Pesti Kalligram Kft. 2015 strana 2 z 10

,,Ásott az apja. Érdekesen elgörbült vasú, régi ásó, azzal szerencsétlenkedett az öreg a kertvégében. Miért nem vett újat? Nem volt még öreg. Semmi értelme az ásásnak, kiforgatni az eprest, új palántákat dugdosni a régi helyére. Mert kiöregszik, mondta az apja. Mutatja, melyik öreg. Ez öreg, az nem. Az apja öreg? A bal combja belső részén hosszú forradás, a háborús sebesülése. Azért, kisfiam, mondja, mert már jócskán elöregedett, látod? (K) nem látta. Mit lásson. Teljesen egyformák. Ez öreg? Kis, aranyos, zöld levelek. Öreg szamóca?" Kukorelly Endre 1951-ben született Budapesten. A Ház, háború, halott a TündérVölgy és a Cé cé cé pé című regényekkel kiegészítik egymást. Ez a 32. kötete.

Pavel Vilikovský (1941–2020) a kortárs szlovák próza klasszikusa. A legtöbbet fordított szlovák szerzők közé tartozik, az Egynyári hó a nyolcadik kötete, ami magyar fordításban is megjelenik. A mű elbeszélője naplószerű feljegyzésekben követi végig felesége szellemi leépülését: a betegség felismerésétől kezdve a személyiség elvesztésének egyes fázisain át a végkifejletig. A közös küzdelemben elmagányosodott férj megteremti saját alteregóját, akivel, a történet linearitását felbontva, öt (számozott) témakörben vitatkozik tulajdonnevekről, minámini indiánokról, bilabiális mássalhangzókról, lélekről, szerelemről, hűségről, Istenről és legfőképpen: az egyre közeledő lavináról. Vilikovský szokásához híven nagy fogalmakkal dolgozik; intellektuális elbeszélője blaszfémikusan fennkölt, ironikusan önmarcangoló, érzelmi kérdésekben pedig kíméletlenül pontos.

Alig látszó, hétköznapi árulások követik egymást ebben a regényben, mindennapi helyzetek, amelyekből mégsem lehet cserbenhagyás nélkül szabadulni. Ki hibáztathat egy fiút, aki nem tér vissza külföldről a beteg anyjához, és ki nem ért meg, de ki ment fel egy nőt, aki nem tudja a saját életét elkezdeni emiatt? Nagy Gerzson regényében mindenki megfizet az árulásért, amit akár önvédelemből, akár szeretetvágyból követett el, és mindenkinek a maga módján jut ki az egyénileg rászabott szenvedés. Nincs bosszú, nincs igazságszolgáltatás, nincs katarzis. Ágota és Tom, Eszter és Jimmy Csepelről Torontón át Valparaísóig jutva próbálnak kitörni a belső elszigeteltségből, de többek között egy platinalemezekkel rögzített állkapocs és kivágott almafák jelzik, milyen reménytelen a vállalkozásuk. A magány természetrajza ez a regény. Annyira erős benne a hiány, hogy végül mégiscsak a szeretetről beszél. Bendl Vera “Ebbe bele kell törődni, Ágota, mondta Erzsébet, amikor elbúcsúztam. Nem lehet örökké élni. De a törődésnek ehhez semmi köze, a beletörődésnek sem, gondoltam. Nem lehet egyoldalú. Bele kell egyezni a halálba, és elsősorban nem a saját halálunkba, hanem abba, hogy az ember meghal. Ha úgy halunk meg, hogy előtte nem egyeztünk bele, a halálunk nem a sajátunk lesz, hanem rajtunk kívül álló, független esemény.”

