Park strana 17 z 23

„Ha legközelebb a parkban sétálsz, állj meg egy pillanatra és tedd fel magadnak a kérdést: Mit lát ez a nárcisz? És milyen illatokat érez a fű? Érints meg egy tölgyfalevelet, és gondolj arra, hogy a fa emlékezni fog erre az érintésre." Honnan tudja a Vénusz légycsapója, hogy mikor kell összezárulnia? Talán a rovarok parányi lábainak nyomását érzékeli? És miből tudja a cseresznyefa, hogy mikor kell virágba borulnia? Lehet, hogy emlékszik az időjárás változására? Mindannyian csodáljuk a növények káprázatos sokféleségét, most azonban a neves botanikus, Daniel Chamovitz elmagyarázza nekünk, hogy ők miként érzékelik a környező világot: hogyan látják a színeket, mi módon hallanak, miféle időrendhez igazodnak. Megmutatja, miképpen különböztetik meg a „fent"-et és a „lent"-et, miből ismerik fel, hogy egy-egy szomszédjukat falánk rovarok támadták meg, és kideríti, vajon szeretik-e, ha Led Zeppelin-lemezeket játszanak nekik.A Mit tud a növény? elolvasása után új szemmel tekintünk majd a lépteink nyomán lelapuló fűszálakra, az illatozó virágokra és a fákra, melyeknek árnyékában hűsölünk. „Gondolkodjunk el ezen: a növények látnak minket. Valójában folyamatosan fürkészik a környezetüket. Látják, ha közeledünk hozzájuk, és tudják, ha megállunk fölöttük. Még azt is látják, hogy kék vagy piros ing van rajtunk. Tudják, hogy kifestettük a szobát, és azt is, hogy átvittük őket a nappali egyik feléből a másikba.Természetesen nem úgy látnak képeket, ahogyan mi. Nem képesek megkülönböztetni egy enyhén kopaszodó, középkorú férfit egy barna hajú, mosolygó kislánytól. Látják viszont a fényt, minden elképzelhető minőségben és annyi árnyalatban, amennyit mi elképzelni sem igen tudunk; egyes ibolyántúli hullámhosszakat, amelyektől lebarnulunk, ha napozunk, és vörösön innenieket, amelyeket mi hőként érzékelünk. Érzékelik az olyan csekélyke fényt is, amennyit egy gyertya ad, a déli verőfényt, és a napnyugta előtti utolsó, bágyadt sugarakat. Tudják, hogy jobbról, balról vagy felülről érkezik a fény, és képesek odafordulni felé."

„Az ország csak annak ad, aki megérdemli. Aki nem vet, nem is arat, ilyen ennek az országnak az igazsága, aki nem dolgozik, ne is egyék."  Ritkán fordult elő a cseh irodalomban, hogy egy könyvnek ilyen különös sorsa legyen, mint a Moszkva - A határ című regénynek. Ebben a sorsban részesült maga a szerző is - száműzés, publikációs tilalom, tűrés, majd üstökösszerű újjászületés. Amikor 1937-ben Prágában megjelent, a regény dühös megbotránkozást keltett a cseh kommunisták körében, nem kisebb személyiség, mint Julius Fučik mondott ki rá éles ítéletet, polgári idealistának, a nép ellenségének bélyegezve meg Weilt - és a következő években, mindahányszor félre akarták állítani a szerzőt, ehhez az ítélethez nyúltak vissza. A háborút követően a Moszkvához hű államban a könyv évtizedekre eltűnt a könyvesboltok és könyvtárak polcairól.  Akkoriban csak kevesen ismerték fel, talán nem is akarták felismerni, milyen profetikusan ábrázolta Weil a harmincas évek Moszkváját, ahol akkoriban tört ki a lázas „tisztogatás". A Moszkva - A határ egy izgalmas, már-már krimiszerű történetbe csomagolt kulcsregény, az egyik legautentikusabb tanúvallomás az első szocialista ország politikai légköréről. Jelentősége André Gide Visszatérés a Szovjetunióból és Arthur Koestler Sötétség délben című művéhez fogható.

