Pesti Kalligram Kft. 2015

A Seuso-kincs mindenki számára ismerős, egykori gazdája senkinek. Személye a szakemberek számára még ma is rejtély. Ami biztos: élt, de születéséhez előbb egy lánynak és fiúnak egymásra kellett találnia. Kik lehettek ők? A negyedik század első évtizedeiben olyan események zajlottak, amelyek hatását lépten-nyomon mi magunk is érezzük. Milyen lehetett nagy hatalmú császárnak, császárnőnek vagy trónörökösnek lenni egy olyan birodalomban, amely nagyobb területű volt, mint az Európai Unió? Milyen lehetett barbárnak vagy rabszolgának lenni? Az ő hangjukat ki hallotta, rájuk ki emlékezik? Sorsdöntő csaták, vallási harcok, politikai intrikák közepette: mi a hatalom és mi a siker titka? És mi történik, ha a kiszámíthatatlan sors váratlan fordulatot vesz? Távoli korszak embereiről, névtelenségbe merült, és a történelemkönyvekből ismerni vélt karakterekről mesél Nagy Mihály első regénye. Múltunk egyik el nem mondott históriája ez, idegen, mégis otthonos, hiszen olvasva értékrendünk, gondolkodásunk, világunk forrásvidékére ismerünk.

Bőd Titanilla, felvidéki sportújságíró első mesekönyve Isztambulban játszódik. Tűt keresni a szénakazalban..., megnyerni a lottóötöst..., megtalálni valakit egy közel húszmillió lakosú, óriási városban... Nincs telefonod, és nem érti senki, amit közölni szeretnél. Segítségre van szükséged, hogy a tenger egyik partjáról átjuthass a másik partra. Belemész a kalandba? Ha nagyon keresel valakit, mindent megteszel a siker érdekében. Még ha először bizonytalan is vagy, hogyan kezdj hozzá. Mondjuk, nem árt, ha vannak barátaid vagy legalább ismerőseid, akik tanácsokkal látnak el, akik felkészítenek az útra, a váratlan élethelyzetekre. Bátorságod és tettrekészséged pedig úgyis elvezet a legjobb megoldáshoz – persze csak akkor, ha az eszed és a szíved egyaránt helyén van. Ebben a történetben két kiskandúr indul útnak, hogy megtalálják kedves barátjukat, Sevdát. Vállalkozásuk nem veszélytelen feladat – természeti erőket, hatalmas távolságokat és sok-sok kérdést, belső bizonytalanságot kell legyőzniük, hogy céljukat elérjék. Természetesen nekik sincs telefonjuk, ráadásul macskanyelven egy ember sem ért... Vajon jól döntenek-e, amikor lakhelyüket, a Szél szállót elhagyva, mindezek ellenére mégis hajóra szállnak?

A Melankóliát méltán tekintik a norvég irodalom egyik legnagyobb hatású kortárs alkotója, Jon Fosse legjelentősebb művének. Egy igazi északi történet ez istenről, művészetről, elmúlásról, emberek közti viszonyokról - a soha nem végződő keresésről. Legélesebben egy festő életútja rajzolódik ki az őrülettől a csendes végig, de a többi szóhoz jutó szereplő is élő karakter, ugyanakkor egy-egy rész is Fosse kirakós játékában.

Schillinger Gyöngyvér művében minden benne van, ami az úgynevezett letehetetlen könyvekhez kell: jó karakterek, fordulatok, szex, sikkasztás, botrány. És ott van az is, amit az úgynevezett nagy írók tudnak: a hajszálpontos lélektan, a hiteles nyelv, az emberi sorsok megértése, és a szembenézés a világ romlásával. Sok jó magyar író van manapság, de az igen ritka, hogy egy elsőkönyves szerző egyszerre legyen művészileg kompromisszummentes és lebilincselően olvasmányos. Szolláth Dávid "Édesanyád így meg úgy. Béküljetek ki. Istennél vannak a halálból kivezető utak. Addig béküljetek ki, amíg lehet. Újra együtt lehettek a paradicsomban. Ezen majdnem elröhögte magát, de közben a sírás szorongatta a torkát. Azt azért mégsem kellene. Mit nem kellene? Együtt lenni a paradicsomban."

