Pesti Kalligram Kft. 2015 strana 3 z 10

"Gubis Éva fiatal író, de megrögzött, régivágású realista. Ugyanis nagyon ismeri azokat, akikről ír. A hódításfüggő üzletasszonyt, a templomi néniket, a gutaütésig lakomázó polgit, a falusi csokba beleőrülni készülő fiatal nőt vagy a felvidéki magyart, aki külföldinek érzi magát Magyarországon. És pontosan látja a helyzeteket. Amikor a családi ebédről kimenekülsz mosogatni, de anyukád kijön segíteni, vagy amikor észreveszed, hogy apád új barátnője évekkel fiatalabb nálad. Rejtély, hogy metsző iróniája mellett hogyan tud mégis megbocsátó lenni. Mindenesetre mi, olvasók a Más halak elolvasása után kicsit túlélhetőbbnek érezzük a világot. Mert van az a nézőpont, amiből lehet rajta nevetni, Gubis novellái valahogy mindig megtalálják." Szolláth Dávid

"Minden anya ismeri [...] az önátadás örömét és kényszerét, az énhatárok fokozatos feloldódását, az azonosság, a közelség és a lassú szétválás áhítatos és felemelő, szépségesen fájdalmas stációit. Pénzes Tímea íróként lett anya, tehát azt a fontos feladatot vállalta magára, hogy megfigyelje, rögzítse és értelmezze a testi-lelki folyamatokat, értünk, nekünk és helyettünk. Életet ad a nyelvnek, formát az érzéseknek, belülről átélhető történetekké formálja a személyes tapasztalatait. Pontos, okos, megindító és elgondolkodtató, költői és filozofikus, kalandos és szentséges, világosan tárgyilagos és mégis rejtélyesen álomszerű könyv a Megnyúlások, nélkülözhetetlen, újra meg újra előveendő olvasmánya lesz mindannyiunknak, akik szeretnénk megélni, újraélni vagy megérteni ezt a szerelemnél is erősebb, már csak a saját születésünk révén is elemi kapcsolatot, az anyaság és a szülőség élményét. Tanulunk és újratanulunk általa: tényeket és vágyakat élünk és értünk meg szeretetről és kiszolgáltatottságról, elkülönülésről és azonosságról, játékról és időről, testről és bizalomról, hitről és emlékezésről, ölelésről és elengedésről. Átlényegítő, felemelő, megvilágító erejű kötet." Szabó T. Anna.

A Fogli d'album Csehy hatodik verskötete, tíz év költői szövegeit tartalmazza. A könyv, melyet zenei allúziókat keltve albumnak nevez, öt egységből áll. A középpontban egy a helikopter motívumára komponált poéma helyezkedik el, mely Stockhausen hírhedt helikopterkvartettjéhez hasonló intenzív lebegéssé komponálja az egyes szólamokat. Külön ciklust kapnak a szubverzív szinesztézia és az ürügyes színesztétika ihletésében fogant szövegek. A dermesztően analitikus hangtól az önironikus-élveboncolón át a kéjelgően narcisztikusig, meglehetősen sokféle módon felcsendülő zenei miniatűrök mellett ellenpontként hatnak a széteső látásról és a retorikai csapdahelyzetekről írt kombinatorikus versek. A nyelv és a ritmus finom aknamunkájáról szóló groteszk leleplezések ebből a Csehy-kötetből sem hiányozhatnak. Kifejezetten erős az érzéki fókusz, a korábbi kötetekhez képest több a "társadalmi" érzékenységet mutató szöveg, a szarkazmusba omló míves keserűség, de talán intenzívebb a sokféleség mámora is.