„Mindig is sóvárgással elegy mohósággal nézte a fiúkat az apjukkal. Ha valamelyik apa tett feléje egy gesztust - megpaskolta a tarkóját, kimondta a fiam szót, meghívta egy futballmeccsre -, ő visszahúzódott, egyszerre szégyenkezve és félve, ami egyre rosszabb lett az évek múlásával, amikor lányok és fiúk világa szétvált, s ő már nem ikertestvérnek érezte magát, hanem az egyetlen hímneműnek egy olyan házban, amely minden titkot ismert, amit nők osztanak meg egymással, de semmit abból, amire az apák tanítják a fiaikat." Isma szabad. Anyjuk halála után évekig nevelte két ikertestvérét, és most folytathatja régóta dédelgetett álmát - Amerikában tanulhat. Mégis egyre nyugtalankodik Londonban élő, szép és önfejű húga, Aneeka miatt, és a fivérük, Parvaiz miatt, akinek nyoma veszett, aki méltóvá akar válni sosem látott dzsihádista apja sötét örökségéhez. És belép a nővérek életébe Eamonn. Nagy hatalmú brit muszlim politikus fia, neki is fel kell nőnie születési előjogához - vagy szembe kell szállnia vele. A két család sorsa kibogozhatatlanul, gyilkosan egybefonódik ebben a szenvedélyes hangvételű, perzselő regényben. A fiúk hazatérnek Szophoklész Antigoné című tragédiájának elsöprő erejű modern feldolgozása. Shamsie szívszorító beleérzéssel, ádázul és makacsul teszi fel újra meg újra a kérdést: Ki mondja meg, mi helyes és mi nem, amikor az embert darabokra szaggatja a szeretet és a politika összeférhetetlensége? És miféle áldozatokra vagyunk képesek a szeretetért?

A Nápolyi regények szerzőjétől Elena Ferrante, a kilétét mindmáig titokban tartó olasz író ezúttal is a női lélek legmélyére hatol. Főhőse, Leda 47 éves, angol irodalmat tanít az egyetemen. Elvált, két lánya Kanadába költözött volt férjéhez. A hirtelen megtapasztalt szabadság megfiatalítja, felszabadító örömmel tölti el, és saját maga számára is váratlanul vakációra indul a Jón-tenger partjára. Ott azonban egy lármás nápolyi család szomszédságába kerül, amelynek alig titkolt kötődése a maffiához beárnyékolja békésen induló pihenését. A családhoz tartozó gyönyörű fiatal nő, Nina bájos nőiessége hamar felkelti Leda érdeklődését. Nina mintaszerű anyasága egy húsz évvel megkésett szembesülésre készteti Ledát, aki karrierépítésének egy válságos pontján gyermekeit évekre elhagyta, és önmegvalósítása érdekében szakított mindennel, ami a családjához fűzte.

Rosalie egy kis levelezőlapbolt tulajdonosa a párizsi Saint Germainben. Imád rajzolni, és kedvenc színe a kék. Amikor a híres gyermekkönyvíró éppen őt kéri fel, hogy illusztrálja A kék tigris című, új mesekönyvét, Rosalie repes az örömtől. Nem sokkal később egy izgatott New York-i irodalomprofesszor ront be az üzletbe, és magából kikelve plágiummal vádolja meg a könyv szerzőjét. Rosalie felháborodottan utasítja vissza a képtelen vádat. De ahogy múlik az idő, sejteni kezdi, hogy ez a mese valami titkot rejt.