Az Andalúz lányai egy, a Kádár-korban született ikerpár történetét meséli el. A főhős, Eszter és testvére egy olasz-német-horvát-magyar család mai leszármazottai. Bár szüleikkel és nagyszüleikkel szemben az anyanyelvük - először a család története során - már a magyar, még a harmadik generációban is meg kell küzdeniük a többes identitásukkal és az ebből eredő idegenségérzésükkel. Vajon létezik még monarchiás identitás? És ha igen, miben áll az az ezredforduló utáni Magyarországon? Lehet-e otthona a Monarchiánál sokkal kisebb ország két olyan nőnek, akiknek gyökrerei jóval túlnyúlnak a jelenlegi határokon? Milyen esélyei vannak a boldogulásra annak, aki kulturálisan egy, a jelenleginél jóval tágasabb, Itáliától Zágrábon át Prágáig, Bécstől Kolozsvárig elterülő haza állampolgára? Eszter és ikerhúga életét a negyvenes éveikig követhetjük, a háttérben pedig megismerjük a szülők, a nagyszülők és dédszülők történetét is. Ám a nagy monarchiás családtörténet részleteiben csak a második kötetben, az Eszter testvére, Dorka által elmesélt Dorka könyvében bomlik ki. Péntek Orsolya festőművész és író. Az Andalúz lányai, amelynek első kiadása 2014-ben jelent meg a Kalligramnál, a Monarchiától a jelenkor Magyarországáig érő regénytrilógiája első része. A második kötet, amelyben az első könyv főhőse, Eszter ikertestvére meséli el a család múltját, Dorka könyve címmel jött ki 2017-ben. A Monarchia-trilógia harmadik könyve, a Hóesés Rómában 2020-ban jelent meg. Ebben az ikrek édesanyjának és a hatvanas években emigráló nagynéninek a párhuzamos élettörténete tárul fel, a háttérben a Kádár-kori Magyarországgal és a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Olaszországával. A szerző negyedik prózakötete, a Vénusz jegyében - Pécs regénye 2022-ben jelent meg a Kalligram kiadásában. Megírta a magyar fotográfia történetét is. (A magyar fotó 1840-1989, Látóhatár Kiadó, 2018).

Nincs nehezebb dolog, mint őszintén hazudni az igazságról. Biró Zsombor Aurélnak mégis sikerül: első regényében úgy szedi magát darabjaira és rakja össze újra, hogy a végére talán ő maga sem tudja, mi a valóság. Egy huszonöt éves fiú története ez, aki szeretne végre férfivá válni, de körülötte már annyira férfiak a férfiak, hogy ő csak iszonyodni tud ettől a rengeteg szőrtől. Az edzője papuccsal dobálja a medencepartról, osztályfőnöke hipóval összekevert sósavat iszik kémiaórán, és amikor végre kiszabadul a gyerekkorból, a művészegyetemen is oroszlánszaga van mindennek. Apját csak távolról meri szeretni, óvatosan, mint az Istent, és hát akkor a nőkről még nem is beszéltünk. Ebből a regényből mégis csak úgy árad a szeretet. Zsombor olyan empátiával dédelgeti karaktereit, mintha tényleg a családtagjai lennének. Mert azok is. Vagy nem. De ez igazából mindegy, ugyanis legjobban saját magát imádja, és annak próbál a végére járni, hogy honnan ered ez a masszív önszerelem. Spoiler: nem fog kiderülni. Biró Zsombor Aurél egy ropogósan friss, újgenerációs hangon szólal meg, és teszi ezt olyan könnyed humorral és autentikus szomorúsággal, hogy olvasó legyen a talpán, aki kibírja, hogy ne egy szuszra darálja le ezt a könyvet. Mert ezek a mondatok nemcsak folynak megállíthatatlanul, de meg is történnek, mint az élet. Potozky László Idézet a kötetből: "Az írás egyszerű. Csak leülsz a gép elé, és vérzel. Tizenöt éves vagyok, amikor szembejön velem ez az idézet egy Hemingway-portréra photoshopolva, görnyedt háttal ücsörög az asztal előtt a prózaírók legnagyobbika, piszkos, feltűrt, fehér ing, komor, eltökélt tekintet, szinte látni az arcán azt a rengeteg szenvedést, amit egy művésznek át kell élnie ahhoz, hogy kiszipolyozhassa magából a jelentős alkotásokat. Hát erről van szó, bólogatok a laptop képernyőjének, és ropogtatom a hagymás-tejfölös chipset, fel is ragasztom ezt a mondatot a falra, hogy délutánonként, a gimiből hazajövet ebben a szellemben láthassak neki a munkának. Minden nap eret vágok a papír fölött, firkálom az egyperceseket a matekfüzetbe és töltöm meg a mappákat mindenféle Word-dokumentumokkal, a fájdalom rabszolgája, az érzelmek értetlensége, még most is megvannak valahol a gépemen. Szerelemről és elmúlásról szólnak az első novelláim, pedig az osztályban a csajokkal legfeljebb üvegezés közben jutok el a szájra pusziig, és a halállal is csak akkor találkozom, amikor anyámmal eltemetjük a lakópark legeldugottabb virágágyásába Dzsonit, a papagájomat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy vesén lőjem, szétkemózzam vagy túladagoljam a férfiszereplőimet, a nőket pedig rommá baszassam a főhőseimmel, akik egytől-egyig vékony, okos, szemüveges srácok."