1916. Egy cinkotai ház udvarán szörnyű bűntettek nyomára, bádoghordókban oszló női holttestekre bukkannak. A gyilkosságok egymást keresztező szálainak, a tettes, Kiss Béla és áldozatai sorsának az esténként összegyűlő helyiek és a faluba látogató érintettek erednek utána. Beszámolóikkal, szilánkos történeteikkel, heves szóváltásaikkal elsősorban mégis önmagukról, előítéleteikről, a közösség kegyetlenségéről adnak dermesztő látleletet. 1917. Az elmeklinikán a törvényszéki idegorvos, Morvay Ernő a sorozatgyilkos profilján dolgozik. Akárcsak pártfogoltja, a fiatal Bács Géza, a professzor maga is saját démonaival hadakozik, és eközben nem figyel a függőségeit féken tartani képtelen segédorvos új páciensére. 1937. A fiatal, csalódott Mária a rákosszentmihályi szülői házból Pestre utazik, hogy ott kezdjen új életet egy társkereső hirdetésben ismerkedő, soha nem látott férfi oldalán. Nagy Gabriella leleményesen szőtt, a korszakról impozáns tárgyi és nyelvi tudást mozgató háromfejezetes regényének főhőse maga a pusztító szenvedély. Az őrülettel nemegyszer határos vágyak és becsvágyak éppúgy áthatják az orvost, mint betegét, a gyilkost, mint csapdájába a jobb élet reményében, a szerelem delejes izgalmában besétáló áldozatát, de még az utánuk nyomozókat is. A szerző példás hitelességgel és feszültséggel rajzolja elénk a saját korukkal, valóságukkal soha meg nem békülőket, a falujukból, országukból, sorsukból elvágyódókat. A legnyugtalanítóbb pedig az, hogy a legkevésbé sem idegenek.

"Apám vállán nem lehetett sírni." Egy jó kezdőmondatban - kis túlzással - benne van az egész regény. De miért nem szabad sírni? A folytatás látszólag erre a kérdésre ad választ: "Kisgyerektől is a gyengeség jelének tekintette, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam, amíg haza nem érek anyámhoz, de sokszor kudarcot vallottam. Ha meglátta a könnyeim, nem szólt, csak elhúzta a száját, mintha romlott húsba harapott volna. Szégyent vallottam. Pedig korán megtanított arra, hogy a könyörtelen az emberi, a kegyelem a kivételes." Igen, ez az utolsó mondat szép, vagy inkább erős válasz, de szerencsére, az elbeszélő nem elégszik meg ezzel. Mint minden jó regényben, tehát itt is, nem a válaszok, hanem a kérdések érdekesek és fontosak. Lugosi Viktória regényének elbeszélője elszánt, makacs és egyben gyöngéd, empatikus kérdező. Nem tanulságokat akar, hanem újabb és újabb kérdéseket. Nem másért, csak hogy megértse az apát. Vagy legalább megtörje hallgatását. Végeredményben a megbocsátás regényét tartja a kezében az olvasó. És benne egy eddig még soha fel nem dolgozott történetet a deszki gyerekfalu éveit. Az író a fikció eszközeivel idézi meg Deszket, amelynek a második világháború után az volt a küldetése, hogy az árva és félárva gyerekeket rehabilitálja és felkészítse őket arra, hogy testben és lélekben egészségesen, új életet kezdjenek Izraelben. A többség elment, de voltak, akik maradtak. Az Akit itt felejtettek című regény arról tanúskodik, hogy a Shoá tragikus, drámai tapasztalata nem érthető meg teljes egészében és nehezen átadható a nemzedékek között. Viszont elhallgatni vagy feladni: soha. Lugosi Viktória kitartó és empatikus kérdező - és ez regényének is nehéz, de szép erkölcse.

Pavol Rankov (1964) szlovák író A kis dunai háború című műve a szerző ötödik magyarul megjelenő kötete. E fiktív háborús regény, amelyet szlovákul Peter Pečonka álnéven jelentetett meg, napjainkban nagyon aktuális: egy szemléletes politikai disztópia egy olyan háborúról, amely manapság a szomszédunkban is zajlik, csak Rankov könyvében szlovákok, magyarok és romák harcolnak egymás ellen. Okos, gonoszul vicces, meglepő, de legfőképpen egy jól megírt könyvet tart kezében az olvasó. A szlovák-magyar viszony hol feszült, hol hivalkodóan heves, olyannyira, hogy az egyik nemzet tankokkal indul a másik ellen. Ez Rankov víziója arról, hogyan nézhetne ki a valóságban a dunai háború: kéksisakosok Somorján, roma gerillaharcosok csapata, a cseh önkéntesekből verbuválódott Spytihněv-század, az ostromlott Érsekújvár és az árvai szeparatisták csapata.