Egy szép párizsi reggelen Laurent Letellier épp a könyvesboltja felé igyekszik, amikor az utcán elhagyott női táskát talál.Nincs benne semmi, amiből kiderülhetne, kié, ám annál több személyes holmit rejt: fotókat, hajcsatot, egy üveg parfümöt, dobókockákat, mobiltelefon-töltőt, Patrick Modiano egyik regényét és egy feljegyzésekkel teli, piros noteszt. Miközben Laurent a noteszt lapozgatja és az ismeretlen nőtől származó feljegyzéseket olvasgatja, egyre erősebbé válik benne az elhatározás: meg kell találnia a táska tulajdonosát. Kitartó nyomozása szép lassan szerelmi fogócskává alakul, amely nemcsak az ő, de a titokzatos ismeretlen életét is fenekestül felforgatja... „Egy dolog felkutatni egy nőt, hogy visszaadjuk a retiküljét, de távollétében berendezkedni a lakásában, térdünkön a macskájával, na, az azért egészen más. Laurent másnap este a Williamtől kapott pótkulccsal kinyitotta a bejárati ajtót - tulajdonképpen nem is volt rá szüksége, hiszen nála volt Laure-é. A konyhában megetette a macskát, aztán töltött magának egy pohár Jack Daniel'st. Belekortyolt a füstös ízű whiskybe. A bourbon felmelegítette, végigcsordogált az erein, ellazította az izmait. Visszament a nappaliba, és most úgy nézett végig a helyiségen, mintha valami titkos átutazó volna, aki néhány napra befészkelte magát ide..."

A Park Könyvkiadó 2006-ban jelentette meg Robert Capa Kissé elmosódva című, több mint 100 képet tartalmazó regényes önéletrajzát, mielőtt a magyar állam megvásárolta volna a fotográfus mestergyűjteményét. Ezután John Steinbeck Orosz naplója és Irvin Shaw Izraeli riportok című kötete következett Capa 70, illetve 94 fotójával. A rövid életű, de sokat megélt fényképészről számos életrajz született, a Vér és pezsgő című kötetében ezúttal Alex Kershaw tesz kísérletet arra, hogy megfejtse a 20. század egyik legendás alakjának titkát. Alex Kershaw (1966) író, újságíró Angliában született, tanulmányait az Oxfordi Egyetemen végezte. 1994 óta az Egyesült Államokban él. A The Guardian, a The Sunday Times Magazine és az Observer rendszeres szerzőjeként számos híres fotóriporterrel állt közeli munkakapcsolatban. Fő érdeklődési területe a második világháború története, erről a témáról eddig 9 sikeres dokumentumregényt publikált.

„A rólunk szóló történeteket csakis múlt időben mesélhetjük el. Visszafelé peregnek onnan, ahol a jelenben állunk, és többé nem a történet szereplői, hanem a szemlélőik szólalnak meg" - írja az idős Leo Hertzberg művészettörténész professzor a regény utolsó lapjain. Van egy titkos fiókja, abban tartja mindazt, amit szeretett, mindazt, ami azokra emlékezteti, akiket valaha szeretett. Attól függően, hogyan rendezgeti őket, hogyan viszonyulnak ezek a tárgyak egymáshoz a térben, hívódnak elő érzései és a múlt eseményeinek értelmezései. Hertzberg professzor fiatalkorában vásárolt egy Bill Wechsler-festményt. Majd Wechslerék a szomszédjukba költöznek, és így veszi kezdetét a szerelemnek és barátságnak, veszteségnek és helytállásnak ez az erőszaktól, kétszínűségtől, gyilkosságtól és szenvedélytől legkevésbé sem mentes, rendkívüli története. A SoHo kifinomult művészvilágának galériáiban és a művészeti egyetemeken forgolódó Hustvedt-hősök olyannyira el vannak foglalva azzal, hogyan tegyék láthatóvá önmagukat a külvilág számára, hogyan váljanak ők maguk is műalkotássá, hogy saját életük megélésére nemigen marad idejük. Hazugságaik, megtévesztéseik és bizonytalanságaik láttán az olvasó újra meg újra felteszi a kérdést, hogy vajon érvényesek-e még napjainkban a viselkedésünket irányító társadalmi, pszichológiai és erkölcsi korlátok.