Egy nyári hónap Nápolyban, egyedül, nőként: garantált kaland, veszély és életre szóló élmény. A sikátorok, a zászlókként száradó ruhák, a robogók, a hangzavar, a mindig azúrkék tenger és a párás forróság találkozik itt az élet szeretetével, a szerelemmel, a futballőrülettel, a maffia árnyékával és az olaszos életmóddal. De a városnak nem csak házai, utcái és terei vannak, hanem lakói is, a lakóknak pedig szép és drámai, felemelő és vicces, bevállalós és szívszaggató történetei is. Ez a regény Nápoly és a nápolyiak regénye – ha jártál már ott azért, ha még nem, azért olvasd el. Bedecs László

Jon Fosse Trilógiája a két szerelmes, Asle és Alida sorsának drámai összefoglalása. Az első részben, az Álmatlanságban a fiatalok egy, a történeem ködébe vesző norvég városban próbálnak szállást találni. A még szinte gyermek Alida terhes, s talán ezért, vagy talán másért, sehol nem adnak nekik szállást. A biblikus jelenetre emlékeztető történet hátborzongató fordulatot vesz. Nem tudhatjuk, csak sejtjük, hogy Asle hidegvérű gyilkos. Öl, mert szeret. Mert nem tehet mást. Asle döntésének következményeivel a második részben, Olav álmában szembesülünk, míg a Trilógia Esti dal című harmadik része Alida és gyermekei elbeszélésén keresztül nyújt visszatekintést a fiatalok sorsára. Jon Fosse mitikus szálakkal átszőtt és idősíkokkal játszó szép-szomorú története a kortárs norvég próza egyik csúcsteljesítménye, a társadalmi elfojtások és a beszéd felszabadító erejének művészi megfogalmazása. Egyszerre modern krimi, de akár időtlen ballada is; az égi és földi szerelem és a bűn örök összefonódásáról.

Huncik Péter (1951) pszichiáter, etnopszichológus, publicista, író. Első és mind ez idáig egyetlen regénye 2008-ban jelent meg először, s azóta három utánnyomást is megért; a legutóbb 2011-ben került a magyar könyvpiacra. Mind a közönség, mind a kritika pozitívan fogadta, szerzője nem egy irodalmi díjban részesült, számos recenzió és tanulmány tárgya lett. Remek, ízes humor, finom élcelődés, a gyermeki rácsodálkozás leleplező ereje, valamint a megbocsátás és az intelmezés megrendítő természetességének könyvét tartja kezében az olvasó. Ez a mikszáthi és a hrabali anekdotikus elbeszélőművészet hagyományait hasznosító mű a legjobb értelemben vett szórakoztató szépirodalom. Sorait áthatja a mindenkori kisember méltányos életért folytatott heroikus küzdelme. Szórakoztató és szép olvasmány, miközben amiről szól - egy határ menti szlovákiai magyar kisváros, Ipolyság polgárainak békeszerződésektől, háborútól, hadifogságtól, kitelepítéstől és a kommunizmus hazugságaitól terhes és zajos élete-, valójában egy szebb és jobb polgári világ menthetetlen pusztulásának látlelete. Ami mégis összetartja a városka jobb sorsra érdemes, különbözőségükben is szeretnivaló tagjait - és magát e szeretnivaló regényt -, az a köztük levő, személyes sorsuk alakította eleven viszonyrendszer. Az a bizonyos mindent átszövő ezüstszál, mely az emlékek felidézésével a nemzedékeken át visszavezethető múlt - és így a család, a rokonság, a közösség - össze- és fenntartását biztosítja.