Ólomban megképződött a gondolat, hogy a rendőrségnek és az ügyészeknek igazából nem is okoz fejtörést, hogy negyvennégy szentestéjén valaki kitalálta: Tamást és Klárát ki kell vinni a kertbe, és le kell lőni. Úgy képzelte, hogy egy angol krimiben, az angol bíróságon zajló perben, amikor a korona nevében vádolja meg az ügyész a vádlottat, a korona sértve érezné magát a Klára és Tamás nevű alattvalókat ért sérelem miatt, de itt nincs korona, és Klára szülein kívül senki, de senki nem érzi sértve magát a rajtuk esett sérelem miatt, egyáltalán, rajta, Ólom Pálon kívül senkinek föl sem tűnik ez. Ólom azt sem érti, mi az, hogy nyolc-tíz zsidó. Nyolc és tíz között tudvalevőleg kettő a különbség. Már egyetlenegy emberi élet kioltásáért simán akasztanak Angliában, guillotine alá kerülnek elkövetők Franciaországban és villamosszékbe Amerikában. Itt meg nem kötnek bele abba, hogy Bokorék hány zsidót öltek meg szenteste! És hogy kiket. Tessék felsorolni, kiket. Név szerint. És akkor azt is, hogy mikor kerültek be a nyilasházba, kinek a feljelentése alapján. Mert arra mi kíváncsiak vagyunk, és maga el fogja nekünk mondani. Ráérünk. Mondhatták volna neki, Ólom szerint. De nem mondták, és nem értek rá.

Csöpp... csöpp... csöpp... Tőmondatok. Csepegnek belém, mint az infúzió. Lassan, minden porcikámat, gondolatomat betöltve, olykor fájdalmasan. Anya-fia párbeszéde csak sejtve, de nem értve egymást. Szavak nélkül. Monológok dialógja. A végén, amikor a tű már nincs a bőröm alatt, akkor elhiszem, el tudom, el akarom hinni, hogy most már jobb lesz, hogy van gyógyulás. Feloldozás. Felismerés. Döntés. És a szavak is előtörnek... (Für Anikó) Légrádi Gergely könyve korunk egyre növekvő létérzéseinek, a szeretetéhségnek és magányosság érzetének megérintő, erős és fájdalmas krónikája. (Radnóti Zsuzsa) Idézet a kötetből:Muszáj, muszáj. Ezt hajtogatta. Nem értem, miért muszáj. Nem értem, miért kellett elmenni. Most sem értem. Biztos, most is muszáj. Utálom azt, hogy muszáj. Nem jelent semmit. A felnőttek mondják, amikor nagyon akarnak valamit. Akarják, de nincs igazuk és nem kíváncsiak másra. Akkor jön a muszáj. Dögöljön meg minden muszáj.

"... az írás számomra azt jelenti, hogy meg kell hallanom a szöveget: amikor írok, nem találok ki semmit, előre nem tervezek semmit, csak hallgatom a hangokat és figyelek. És itt egy metaforához folyamodnék, mert az írás nem más, mint meghallani a hangokat. Így az írás természetesen a zenére emlékeztet. Abban az időben, kamasz éveimben, majdhogynem egyenes út vezetett a zenétöl az írásig. Én gyakorlatilag teljesen abbahagytam a zenélést és a zenehallgatást, és írni kezdtem, és az írásaimban megpróbáltam valamit leírni abból, amit zenész koromban megéltem. Ezt tettem akkor - és ezt teszem ma is. Van még valami, ami talán kicsit különös, mégpedig az, hogy írás közben néha azt érzem, hogy már készen van a szöveg, valahol egy külső térben, nem bennem, és akkor már csak le kell írni, mielőtt eltűnik a szöveg. Néha változtatnom sem kell rajta, máskor fel kell kutatnom, úgy, hogy átírom, húzok belőle; óvatosan megkeresem a már kész szöveget." Részlet Jon Fosse Nobel-előadásából. Elhangzott Stockholmban, a Svéd Akadémián 2023. október 6.-án

Férfi és nő, rutin és szorongás, rend és szabálytörés. Forgács Péter második elbeszéléskötetének hősei olyan életet élnek, mint bármelyikünk, egészen addig, míg a hétköznapok kiszámíthatóságába betolakodó véletlen, a párkapcsolati és családi viszonyokban jelentkező lépéskényszer, a társadalmi helyzetből adódó kiszolgáltatottság, vagy a művészlét állapotát meghatározó ambíció és csömör nem teszi számukra elkerülhetetlenné a váltást, a változást. Forgács írásai a döntés kimerevített pillanatát mutatják meg, amelyben a tragédia és a csoda közötti különbség olykor csak egy árnyalat...