Nora Webster a közelmúltban özvegyült meg. A hirtelen veszteségtől és attól, hogy a gyerekeit egyedül kell fölnevelnie, kicsúszik a lába alól a talaj. Olyan jövővel kell szembenéznie, amelyre egyáltalán nem készült fel. De Norában nagy erő lakozik, csöndes eltökéltség, hogy nem enged mások elvárásainak. A zene, valamint a barátság adománya révén megtanulja, hogyan élhet tovább. Rátalál saját világára, saját akaratára, és sikerül úrrá lennie a gyászán.

Az ismert történész, Robert Crowley sodró lendületű mesélőkedvvel tárja elénk, hogyan építette fel 1000 és 1500 között Velence a Földközi-tenger keleti medencéjét magában foglaló birodalmát, melyet aztán apránként elragadott tőle a felemelkedő Oszmán Birodalom. Keresztes lovagok, hajóskapitányok és kereskedők beszámolóiból és korabeli feljegyzésekből rajzolódik ki a nyüzsgő városi élet, az élénk kereskedelmi kapcsolatok, a hajóskapitányok és kalózok világa, nagy tengeri ütközetek az Adriai-tengertől Alexandriáig, Krétától Konstantinápolyig és a Fekete-tengerig húzódó vizeken.

A természet számtalan meglepetést rejt: a lombos fák befolyásolják a Föld forgását, a darvak akadályozzák a spanyolországi sonkatermelést, a tűlevelű erdők pedig esőt csinálnak. Peter Wohlleben, A fák titkos élete című sikerkönyv szerzője legújabb kötetében - a tőle megszokott eleven mesélőkedvvel - megannyi érdekes és különös példán keresztül mutatja be, milyen bámulatos kölcsönhatás és összjáték zajlik a növények és az állatok között. Hogyan épül fel a természet hatalmas óraműve, melyben minden „fogaskeréknek" megvan a maga helye és szerepe? És mi történik, ha ez a finoman kiegyensúlyozott rendszer megbillen? Mi a jobb: ha az ember „segíti" a természetet, hogy helyreálljon ez az egyensúly, vagy ellenkezőleg, ha békén hagyja?  „Kertünkben nyaranta megszámlálhatatlanul sok nefelejcs virágzik. Kéretlenül benyomulnak a veteményesünkbe is, ahol aztán makacsul megtelepednek. És mivel olyan szépek, többnyire békén hagyjuk őket. A nefelejcs azonban csak azért lehet ilyen sikeres, mert van egy csapat kis szövetségese: a hangyák.  A hangyák nem feltétlenül rajonganak a virágokért, legalábbis nem a szépségükért vannak oda. Sokkal inkább az éhség hajtja őket a virágokhoz, amelyek csak akkor válnak érdekessé számukra, amikor magot hoznak. Tudniillik a magok úgy néznek ki, hogy láttukra a hangyáknak összefut a szájukban a nyál. Kívülről ugyanis egy elaioszóma- (magyarul hangyakalács-) réteg borítja őket, amely olyan, mint egy süteménymorzsa. Az apró állatkák a finomságot elrágcsálják, a tulajdonképpeni mag pedig megmarad."

