Pesti Kalligram Kft. 2015 strana 7 z 8

"Luís de Camoes elsőrangú költő, szonettköltőként pedig csak a legnagyobbakkal említhető egy lapon, mint Shakespeare vagy Ronsard. Megérdemli, hogy időnként (nemzedékenként?) újrafordítsuk a verseit. A jelen válogatás 128 szonettet és 5 hosszabb költeményt tartalmaz. A verseket Rákóczi István válogatta, aki nagy szakértelemmel kereste ki az egyes témákat és motívumokat leginkább reprezentáló verseket, illetve segített értelmezni a helyenként kissé homályos szövegeket. Ezt ezúton is nagyon köszönöm neki. (...) Camoes tökéletesen ismeri a régi és az új költészet szabályait, a közönséges kliséket és szabályokat, de képes ezektől elvonatkoztatni, és talán ezért olyan nagy költő. A kor divatja szerint ír szerelmes verseket, rajong a hölgyekért, de érződik, hogy ezek a hölgyek nem egyszerűen a képzelet szüleményei, a kordivattal ellentétben van testi valójuk, és mélyen átélt érzelmek vannak a sorok mögött. És hiú és sértődékeny, és szeretne csillogó beszédével és tudásával felvágni a kiszemelt hölgy vagy éppen a potenciális versenytársak előtt. Nagyon lehet szeretni benne az embert a gyarlóságaival és a kérkedéseivel együtt. Hát hogyne értenénk meg azt az embert, aki egy zöld szempárért így tud lelkesedni! Mélyen emberi a hibáiban." (Mohácsi Árpád)

Ha a csoda valóban a hit legkedvesebb gyermeke, akkor e hit atyai kötelességeit, legalábbis bizonyos idő óta csúnyán elhanyagolta. Legalább száz éve úgy van, hogy a gyermek az atya által hozzárendelt nevelőnő, a teológia számára nem volt egyéb, mint valami szégyellnivaló zavar, amelytől igencsak szívesen megszabadult volna, hacsak - az atyára való tekintettel - legalábbis annak életében nem érezte volna ezt tilosnak. De ami késik, nem múlik. Az öreg nem élhet örökké. És akkor a nevelőnő tudni fogja, mit kell tennie a szerencsétlen féreggel, amely saját erejéből sem élni, sem meghalni nem képes. Az előkészületeket már megtette. Mi lehet hát, ami viszonylag ily rövid idővel ezelőtt, ezt a - ha hihetünk a régi híradásoknak - korábban boldog családi életet olyannyira szétzilálta, hogy a maiak alig akarják elhinni, hogy volt egy, nem is oly régen elmúlt jobb idő? Ugyanis ma az a helyzet, hogy alig akarjuk elhinni, hogy volt valaha egy idő, és ez az idő még alig múlt el, amikor a csoda nem zavar forrása volt, hanem épp ellenkezőleg, a legütőképesebb és legmegbízhatóbb szövetségese a teológiának. Mi történt hát közben? És hogyan történt, ami történt?

Sopianae, Fünfkirchen, Quinque Ecclesiae, Pečuh, Pečuj, Pécs: soknevű, soknemzetiségű kultúrváros, amelyben kibogozhatatlanul keveredik a római alapítók, a középkori egyetemváros, valamint a törökök Iremjének - földi mennyországának - emlékezete a tizenkilencedik századi prosperáló polgárváros hagyatékával. Pécset sokan jöttek meghódítani, de a város, amelyet a törökök szívrablónak mondanak a krónikáikban, szilárdan áll az alapítás óta a déli határvidéken. Régebbi, mint maga az ország. Péntek Orsolya negyedik regényének hősei egykori városlakók: Ulpia Ruca kelta-római asszony és leszármazottai, az egyetemen tanító Galvano da Bologna, a Mátyással élet-halál harcot vívó Janus Pannonius püspök és az itt élő, csodatévő Idrísz baba, a bektasi szent. De felbukkannak az egykori pestiskórház szakácsnői és sírásói is. A Zsolnayak, az Angsterek és a szomorú huszadik század megannyi figurája a szerb megszállóktól az '56-os forradalom után utóvédharcokat folytató mecseki láthatatlanokig. A Vénusz jegyében - Pécs regénye: városregény. Hol Apuleius, hol a reneszánsz krónikák, hol a török útleírások és mesék nyelvén megszólaló történet, amelynek főszereplője az örökké változó, mégis minden időrétegét őrző, immár közel két évezredes város: Pécs. "- Más itt a víz. Ízesebb. És talán ezért más a gyümölcs is, több benne az éjszaka, és több a hideg. Megcsípi a fagy a fákat, amelyek emlékeznek erre a fájdalomra, amikor a nap perzseli őket. Édesebb lesz a húsuk. Nehezebb a gyümölcsük, és szebb. A Száműzött gyakran beszélt Sopianaeról úgy, mintha egyszerre gyűlölné és szeretné. Egyszer azt mondta, nem tehet mást, az egész birodalomban ez az egyetlen város, amely Rómán kívül teljes egészében az ő születésekor is uralkodó Vénusz jegyében áll."

