Park strana 19 z 23

A Hét rövid fizikalecke évszázadok tudásának bravúros és szellemes összefoglalója. Carlo Rovelli a 20. századi fizika forradalmi felfedezésein és rejtélyein - relativitáselmélet, kvantumfizika, fekete lyukak, az univerzum szerkezete - vezeti át az olvasót élvezetes, közérthető és választékos stílusban. Megismertet a múlt század jelentős tudományos felfedezéseivel és azok jelentőségével, s teszi mindezt olyan könnyed és szórakoztató stílusban, hogy még a modern fizikában járatlanok is kedvet kapnak a tudományhoz. „A tudományos kíváncsiság, a valóság elmélyült kutatása és a tudósok képessége arra, hogy másképp lássák a világot, már-már költészet." - Financial Times

John Williams utolsó regénye 1973-ban megkapta a Nemzeti Könyvdíjat. Mintha maga a szerző is tudta volna, hogy az Augustus lesz a hattyúdala, papírra vetette benne mindazt, amit a világról, az életről, a művészetről és a politikáról gondolt. Így született meg minden idők egyik legvarázslatosabb történelmi regénye. Nagybátyja, Julius Caesar brutális meggyilkolása után Octavius, a félénk és tanulni vágyó tizenkilenc éves ifjú hirtelen rádöbben, hogy ő a mérhetetlen római hatalom örököse. Az a sors vár rá, hogy ádáz pártcsatározások, véres háborúk és családi viszályok közepette átalakítsa a birodalmat, és a nyugati világ legnagyobb uralkodójává váljon: Caesar Augustusszá, az első római császárrá. John Williams levelekből, naplórészletekből és feljegyzésekből álló, gyönyörűen komponált regényét olvasva az az érzésünk, hogy ott sétálunk az ókori Róma utcáin, a Forumon, és izgulunk egy-egy több nézőpontból bemutatott ármány kimenetelén, költőkkel, politikusokkal és széplányokkal járunk lakomákra, ámulattal figyeljük, hogyan befolyásolja a szerelmet, a barátságot, a családi kapcsolatokat a politika, a mindenek elé helyezett, kíméletlen államérdek. John Williams (1922-1994) amerikai író, költő. Denverben tanult, majd tanított irodalmat. Főbb művei: Nothing but the Night (1948), Butcher's Crossing (1960) és a Stoner (1965).

A Süddeutsche Zeitung oknyomozó újságírója, Bastian Obermayer egy este névtelen e-mailt kap: „Helló. Érdeklik adatok? Szívesen megosztom." Hamarosan olyan mennyiségű információ zúdul rá, amire ő és kollégája, Frederik Obermaier álmában se gondolt volna. A panamai Mossack Fonseca ügyvédi iroda által kezelt több százezer postafiókcég adatairól van szó, melyek bepillantást engednek egy eddig láthatatlan, párhuzamos világba, ahol milliárdokat csempésznek és rejtegetnek: óriáskonszernek, európai miniszterelnökök, a világ számos diktátora, sejkek, királyok, drogbárók, titkos ügynökök, FIFA-hivatalnokok, szupergazdagok és hírességek lopott vagyonát, feketepénzeit. Nyolcvan ország 400 újságírója dolgozik az anyaggal a legnagyobb titoktartás közepette, hogy aztán 2016 tavaszán megjelenhessen a Panama-iratok, mely fényt derít arra, hogyan rejt el hihetetlen vagyonokat egy szűk elit, amely úgy gondolja, senkinek nem tartozik felelősséggel. A Panama-iratok minden idők legnagyobb kiszivárogtatásának története.