A 31 éves Annie McDee-nek nemrég bomlott fel egy hosszú párkapcsolata. A lány rosszkedvű, a munkájában se leli örömét. Épp egy lepukkant régiségboltban keresgél születésnapi ajándékot arra érdemtelen új szeretőjének, amikor a limlomok közt észrevesz egy elkoszolódott festményt. Csekélyke spórolt pénzéből megveszi, aztán sietve finom, szülinapi vacsorát főz - csakhogy az ünnepelt nem jön el.A festmény tehát Annie-é lesz, s ő hamarosan gyanakodni kezd, hogy talán jóval értékesebb, mint hitte. Akaratán kívül ugyanis egyszeribe a legkülönfélébb alakok - száműzött orosz oligarcha, kapzsi emírfeleség, gátlástalan műkereskedő - lihegnek a sarkában, akik bármire képesek lennének, csak hogy megkaparintsák az „ócska limlomot". S miközben Annie megpróbálja kideríteni, ki festhette a képet, az európai történelem sötét titkaival szembesül - de feltárul előtte egy új szerelem lehetősége is. „Ezt a könyvet olvasni olyan, mintha megrohamoznánk egy csúcskategóriás cukrászdát: ámulunk-bámulunk, és azt kívánjuk, soha ne érjen véget ez a felséges ízorgia." Elizabeth Gilbert, az Ízek, imák, szerelmek szerzője. „Ha egy péntek este meg találnék halni az én kis stúdiólakásomban, észre sem vennék, amíg a munkaadóm nem akarna asztalt foglaltatni magának egy étteremben vagy elhozatni a cuccait a tisztítóból. Devonban, ha bementem a kocsmába, ismertem a helybeliek felét. Itt azokat sem ismerem, akikkel egy házban lakom. Hogy mondjam el a régi barátnőimnek az igazat? Mások szemében pompásnak tűnhet az életem: érdekesnek, izgalmasnak és gondtalannak. Csak az a baj, hogy én történetesen nem így akarok élni. Nem ezt terveztem, csak valahogy zavarossá vált a forgatókönyv. Mert úgy volna rendjén, hogy én, Annie egy Tavistock melletti kis faluban éldegélek életem szerelmével, és a céget vezetem, amit együtt hoztunk létre. De valamiért a film felénél kidobtak a saját történetemből, és valaki más életébe csöppentem, ahol egy másodpercig sem akarok maradni." 

„Az Ironmanen ott zajlik a verseny, ahol Dave Scott jár."  1989. október 14-én Hawaii szigetén nagy várakozással övezett összecsapás zajlott két, emberfeletti képességekkel rendelkező, versenyzői karrierje csúcsán lévő sportoló között. A hatszoros bajnok (Dave Scott) egyszer s mindenkorra le akar számolni az ellenfeleivel. Kihívója (Mark Allen) azonban elszánta rá magát, hogy megnyeri a legfontosabb triatlonversenyt is.  A triatlonsport történetének egyik legkiélezettebb vetélkedésén a két rivális szorosan egymás mellett teljesítette a 3860 méter úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és egy maratoni futótávból álló versenyt. Nyolcórányi küzdelem után mindössze 59 másodperc különbséggel értek célba.  Matt Fitzgerald dokumentumregénye rávilágít arra, hogy a két bajnok miként hajszolta egymást és önmagát olyan helyzetbe, amelynek csúcspontján a sporttörténelem egyik legfantasztikusabb versenyében lépték át a fizikai teljesítmény addig ismert határait. Egyikük saját démonjaival küzdött a sikerért, a másik képtelen volt túltenni magát az őt ért korábbi vereségeken. A Vasemberek nem csupán a verseny alakulását írja le, hanem érdekes betekintést nyújt abba is, hogyan vált Mark Allen és Dave Scott ennyire motivált sportolóvá, mitől lobogott bennük ez az olthatatlan sikervágy.

A Hét rövid fizikalecke szerzőjétől. Miért a múltra emlékszünk; miért nem a jövőre? Mi vagyunk az időben, vagy az idő létezik mibennünk? Mit jelent az valójában, hogy az idő „folyik"? Mi köti az időt a mi szubjektív természetünkhöz? Az idő rendje a fizikának egy olyan jelenségét tárgyalja, amely mindenkit érdekel: az időt. Az idő olyan rejtély, amelyről mindenkinek van személyes tapasztalata. A fizikusok számára is rejtély: ők az idő radikális átalakulásának lehettek szemtanúi Newtontól Einsteinig, a kvantummechanikáig, végül a hurok-kvantumgravitáció elméletéig, amelynek Carlo Rovelli az egyik legjelentősebb képviselője. Newton egyenleteiben mindig ott volt az idő, de mára eltűnt a fizika alapegyenleteiből. Múlt és jövő már nem egymás ellentettjei. A fizikának azt kell felszámolnia, amit mindenki hisz: hogy az egyetlen biztos pont a jelen.Carlo Rovelli, miközben e rendkívüli gondolattársítások közül három példát megvizsgál, betekintést ad a fizika múltjába, s elvezet odáig, ameddig az időről való jelen tudásunk elér: „a ma még nem ismert dolgok hatalmas, az éj sötétjébe burkolózó csillagóceánjáig." „Általában úgy gondoljuk el az időt, mint valami egyszerű, magától értetődő dolgot; órával mérhető, és mindennek fittyet hányva, egyenletesen halad előre a múltból a jövő felé. Az idő múlásával meghatározott rendben következnek egymásra a múlt, a jelen és a jövő eseményei; a múlt végérvényes, a jövő nyitott. Csakhogy bebizonyosodott: ez mind tévedés."

