományos; az egyéni sorsok pontos és empatikus leírása mellett ismerteti a tudomány aktuális állását is az emberi fiziológiáról, táplálkozásról, az evolúcióról.A Futni születtünk nem csupán a szellemünket mozgatja meg, hanem a testünket is arra ösztönzi, hogy tegyük próbára a lábunkat, és lássuk be: mindannyian futni születtünk. Chirstopher McDougall újságíró, hosszútávfutó, korábban az Associated Press haditudósítója volt, jelenleg pedig a Men's Health magazin szerkesztője és szerzője. Háromszor jelölték szakmai díjra folyóirat kategóriában és szavazták be a döntőbe; dolgozott az Esquire-nak és a The New York Times Magazine-nek, Girl Trouble című önálló kötete pedig a The Times számára készült tudósításain alapul. A szerző fotóját készítette: Michael Lionstar

„Ha legközelebb a parkban sétálsz, állj meg egy pillanatra és tedd fel magadnak a kérdést: Mit lát ez a nárcisz? És milyen illatokat érez a fű? Érints meg egy tölgyfalevelet, és gondolj arra, hogy a fa emlékezni fog erre az érintésre." Honnan tudja a Vénusz légycsapója, hogy mikor kell összezárulnia? Talán a rovarok parányi lábainak nyomását érzékeli? És miből tudja a cseresznyefa, hogy mikor kell virágba borulnia? Lehet, hogy emlékszik az időjárás változására? Mindannyian csodáljuk a növények káprázatos sokféleségét, most azonban a neves botanikus, Daniel Chamovitz elmagyarázza nekünk, hogy ők miként érzékelik a környező világot: hogyan látják a színeket, mi módon hallanak, miféle időrendhez igazodnak. Megmutatja, miképpen különböztetik meg a „fent"-et és a „lent"-et, miből ismerik fel, hogy egy-egy szomszédjukat falánk rovarok támadták meg, és kideríti, vajon szeretik-e, ha Led Zeppelin-lemezeket játszanak nekik.A Mit tud a növény? elolvasása után új szemmel tekintünk majd a lépteink nyomán lelapuló fűszálakra, az illatozó virágokra és a fákra, melyeknek árnyékában hűsölünk. „Gondolkodjunk el ezen: a növények látnak minket. Valójában folyamatosan fürkészik a környezetüket. Látják, ha közeledünk hozzájuk, és tudják, ha megállunk fölöttük. Még azt is látják, hogy kék vagy piros ing van rajtunk. Tudják, hogy kifestettük a szobát, és azt is, hogy átvittük őket a nappali egyik feléből a másikba.Természetesen nem úgy látnak képeket, ahogyan mi. Nem képesek megkülönböztetni egy enyhén kopaszodó, középkorú férfit egy barna hajú, mosolygó kislánytól. Látják viszont a fényt, minden elképzelhető minőségben és annyi árnyalatban, amennyit mi elképzelni sem igen tudunk; egyes ibolyántúli hullámhosszakat, amelyektől lebarnulunk, ha napozunk, és vörösön innenieket, amelyeket mi hőként érzékelünk. Érzékelik az olyan csekélyke fényt is, amennyit egy gyertya ad, a déli verőfényt, és a napnyugta előtti utolsó, bágyadt sugarakat. Tudják, hogy jobbról, balról vagy felülről érkezik a fény, és képesek odafordulni felé."

„Az ország csak annak ad, aki megérdemli. Aki nem vet, nem is arat, ilyen ennek az országnak az igazsága, aki nem dolgozik, ne is egyék."  Ritkán fordult elő a cseh irodalomban, hogy egy könyvnek ilyen különös sorsa legyen, mint a Moszkva - A határ című regénynek. Ebben a sorsban részesült maga a szerző is - száműzés, publikációs tilalom, tűrés, majd üstökösszerű újjászületés. Amikor 1937-ben Prágában megjelent, a regény dühös megbotránkozást keltett a cseh kommunisták körében, nem kisebb személyiség, mint Julius Fučik mondott ki rá éles ítéletet, polgári idealistának, a nép ellenségének bélyegezve meg Weilt - és a következő években, mindahányszor félre akarták állítani a szerzőt, ehhez az ítélethez nyúltak vissza. A háborút követően a Moszkvához hű államban a könyv évtizedekre eltűnt a könyvesboltok és könyvtárak polcairól.  Akkoriban csak kevesen ismerték fel, talán nem is akarták felismerni, milyen profetikusan ábrázolta Weil a harmincas évek Moszkváját, ahol akkoriban tört ki a lázas „tisztogatás". A Moszkva - A határ egy izgalmas, már-már krimiszerű történetbe csomagolt kulcsregény, az egyik legautentikusabb tanúvallomás az első szocialista ország politikai légköréről. Jelentősége André Gide Visszatérés a Szovjetunióból és Arthur Koestler Sötétség délben című művéhez fogható.