A kötet írásai olyan feljegyzéseken alapulnak, amelyek különféle utazások hatására születtek, Párizshoz, Szarajevóhoz, Prágához, Pozsonyhoz, Bécshez, Zágrábhoz, Splithez és Dalmáciához kapcsolódnak. Bennük e helyek rejtett történetei tárulnak fel, olyanok, amelyek gyakran nemcsak a turista vagy az idegen, de a helybéli szeme előtt is rejtve maradnak. Az írások az útirajz, az esszé, az elbeszélés műfajai között egyensúlyoznak, az utazások és ottlétek élményei kultúrtörténeti elemekkel vagy éppen anekdotafoszlányokkal vegyülnek. A könyvet a szerző színes fotói illusztrálják.

,,Három hete lehetett otthon, mikor egy éjjel megint anya elfojtott zokogása keltette. A nappaliban ült, a tenyerét a szájára szorította, előre-hátra ringatta magát a kanapén. A hálószoba ajtaja csukva volt, Zsófika szobája is. Gina odarohant anyához, és átölelte. - Anya, mi a baj, mi történt, anya, mondd meg, mi van! - könyörgött. Anya csak sírt és rázta a fejét, nem is sírt, inkább nyüszített, mint egy megvert kutya. Gina legszívesebben elrohant volna, annyira ijesztő volt, de csak ölelte anyát, szorította magához: - Ne sírj, anya, segítek, mit csináljak, mondd, mit csináljak! Anya hangja vinnyogóvá vált. - Menj be hozzá. Azt akarja, hogy menj be hozzá! Gina hallgatott. Nem értett egy szót sem. Anya tovább himbálta magát ültében, homlokát a tenyerébe szorította. - Velem nem akar. Veled akarja. Amióta hazajöttél. Mondtam neki, hogy nem engedem. És megpróbáltam mindent. De nem megy tovább. Azt mondta, kidob. Engem is, Zsófikát is. De hát hová mehetnék? Egy ilyen kisgyerekkel!" Vajon mi marad egy tizennégy éves kislány életéből, miután nevelőapja megerőszakolja és az anya védelme helyett annak cinkosságával szembesül? Hogyan bírható ki a fájdalom, és élhető túl az árulás? Kiss Judit Ágnes kendőzetlenül és hideg pontossággal tárja fel a Ginát ért valamennyi megsebzést: a nevelőapa agresszivitását, a test riadt elidegenedését és félelmét, a házastársi és spirituális bántalmazás valamennyi árnyalatát. A szerző úgy vezet végig a pokol bugyrain, hogy közben szorosan fogja a kezünket, és a fojtott levegőjű sorok egy pillanatra sem eresztenek. A szerző számos gyerekkönyv írójaként már bizonyított, ez a regénye pedig sűríti mindazt a mély belátást, amit a gyereklélekről megtapasztalt: bármit (majdnem bármit) ki lehet bírni, ha van egyetlen ember, aki hisz nekünk, aki megtart, amikor zuhanunk, és akibe kapaszkodva képessé válhatunk a szembenézésre.