„Anyám naplót mesélt nekem. Családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat felismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán vagy betoppannak. Soha nem jött senki." Száll a füst. Száll a por és a hamu. A felhőből kibontakozik egy alak, és nyomban beszélni kezd. Egymásba érnek a történetek a moszkvai nagyhercegeket szédítő világszép nagynéniről, egy prolicsaládról, egy értelmetlen brazíliai utazásról és egy még értelmetlenebb hazatérésről. Egy régen elmúlt család tagjairól, egy kispesti házról, egy kalapszalonról, az ítélőképesség hiányáról és persze a deportálásról. A mesélő a konyhában ülve varr, szavai nem kímélnek senkit és semmit, csúfondárosan mutogatnak a szerelemre minden áron, a magányra, a dacosan egyedül vállalt gyerekre, a benne újraéledő álmokra és az önáltatásra. Mondja, egyre csak mondja. Mi hallgatjuk. Temetünk. Sírunk. Röhögünk. „Sándor Erzsi megdolgoztatja a szívet. De jó a humor porckopása ellen is. Azon se lepődjenek meg, ha időnként egy-egy hályog is a könyvre esik majd az olvasó szeméről." - Röhrig Géza. „Jégfésű. Fotónegatívokból előtűnő, Auschwitzban meggyilkolt rokonok, anyai kézzel gondosan beszegett sárga csillag, amely rongyosan dehogy ékesíthet kabátot. Pedáns öltéssel örök emlékezetbe varródik az, amit a történelem beleszabott az emlékezetbe. Beszakítva sorsokat. Miközben a humor egyetlen pillanatig sem enged a panasznak résnyi utat sem." - Bodor Johanna, a Nem baj, majd megértem szerzője. „Sándor Erzsi mesél, fergeteges lendülettel és iróniával. Elképesztő történeteket, benne az egész huszadik század, minden szörnyűségével, bebugyolálva a szeretet különös varázslepedőjébe. Ez a könyv talán arról szól: lehet néha boldognak lenni, csak sok tehetség kell hozzá. És Sándor Erzsinek sok jutott ebből a tehetségből. Családtörténet (is) ez a javából, egy Haller utcai saga törekvő zsidó és nem zsidó kispolgárokkal, nyilasokkal és téglagyárral, karpaszományos őrmesterrel, szovjet katonákkal, kispesti kalapszalonnal, színházzal és sok-sok röhögéssel. Sándor Erzsi és anyja, amint átröhögték a huszadik századot. Letehetetlen könyv." - Szüts Miklós,festőművész. Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró. Szegény anyám, ha látnám című könyve 2013-ban jelent meg.

„A mai világ gyerekeink számára a legjobb és egyben a legrosszabb. A szülői túlbuzgóság tragikus következménye, hogy a gyerekekből nem okos, bátor és elszánt zseniket nevelünk, hanem minden idők legnagyobb szorongóit." Mozart a magzatnak, Bébi Einstein-DVD az újszülöttnek, iPad olvasásapplikáció a totyogónak: attól a pillanattól kezdve, hogy elvágják a köldökzsinórt, a mai szülők véget nem érő küzdelmet folytatnak azért, hogy az ő gyerekük legyen mindenben a legjobb. Miközben a szülő magától értetődő vágya, hogy gyermeke képességét kibontakoztassa, felismeri-e, hogy árt neki? Az óvodában kezdődő felvételik, a folyamatos vizsgák növelik a gyerekekkel szembeni elvárásokat, de miből derül ki, hogy a túlzásba vitt fejlesztés többet árt, mint használ? Úttörő és provokatív könyvében Tanith Carey a legújabb kutatásokra alapozva járja körül, miként hat a versenyszellem a gyerekekre. Ahelyett, hogy ambiciózus és sikeres felnőttekké válnának, sérülhet az érzelmi egészségük, és tönkremehet a kapcsolatuk azokkal, akik a legjobban szeretik őket: a szüleikkel. Carey arra buzdítja szülőtársait, hogy mindent tegyenek meg azért, hogy megóvják gyermekeik jóllétét, hogy boldog, érzelmileg kiegyensúlyozott felnőttekké válhassanak.

Nehéz dolog a kiadónak „könnyű szívvel" ajánlani az olvasó figyelmébe egy ilyen rendhagyó kötetet: nem mintha nem volna magával ragadó olvasmány a válogatás, amelyet a Facebookon 2014-ben létrehozott A holokauszt és a családom csoport tagjainak bejegyzéseiből állítottunk össze. Az emléktáblák, múzeumok, irodalmi alkotások és történettudományi feldolgozások, legyenek bármily mélyek, pontosak és igazak, nélkülözik az egykori szemtanúk, a családtörténetek „alulnézeti" perspektíváját. A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján spontán módon összeverődött emlékezők visszatérése a szülők, nagyszülők, rokonok és ismerősök régi történeteihez, az élő párbeszédekből és vallomásokból kihallható figyelem és empátia, a fájdalom és együttérzés zaklatott jelei mind arra vallanak, hogy a megszólalók is érzik: szinte az utolsó pillanatban vagyunk. Elmesélni, kimondani, bevallani, megérteni azt, amit csak a még élők tudhatnak - amit most nem osztanak meg mindenkivel, az örökre elvész. A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély. Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot - amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz. „Azt mondta, van egy története a családnak, ami magánügy, ne kérdezősködjek, mert nagyon fáj neki. A sebeket nem szabad feltépni." „Már rég nem él egyikük sem, csak én emlékszem arra, ahogy a nagyszobánkban ülnek, és egy kicsit hiszek abban, hogy meg lehet békélni a múlttal."