"Nem akar ez a könyv túristavezető lenni. Ilyen könyvünk van már a Balatonról, még pedig kitűnő. Itt csak az általános tudnivalókat, érdekességeket olvashatjuk, s az olvasottak arra is valók, hogy az igazi tartalmas lelkű Balaton-kedvelők tovább is gondolkozzanak s igazi gyönyörűségük legyen benne, amikor ráismernek a könyvben elmondottakra. Az érdeklődés ébrentartására és az olvasás megkönnyítésére, mintegy pihentetőül kis eseményeket, kalandokat is beleszőttem. Persze a nagyképűek, látva a könyvet, azt fogják mondani, hogy "lám, a professzor úr megint regényt írt". Ezeknek azt mondanám, hogy próbálja meg, írjon ő egy regényt, meglássuk ki olvassa el? Mert képtelenek a nagyképűséget feladni. Csak olyant írnak, amiből az tűnik ki, hogy "bámuljatok, ilyen nagy tudós vagyok én!" Mindenki elnyom egy titkos ásítást, aztán egymás közt mindenesetre azt fogják mondani, hogy "igazán nagy tudós ez a Nagyképű úr", mert ha nem ezt mondanák, akkor azt hihetné a másik, hogy nem értette meg, amit a Nagyképű úr mondott. Pedig igazán nem értett belőle egy kukkot sem. Csak néhány egyenes jellemű, és őszinte beszédű - rendesen hölgy - szokta nyíltan megmondani, hogy Nagyképű úr nagy tudós lehet, de ne nekünk beszéljen, hanem a többi tudósnak, mert mi elalszunk rajta!" "Talán érdemes is leírni egy idealizmussal tele, lelkes hazafinak és a tudományért lelkesülő magyar embernek az életét. Mert ennek az életnek története rámutat arra, hogy az ilyen idealizmussal telt léleknek legnehezebb küzdelmeit az irigység és féltékenység okozza. Magyar tudósnak lenni hálátlan és nehéz feladat. Kevesen vagyunk, s nincs kifejlődve igazi, elfogulatlan kritika. Azok vannak többségben, akik a tudományt csak érvényesülés okából művelik, s ezek csak egymást dicsérik, de minden mást seppegve, súgva-búgva lekritizálnak, mert különben saját középszerű tehetségtelenségük nagyon is világosra kerül. Az ilyen "tudósok" klikkje szinte áttörhetetlen akadálya minden igazi haladásnak és fejlődésnek. A nyugati, nagy nemzetek közt ez nem így van. Ott igen sok az igazi, lelkes tudós, és ezek tárgyilagos bírálattal ellenőrzik a tudományos munkát, és így tisztább légkör alakul ki. Ott sem minden fenékig tejföl, ott is van irigység, féltékenység, rosszakarat, de mégsem annyi, mint nálunk." - részlet Cholnoky Jenő Önéletírásából

Pavol Rankov (1964) szlovák író A kis dunai háború című műve a szerző ötödik magyarul megjelenő kötete. E fiktív háborús regény, amelyet szlovákul Peter Pečonka álnéven jelentetett meg, napjainkban nagyon aktuális: egy szemléletes politikai disztópia egy olyan háborúról, amely manapság a szomszédunkban is zajlik, csak Rankov könyvében szlovákok, magyarok és romák harcolnak egymás ellen. Okos, gonoszul vicces, meglepő, de legfőképpen egy jól megírt könyvet tart kezében az olvasó. A szlovák-magyar viszony hol feszült, hol hivalkodóan heves, olyannyira, hogy az egyik nemzet tankokkal indul a másik ellen. Ez Rankov víziója arról, hogyan nézhetne ki a valóságban a dunai háború: kéksisakosok Somorján, roma gerillaharcosok csapata, a cseh önkéntesekből verbuválódott Spytihněv-század, az ostromlott Érsekújvár és az árvai szeparatisták csapata.