Ha a csoda valóban a hit legkedvesebb gyermeke, akkor e hit atyai kötelességeit, legalábbis bizonyos idő óta csúnyán elhanyagolta. Legalább száz éve úgy van, hogy a gyermek az atya által hozzárendelt nevelőnő, a teológia számára nem volt egyéb, mint valami szégyellnivaló zavar, amelytől igencsak szívesen megszabadult volna, hacsak - az atyára való tekintettel - legalábbis annak életében nem érezte volna ezt tilosnak. De ami késik, nem múlik. Az öreg nem élhet örökké. És akkor a nevelőnő tudni fogja, mit kell tennie a szerencsétlen féreggel, amely saját erejéből sem élni, sem meghalni nem képes. Az előkészületeket már megtette. Mi lehet hát, ami viszonylag ily rövid idővel ezelőtt, ezt a - ha hihetünk a régi híradásoknak - korábban boldog családi életet olyannyira szétzilálta, hogy a maiak alig akarják elhinni, hogy volt egy, nem is oly régen elmúlt jobb idő? Ugyanis ma az a helyzet, hogy alig akarjuk elhinni, hogy volt valaha egy idő, és ez az idő még alig múlt el, amikor a csoda nem zavar forrása volt, hanem épp ellenkezőleg, a legütőképesebb és legmegbízhatóbb szövetségese a teológiának. Mi történt hát közben? És hogyan történt, ami történt?

"A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi - de egyik sem az igazi." Regényem főhőse egy mániás depressziós ember, aki belefáradt a betegségével és önmagával évtizedek óta vívott harcba, ezért öngyilkosságra szánja el magát. Nincs mit tagadni rajta: az elbeszélő én magam vagyok. Ennek ellenére ez a könyv nem életrajz. A kerettörténet mindössze néhány órát ölel át: az öngyilkossági kísérletet közvetlenül megelőző időszakaszt. Egy emberi élet utolsónak hitt óráit írom le, azt az önpusztító lelki örvénylést, amely a megsemmisülés felé húz és taszít. E lélekroncsoló örvényben a meghalni kész ember képtelen arra, hogy az élete pozitív eseményeire koncentráljon, hiszen a halálspirál irtózatos ereje az emlékek közül kizárólag a negatívumokat sodorja a felszínre. Ez a magyarázata annak, hogy főhősöm az életét totális csődnek tartja. Ez a magyarázata annak is, hogy e könyv miért nem memoár: egy öngyilkosságra készülő, azaz beszűkült tudatállapotú ember a lélek sötétkamrájában nem tudja előhívni az élete boldog pillanatait. Mivel ez regény, tartalmaz fikciós elemeket is. Erre azért volt szükség, hogy egyes valóságos szereplőket megóvjak a felismerhetőségtől. Ezzel együtt igyekeztem a lehető legpontosabban megírni egy bipoláris ember lélekrajzát. Csak remélhetem, hogy sok-sok sorstársamnak talán a segítségére lehetek vele. Kácsor Zsolt