Vajon hova utazom? Vajon? Hova? Hollandia német megszállása alatt Anne Frank két évig bujkált egy raktár hátsó traktusában. Itt vezette naplóját, mely 1947-es kiadása óta a Biblia után a világ második legolvasottabb könyve. Az azonban kevésbé ismert, hogy Anne a hátsó traktusban elbeszéléseket és meséket is írt, sőt Cady élete címen még egy regénybe is belekezdett. Ezeket a rejtekhelyről szóló történeteket, visszaemlékezéseket és kitalált meséket a legnagyobb gondossággal másolta át piszkozatból egy pénztárkönyvbe, még tartalomjegyzéket is készített hozzá. Tudatosan készült naplójának és elbeszéléskötetének megjelentetésére. Rövid kis történeteiben újra meg újra abba a kérdésbe ütközünk, ami Annét a leginkább foglalkoztatta: a megmenekülésbe. Önsajnálatnak nyoma sincs bennük, életerőnek, a körülményekbe való belenyugvás elutasításának annál inkább. Elbeszéléseiből megismerjük azt az életvidám, nyitott és érdeklődő, önmagát olvasással képző, a világról gondolkodó, jövőjét tervezgető, kreatív, írói tehetséggel megáldott tizenéves kislányt, aki Anne Frank volt. Ezt a képet tovább árnyalják a kötet végén olvasható tanulmányok, amelyekből sokat megtudhatunk Anne Frank családjának történetéről, Anne életéről és írásainak történelmi hátteréről. Anne Frank 1929. június 12-én született, életének első négy évét Frankfurt am Mainban töltötte, ezután tíz évig amszterdami lakos volt, majd a westerborki átmeneti táboron és Auschwitzon keresztül a bergen-belseni koncentrációs táborba deportálták, ahol tizenöt évesen meghalt. Az írás minden gondomtól-bajomtól megszabadít, és bátorságot ad. A nagy kérdés persze, hogy írok-e valaha is remekművet, hogy lesz-e valamikor újságíró vagy író belőlem. Nagyon remélem, hogy igen, mert írásban mindent meg tudok örökíteni, a gondolataimat, az eszményeimet és a képzeletemet.1944. április 5.

2006. január, Párizs. Kisstílű külvárosi bűnözők egy mindenre elszánt afrofrancia férfi, Youssouf Fofana irányításával elrabolják Ilan Halimi fiatal bolti eladót, hogy váltságdíjat követeljenek érte. Bár túszuk és annak családja még csak módosnak se mondható, a kreatív, de primitív „agy" vakon bízik a sikerben, mivel az áldozat zsidó, így szinte biztosra veszi, hogy a jómódú zsidó közösség összefog, hogy előteremtse a pénzt. A tettesek - igen vegyes etnikumú diákok, munkanélküliek, drogdílerek - több mint három hétig tartják fogva embertelen körülmények közt. Használható információk reményében rendszeresen kínozzák, majd brutális módon végeznek vele. Morgan Sportes 2011 őszén nem véletlenül kapta meg a legjobb újságírói-írói műért járó Interallié-díjat. Hideglelős tényregénye hatalmas anyagot virtuózan kezelve jeleníti meg azt a világot - etnikai háború, drog, gyújtogatás, esélyegyenlőtlenség, leszakadás-, amelyről egyre többet hallunk ugyan, mégis nagyon keveset tudunk. „Azt hinnénk, civilizált világban élünk, távol a barbároktól. De Sportes szikár, könyörtelen tényregénye rádöbbent, hogy biztonságérzetünk hamis. A Mindent azonnal univerzumában a túlélés az életcél. A gyűlölet az úr. Aki onnan jön, az nem mérlegel, elragadja, ami neki jár, bármi áron." Karafiáth Orsolya