Száz Pál kötete 2019-ben próza kategóriában Artisjus-díjat nyert. A szerző a füveskönyvek földi paradicsomkertjébe invitál: a legenda-mesék birodalmába, az átváltozások mozgalmas terepére, a nyelv és a retorika természetes kincsesházába. Megmutatja, mire képes az emberi elme a maga korlátai között, ha ki akarja betűzni az Úristen könyvét, azaz ki szeretné olvasni a földi világot, érteni szeretné a teremtést. Olyan ábécét, nyelvet ad a kezünkbe, mely természetes hangon képes megszólaltatni a létezés eredendő csodáját és lappangó rettenetét, a történelmi kataklizmák ember- és erkölcspróbáló erejét, lefőzni az ideológiák ködösítő, mérgező párlatait, felmutatni az emlékezés stratégiáit és korlátait, a kikezdhetetlen hit magasztosságát vagy épp önáltató tragikumát.

1916. Egy cinkotai ház udvarán szörnyű bűntettek nyomára, bádoghordókban oszló női holttestekre bukkannak. A gyilkosságok egymást keresztező szálainak, a tettes, Kiss Béla és áldozatai sorsának az esténként összegyűlő helyiek és a faluba látogató érintettek erednek utána. Beszámolóikkal, szilánkos történeteikkel, heves szóváltásaikkal elsősorban mégis önmagukról, előítéleteikről, a közösség kegyetlenségéről adnak dermesztő látleletet. 1917. Az elmeklinikán a törvényszéki idegorvos, Morvay Ernő a sorozatgyilkos profilján dolgozik. Akárcsak pártfogoltja, a fiatal Bács Géza, a professzor maga is saját démonaival hadakozik, és eközben nem figyel a függőségeit féken tartani képtelen segédorvos új páciensére. 1937. A fiatal, csalódott Mária a rákosszentmihályi szülői házból Pestre utazik, hogy ott kezdjen új életet egy társkereső hirdetésben ismerkedő, soha nem látott férfi oldalán. Nagy Gabriella leleményesen szőtt, a korszakról impozáns tárgyi és nyelvi tudást mozgató háromfejezetes regényének főhőse maga a pusztító szenvedély. Az őrülettel nemegyszer határos vágyak és becsvágyak éppúgy áthatják az orvost, mint betegét, a gyilkost, mint csapdájába a jobb élet reményében, a szerelem delejes izgalmában besétáló áldozatát, de még az utánuk nyomozókat is. A szerző példás hitelességgel és feszültséggel rajzolja elénk a saját korukkal, valóságukkal soha meg nem békülőket, a falujukból, országukból, sorsukból elvágyódókat. A legnyugtalanítóbb pedig az, hogy a legkevésbé sem idegenek.

"Apám vállán nem lehetett sírni." Egy jó kezdőmondatban - kis túlzással - benne van az egész regény. De miért nem szabad sírni? A folytatás látszólag erre a kérdésre ad választ: "Kisgyerektől is a gyengeség jelének tekintette, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam, amíg haza nem érek anyámhoz, de sokszor kudarcot vallottam. Ha meglátta a könnyeim, nem szólt, csak elhúzta a száját, mintha romlott húsba harapott volna. Szégyent vallottam. Pedig korán megtanított arra, hogy a könyörtelen az emberi, a kegyelem a kivételes." Igen, ez az utolsó mondat szép, vagy inkább erős válasz, de szerencsére, az elbeszélő nem elégszik meg ezzel. Mint minden jó regényben, tehát itt is, nem a válaszok, hanem a kérdések érdekesek és fontosak. Lugosi Viktória regényének elbeszélője elszánt, makacs és egyben gyöngéd, empatikus kérdező. Nem tanulságokat akar, hanem újabb és újabb kérdéseket. Nem másért, csak hogy megértse az apát. Vagy legalább megtörje hallgatását. Végeredményben a megbocsátás regényét tartja a kezében az olvasó. És benne egy eddig még soha fel nem dolgozott történetet a deszki gyerekfalu éveit. Az író a fikció eszközeivel idézi meg Deszket, amelynek a második világháború után az volt a küldetése, hogy az árva és félárva gyerekeket rehabilitálja és felkészítse őket arra, hogy testben és lélekben egészségesen, új életet kezdjenek Izraelben. A többség elment, de voltak, akik maradtak. Az Akit itt felejtettek című regény arról tanúskodik, hogy a Shoá tragikus, drámai tapasztalata nem érthető meg teljes egészében és nehezen átadható a nemzedékek között. Viszont elhallgatni vagy feladni: soha. Lugosi Viktória kitartó és empatikus kérdező - és ez regényének is nehéz, de szép erkölcse.