Még mindig ásnak. Azt hiszik, senki se látja őket, de a seggfej szomszéd szokás szerint az ablak előtt veri a nyálát. Mire lett figyelmes május ötödikén Czoborék kertjében, Seggfej úr? Ástak. Felásták a hátsó részt a grillsütőtől a mogyoróbokrokig. Hullákat földeltek el, legalább tizenegyet, és némelyiknek két feje volt. Szinte sajnálom, hogy nem hallhatom, amikor vallomást tesz. A Hidegkút olyan, mintha a legeslegjobb fordító áldozatos és szakszerű munkája nyomán olvashatnánk egy kortárs amerikai vagy nyugat-európai nagy író bestsellerét. Az írói mesterség eszközeinek biztos tudásával, ám a kunsztok fitogtatása nélkül bontakozik ki előttünk egy család története. Rokonszenves emberek olyan kihívásokkal szembesülnek, amelyektől mindnyájan félhetünk. Ráadásul az éles és tiszta ábrázolás által annyira mélyen bevonódunk ebbe a történetbe, ahogyan semmi más, csak az igazi irodalom tud bevonni. De a Hidegkút nem fordítás, itt játszódik és most, amitől, ha lehetséges, még fájdalmasabb és még szebb. Aki elolvassa, soha nem fogja elfelejteni. (Zoltán Gábor)

Rubin Eszter tíz éve megjelent első regénye, a gasztrokulturális örökség irodalmi értelmezésével gazdagon átszőtt Barhesz megjelenése óta várták az olvasók ezt a nagyformátumú könyvet, amelyben úgy fonódik össze a szépirodalom és a gasztrozófia, akár a zsidó ünnepi kalács fonatai. Mákkal bőven megszórva. A főzés soha nem csupán az ételről szól. Az ízek emlékeket hordoznak, egy ruganyos kelt tésztába bele lehet gyúrni megannyi örömöt és bánatot, egy tál étel gyógyíthat és békét teremthet. A receptek között megtaláljuk a szerző védjegyévé vált barheszt, a zsidótojást, a közel-keleti sabichot, és az otthon ízét idéző, klasszikus húslevest. Valamint olyan mágikus fogásokat, mint a sáfrányos diókrémmel töltött padlizsántekercs, vagy az áfonyalikőr bonbonos csokoládétorta. Igazi utazás ez, amely a családi tűzhelytől indulva, távoli világok konyháiba vezeti az olvasót. A 75 hosszabb-rövidebb novellát és regényrészletet, 300 magával ragadó fotó és egzakt receptek kísérik, ily módon az ízlelés élménye találkozik a szemet gyönyörködtető, ellenállhatatlan látvánnyal, és az étkezés bölcselete magától értetődően kapcsolódik össze más fontos témákkal. Nagyon hamar eljön a pillanat, amikor az olvasó hóna alá csapja a könyvet, hogy sürgősen valami harapnivaló után nézzen, majd újra elmerülhessen a meglepő egyedi humorral fűszerezett, szatirikus, elgondolkodtató, vagy éppen felkavaró történetekben, hogy később ismét a konyhában találja magát a pompás recepteket követve.

Egyszer elmeséltem a lányaimnak ifjúságom történetét, és azzal zártam: eszemben sincs tagadni, hogy olyankor túlzott szenvedélyem lealacsonyított. Valami azonban örökre megmarad számomra abból a korszakomból, mégpedig az a valóságos érzelmi méreg, amely elveszi az ember túlságosan biztos egészségét, és helyette egy élesebbel és kockázatosabbal ajándékozza meg.

Peter Balko regénye az ébredő érzékek könyve, legyen szó az első szerelemről, a testi kegyetlenség kísértéséről vagy az íróvá válásról. A két, egymás tükörképeként feltűnő kiskamasz fiú, Leviatán és Kápia barátsága egy végzetes napon vesz váratlan fordulatot. A nagy tudással és még nagyobb szeretettel életre keltett, soknemzetiségű Loąonc és lakosai egy pillanatra sem eresztik olvasójukat, köszönhetően a fiatal szlovák író zabolátlan fantáziájának, ragyogó humorának, egyszerre pontos és titokzatos mesélőkedvének és nem utolsósorban a magyar fordítás nyelvi teljesítményének. Fejezetről fejezetre, kalandról kalandra, anekdotáról anekdotára leszünk foglyai (függői, szerelmesei) ennek a világnak, mely éppoly összetett és drámai, brutális és érzelmes, otthonos, rideg és mágikus rögvaló, akárcsak Kelet-Közép-Európa, melyen osztozunk. Akkor, Lošoncon - itt és most.