,,Ásott az apja. Érdekesen elgörbült vasú, régi ásó, azzal szerencsétlenkedett az öreg a kertvégében. Miért nem vett újat? Nem volt még öreg. Semmi értelme az ásásnak, kiforgatni az eprest, új palántákat dugdosni a régi helyére. Mert kiöregszik, mondta az apja. Mutatja, melyik öreg. Ez öreg, az nem. Az apja öreg? A bal combja belső részén hosszú forradás, a háborús sebesülése. Azért, kisfiam, mondja, mert már jócskán elöregedett, látod? (K) nem látta. Mit lásson. Teljesen egyformák. Ez öreg? Kis, aranyos, zöld levelek. Öreg szamóca?" Kukorelly Endre 1951-ben született Budapesten. A Ház, háború, halott a TündérVölgy és a Cé cé cé pé című regényekkel kiegészítik egymást. Ez a 32. kötete.

Pavel Vilikovský (1941–2020) a kortárs szlovák próza klasszikusa. A legtöbbet fordított szlovák szerzők közé tartozik, az Egynyári hó a nyolcadik kötete, ami magyar fordításban is megjelenik. A mű elbeszélője naplószerű feljegyzésekben követi végig felesége szellemi leépülését: a betegség felismerésétől kezdve a személyiség elvesztésének egyes fázisain át a végkifejletig. A közös küzdelemben elmagányosodott férj megteremti saját alteregóját, akivel, a történet linearitását felbontva, öt (számozott) témakörben vitatkozik tulajdonnevekről, minámini indiánokról, bilabiális mássalhangzókról, lélekről, szerelemről, hűségről, Istenről és legfőképpen: az egyre közeledő lavináról. Vilikovský szokásához híven nagy fogalmakkal dolgozik; intellektuális elbeszélője blaszfémikusan fennkölt, ironikusan önmarcangoló, érzelmi kérdésekben pedig kíméletlenül pontos.

Alig látszó, hétköznapi árulások követik egymást ebben a regényben, mindennapi helyzetek, amelyekből mégsem lehet cserbenhagyás nélkül szabadulni. Ki hibáztathat egy fiút, aki nem tér vissza külföldről a beteg anyjához, és ki nem ért meg, de ki ment fel egy nőt, aki nem tudja a saját életét elkezdeni emiatt? Nagy Gerzson regényében mindenki megfizet az árulásért, amit akár önvédelemből, akár szeretetvágyból követett el, és mindenkinek a maga módján jut ki az egyénileg rászabott szenvedés. Nincs bosszú, nincs igazságszolgáltatás, nincs katarzis. Ágota és Tom, Eszter és Jimmy Csepelről Torontón át Valparaísóig jutva próbálnak kitörni a belső elszigeteltségből, de többek között egy platinalemezekkel rögzített állkapocs és kivágott almafák jelzik, milyen reménytelen a vállalkozásuk. A magány természetrajza ez a regény. Annyira erős benne a hiány, hogy végül mégiscsak a szeretetről beszél. Bendl Vera “Ebbe bele kell törődni, Ágota, mondta Erzsébet, amikor elbúcsúztam. Nem lehet örökké élni. De a törődésnek ehhez semmi köze, a beletörődésnek sem, gondoltam. Nem lehet egyoldalú. Bele kell egyezni a halálba, és elsősorban nem a saját halálunkba, hanem abba, hogy az ember meghal. Ha úgy halunk meg, hogy előtte nem egyeztünk bele, a halálunk nem a sajátunk lesz, hanem rajtunk kívül álló, független esemény.”