Jon Fosse (1959) a kortárs norvég irodalom egyik legjelentősebb alakja, sokan a mai Ibsenként emlegetik. Színpadi művei világszerte sikert aratnak, regényeit és verseit több mint negyven nyelvre lefordították. 2023-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat. "...és ha elérkezik az ő ideje, elporlik és visszatér oda, ahonnan jött, semmiből lett és semmivé lesz, ez az élet rendje, embernek, állatnak, madárnak, halnak, háznak, szerszámnak, minden létező lénynek és tárgynak ez a sorsa, gondolja Olai, ám mégis van valami hatalom, mert igaz, hogy semmiből lett és semmivé lesz, de a teljes igazság ennél több, mert létezik valami hatalom, de mi az a hatalom? az ég kékje, a fák levetett lombja?, az emberi értelem ? a Szentírás, amely felfedi a valós és a gyermeki titkokat, mi az a hatalom?" Jon Fosse döbbenetes precizitással, sallangmentes őszinteséggel ír az élet két nagy eseményéről, a születésről és az elmúlásról. Az emberi élet történéseit lajstromozza, számba veszi az unalomig megszokott mozdulatokat; álomszerű, melankolikus világba vezet, ahol összefolyik a kezdet és a vég, a reggel és este ideje.

,,Három hete lehetett otthon, mikor egy éjjel megint anya elfojtott zokogása keltette. A nappaliban ült, a tenyerét a szájára szorította, előre-hátra ringatta magát a kanapén. A hálószoba ajtaja csukva volt, Zsófika szobája is. Gina odarohant anyához, és átölelte. - Anya, mi a baj, mi történt, anya, mondd meg, mi van! - könyörgött. Anya csak sírt és rázta a fejét, nem is sírt, inkább nyüszített, mint egy megvert kutya. Gina legszívesebben elrohant volna, annyira ijesztő volt, de csak ölelte anyát, szorította magához: - Ne sírj, anya, segítek, mit csináljak, mondd, mit csináljak! Anya hangja vinnyogóvá vált. - Menj be hozzá. Azt akarja, hogy menj be hozzá! Gina hallgatott. Nem értett egy szót sem. Anya tovább himbálta magát ültében, homlokát a tenyerébe szorította. - Velem nem akar. Veled akarja. Amióta hazajöttél. Mondtam neki, hogy nem engedem. És megpróbáltam mindent. De nem megy tovább. Azt mondta, kidob. Engem is, Zsófikát is. De hát hová mehetnék? Egy ilyen kisgyerekkel!" Vajon mi marad egy tizennégy éves kislány életéből, miután nevelőapja megerőszakolja és az anya védelme helyett annak cinkosságával szembesül? Hogyan bírható ki a fájdalom, és élhető túl az árulás? Kiss Judit Ágnes kendőzetlenül és hideg pontossággal tárja fel a Ginát ért valamennyi megsebzést: a nevelőapa agresszivitását, a test riadt elidegenedését és félelmét, a házastársi és spirituális bántalmazás valamennyi árnyalatát. A szerző úgy vezet végig a pokol bugyrain, hogy közben szorosan fogja a kezünket, és a fojtott levegőjű sorok egy pillanatra sem eresztenek. A szerző számos gyerekkönyv írójaként már bizonyított, ez a regénye pedig sűríti mindazt a mély belátást, amit a gyereklélekről megtapasztalt: bármit (majdnem bármit) ki lehet bírni, ha van egyetlen ember, aki hisz nekünk, aki megtart, amikor zuhanunk, és akibe kapaszkodva képessé válhatunk a szembenézésre.

Még mindig ásnak. Azt hiszik, senki se látja őket, de a seggfej szomszéd szokás szerint az ablak előtt veri a nyálát. Mire lett figyelmes május ötödikén Czoborék kertjében, Seggfej úr? Ástak. Felásták a hátsó részt a grillsütőtől a mogyoróbokrokig. Hullákat földeltek el, legalább tizenegyet, és némelyiknek két feje volt. Szinte sajnálom, hogy nem hallhatom, amikor vallomást tesz. A Hidegkút olyan, mintha a legeslegjobb fordító áldozatos és szakszerű munkája nyomán olvashatnánk egy kortárs amerikai vagy nyugat-európai nagy író bestsellerét. Az írói mesterség eszközeinek biztos tudásával, ám a kunsztok fitogtatása nélkül bontakozik ki előttünk egy család története. Rokonszenves emberek olyan kihívásokkal szembesülnek, amelyektől mindnyájan félhetünk. Ráadásul az éles és tiszta ábrázolás által annyira mélyen bevonódunk ebbe a történetbe, ahogyan semmi más, csak az igazi irodalom tud bevonni. De a Hidegkút nem fordítás, itt játszódik és most, amitől, ha lehetséges, még fájdalmasabb és még szebb. Aki elolvassa, soha nem fogja elfelejteni. (Zoltán Gábor)