"Öreg vidék ez. Öregebb itt minden az embernél. Emberek jöttek-mentek az évek során, de a vidék, ez az öreg vidék semmit sem változott. Sok történet kering itt szájról-szájra az ördögről. Akik itt élnek, számtalan formáját látták már a fenevadnak, de a legtöbben mégis azt gondolják, hogy az ördög egy fekete kutya."

Bebújt a hideg paplan alá. Jó lenne most gyorsan álomba merülni, akár így, nyitva felejtett ablakkal, közben hűvös szél fújna be. Átaludhatná a telet, csak tavasszal ébredne föl, mikor alig emlékezne már erre a hosszú, novemberi hétvégére. Az Őszi hó egy különös kapcsolati háromszög története. A visszahúzódó Márton és nagy dumás Norbi a középiskolai kollégiumban ismerkednek meg, és rögtön elválaszthatatlan barátok lesznek. Izgatottan vágnak bele az egyetembe is, ahol hozzájuk csapódik a józan világlátású, de kissé magányos Kata. Hármasban, egymásba kapaszkodva próbálják megtalálni a helyüket a hirtelen kitáguló, szinte már túl sok lehetőséget kínáló budapesti mindennapokban. Végül mégis másfelé sodorja őket az élet, de talán nem örökké. Egy hűvös novemberi hétvégén mintha mindhármuk számára új fejezet nyílna. Moesko Péter regénye lendületesen megírt, friss és érzékeny történet a ’90-es évek elején született generáció tétova útkereséséről, az önállósodásról, a vidéki ritmust felváltó fővárosi nyüzsgésről, az első párkapcsolatokról, a kötelező kiábrándulásokról és az emberi viszonyok sokféleségéről.

A Már nem a mi völgyünk a Budapesten élő felvidéki szerző első kötete. Gyurász Marianna költői laboratóriuma igazán jól felszerelt. A műszerek gyakran kilengenek, a mutatók a boldogság és trauma, a halál és érzékenység, a gyengeség és gyöngédség skáláján játszanak. A képernyő monitorján a költészet hófehér kísérleti egere. Boldog és elégedett.

Zoltán Gábor novellistaként kezdte pályáját, de kisprózakötetet utoljára 1999-ben adott közre. Levegőt venni című könyve így több mint húsz év novelláinak keresztmetszete. Az eltelt évtizedekben a szerzőnek volt része hosszú csöndekben és Orgia című regényének megjelenése után zajos sikerben is. A szigorú kézzel válogatott novellák fordított időrendben követik egymást a kötetben, így kalauzolnak vissza Zoltán Gábor prózájának forrásvidékéig. Ha olvasója az utóbbi évek munkái, elsősorban az Orgia és az azt kísérő esszéregény, a Szomszéd felől közelít jelen kötet írásaihoz, ráismerhet a feléjük forduló utakra, de olyan ösvényekre is bukkanhat, amelyek Zoltán Gábor írói világának egészen más, kevéssé ismert tájaira vezetnek. A novellák nyelve elszántan pontos, mégis kíváncsi, minden cikornyától mentes, mégsem dísztelen, sokkal inkább fölösleg nélkül építkező. A szövegek mosolytalan iróniája, groteszk fordulatai, szociografikus érzékenysége nincs elődök híján a magyar novellisztikában, karakteres szerkesztésmódjuk, meghökkentő nézőpontjaik és elbeszéléstechnikájuk ugyanakkor jellegzetessé teszik őket. Egy furcsa randevú, egy végletes lomtalanítás, gyilkos és buja szenvedélyek, hűvös kerti ösvényen vonuló bodobácsok – a Levegőt venni kisprózái sokfélék, de valamennyiben fölismerni Zoltán Gábor tekintetét: kíméletlenség és részvét szétválaszthatatlan, csakis együtt éleslátó lencséit.