A gorgók nem tartoznak a mitológia közkedvelt lényei közé. Tekintetük dermesztő, már-már halálos, kígyóhajuk, éles nyelvük, rút ábrázatuk visszataszító. Eredetileg, mielőtt megsértették volna Pallasz Athénét, állítólag gyönyörű lányok voltak. Visszanyerhető-e az ősállapot? Átírható-e, fölülírható-e egy végzetes hiba? Visszafordítható-e a mitológiai gépezet? Segíthet-e ebben a makacs vagy éppen a torzító emlékezés? Polgár Anikó új verskötete költői tudatarcheológia: elsősorban a kulturális emlékezet személyessé tételével foglalkozik, az elemi létmegnyilvánulások mitikus háttérmozzanatait fürkészi. Az időtől nyomorgatott test bizonytalanságai és az időtlenségükben minduntalan megújuló mítoszok kerülnek termékeny ellentétbe, a hol historikussá, hol mitikussá váló női újrajátszás-történeteké a főszerep. A kisgyerek Pentheus-puzzle-lal játszik, mini Tróját épít, az érett nő saját vagy annak vélt szerepeit próbálgatja, az idős pedig az emlékezet és képzelet behatárolta labirintusban keresi egykori önmagát. Mitikus, mágikus és kézzel foghatóan, olykor szinte dermesztően konkrét költői anyag kivételes egysége ez a kötet.

"Jegyesek vagyunk, mondta, most már szabad, de bármilyen éles az aznapi képek minden görbéje és egyenese, az arcáról csak a rövidlátó bandzsítására emlékszem, arra, hogy ártatlan volt, de lefegyverző is. A szót is, szabad, úgy használta, mintha először mondaná, vagy én hallanám először, és most kapna jelentést, ahogy a szorító tagok sosem zárulhatnak teljesen magukra, mert a mozdulat közepében már ott a másik."

Férfi, műkereskedő, épp életközépen, két egyetemista lány között őrlődve. Hogy ráadásul felbukkanjon egy harmadik végzetasszonya-szerű nő, aki mintha Gustave Moreau festményéről, a Saloméról lépett volna elé. Hogy aztán nagy izgalmak közt ne lehessen pontosan tudni, ki kicsodát keres, igazából kire vágyik, ki után nyomoz, van-e gyilkosság, ki mikor és miért tűnik el. Az ember (itt: író, e sorok írója) sokszor gondol arra, milyen jó volna krimit írni, és ha egy pályakezdő kollégája (akihez sok-sok beszélgetés után nyugodtan mondhatja, hogy köze van) megteszi, joggal érezheti úgy, hogy szinte helyette írta. (Kukorelly Endre) Böröczki Csaba (1979) publikált már, többek között, az Élet és Irodalomban és a Népszavában. Budapesten él, ez az első regénye.

Jon Fosse (1959) a kortárs norvég irodalom egyik legjelentősebb alakja, sokan a mai Ibsenként emlegetik. Színpadi művei világszerte sikert aratnak, regényeit és verseit több mint negyven nyelvre lefordították. 2023-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat. "...és ha elérkezik az ő ideje, elporlik és visszatér oda, ahonnan jött, semmiből lett és semmivé lesz, ez az élet rendje, embernek, állatnak, madárnak, halnak, háznak, szerszámnak, minden létező lénynek és tárgynak ez a sorsa, gondolja Olai, ám mégis van valami hatalom, mert igaz, hogy semmiből lett és semmivé lesz, de a teljes igazság ennél több, mert létezik valami hatalom, de mi az a hatalom? az ég kékje, a fák levetett lombja?, az emberi értelem ? a Szentírás, amely felfedi a valós és a gyermeki titkokat, mi az a hatalom?" Jon Fosse döbbenetes precizitással, sallangmentes őszinteséggel ír az élet két nagy eseményéről, a születésről és az elmúlásról. Az emberi élet történéseit lajstromozza, számba veszi az unalomig megszokott mozdulatokat; álomszerű, melankolikus világba vezet, ahol összefolyik a kezdet és a vég, a reggel és este ideje.