Lehozza-e a nyárfarakétába szíjazott Bodri a gyógycsontot az űrből? Hogy élnek a fanyárok a HONÚ-ban 3096-ban? Mi lesz Nagypityu sorsa, miután a családja kivándorol a Csillagtúli Junijóba? Hogy élte túl Kispityu az atomtámadást, de minek? Hogyan találkozik Kisnagypityu reinkarnálódó lelke Dzsézivel? A macskák a világ urai? Egy halálos agyi érkatasztrófával vagy a betűtésztával sújt le a sors keze? Végignézheti az ember jó vagy vacak színházi előadásként a saját temetését? Milyen történeteket eszik egy rokokó állóóra? Mitől reked be a hangja és ver össze-vissza a szíve egy öreg nőgyógyásznak leletdiktálás közben? És miért kell minden pénteken táncolni menni? Bravúros nyelven megírt kötetet tart kezében az olvasó. Szászi Zoltán tizenhárom novellája a jelenünkben, a régmúltban és a távoli (de nem is olyan kiszámíthatatlan) jövőben is játszódik, a történetek nagyon sokfélék, de valami mégis összefogja őket: minden írás középpontjában a lélek áll. Az elfelejtett, az éppen ébredő, az önmagával szembenéző, a szerető, az újjászülető, a búcsúzó, az elröppenő, vagy épp egy állóórában rejtőző lélek. És ez teszi ezeket a novellákat időtlenné és örök érvényűvé, szóljanak bár a régen elmúltról vagy a soha be nem következőről. A félelmetes jövőképen, a bűnökön, boldogságokon, halálokon és esendőségeken is átüt a humor, a történelmi tragédiákban, a legfájdalmasabb helyzetekben is ott a költőiség, és a falak között, a város felett, a levegőben történetek és dallamfoszlányok keringenek.

"Gubis Éva fiatal író, de megrögzött, régivágású realista. Ugyanis nagyon ismeri azokat, akikről ír. A hódításfüggő üzletasszonyt, a templomi néniket, a gutaütésig lakomázó polgit, a falusi csokba beleőrülni készülő fiatal nőt vagy a felvidéki magyart, aki külföldinek érzi magát Magyarországon. És pontosan látja a helyzeteket. Amikor a családi ebédről kimenekülsz mosogatni, de anyukád kijön segíteni, vagy amikor észreveszed, hogy apád új barátnője évekkel fiatalabb nálad. Rejtély, hogy metsző iróniája mellett hogyan tud mégis megbocsátó lenni. Mindenesetre mi, olvasók a Más halak elolvasása után kicsit túlélhetőbbnek érezzük a világot. Mert van az a nézőpont, amiből lehet rajta nevetni, Gubis novellái valahogy mindig megtalálják." Szolláth Dávid

A gorgók nem tartoznak a mitológia közkedvelt lényei közé. Tekintetük dermesztő, már-már halálos, kígyóhajuk, éles nyelvük, rút ábrázatuk visszataszító. Eredetileg, mielőtt megsértették volna Pallasz Athénét, állítólag gyönyörű lányok voltak. Visszanyerhető-e az ősállapot? Átírható-e, fölülírható-e egy végzetes hiba? Visszafordítható-e a mitológiai gépezet? Segíthet-e ebben a makacs vagy éppen a torzító emlékezés? Polgár Anikó új verskötete költői tudatarcheológia: elsősorban a kulturális emlékezet személyessé tételével foglalkozik, az elemi létmegnyilvánulások mitikus háttérmozzanatait fürkészi. Az időtől nyomorgatott test bizonytalanságai és az időtlenségükben minduntalan megújuló mítoszok kerülnek termékeny ellentétbe, a hol historikussá, hol mitikussá váló női újrajátszás-történeteké a főszerep. A kisgyerek Pentheus-puzzle-lal játszik, mini Tróját épít, az érett nő saját vagy annak vélt szerepeit próbálgatja, az idős pedig az emlékezet és képzelet behatárolta labirintusban keresi egykori önmagát. Mitikus, mágikus és kézzel foghatóan, olykor szinte dermesztően konkrét költői anyag kivételes egysége ez a kötet.