A Brunelleschi kupolája, a Michelangelo és a Sixtus-kápolna és a Párisz ítélete szerzőjétől. „Világos okfejtés, áradó mesélőkedv." - The Guardian. Milánó, 1496 - a negyvennégy esztendős Leonardo da Vinci ekkorra már híres arról, hogy elvállalt megbízatásait képtelen teljesíteni. De a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában három év alatt mégiscsak befejezte az Utolsó vacsorát. Ez a freskó közel hét méter széles; Leonardo még soha nem próbálkozott ilyen irdatlan nagy felülettel, sőt a freskófestés bonyolult, fizikailag is embert próbáló technikájában sem volt semmiféle tapasztalata. Az Utolsó vacsora több mint öt évszázad alatt az emberiség egyik legfontosabb és legismertebb művészeti, vallási és kulturális ikonja lett. A művészeti csoda mögött azonban ott húzódik egy valóságos és mélységesen emberi vonulat: Milánó történelmének és Leonardo életének sorsdöntő fontosságú eseményei. Ross King könyve, a Leonardo és az Utolsó vacsora a mester Milánóban töltött öt esztendejét és a világ leghíresebb művészeti alkotásának megszületését eleveníti fel.

„Túlzás nélkül mondhatom: hátborzongató a sztori. És ahogy az igazi nagyjeleneteket lefesti - Málta ostromát, a lepantói csatát -, a lélegzetem is elállt." (Michael Prodeger, Sunday Telegraph Books of the Year) Midőn Nagy Szulejmán szultán inváziós hajóhada megindult 1521-ben Rodosz ellen, kezdetét vette a hatvan esztendős, eposzi léptékű küzdelem a Földközi-tenger régiója fölötti uralomért. A keresztes hadjáratok korát idéző, félelmetes csaták kora ez, berber kalózoké, fehér rabszolgáké és az Oszmán Birodalomé - no meg az iszlám és a kereszténység, a kelet és a nyugat közti háborúé. Roger Crowley magával ragadó stílusban kalauzolja olvasóját Isztambultól Gibraltárig, ismerteti meg legendás harcosokkal a kalóz Barbarossától a johannita lovagokig, hozza tapintható közelségbe Málta véres ostromát s a világrengető lepantói döntő tengeri ütközetet. „Felkavaró olvasmány... Crowley tudományosan is biztos alapokon áll, elbeszélői stílusa pedig mindenestül élvezetes, nagyszabású, régimódi." „Ez a Crowley nagyon tud mesélni... A Tengeri birodalmak minden egyes oldalát élveztem, és sajnálattal vettem tudomásul, hogy egyszer véget ért." (John Julius Norwich, The Wall Street Journal) „Nagyszerűen elbeszélt történet." (Dominic Sandbook, Daily Telegraph Books of the Year)

Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet, biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek „jó" megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó. Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró.„Ha az ember gyereke megvakul, az nem öröm. De az élet maga attól még az lehet! Annak kell lennie! Ezt tudta és teljesítette ki az anya. Látszólag lazán, amúgy teljesen természetesnek fogva fel helyzetét, telve humorral, bizakodással, miközben a sors időről időre gáncsot vetett elé, és neki küzdenie kellett. És ő minden akadályt legyűrt." Verebes István.„Ők nem akarnak tökéletesek lenni. Csak működnek. És közben folyton nevetni kell." Bíró Kriszta. „Az evangélium szerint boldog az az ember, aki nem lát, és hisz. Sándor Erzsi könyve arról győz meg, hogy van boldogabb is: aki hisz, annak ellenére, amit lát." - Donáth László.„Sándor Erzsi könyve (szíven) ütős történet arról, milyen küzdelmek árán vált fiából, Tomiból önálló, pimasz, életvidám, széles látókörű és világlátott ifjú, aki nagy kanállal eszi az életet: csajozik, tanul, zenél, görkorizik. Azzal együtt, hogy erre alig volt esélye, hiszen Tomi vak." - Rácz Zsuzsa.