„Mindig is sóvárgással elegy mohósággal nézte a fiúkat az apjukkal. Ha valamelyik apa tett feléje egy gesztust - megpaskolta a tarkóját, kimondta a fiam szót, meghívta egy futballmeccsre -, ő visszahúzódott, egyszerre szégyenkezve és félve, ami egyre rosszabb lett az évek múlásával, amikor lányok és fiúk világa szétvált, s ő már nem ikertestvérnek érezte magát, hanem az egyetlen hímneműnek egy olyan házban, amely minden titkot ismert, amit nők osztanak meg egymással, de semmit abból, amire az apák tanítják a fiaikat." Isma szabad. Anyjuk halála után évekig nevelte két ikertestvérét, és most folytathatja régóta dédelgetett álmát - Amerikában tanulhat. Mégis egyre nyugtalankodik Londonban élő, szép és önfejű húga, Aneeka miatt, és a fivérük, Parvaiz miatt, akinek nyoma veszett, aki méltóvá akar válni sosem látott dzsihádista apja sötét örökségéhez. És belép a nővérek életébe Eamonn. Nagy hatalmú brit muszlim politikus fia, neki is fel kell nőnie születési előjogához - vagy szembe kell szállnia vele. A két család sorsa kibogozhatatlanul, gyilkosan egybefonódik ebben a szenvedélyes hangvételű, perzselő regényben. A fiúk hazatérnek Szophoklész Antigoné című tragédiájának elsöprő erejű modern feldolgozása. Shamsie szívszorító beleérzéssel, ádázul és makacsul teszi fel újra meg újra a kérdést: Ki mondja meg, mi helyes és mi nem, amikor az embert darabokra szaggatja a szeretet és a politika összeférhetetlensége? És miféle áldozatokra vagyunk képesek a szeretetért?

A Nápolyi regények szerzőjétől Elena Ferrante, a kilétét mindmáig titokban tartó olasz író ezúttal is a női lélek legmélyére hatol. Főhőse, Leda 47 éves, angol irodalmat tanít az egyetemen. Elvált, két lánya Kanadába költözött volt férjéhez. A hirtelen megtapasztalt szabadság megfiatalítja, felszabadító örömmel tölti el, és saját maga számára is váratlanul vakációra indul a Jón-tenger partjára. Ott azonban egy lármás nápolyi család szomszédságába kerül, amelynek alig titkolt kötődése a maffiához beárnyékolja békésen induló pihenését. A családhoz tartozó gyönyörű fiatal nő, Nina bájos nőiessége hamar felkelti Leda érdeklődését. Nina mintaszerű anyasága egy húsz évvel megkésett szembesülésre készteti Ledát, aki karrierépítésének egy válságos pontján gyermekeit évekre elhagyta, és önmegvalósítása érdekében szakított mindennel, ami a családjához fűzte.

„Különös krónikát tart a kezében az olvasó. Egy olyan összetett, rétegzett szöveget, mint amilyenek egy jó színdarab mondatai. Ez nem véletlen, hiszen a könyv főhőse színházi ember, ismeri a jó előadás követelményeit, és kiváló érzelmi és képi memóriával rendelkezik. Ez a krónika egyszerre családtörténet, korszaktörténet, színháztörténet, nevelődés- és fejlődéstörténet, egyúttal izgalmas művészkarrier-történet is." (Részlet Radnóti Zsuzsa előszavából) Marton László (1943) színházrendező, a Vígszínház főrendezője, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára. Orosz Ildikó (1975) Budapesten élő újságíró, szerkesztő, fordító. Társszerzője Halász Judit Nem születtem varázslónak című önéletrajzi könyvének (Park, 2015).