Ólomban megképződött a gondolat, hogy a rendőrségnek és az ügyészeknek igazából nem is okoz fejtörést, hogy negyvennégy szentestéjén valaki kitalálta: Tamást és Klárát ki kell vinni a kertbe, és le kell lőni. Úgy képzelte, hogy egy angol krimiben, az angol bíróságon zajló perben, amikor a korona nevében vádolja meg az ügyész a vádlottat, a korona sértve érezné magát a Klára és Tamás nevű alattvalókat ért sérelem miatt, de itt nincs korona, és Klára szülein kívül senki, de senki nem érzi sértve magát a rajtuk esett sérelem miatt, egyáltalán, rajta, Ólom Pálon kívül senkinek föl sem tűnik ez. Ólom azt sem érti, mi az, hogy nyolc-tíz zsidó. Nyolc és tíz között tudvalevőleg kettő a különbség. Már egyetlenegy emberi élet kioltásáért simán akasztanak Angliában, guillotine alá kerülnek elkövetők Franciaországban és villamosszékbe Amerikában. Itt meg nem kötnek bele abba, hogy Bokorék hány zsidót öltek meg szenteste! És hogy kiket. Tessék felsorolni, kiket. Név szerint. És akkor azt is, hogy mikor kerültek be a nyilasházba, kinek a feljelentése alapján. Mert arra mi kíváncsiak vagyunk, és maga el fogja nekünk mondani. Ráérünk. Mondhatták volna neki, Ólom szerint. De nem mondták, és nem értek rá.

Csöpp... csöpp... csöpp... Tőmondatok. Csepegnek belém, mint az infúzió. Lassan, minden porcikámat, gondolatomat betöltve, olykor fájdalmasan. Anya-fia párbeszéde csak sejtve, de nem értve egymást. Szavak nélkül. Monológok dialógja. A végén, amikor a tű már nincs a bőröm alatt, akkor elhiszem, el tudom, el akarom hinni, hogy most már jobb lesz, hogy van gyógyulás. Feloldozás. Felismerés. Döntés. És a szavak is előtörnek... (Für Anikó) Légrádi Gergely könyve korunk egyre növekvő létérzéseinek, a szeretetéhségnek és magányosság érzetének megérintő, erős és fájdalmas krónikája. (Radnóti Zsuzsa) Idézet a kötetből:Muszáj, muszáj. Ezt hajtogatta. Nem értem, miért muszáj. Nem értem, miért kellett elmenni. Most sem értem. Biztos, most is muszáj. Utálom azt, hogy muszáj. Nem jelent semmit. A felnőttek mondják, amikor nagyon akarnak valamit. Akarják, de nincs igazuk és nem kíváncsiak másra. Akkor jön a muszáj. Dögöljön meg minden muszáj.

"... az írás számomra azt jelenti, hogy meg kell hallanom a szöveget: amikor írok, nem találok ki semmit, előre nem tervezek semmit, csak hallgatom a hangokat és figyelek. És itt egy metaforához folyamodnék, mert az írás nem más, mint meghallani a hangokat. Így az írás természetesen a zenére emlékeztet. Abban az időben, kamasz éveimben, majdhogynem egyenes út vezetett a zenétöl az írásig. Én gyakorlatilag teljesen abbahagytam a zenélést és a zenehallgatást, és írni kezdtem, és az írásaimban megpróbáltam valamit leírni abból, amit zenész koromban megéltem. Ezt tettem akkor - és ezt teszem ma is. Van még valami, ami talán kicsit különös, mégpedig az, hogy írás közben néha azt érzem, hogy már készen van a szöveg, valahol egy külső térben, nem bennem, és akkor már csak le kell írni, mielőtt eltűnik a szöveg. Néha változtatnom sem kell rajta, máskor fel kell kutatnom, úgy, hogy átírom, húzok belőle; óvatosan megkeresem a már kész szöveget." Részlet Jon Fosse Nobel-előadásából. Elhangzott Stockholmban, a Svéd Akadémián 2023. október 6.-án

Férfi és nő, rutin és szorongás, rend és szabálytörés. Forgács Péter második elbeszéléskötetének hősei olyan életet élnek, mint bármelyikünk, egészen addig, míg a hétköznapok kiszámíthatóságába betolakodó véletlen, a párkapcsolati és családi viszonyokban jelentkező lépéskényszer, a társadalmi helyzetből adódó kiszolgáltatottság, vagy a művészlét állapotát meghatározó ambíció és csömör nem teszi számukra elkerülhetetlenné a váltást, a változást. Forgács írásai a döntés kimerevített pillanatát mutatják meg, amelyben a tragédia és a csoda közötti különbség olykor csak egy árnyalat...