Lehozza-e a nyárfarakétába szíjazott Bodri a gyógycsontot az űrből? Hogy élnek a fanyárok a HONÚ-ban 3096-ban? Mi lesz Nagypityu sorsa, miután a családja kivándorol a Csillagtúli Junijóba? Hogy élte túl Kispityu az atomtámadást, de minek? Hogyan találkozik Kisnagypityu reinkarnálódó lelke Dzsézivel? A macskák a világ urai? Egy halálos agyi érkatasztrófával vagy a betűtésztával sújt le a sors keze? Végignézheti az ember jó vagy vacak színházi előadásként a saját temetését? Milyen történeteket eszik egy rokokó állóóra? Mitől reked be a hangja és ver össze-vissza a szíve egy öreg nőgyógyásznak leletdiktálás közben? És miért kell minden pénteken táncolni menni? Bravúros nyelven megírt kötetet tart kezében az olvasó. Szászi Zoltán tizenhárom novellája a jelenünkben, a régmúltban és a távoli (de nem is olyan kiszámíthatatlan) jövőben is játszódik, a történetek nagyon sokfélék, de valami mégis összefogja őket: minden írás középpontjában a lélek áll. Az elfelejtett, az éppen ébredő, az önmagával szembenéző, a szerető, az újjászülető, a búcsúzó, az elröppenő, vagy épp egy állóórában rejtőző lélek. És ez teszi ezeket a novellákat időtlenné és örök érvényűvé, szóljanak bár a régen elmúltról vagy a soha be nem következőről. A félelmetes jövőképen, a bűnökön, boldogságokon, halálokon és esendőségeken is átüt a humor, a történelmi tragédiákban, a legfájdalmasabb helyzetekben is ott a költőiség, és a falak között, a város felett, a levegőben történetek és dallamfoszlányok keringenek.

N. Tóth Anikó legújabb gyerekkönyve egy korábbi mesekötetének, az Alacindruskának a sajátos folytatása, hiszen az előző mesevilág egy kiemelt szereplőjének a történetét ismerjük meg mélyebben. Törpincsnek eltűnik az Ezermesterkönyve, ezért a keresésére indul. Nyomozása során számos erdei lénnyel (manóval, tündérrel, bizarr és humoros figurával) ismerkedik meg, a legtöbbjüket szintén meglopták. A mágikus térben való kalandos bolyongása során Törpincs segítőkészségéről, nagylelkűségéről, empátiájáról, szolidaritásáról, bátorságáról tesz tanúbizonyságot, hiszen vállalja, hogy visszaszerzi az eltulajdonított fontos tárgyakat. A gyerekek számára könnyen dekódolható nyelven szólal meg, ami azonnal befogadhatóvá és szerethetővé teszi a meseregényt. A 6-10 éves korosztálynak szánt könyvet a remek illusztrációkon túl a cselekmény lendületessége, rejtélyessége, nyelvi humora és játékossága teszi rendkívül vonzóvá.

M. Nagy Szilvia 1976-ban született Győrben. Grafikusi tanulmányainak befejezése óta önálló munkákkal foglalkozik. Tíz gyermekkönyvet,valamint Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című művét illusztrálta; képeit és tudományos pontossággal készített állatszobrait eddig több mint húsz önálló kiállításon mutatta be. Férjével és rókáival Budapesten él. Szigeti Kovács Viktor 1978-ban született Győrben. A Szegedi Tudományegyetemen 2003-ban szerzett magyar-komparatisztika szakos diplomát. Kortárs magyar irodalommal kapcsolatos kritikái, tanulmányai folyóiratokban (Bárka, Múhely, Forrás stb.) és tanulmánykötetekben jelentek meg. Első regénye az Először volt az erdő 2015-ben látott napvilágot, amit további három követett: Lúna gyermekei, A táltos, A táltos - Karakondzul éjszakája. Az ég madarai című bestiáriumát 2018-ban adta ki a Corvina Kiadó.