A Hurok egy megpróbáltatásokkal, ki nem mondott sérelmekkel teli, hosszú különélés után újrakezdett házasság története. Akár egy törött váza, melyet összeragasztottak ugyan, de a legfinomabb érintésre millió darabra hullik szét.  „Ha netán elfelejtetted volna, édes úr, majd én eszedbe juttatom: a feleséged vagyok." Így kezdődik a levél, melyet Vanda ír Aldónak, amikor az elköltözik otthonról, elhagyja két kisgyerekét, hogy megvalósítsa önmagát. Fiatal házasok, tele illúzióval és reménnyel, függetlenségre törekvéssel, de szabadságvágyuk közepette arról valahogy megfeledkeznek, hogy már nem szabadok. A férj szerelmes lesz, Rómába költözik, a feleség Nápolyban marad a gyerekekkel, igyekszik túlélni a mindennapokat, megbarátkozni a gondolattal, hogy férje egyetlen választ sem ad a fejében cikázó miértekre. Domenico Starnone három nézőpontból írta meg egy elhagyás, majd visszatérés történetét. Mi történik azzal, aki megszökik, és azzal, aki marad? Meg tudnak-e bocsátani önmaguknak és egymásnak? Lehet-e a múlt sérelmeit szőnyeg alá söpörve önámításban leélni egy egész életet? Van-e annál nehezebb, mint eltépni azokat a láthatatlan szálakat, melyek két embert a fulladásig egymáshoz kötnek? És a gyerekek? Ők vajon megbocsátanak?

Leóék családjában sokat vitatkoztak. De csak ritkán személyes okokból, többnyire inkább politikáról, társadalomról, az ügyről. A zsidó Gerhard nagypapa a francia ellenállás harcosa, kém és újságíró, a hatalom vonalas képviselője. Kedvenc leánygyermeke, Anne hozzámegy a művész Wolfhoz, aki zöldre festett hajjal mászkál, és bűnbandának titulálja az NDK államot. Anne, aki tizenhét évesen lép be a pártba, úgy próbálja szeretni rebellis férjét, hogy azért ne árulja el sztálinista apját sem. A gyerek Maxim belenő az egyre jobban kiéleződő konfliktusokba. Maga előtt látja ordibáló apját, titokban a konyhában sírdogáló anyját és számára idegenné váló nagyapját. Tizennyolc évvel a berlini fal leomlása után Maxim Leo gondolatban visszatér az NDK-ba, hogy megrendítően bölcsen megírja, miként és miért bukott meg az antifasiszta atyák által alapított állam. „Az az igazság, hogy az életem általában egészen normális mederben folyt. Olyan normális volt, mintha Hamburgban vagy Bonnban laktunk volna. Olyan normális, hogy az NDK-ról simán megfeledkezhettünk. Az élet otthon, a kertben, a tengernél, a barátoknál, a focipályán zajlott. Arról szólt, hogy leugrunk a mászókáról, horgászunk, elszívjuk az első cigit, és smárolunk a parkban egy lánnyal. Később, amikor már nem tudtam ilyen könnyen kitérni az NDK elől, amikor túl közel jött hozzám, kezdtem más szemmel nézni az országot."